Költözés

A seholsetalallak.blogspot.hu két év után bezárja kapuit, ugyanis átköltöztem egy másik oldalra.

A téma részben marad ugyanaz, de könyves-animés értékeléseken kívül ezúttal lesz néhány újdonság is. A költözés okát az új blogon leírtam. Köszönöm mindenkinek, aki olvasott itt, remélem, velem tartotok ezután is! :)

Itt megtalálsz:

www.coffee-and-manga.blogspot.hu

J. A. Redmerski: Ének a szentjánosbogarakról

Elias Kline és Brayelle Bates kicsi koruktól elválaszthatatlanok. Amikor Bray Dél-Karolinába költözik, mindketten ráébrednek, hogy ártatlan gyerekkori kapcsolatuk már sokkal több egyszerű barátságnál, így a lány visszatér Georgiába. Egy ideig minden szivárványosnak tűnik, ám egy sorsdöntő éjszakán szörnyű baleset történik. Elias és Bray elmenekül. Semmiképpen nem akarnak rács mögé kerülni, és igyekeznek a szabadságukat a lehető legteljesebb mértékben kiélvezni. Hozzácsapódnak egy bandához, így a páros vad és vakmerő új élete kiteljesedik. De a problémáik elől nem futhatnak el.

Amikor utoléri őket a múltjuk, muszáj szembenézniük a valósággal. Bár a leglehetetlenebb helyzetekből is kiverekedik magukat, Elias ismeri Bray fájdalmas titkát. A lányt önmagától kell megmenteni, s ez nem biztos, hogy sikerül…

Nehezen mertem belekezdeni ebbe a könyvbe, mert hiába tűnik izgalmasnak a fülszövegből, azért molyon az a bizonyos 58% elbizonytalanított. Az írónőtől A soha határát már volt szerencsém olvasni, szóval azt hittem, ez is valami olyasmi lesz. Azért meglepődtem, amikor Andrew és Camryn felbukkantak ebben a könyvben is, nem igazán számítottam rá, hiszen a két történetnek semmi köze nincs egymáshoz, két teljesen különálló regényről van szó. Marketing fogásnak nem rossz, de különben semmi értelme nem volt behozni őket ebbe a sztoriba.

"Mélyen elaludtunk, összefonódó testtel. Bray szívvesése volt az altatódal."

Főszereplőink Elias és Bray, akik kiskoruk óta legjobb barátok, bár valójában mindketten többet éreznek a másik iránt. Most, négy év távollét után, a húszas éveikben végre összejönnek. De nem lehetnek sokáig felhőtlenül boldogok, ugyanis egyik éjjel egy bulin borzalmas baleset történik. A fiatal pár megijed, és elszöknek otthonról. Innentől kezdve pedig bujkálniuk kell, ha nem akarnak rács mögé kerülni.

Nagyjából ennyit tudtam, mikor belekezdtem az olvasásba. Izgalmasnak tűnt a dolog így elsőre, de hamar rájöttem, hogy izgalom az nincs, viszont van helyette szex, drogok, rock'n'roll, pia, meg egy rakás káromkodás. Nagyjából ezek teszik ki a könyv 90%-át. A szereplők buliról bulira járnak, betépnek, majd kettyintenek egy jót. Az erotikus jelenetek olyanok, mint valami rossz pornó, van hogy hármasban csinálják, van hogy mindenki szeme láttára. Mindez olyan megfogalmazásban, mintha valami kanos kis kamaszfiú írta volna. Én meg csak ráncolom a homlokomat, hogy "mi a szar ez, amit olvasok?" A káromkodásról pedig nem lehet mondani, hogy nem bírom, mert én is szoktam, többször mint kéne... de ez, ez valami teljesen új szint, és nem hiszem el, hogy 27 (ha jól emlékszem) évesen valaki ennyire primitív legyen. Na jó, de elhiszem sajnos. Persze a rossz fordítás még rátett egy lapáttal.

"Amikor tudod, hogy meg fogsz halni, onnantól kezdve nincs vesztenivalód."

Először, amikor az első pár fejezetben Elias szemszögéből megismerhetjük Brayt, arra gondoltam, de jó, végre nem egy szűzike a női főszereplő, hanem egy igazi belevaló csajszi. Igen, csak aztán végül pont Bray volt az, akit a legkevésbé bírtam. Iszonyú idegesítő, folyamatosan hisztizik, Elias meg hűséges papucsként követi mindenhova, és képes lenne a saját életét is tönkretenni, csak mert Bray gyáva, és nem képes szembenézni az elkerülhetetlennel. Értem én, hogy nagy szerelem, stb, de Bray részéről nem éreztem ugyanazt, amit Elias esetében, hogy hajlandó lenne bármire a szerelméért. Elvégre képes volt belerángatni őt ebbe az őrültségbe... én tényleg igyekeztem őt megérteni, de így nem tudtam. Rettentően önző és ostoba.

A szereplők közül még talán Tate volt a legnormálisabb, a többiektől a hajamat téptem. Az alapötlet tetszett, és ennyi, mert teljesen el lett rontva az egész. Egy izgalmas, menekülős-romantikus-bandázós regényre számítottam, némi erotikával fűszerezve, és ehelyett kaptam... ezt.

Komolyan, amatőr írók ennél ezerszer jobb regényeket töltenek fel a netre... ha belegondolunk, ez azért elég szomorú.

A cím bár tényleg nagyon jól hangzik, egyáltalán nem passzol a történethez. Kicsit erőltetett ez a dolog a szentjánosbogarakkal.

Történet: 2/5

Főszereplő(k): 2/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Tate

J. Lynn: Wait for you - Várok rád

A ​​19 éves Avery Morgansten, annak a bizonyos 5 évvel korábbi rettenetes, egész életét megváltoztató Halloween bulinak az emlékei elől menekülve, beiratkozik az otthonától több ezer kilométerre levő főiskolára. Amire azonban soha nem számíthatott volna, hogy éppen az a fiú kezd érdeklődni iránta, aki egyetlen pillanat alatt összetörheti Avery, gondosan felépített jövőjét. 

Vannak dolgok, amiket meg kell élni… 

Cameron Hamilton 190 centi magas, szikrázóan kék szemű, szívdöglesztő srác, akinek csodálatos képessége van arra, hogy elérje, Avery megint olyasmikre vágyjon, amikről úgy gondolta, hogy régen kiölték belőle. Nagyon nem jó ötlet összejönni vele. Ugyanakkor lehetetlen semmibe venni a feszültséget, amely kettejük között támad, és amely felszínre hozza Avery lényének, addig nem tapasztalt oldalait. 

Vannak dolgok, amiket nem fojthatunk magunkba… 

Amikor azonban Avery váratlanul fenyegető e-maileket és telefonhívásokat kezd kapni, már kénytelen szembenézni a múltjával, amit szeretett volna rejtve tartani. Van ugyanis valaki, aki nem engedi, hogy elfelejtse azt a bizonyos éjszakát, amikor minden megváltozott. Vajon sikerül végül feldolgoznia magában, hogy felszínre kerül ez a rettenetes igazság? És Cam mellette áll majd, hogy támogassa? 

És vannak dolgok, amikért megéri harcolni…

Ez most tipikus példája annak a kínos helyzetnek, amikor mindenkinek tetszik egy könyv, csak neked nem. Szerencsére nem vagyunk egyformák, úgyhogy felesleges ilyenkor azon agyalni, hogy most akkor kivel van a baj. És igazából meg tudom érteni azokat, akiknek tetszett ez a regény, mert valószínűleg nekem is tetszett volna, ha nem éreztem volna végig azt, hogy én ezt már olvastam valahol, nem is egyszer. J. L. Armentrout Luxen sorozatát imádtam, de a Wait for you nem tudott számomra semmi újat mutatni.

Avery

Adott egy csinos elsőéves egyetemista lány, Avery, aki erősen önbizalomhiányos, és a mai napig képtelen megbirkózni egy súlyos múltbeli eseménnyel, ami megváltoztatta őt, és az életét. 

Aztán van egy kék szemű, kockás hasú alfahímünk, Cameron, aki után az iskola összes nősténye csorgatja a nyálát. A srác konkrétan tökéletes: vicces, védelmező, népszerű, kedves, értelmes, és nem utolsósorban piszok jól néz ki. Bárkit megkaphatna, de neki csak a mi Avery-nk kell, aki viszont nem adja könnyen magát. De tényleg, ugyanis Cam hónapokon keresztül próbálja randira hívni a lányt, de ő mindig nemet mond (a barátai legnagyobb döbbenetére, hiszen ki ne akarna Cammel randizni?).

Úgy a könyv háromnegyedében az égvilágon semmi nem történik. Avery egyre csak húzza az időt, és bizony az első tíz alkalom után már eléggé unalmas, hogy folyton elutasítja Camet, miközben valójában semmi oka nincs rá, hogy ezt tegye, hiszen nyilvánvalóan ő is vonzódik a sráchoz. Minden elismerésem Cameronnak a végtelen türelméért.

Egyszerűen felesleges ezt a történetet 500 oldalig elhúzni.

Persze valamilyen szinten megértettem Avery-t, hiszen undorító, ahogy a szülei, és az a bizonyos srác bántak vele, de gyakran ez még nem adott magyarázatot az idióta viselkedésére.

"- Sakál részeg vagy!

- Nem vagyok!

Lapos pillantást vetett rám.

- Minden részegnek ezek az utolsó szavai, mielőtt pofával lefelé a padlón csattan."

Cameron

A Wait for you a létező összes klisét tartalmazza: sötét titkok a múltból, meleg legjobb barát, gonosz ribi, aki bekavar a főszereplőknek, önbizalomhiányos csaj (aki persze gyönyörű) + álompasi (kockás hassal, naná), akik természetesen párba kerülnek egy iskolai projektnél, ó, és szomszédok is. Ja igen, a legjobb még hátravan: Cam azért akarja Averyt ennyire, mert ő "nem olyan, mint a többi lány". Hű, de eredeti. És persze előfordulnak ilyen kis apróságok, mint például a klubban a srác, aki molesztálni kezdi szegény Averyt, de szerencsére már jön is Cameron, hogy leszedje róla...

Félre ne értsetek, szeretem az ilyen történeteket, de ez azért tényleg túlzás. Van egyáltalán valami ebben a könyvben, ami az írónő saját ötlete?

Jacob, a meleg legjobb barát inkább passzolna valami paródiába, mint ide. Nem hiszem, hogy egy srác csak azért, mert meleg, már úgy fog viselkedni mint egy ribi. Ha már ribi, Steph-nek semmi szerepe nem volt azon kívül, hogy legyen valaki, akit utálhatunk, és aki néha beleül Cam ölébe. De komolyan, az egész történet alatt egyszer sem szólal meg, legalábbis nem úgy, hogy Avery is hallja.

Itt inkább abba is hagynám az értélekést, mert írás közben egyre jobban azt érzem, hogy nekem ez nem tetszett, újabb és újabb hibákat, klisés dolgokat fedezek fel benne. Sajnálom, én J.L.A-tól jobbat vártam...

Történet: 2/5

Főszereplő(k): 3/5

Borító: 3/5

Kedvenc szereplő: Rafaello (De komolyan! Spin-offot neki!) :D

Olvasási szokások book tag

Naaagy pacsi és ölelés Orsinak, aki gondolt rám, és jelölt. Örülök neki, mert amúgy is rég volt már Book Tag az oldalon. Szóval muchas gracias, és persze azt is, hogy foglalkoztál vele, és összedobtad az angol és a magyar változat kombinációját. :) Szuper lett!

1. Van külön olvasókuckód?

Általában bevackolom magam az ágy sarkába, vagy a fotelomba, és ott olvasok.

2. Hogyan jelölöd, hogy hol tartasz a könyvben? Könyvjelzők, vagy papírfecnik?

Nálam minden lehet könyvjelző! Egy post it, egy karszalag valami buliról, egy képeslap, stb. Ami éppen először a kezembe esik, azzal jelölöm, hogy hol tartok. Persze könyvjelzőim is vannak, de fura módon ezeket ritkábban használom.

3. Mindig el kell jutnod egy fejezet végéig, vagy le tudod tenni bárhol?

Azért ez attól is függ, hogy mennyire izgalmas a könyv. Általában nem fontos, hogy eljussak a fejezet végéig, de persze amikor pont valami izgi történik, akkor muszáj tovább olvasnom.

4. Szoktál nassolni vagy inni olvasás közben?

Nem nagyon, max inni. Egy jó kávé, vagy egy bögre kakaó mellett imádok olvasni, de enni nem szoktam közben.

5. Szoktál zenét hallgatni, esetleg TV-t nézni?

Leginkább csöndben szeretek olvasni. TV-t alapból nem nagyon szoktam nézni, zenét meg max csak olyat hallgatok, amiben nincs ének, mert az eltereli a figyelmemet.

6. Egyszerre hány könyvet szoktál olvasni?

Pont jókor jött ez a kérdés, mert eddig mindig csak egyet olvastam egyszerre, mostanában viszont (nem tudom, miért) rákaptam arra, hogy többet is olvasok, egyszerre kettőt vagy hármat. Egyébként jobban szeretem egyesével átrágni magam rajtuk.

7. Otthon vagy máshol olvasol szívesebben?

Otthon. Máshol nem is nagyon szoktam, esetleg a metrón, vagy mondjuk olyan helyzetben, amikor várakoznom kell valahol. De akkor is otthon a legjobb, mert nem kell közben a megállókat is figyelnem, vagy ilyesmi.

8. Hangosan, vagy csak magadban olvasol?

Magamban. Nem igazán van kinek felolvasnom. :D

9. Szoktál előre olvasni, vagy kihagyni oldalakat?

Előre olvasni soha, az oldalakat max akkor hagyom ki, ha nagggyooon unalmas a könyv, és már végezni akarok vele. Bár olyankor is inkább azt csinálom, hogy gyorsan átfutok a szövegen, de nem olvasok el mindent, csak mondjuk a párbeszédeket, hogy gyorsabban haladjak, de azért tudjam, hogy mi történik a könyvben. De ezt csak akkor csinálom, ha tényleg nagyon unalmas.

10. Megtöröd a könyvek gerincét, vagy úgy vigyázol rájuk, mintha újak lennének?

Én nagyon vigyázok a könyveimre. A legtöbb úgy néz ki, mintha most hoztam volna a boltból, pedig van amit már többször is kiolvastam.

11. Szoktál írogatni könyvekbe, vagy kivagy a gondolattól is, hogy firkálj beléjük?

Na neeem, ezt tiltja a vallásom. :D

12. Olyan ember vagy, aki elhajítja a könyveket a szoba másik sarkába, ha idegesítő regényt olvas?

Nem. :) Maximum a tankönyveket dobálom, de az más, azokra nem vigyázok ennyire. Ha nagyon nem tetszik egy könyv, akkor is vigyázok rá, mert másnak attól még bejöhet, és akkor ne úgy adjam már oda neki, hogy tiszta gyűrött/szakadt. :D

13. Ha szembejön veled egy ismeretlen szó, azonnal rákeresel?

Legtöbbször a szövegkörnyezetből ki lehet találni, hogy kb mit jelenthet, de ha nem, és nagyon érdekel, akkor ráguglizok, igen.

14. Mit olvasol most?

Elkezdtem újraolvasni a Harry Potter sorozatot, és most tartok a második kötetnél. De közben akartam valami újat is olvasni, úgyhogy a másik könyv jelenleg J. Lynn: Wait for you - Várok rád.

15. Milyen könyvet vettél legutóbb?

Harry Potter and the philosopher's stone, mert szeretném angolul is elolvasni, és mert imádom a borítóját!

16. A sorozatokat, vagy az egyrészes köteteket szereted jobban?

Lassan mindenki a sorozatokat szidja, de én akkor is imádom őket. Ha nagyon tetszik a történet, a világ, a karakterek, stb, akkor felőlem lehet akárhány részes, mert nagyon nehezen szakadok el a kedvenc sztorijaimtól. Ettől függetlenül a függővégeket meg a várakozást (amíg ki nem adják a következő részt) én se bírom.

17. Van olyan könyv, amit mindig előrehozol, és szeretettel ajánlasz mindenkinek?

Általában a Battle Royale-t mondom, mert óriási hatással volt rám. Persze 10 éves kisgyerekeknek azért nem azt szoktam ajánlgatni.. :D
Emellett még Patrick Ness-t hoztam gyakran előhozni, mert úgy érzem, rá még nem figyeltek fel elegen (legalábbis nálunk), pedig érdemes.

Az én kihívottjaim ezúttal... *dobpergés*... Masni, Virág, és Pandalány. Remélem kitöltitek, és nektek is tetszeni fog. :)

J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve

Harry Potter még csak hallani sem hallott Roxfortról, amikor a Privet Drive 4-es számú ház lábtörlőjére elkezdenek sorban hullani a levelek. A zöld tintával címzett és piros pecséttel lezárt sárgás pergameneket azonban gyorsan elorozza rémes nagynénje és nagybátyja. Harry tizenegyedik születésnapját egy hatalmas, bogárszemű óriás, Rubeus Hagrid zavarja meg, és elképesztő híreket hoz: Harry Potter varázsló, és felvételt nyert a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. Ezzel elkezdődik egy hihetetlen kaland!

Már régóta terveztem egy jó kis Harry Potter újraolvasást, de abban nem voltam biztos, hogy értékelni is akarom majd a könyveket a blogon. Elvégre mi újat tudnék mondani a sorozatról? Létezik olyan, amit mások még nem írtak le előttem?

Ráadásul úgy érzem, ez több, mint egy sorozat. Rengetegen úgy nőttünk fel, hogy közben évente követtük Harry-ék új kalandjait. Kis pisis voltam még, amikor először láttam az első részt a moziban, és addig könyörögtem anyuéknak, amíg el nem vittek aznap másodjára is megnézni a filmet. Az utolsó részre már "öreg" 18 éves fejjel ültem be, és bár imádtam, közben azért szomorú is voltam miatta: úgy éreztem, mintha lezárulna egy korszak.

És hát persze ott vannak a könyvek is, amiket mindig azonnal be kellett szerezni, és amiken már vagy ezerszer átrágta magát az egész család, és ezredjére sem unjuk meg.

Ismerős, ugye?

Az első kötet Harry, a tizenegy éves varázslótanonc első évét mutatja be a Roxfortban. És hát azt hiszem, ennél jobban nem kell most bemutatnom, hogy miről szól a sztori, mert szerintem még az is tisztában van vele, aki barlangban él.

A könyv pozitívuma, hogy könnyed, humoros stílusban íródott, gyorsan lehet haladni vele. Fiataloknak és felnőtteknek is egyaránt élvezetes olvasmány. Nincsenek üresjáratok, felesleges sorok, mert szinte mindig történik valami. Néhány olyan jelenet is van persze, meg háttérinfók, amit a filmből kihagytak, ezeket különösen jó olvasni. Az egyetlen dolog, amit negatívumként tudnék felhozni, az a sztori vége, amit az írónő egy kicsit elkapkodott. A próbatételeket olvasva olyan érzésünk lehet, hogy Rowling egyszerűen már be akarja fejezni a történetet, mindegyik próbára maximum 1-2 oldalt szán, és a Mógusos jelenet sem tart sokkal tovább. Ezzel szemben a könyv elejét jól elhúzta, amíg Harry még Dursley-éknél dekkol.

"Rossz úton jár, aki álmokból épít várat, és közben elfelejt élni."

Nagyon tetszett, ahogy a srácok eleinte nem kedvelik Hermionét és idegesítőnek tartják őt, majd a trollos incidens után legjobb barátok lesznek. Ron mindig meg tud nevettetni, Harry pedig örökké a hősöm marad.

A legjobb, hogy a sorozatban még a mellékszereplők is imádnivalóak, ráadásul a"gonosz" karaktereket se tudod utálni (Piton? Malfoy? Voldemort? Na, ugye...).

Ismerve a későbbi köteteket, jókat vigyorogtam, amikor Hagrid azt ecsetelte, hogy csakis egy bolond törne be a Gringottsba.

És ahogy Ginny-ből előjön a fangirl énje, mikor meglátja Harry-t... :D

Igazából erről a sorozatról én könyveket tudnék írni (és ez nem vicc, régebben írtam egy csomó HP fanfictiont), de minek elemezgessem, amikor egyetlen szóval is tökéletesen el tudom mondani a véleményemet: imádom!

Történet: 5/5

Főszereplő: 5/5

Borító: 4/5

Kedvenc szereplő: a Weasley ikrek, Ron, Neville, Draco

Nick Cutter: A falka

Tim ​​Riggs cserkészparancsnok minden évben egyszer útra kel egy cserkészcsapattal – úgynevezett falkával – a kanadai vadonba. A Falstaff-szigeten töltendő három napos táborozás, hegymászás és túlélési ismeretek elsajátítása nem csak számára, de a fiatal cserkészeknek is az igazi nyaralást jelenti. Mégis, sehogy sem tud szabadulni az érzéstől, hogy ez az év valamiért más lesz, mint a többi. Valami várni fog rájuk a sötétben. Valami végtelenül gonosz…

Éjszaka érkezik hozzájuk. Ijesztően vékony, zavarbaejtően sápadt és telhetetlenül éhes. Egy kimondhatatlan gyötrelmektől szenvedő férfi, szervezetében valami titokzatos szörnyűséggel, ami gyorsabban terjed a félelemnél. A szárazföldtől elvágva a csapatnak olyan borzalmakkal kell szembenéznie, amelyhez foghatót a tábortűz körül elmesélt legrémisztőbb történetekben sem tudtak volna kitalálni. A túléléshez meg kell küzdeniük a félelmeikkel, a tomboló elemekkel… és végül egymással is.

Óriási horror rajongó vagyok, de azt hiszem, még soha az életben nem olvastam elborzasztóbb, "gusztustalanabb" horror sztorit, mint Nick Cutter A falka című regénye.

A kanadai írónak (eredeti nevén Craig Davidson) már a Mélység című könyvével is szemeztem, és ha csak feleolyan jó, mint A falka, akkor 100% hogy azt is el fogom olvasni.

Van az a horror, amitől parázol, és nem bírsz elaludni éjszaka, maximum órákig tartó forgolódás után, és természetesen csakis lámpa vagy tv mellett. És van az a horror, ami egyszerűen gyomorforgató. Na, ez a könyv inkább az utóbbi, így ha nem bírod a vért, a kínzást (beleértve az állatkínzást is), akkor ez nem a te sztorid.

A történet egy kis szigeten játszódik, ahová egy cserkészcsapat megy táborozni: Tim Riggs cserkészparancsnok, és öt tizennégy éves fiú. Mind tudják, hogy ez lesz az utolsó kalandtúrájuk, mivel elérkeztek ahhoz a korhoz, amikor a cserkészet már cikinek számít. Éjszaka egy ijesztően sovány férfi érkezik csónakkal a szigetre. Első látásra nyilvánvaló, hogy valami nem stimmel vele, de azt még a cserkészparancsnok sem gondolná, mekkora lavinát indít el azzal, hogy befogadja az idegent.

Első körben ismerjük meg a "falkát": Ephraim egy igencsak lobbanékony természetű, hirtelenharagú fiú, aki gyakran keveredik verekedésekbe, de ennek ellenére helyén van az esze. Kent a tipikus alfahím, általában az övé a vezető szerep a srácok közül. Max Ephraim gyerekkori barátja, de nála sokkal megfontoltabb. Shelley csöndes, titokzatos fiú, amolyan fekete bárány a csapatban. Newton pedig egy igazi kocka, akit gyakran cikiznek a többiek a kövérsége miatt.

Talán ami a legfelkavaróbb az egészben (leszámítva persze az undorító jeleneteket), hogy ez a sok borzalom tizennégy éves gyerekekkel történik meg. Szörnyű olvasni, ahogy reménykednek, hogy a felnőttek majd megmentik őket, aztán egy idő után feladják, és közben nem értik, hogy miért nem érkezik a segítség, hatalmasat csalódnak a szüleikben, a rendőrségben, az összes felnőttben.

Nem tudom, ha George R. R. Martin számít kegyetlen írónak, akkor Nick Cutter micsoda? Olyan részletesen írja le a válogatott borzalmakat, amik ezekkel a srácokkal, és az állatokkal történnek, hogy szinte láttam magam előtt az egészet, pedig elhihetitek, nagyon nem akartam...

Egyébként gyűlölöm az állatkínzást, még olvasni is utálok róla, de ez a könyv mégsem eresztett, a második felét képes voltam egyszerre elolvasni.

"Az egyetlen módja, hogy megismerd az embereket az, ha válsághelyzetben látod őket."

A srácok közül Max, Newton és Ephraim volt a kedvencem (az utóbbit nagyon-nagyon-nagyooon sajnáltam, mondjuk mindenkit, de őt valamiért még jobban). De azért be kell ismernem, hogy amennyire utáltam Shelley-t, annyira jó karakter, felrázta a sztorit, amikor kellett. Igazi, horrorba illő szereplő. De amit Efivel művelt, azért gyűlöltem.

A cselekmény nem hoz túl sok újat, de mesterien van tálalva. A köszönetnyilvánításban az író megemlíti, hogy Stephen King Carrie című regénye adott neki ihletet. Na persze a két történetben semmi hasonlóság nincs, de mindkét sztorit megszakítja néha egy újságcikk, levél, vagy interjú, ami el-elcsöppent az olvasónak egy-két új információt.

Ja, és jobban irtózok a kukacoktól, férgektől, mint valaha.

Történet: 5/5

Főszereplő(k): 5/5

Borító: 4/5

Kedvenc szereplő: Max, Newt, Ephraim

Kibeszélő: Mindent a fanfictionről

Már régóta szerettem volna írni egy bejegyzést fanfiction témában. És hát miért is ne, végül is ez egy könyvekkel foglalkozó blog, és nyilván nem csak Justin Bieber meg One Direction témában lehet fanficet írni, hanem például a Harry Potterről, hogy csak a legnépszerűbbet említsem, de olvastam már a Vastüdérek világában játszódó ficet is.

Mostanra már biztos rájöttél, hogy imádok ilyen rajongói alkotásokat olvasgatni. Sőt, én magam is próbálkozom az írással, persze kizárólag szórakozásból.

Na de kezdjük az elején: mi is az a fanfiction?

Talán rajongói irodalomnak lehetne fordítani leginkább: rajongók által írt kitalált történet. Ez tulajdonképpen annyit jelent, hogy egy népszerű könyvet a rajongók "továbbírnak", vagy csak egyszerűen kölcsönveszik a karaktereket, és saját történetet írnak velük. Persze nem csak könyvről lehet szó, hanem egy filmről, sorozatról, animéről, énekesekről, színészekről.

Az interneten fellelhetők olyan oldalak, ahová fel lehet tölteni ezeket a műveket, így aztán a többi rajongó kedvére olvasgathatja őket, és értékelheti is az irományokat. Fanfictiont bárki írhat, nem kell hozzá profi írónak lenni, és hogy milyen stílusban/szemszögben/terjedelemben stb, annak csak a képzelet szab határt. Fontos, hogy anyagi haszon nem származik ebből (mégis vannak olyan regényírók, akik nem szimpatizálnak a dologgal, pl Leiner Laura kifejezetten megkérte a rajongóit, hogy ne hozzanak nyilvánosságra SZJG fanfictiont). Na de ha nem kapunk érte pénzt, akkor miért írunk mégis? Szórakozásból, kedvtelésből, és nem utolsósorban azért, hogy fejlődjünk.

A fanfiction népszerűségét egyértelműen az internet terjedésének köszönheti, bár már előtte is létezett. Egy kis érdekesség: egy becslés szerint az interneten fellelhető könyvek egyharmada fanfiction. :)

Tudtad?

A szürke ötven árnyalata eredetileg egy Twilight fanfic volt, az egyre népszerűbb Miután sorozat fiú szereplői pedig eredetileg a One Direction tagjai voltak.
Tökéletes példák arra, hogy ma már egy fanfiction is eladható. Könnyebben lehet az emberekből író, mint valaha. Hogy ez jó vagy rossz, azt mindenki saját maga döntse el. Én a fanfictionre így is csak hobbiként tudok tekinteni.

Megéri tehát böngészni a fanficek között?

Határozottan igen. Én legalábbis úgy vettem észre, hogy egyre több remek történetet töltenek fel a rajongók. Előfordul, hogy igazán tehetséges emberkéket találok így, akiknek szerintem megérné komolyan foglalkozni az írással. Tényleg, eszméletlen jó fanficekre lehet bukkanni, amik akár önálló regényként is simán megállnák a helyüket.

Persze még mindig többségben vannak a "Mary Sue" sztorik. Ezt a hibát általában a kezdő fanfic írók követik el. A lényeg, hogy saját magukról mintázzák a kitalált női főhősüket, aki aztán a különlegesnél is különlegesebb, akit minden fiú meg akar szerezni magának, aki szerény, aki okos, aki tehetséges, aki tökéletes.

Nyilván senki nem kezdi profi íróként. De úgy gondolom, hogy ez egy nagyszerű időtöltés, szórakozás, és persze az is nagyon jó érzés, amikor visszajelzéseket kapsz, vagy amikor már rendszeres olvasóid vannak. A kritikáknak köszönhetően fejlődni is tudsz. A világ és a karakterek már adottak, így sokkal könnyebb dolgod van, mintha saját regényt írnál, mert neked csak tovább kell gondolnod a sztorit. Ezzel gyakorolhatod a helyesírást, a választékos fogalmazást, tapasztalatot és azonos érdeklődésű barátokat szerezhetsz (hiszen ha valaki nem ismeri az eredeti történetet, valószínűleg nem fog fanficek után érdeklődni). Mindemellett még szórakoztató is.

Bár én úgy veszem észre, hogy az olvasás egyre "menőbbnek" számít, hál' istennek már nem az van, mint régen, hogy rád néznek, és "Jézusom, te mit csinálsz? Olvasol?! Jesszus, de gáz...", mégis a fanfictiont egy kicsit talán még mindig lenézik az emberek. Általában szexuális fantáziálgatásokkal azonosítják, vagy egyszerűen értéktelennek tartják, mert nem saját karakterekkel dolgozik az írója. Van egy másik oldal is: amikor a fanfic olvasók nem szeretik, vagy támadják azokat a történeteket, amikben OC (a rajongó által kitalált karakter) szerepel. Ez részben a már említett Mary Sue-nak köszönhető, mivel tényleg rengeteg van belőlük, másrészt ők nem a saját karakterre kíváncsiak, hanem például Hermionéra, Ronra, stb.

Mindenkinek szíve joga eldönteni, mi tetszik neki, és mi nem. Olyan sokféle fanfiction létezik, hogy mindenki könnyedén megtalálhatja azt, ami neki megfelelő. Ha pedig valakinek a fanficcel, mint műfajjal van baja, az mást nem nagyon tehet, mint hogy beletörődik a létezésébe. :)

Ha kedved támadt fanficeket olvasgatni, íme néhány gyűjtőoldal:

Fanfiction.net (itt találhatod a legtöbb rajongói alkotást, a legtöbb nyelven)

Wattpad

Merengő

Anime Fanfiction Style

Kemény Zsófi: Én még sosem

Kemény Zsófi regénye többszörös háromszögtörténet két fiúról és egy lányról. Tizenhét évesek, de az érzelmek, amelyek egymáshoz fűzik őket, bonyolultak, és saját maguk számára is nehezen kibogozhatók. Miközben egy szilveszteri bulitól márciusig mindhárman próbálják önmagukat megtalálni, kilépnek a gimnázium világából, és belevetik magukat Budapest éjszakai életébe. De egyikük sem tudja igazán élvezni, mert mindnyájukat nyomasztja valami: az egyiket a felelősség, a másikat a gyötrő szerelem, a harmadikat a teljes egzisztenciális összeomlás lehetősége.

Kemény Zsófit én a slam poetry-nek köszönhetően ismertem meg, és egy jó ideig nem is tudtam, hogy regényt is ír. Egyből felcsillant a szemem, nagy elvárásokkal vágtam neki az olvasásnak, mert tényleg irtó tehetségesnek tartom.

Az Én még sosem itt játszódik, a jelenben, Budapest belvárosában. Pontosan ez az, amit imádtam benne. Valós helyek (az Ankerttől a Roni abc-ig), és valós személyek jelennek meg a könyvben (a slammereket is név szerint említi), így az egész valahogy hihetővé válik. Természetesen helyet kap benne a slam klub is, aminek külön örültem, és bevallom, titokban reménykedtem is benne, hogy így lesz. Látszik az egészen, hogy Zsófi a saját tapasztalatait vette alapul a regényhez. És ezt amúgy nem csak én állítom, mert a könyv végén el is mondja, hogy egy részét a sztorinak ő maga is átélte.

"- Kérsz egy hópelyhet? Benne van a világ.

- Nem, kösz."

Ágó

A sztori három szereplő körül forog, mindhárman kapnak egy-egy saját szemszöget. Itt mondjuk azért megjegyezném, hogy eleinte talán egy kicsit nehezen követhető a történet a hirtelen váltások miatt. Váltott szemszögnél általában megszokott, hogy a váltás előtt le van írva annak a karakternek a neve, akinek a szemszögén át olvashatunk az adott fejezetben. Na itt nincs ilyen, csak úgy lehet megkülönböztetni őket, hogy más a betűtípus, ami először zavaró lehet, de egy idő után meg lehet szokni. Egy kicsit talán jobban is meg lehetett volna különböztetni őket. Annyiban viszont hozott újat, hogy ugyanazt a párbeszédet mindkettő vagy mindhárom karakter nézőpontjából olvashatjuk. Így megtudhatjuk azokat a dolgokat is, amiket az adott szereplő nem akar, vagy nem mer kimondani a beszélgetőpartnerének.

Szóval a három szereplőnk:

Toma, a csöndes, önmarcangoló focista, Ágó, aki egy manipulatív seggfej, de szerintem inkább egy zseni, és Eszter, aki egyszer csak szerelmes lesz Tomába, és onnantól kezdve neki körülötte forog a világ.

Mindhármuknak más-más problémákkal kell szembenézniük. A rossz kommunikációnak (és persze Ágónak) köszönhetően rengeteg félreértés alakul ki köztük, és itt jön képbe a slam poetry és a belvárosi slam klub. Mindhárom szereplő fellép a közönség előtt, és ez a három jelenet a kedvencem az egész könyvben. Ugyanis a színpadon nyílnak meg igazán, ott lesznek teljesen őszinték egymással. Három perces előadásuk alatt megmutatják egymásnak, hogy kik is ők valójában.

Eszter

A legnagyobb rejtély persze Ágó. Na de hogy ő miért olyan, amilyen, arra tényleg csak a könyv végén kapunk választ. Addig elég vegyes érzéseim voltak vele kapcsolatban, mivel amúgy egy sunyi, manipulatív dög, de közben azért elég szórakoztató is.

Eszter igazából jobb arcnak tűnt a könyv elején, amikor még nem volt halálosan szerelmes Tomába, csak aztán ugye jött a rózsaszín köd... igazából meg tudtam érteni, hogy ennyire túlaggódik mindent, ami Tomával kapcsolatos, mert első szerelem, stb, igen, én is ilyen voltam valószínűleg, csak nem tizenhét évesen.

Azt viszont tényleg nem értettem, hogy Toma miért gyűlölte magát ennyire. Azért, mert Zita otthagyta?

A borító nem igazán tetszik. Azaz nem rossz, de én naaaggyon nem így képzeltem el a szereplőket. Egyébként szerintem Ágó neve megtévesztő, mert amíg csak a fülszöveget olvastam el, meg voltam róla győződve, hogy egy lányról van szó, akit Áginak hívnak.

Egy kicsit talán elvont regényről van szó, ami inkább az érzelmekre fókuszál, nem a cselekményre. Kissé komolyabb hangvételű, mint a borító alapján gondolnánk. Káromkodás persze van bőven, ami igazából nem lepett meg, mert hát pesti tizenévesekről szól, szóval miért is ne lenne. De ha valaki nem szereti az ilyen "bazdmeges" stílust egy regényben, annak inkább nem ajánlanám, mert valószínűleg nem fog neki tetszeni.

Ha viszont elfogadod a töménytelen káromkodást és túllépsz rajta, akkor látni fogod, hogy ez igenis egy intelligens könyv... mert igen, az!

Történet: 5/5

Főszereplő(k): 4/5

Borító: 3/5

Kedvenc szereplő: Ágó

Jenny Han: Örökké nyár lesz

Két testvér – Egy igaz szerelem.

A nyár sosem lesz már ugyanolyan.

Belly csak két fiúba volt szerelmes életében, és mindkettőjük vezetékneve: Fisher. Miután az utóbbi két évet Jeremiah-val töltötte, szinte teljesen biztos abban, hogy megtalálta benne a lelki társát.

Szinte.

Conrad még mindig nem tette túl magát a tévedésén, hogy elengedte Bellyt, még ha Jeremiah mindig is tudta, hogy Belly hozzá tartozik. Amikor a lány és Jeremiah elhatározza, hogy összeköti az életét, Conradnak rá kell ébrednie: most vagy soha – vagy elmondja Bellynek, hogy szereti, vagy örökre elveszíti. A lány kénytelen szembenézni az érzéseivel és az igazsággal, amivel valószínűleg mindig is tisztában volt. Nem kerülheti el, hogy összetörje egyikük szívét.

Éééés itt is van a "csodálatos" befejező kötet, a Nyár trilógia harmadik része. Nem vártam túl sokat tőle, de még azt a keveset se kaptam meg.

Bár főhősünk, Belly most már 18-19 éves egyetemista, semmi jellembeli fejlődés nem látszik rajta, ugyanaz a döntésképtelen, hisztis kislány, mint eddig. Immár két éve vannak együtt a fiatalabb Fisher tesóval, Jeremiah-val. Minden szép és jó, egészen addig, amíg az írónő úgy nem döntött, hogy ennyi elég volt, és mindent bevet, hogy az olvasó elpártoljon Jere-től, és inkább Conradnak drukkoljon, ha eddig még nem így tett volna.

Lényegében Jeremiah óriásit bakizik, ami után elég nevetséges, hogy Belly igent mondott a lánykérésre. Szerintem túlságosan elhamarkodott döntés volt, és egyáltalán nem így kellett volna megoldani ezt a problémát, de oké.

Ezek után főleg az esküvőszervezés körül forog a történet. A szülők természetesen nem támogatják a házasságot, hiszen Belly és Jeremiah gyakorlatilag még "gyerekek". Bár Lauren nem éppen a legokosabb módon fejezte ki a tiltakozását, azért egyetértettem a véleményével.

Az utolsó néhány fejezetig innentől kezdve nem sok minden történik. Mindent megtudhatunk arról, hogy milyen étel lesz az esküvőn, milyen ruha lesz Belly-n, milyen vázák lesznek, milyen virágok... őszintén, kit érdekel? Főleg, ha közben pontosan tudod, hogy úgyse lesz az egészből semmi.

A végkifejlet nem tartogat túl sok meglepetést. Az olvasó végig pontosan tudja, hogy melyik srácra esik majd végül a választás, úgyhogy túl sok izgalmat nem tartogat a könyv. Így viszont az egész esküvőszervezés, stb tök felesleges volt, és hihetetlen, hogy Belly nem jött rá erre hamarabb. Egyébként a való életben nekem biztos nem lenne pofám ezt két testvérrel megcsinálni. Kínos. Különben is hányingerem van már ettől a "két srácba vagyok szerelmes" szövegtől.

És igen, igen, elég nagy szemétség volt, amit Jeremiah tett, de szerintem neki is elég nehéz lehetett ebben a kapcsolatban úgy, hogy végig csak másodhegedűs. Az első részben egyébként még a kedvenc karakterem volt, de a második kötet óta valamiért már nem kedveltem annyira.

Amúgy... semmi logikát nem látok abban, hogy ha Jeremiah végig tudta, hogy Belly Conraddal karácsonyozott, akkor miért csak az esküvő előtti este akadt ki miatta? Ha tényleg tudta, és ennyire zavarta, hogy elrohant meg minden, akkor miért kérte meg Belly kezét? Valaki érti ezt?

"Te vagy a tej a turmixomban. Örökkön-örökké, szeretlek: J."

Conrad soha nem volt a szívem csücske, szerintem annyira azért nem passzolnak Belly-vel. De ebben a részben legalább nem játszotta az elérhetetlent. Számomra teljesen érthetetlen, még a magyarázata után is, hogy miért kellett hol ellöknie, hol pedig újra magához édesgetnie Belly-t.

SPOILER veszély: Végig azt vártam, hogy jöjjenek már végre össze, de erre egészen az utolsó oldalig várni kell, aztán amikor megtörténik a csoda, egyszer csak vége a könyvnek. Bamm, erre vártál három könyv óta. Egy. Rohadt. Oldalra.

A cselekmény nem tetszett, a karakterek nem tetszettek, a borító nem tetszik. Egyedül az tetszik, hogy vége. Köszönöm, viszlát!

Történet: 2/5

Főszereplő: 1/5

Borító: 2/5

Kedvenc szereplő: -

Jenny Han: Nincs nyár nélküled

Belly eddig minden egyes nyarát Cousins Beachen töltötte, élete azonban most fordulóponthoz érkezett. Mivel Conraddal való rövid kapcsolata gyászos véget ért a télen, életében először otthon fogja tölteni a nyarat. Legjobb barátnője, Taylor remek tervekkel áll elő: hajókázás, sütkérezés a medence partján, új fiúk, akikre rá lehet kattanni. De amikor Jeremiah felhívja a hírrel, hogy Conrad eltűnt, látszólag minden a nyaraló felé viszi Bellyt. Vajon még egy nyarat eltölt azzal, hogy Conrad után fut, vagy végre képes lesz elengedni a fiút?

A Nyár trilógia első kötetéről, A nyár, amikor megszépültem című regényről még nem esett szó ezen a blogon. Évekkel ezelőtt olvastam, és csak most jutottam el odáig, hogy folytassam a sorozatot. Szerencsére nagyjából emlékeztem, mik történtek az első részben, mert van egy hozzá kapcsolódó kihívásom a moly-on, így elég gyakran olvasgatom az értékeléseket róla.

Úgy alapvetően Jenny Han nekem abszolút szimpatikus írónő, de a könyveivel gondjaim vannak. Igaz, más sorozatot még nem olvastam tőle, bár nem is olyan rég megjelent magyarul A fiúknak, akiket valaha szerettem című regénye is, ami sok olvasó szerint ezerszer jobb, mint a Nyár trilógia. 

"Mert a szavak olykor szánalmasan képtelenek kifejezni azt, amit szeretnénk."

Belly

Szerintem a Nincs nyár nélküled kicsit gyengébb lett, mint az előző kötet. Bár a szereplők hozzák a megszokott formájukat, a cselekményt nagyon gyengének érzem ahhoz, hogy könyv szülessen belőle. Még könnyed kis limonádénak is kevés. Ráadásul a tipik nyári hangulat sem érződött itt annyira, mint az előző résznél.

Belly eddig sem volt túl szimpatikus, tehát ezen itt nem is akadtam fenn. Meggondolatlan, hisztis, döntésképtelen, gyerekes tinilány, aki még mindig Conradot szereti, pedig ideje lenne már elfelejtenie. Én semmi vonzót nem találtam benne, vagy bármit, ami okot adna neki ahhoz, hogy így viselkedjen Belly-vel. Gyakorlatilag ő se tudja eldönteni, hogy mi a fenét akar, hol ellöki, hol pedig visszarángatja magához a lányt, ami azért elég szemét dolog. Még csak titokzatosnak sem lehetne nevezni, mert szimplán csak szótlan és unalmas. Nekem ne mondja senki, hogy csak a gyász miatt, mert már előtte is ilyen volt. Nem is értem, mit eszik rajta Belly ennyire. Bocsi, Conrad rajongók!

Vele szemben Jemeriah szórakoztató, kedves és szimpatikus karakter volt, amíg bele nem kezdtem a harmadik kötetbe, bár az álompasitól nekem ő is messze van, de egyértelműen jobban passzol Belly-hez, mint Conrad. Külön tetszett, hogy Jere szemszögéből is kapunk néhány fejezetet, így ezúttal az ő gondolataiba is beleláthatunk.

"Ijesztő, milyen könnyen megszegjük az ígéreteket."

Conrad

Az idősíkok váltakozása néhol zavaró, Belly hisztijei is nagyon fárasztóak egy idő után, ahogy meg a konfliktusokat kezeli, az nevetséges. Ha valami olyasmi történik, ami neki nem tetszik, akkor főhősünk szó nélkül elrohan a vakvilágba.

A cselekmény mindössze abból áll, hogy kinek hogyan sikerül feldolgoznia a szerettük halálát, milyen hatással van rájuk a gyász. Majd a könyv második felében a szereplőknek meg kell menteniük a nyaralót, amit Fisher papa el akar adni. Adj hozzá még egy-két konfliktust a szerelmi háromszög miatt, éééés... ennyi. Vége.

Aztán az epilógus persze megint fűt-fát ígérget, úgyhogy kíváncsian várom, mit hoz a harmadik kötet.

Belly és Taylor barátsága nekem egyáltalán nem tűnt őszintének. Mindenhol azt olvasom, hogy Taylor mekkora szemét, de ha belegondolunk, azért Belly sem épp a legjobb barát... ha az önzőség fájna...

A rövidsége miatt néhány óra alatt el lehet olvasni, de nem érzem azt, hogy bármit is adott volna nekem ez a könyv. A borító pedig még mindig nem tetszik.

Történet: 2/5

Főszereplő: 2/5

Borító: 2/5

Kedvenc szereplő: -

Jennifer A. Nielsen: A hamis herceg

Egy ​merész terv borzalmas útra és az árulás szélére sodor egy árva fiút. 

Carthya királysága polgárháború szélén áll. Hogy egyesítse a széthúzó népet, Conner, egy nemesember a királyi udvarból, ravasz tervet eszel ki: kitanít egy árva fiút, hogyan adja ki magát a király rég elveszett fiának, és bábhercegként trónra ülteti. 

Négy árva verseng a szerepért, köztük a makacs Sage is. Sage tudja, hogy Conner szándékai nem éppen nemesek, de mivel saját élete is cérnaszálon függ, nem tehet sokat – el kell érnie, hogy Conner őt válassza, vagy nem kerül ki élve a kalandból. 

Ahogy Sage az omladozó árvaházból Conner bámulatos birtokára kerül, egyre több hazugságra és árulásra derül fény, míg végül az igazság is kiderül, ami Conner minden tervénél veszélyesebbnek bizonyulhat. 

Hihetetlen kaland tele veszéllyel, izgalommal és hazugsággal. Az utolsó oldalig fogva tartja az olvasót.

Idejét sem tudom már, mióta szemeztem ezzel a könyvvel. Miért nem olvastam el ezt előbb? Rég éreztem már olyat egy könyvnél, hogy ha akarnék, sem tudnék belekötni. Tulajdonképpen már azelőtt kedvenc lett, hogy befejeztem volna, Sage pedig szintén azonnal bekerült a "könyves álompasik" listámba. Kit érdekel, hogy csak 14-15 éves?!

"Csapdába estem. Nemigen volt választási lehetőségem: vagy herceggé válok, vagy megöl."

A történet egy árva fiú szemszögéből íródott, és egy kitalált világban játszódik. Úgy tűnik, csak egyféleképpen lehet megakadályozni a polgárháborút a királyságban. Az egyik nemes, Conner kitalál egy tervet, miszerint árva fiúk közül kiválasztja a legalkalmasabbat, aki majd a király rég elvesztett fiának adja ki magát. A választott személy megkapja a trónt, gazdagságban élhet élete végéig. Persze ez egy elég vonzó ajánlat az árváknak, csakhogy akik versenybe szállnak a koronáért, azoknak már nincs visszaút, mivel tudnak az árulásról: mindent vagy semmit alapon vagy győznek, vagy meghalnak.

A trilógia első kötetében erről a versenyről van szó. Négy árva fiú közül választja ki majd Conner a herceget: ők pedig Latamer, Tobias, Roden és a főszereplőnk, Sage.

Sage

Sage az első oldalaktól kezdve abszolút szimpatikus karakter, a végére pedig garantáltan az olvasó szívéhez nő. Az azonban már elsőre egyértelmű, hogy nem viselkedik túl "hercegesen": igazi lázadó, és úgy lop, mint egy profi. Ugyanakkor ravasz, és elég meggyőzően tud hazudni. Ezek miatt egyszer ő tűnik a legesélyesebbnek a versenyben, máskor meg a legesélytelenebbnek.

Közben egyre jobban megutáltam Tobiast és Rodent. SPOILER: Hiába bánja meg a végén Tobias a tetteit, attól még nem lett a szívem csücske.

Connert az elejétől kezdve gyűlöltem, és ezzel biztos nem vagyok egyedül. Azt hiszi, hazafias, amit csinál, és valójában megmenti a királyságot, meg jaj persze, neki nem kell a trón, de valójában nem más, csak egy gazember.

"- A karddal elboldogulsz?

- Persze. Főleg, ha az ellenfelemnél nincs."

Annak ellenére, hogy már a fülszöveget elolvasva is borítékolható a könyv vége, még így is tartogatott meglepetéseket. A kiszámíthatóság itt egyáltalán nem zavaró. Titkok és hazugságok lapulnak a felszín alatt, és igen, összetört a szívem, amikor Sage múltjáról olvastam.

A befejezés is tökéletes, nincs függővég, de kb ugyanazt érzem, mintha lenne: ide a következő kötetet!

Imogen

Egy ici-pici kis romantika is fellelhető a sztoriban, de nagyon kezdetleges. Egy Imogen nevű cselédlány rengeteget segít a főhősünknek, és közben mondhatni egész jól összebarátkoznak. És persze ott van a hercegnő is, Amarinda, aki a leendő király jegyese, tehát tulajdonképpen ő is a korona mellé jár a győztes fiúnak. Kíváncsi vagyok, vajon szerelmi háromszög lesz-e a dologból, vagy valami egészen más.

Imádtam Sage szemszögéből olvasni, sokkal jobb volt, mintha valami nyafogós kislány, vagy egy harcos amazon bőrébe kellett volna bújnom. Ugye már az előbb is írtam, hogy Sage született lázadó, nagyon makacs, de éles eszű is, aki mindig mások előtt jár egy lépéssel, és ezt imádtam benne. Ennek a stílusnak köszönhetően még a legeseménytelenebb részek sem unalmasak. Ráadásul képes magát az olvasót is becsapni, nem is egyszer!

Minimális leírás található csak a könyvben, viszont a párbeszédek zseniálisak.

Igazából mindenkinek csak ajánlani tudom, aki még nem olvasta. Főleg azoknak, akik éppen nem vágynak nagy romantikázásra, viszont szeretnének egy új kedvenc karaktert. Mert Sage garantáltan a szívetekhez nő, ahogy nekem is. :)

Történet: 5/5

Főszereplő: 5/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Sage

Becca Fitzpatrick: Black ice - Tükörjég

Britt Pheiffer felkészült, hogy hátizsákkal hódítsa meg a Teton-hegységet – arra azonban nem készült fel, hogy a gondolataiban még mindig kísértő exbarátja is csatlakozzon hozzá. Mielőtt Britt tisztázhatná magában, mit érez Calvin iránt, egy váratlan hóvihar miatt menedéket kényszerül kérni egy hegyi kunyhóban. A jóképű, segítőkész lakók azonban szökésben vannak. Túszul ejtik és arra kényszerítik Brittet, hogy vezesse le őket a hegyről. Britt tudja, életben kell maradnia, hogy Calvin megtalálja. A helyzetet tovább bonyolítja, amikor Britt rábukkan egy korábban itt elkövetett gyilkosságsorozat vérfagyasztó bizonyítékára – ami őt magát is célponttá változtatja. 

Azonban semmi sem az, aminek látszik, és mindenki titkolózik – még Mason, az egyik emberrabló is. A kedvessége zavarba ejti Brittet. Mason vajon ellenség? Vagy szövetséges?

Furcsa volt a Csitt, csitt után egy krimit olvasni Beccától, de sikeresen bebizonyította, hogy nem csak fantasy-t tud írni. Ezúttal egy különálló kötetről van szó, aminek nagyon örülök, mert már így is túl sok befejezetlen sorozatom van, amiknek mintha soha nem jutnék a végére.

Egy kicsit tartottam ettől a regénytől, mert még régebben utánanéztem a Goodreads-en, és ott jó sokan lepontozták. Számomra abszolút pozitív csalódást okozott, egy pillanatig sem untam, és bár a csavart a könyv közepe fele már sejteni lehet, ez egyáltalán nem vett vissza az élményből.

Főhősünk, Britt barátnőjével, Korbie-val együtt hátizsákos túrára készülnek a Teton-hegységben, csakhogy az utolsó pillanatban kiderül, hogy Britt exe, Calvin is csatlakozni fog, aki egyben Korbie bátyja is. Egy óriási hóvihar miatt a két lány elakad a kocsival útközben, így kénytelenek egy közeli kis kunyhóban segítséget kérni. Itt találkoznak Shaunnal és Masonnel, akik mindketten irtó jól néznek ki, ugyanakkor elsőre látszik, hogy valamit rejtegetnek. Nem is kell sokáig várni a bonyodalomra, a srácok túszul ejtik a két lányt, és kényszerítik Brittet, hogy vezesse le őket a hegyről. Kiderül az is, hogy valamilyen formában a fiúknak köze lehet néhány korábbi gyilkossághoz.

"Ha az emberrablás és a zsarolás nem válik be, biztosra veszem, hogy az ezoterikus elemzésből megélhetsz!"

A karaktereket nézve az abszolút kedvencem egyértelműen Mason. Egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy ő valójában jófiú, mégse tudtam hová tenni őt, mert hát jogos a kérdés, hogy akkor mégis mit keres itt? Mindenesetre imádtam ezt a titokzatosságot, ami körülvette őt, és hogy szép lassan egyre jobban megnyílik Britt és az olvasó előtt.

A főszereplővel végig együtt tudtam érezni, rengeteg mindenen kellett keresztülmennie, tetszett a jellemfejlődés, ami ezek során végbemegy benne. Bár van az a pont, amikor az olvasónak már nagyjából világos, hogy mi folyik itt, de a főszereplő még nem jött rá, és totál bizonytalan, na olyankor másznék be a regénybe, és legszívesebben megrángatnám, hogy "ébresztőőő!". Az viszont mindenképpen dicséretes, hogy nem egy életképtelen karakter, és a durva helyzetekben is képes feltalálni magát.

Korbie az elejétől kezdve irtó ellenszenves karakter, egyáltalán nem értettem, hogy Britt miért van jóban vele. Ez a folytonos versengés, meg féltékenység... Szerintem az ilyen ember nem igazi barát, nekem egyáltalán nem tűnt egészségesnek a kapcsolatuk. És nem csak Korbie részéről, mert az sem volt túl szimpatikus, amikor Britt elkezd flörtölni Shaunnal, pedig tudja, hogy bejön Korbie-nak.

Óriási pluszpont jár, amiért az írónő nem igazán hagy megválaszolatlan kérdéseket, így tulajdonképpen teljesen le van zárva a sztori. Elborzasztott, hogy mit tett, de ugyanakkor sajnáltam is egy kicsit, amikor kiderült, hogy ki a gyilkos. Totál beteg a karakter, de a múltjából világosan kiderül, hogy miért lett olyan, amilyen.

Nem mondom, hogy hibátlan könyv, mert nem mindenhol éreztem valósághűnek a sztorit, de megéri elolvasni. A vége már-már átmegy nyálas romantikázásba, de most még az sem zavart, csak örültem, hogy rendeződtek a dolgok.
Ja igen, a trailer pedig eszméletlen, mintha egy film előzetesét nézném! Különben nem is lenne rossz, ha filmet forgatnának belőle. :)

Történet: 4/5

Főszereplő: 4/5

Borító: 4/5

Kedvenc szereplő: Mason

Anime: Boku dake ga Inai Machi

Az önmegvalósítással küszködő mangaka, Fujinuma Satoru egy olyan különleges képesség birtokában van, ami akaratán kívül rendszeresen visszaküldi őt az időben, hogy katasztrófákat és haláleseteket akadályozzon meg. 

Egy nap egy olyan bűnténybe keveredik, amiben ő lesz az első számú gyanúsított. Hogy megmentse az áldozatot, Satorunak egészen az általános iskolai éveihez kell visszamenni az időben, még azt megelőzően, hogy Hinazuki Kayo nevű osztálytársának nyoma veszett volna.

(forrás: snitt)

Az anime 2016 januárjában indult, az azonos című manga alapján, amit Sanbe Kei írt és rajzolt, és összesen 8 kötetből áll. A mangát nem olvastam, így arról nem tudok nyilatkozni, és csak most jutottam el odáig, hogy megnézzem a 12 részes anime feldolgozást.

Nem is értem, miért nem figyeltem fel rá eddig, elvégre az időutazós téma mindig is érdekelt, a Steins;Gate óta pedig szó szerint vadászok az ilyen sztorikra. Talán leginkább a Pillangóhatás című filmhez tudnám hasonlítani ezt az animét.

Az első rész elég ütősen indít. Főhősünk Fujinuma Satoru, akinek különleges képessége van: igen, ez az időutazás. Bár nem teljesen tudja uralni, már kitapasztalta, hogy abban az esetben ugrik vissza az időben, amikor meg tud akadályozni egy balesetet, vagy gyilkosságot. Csakhogy ezúttal ő maga lesz egy gyilkosság gyanúsítottja. Egyik pillanatban még a rendőrség elől menekül, a következőben pedig már 18 évvel ezelőtt vagyunk, egészen pontosan 1988-ban, ahol Satoru még kisgyerek. Ebben a testben kell megállítania egy sorozatgyilkost, aki rendszerint kisgyerekeket vesz célba. Az áldozatok pedig nagyon is közel állnak Satoruhoz.

A karakterek közül egyértelműen Satoru és az anyja emelkednek ki, bár én bírtam Kenyat is a kissrácok közül, annak ellenére, hogy egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy 11 éves gyerek. A főszereplő rengeteget fejlődik a történet során, ami különösen tetszett. Hogy ki a gyilkos, azt szerintem nem volt túl nehéz kitalálni, de ez nekem nem vett vissza az élményből (mondjuk kicsit fura volt, hogy Satoru nem látja, ami ott van az orra előtt). Bár bevallom, a leleplezés előtt sikerült egy kicsit elbizonytalanítania a sorozatnak, de egyszerűen nem jöhetett más szóba ezen bizonyos személyen kívül, így tulajdonképpen végig egyértelmű volt, hogy ki a tettes. Kellett volna még néhány gyanús karakter, és akkor lehetett volna törni a fejünket.

Ami viszont zavaró, hogy Satoru képességéről semmit nem tudunk meg. Hogyan működik pontosan, és egyáltalán miért van neki? Milyen volt, amikor először visszament az időben? Az ehhez hasonló kérdésekre nem tudjuk meg a választ (legalábbis az animében). Tartottam tőle, hogy így lesz, és tényleg.

Még egy apróság: a női karakterek száját miért kellett ilyenre rajzolni? Olyan, mintha mindegyiknek felpumpálták volna az ajkait.

Miután valamennyire renderőzött a Hinazukis szál, egy kicsit visszavett a tempóból a sorozat, egy darabig úgy éreztem, hogy nem haladunk semerre. Szerencsére az utolsó részek megint felpörögtek, a befejezéssel pedig én teljesen meg vagyok elégedve, pedig sok helyen látom, hogy másoknak nem tetszett.

A live action változat idén márciusban jött ki, Satorut Fujiwara Tatsuya alakítja, aki ismerős lehet egyeseknek a Death Note filmekből (ő volt Yagami Light). Nálam egyértelműen várólistás. :)

10/8
Kedvenc szereplő: Satoru

Lacey Weatherford: Crush - Bizsergés

Cami Wimberley-nek van egy terve, és ebben a tervben nem jut hely a fiúknak – főleg minden idők legvadabb partiállatának, Hunter Wildernek nem, mindegy milyen jóképű és karizmatikus. Cami gyönyörű, végzős, elképesztően tehetséges, jó tanuló, s mindent megtesz azért, hogy bekerüljön álmai főiskolájára, musical színház szakra. Minden tökéletes.

Hunter Wilder nem akar barátnőt – attól most csak túl bonyolulttá válna az élete. Főleg Miss Jókislányt nem akarja, de akkor miért nem tudja levenni róla a szemét? Megpróbálja tartani tőle a három lépés távolságot, de a sors mintha a másik karjaiba taszítaná őket. Régóta nyilvánvaló mindenki számára, hogy tetszenek egymásnak.

Már jó régóta halogattam ennek a könyvnek az olvasását, és most egy horrorfilm - horror könyv kombó után úgy döntöttem, egy ilyen laza kis love story tökéletes lesz.

A váltott szemszögnek köszönhetően hamar megismerkedhetünk a két főszereplővel, Camival és Hunterrel.

Hunter nemrég érkezett a középiskolába, ő az a tipikus rosszfiú, aki folyton bulizik, és a drogtól sem riad vissza. Ennek ellenére hatalmas népszerűségnek örvend a suliban, de ő meg van róla győződve, hogy nem kell neki barátnő. Egészen addig, amíg meg nem látja Camit.

Cami gyönyörű és okos, igazi jókislány. A legtöbb srác nem is próbálkozik nála, mert megközelíthetetlennek tartják. Folyton a legjobb barátjával, Clay-jel lóg, és a többi diák azt hiszi, hogy ők ketten együtt vannak, pedig Cami a bátyjaként tekint a fiúra. Csakhogy egyik napról a másikra kiderül, hogy Clay többet érez iránta barátságnál.

"Van valahol egy lány, aki rád vár. Csak nem én vagyok az."

Nem vártam sokat ettől a könyvtől, így nem mondhatnám, hogy csalódtam benne, de ez a tömény nyáladzás még nekem is sok volt, pedig most kifejezetten erre vágytam.

Ami a leginkább zavaró, hogy a karakterek egyáltalán nem valósághűek, a párbeszédekről nem is szólva. "Megcsillant a napfény a bámulatos vörös hajadon, ami annyira ragyogott, hogy szinte glóriaként tündöklött körülötted." Oké, ki a fene mond ilyesmit a való életben? Senki, de főleg nem egy drogos partiállat. Nagyon hihető.

Az már csak mellékes, hogy tele van ezerszer olvasott klisékkel, mert ha jól lenne megírva, akkor ez nem lenne akkora baj, na de így...

Igazából Simone Elkelestől a Tökéletes kémia nagyjából ugyanez, csak az a könyv mérföldekkel jobb.

Úgy érzem, képtelen vagyok kedvelni egy főhősnőt, aki olyan szavakat használ, mint például az "aaaannyira romcsi!" Jézusom, komolyan?! Meg úgy alapjáraton, Cami belső monológjai irtó idegesítőek. Szeretném azt mondani, hogy Hunter ennél jobb volt, de ő meg 0-24-ben a csaj vörös hajáról áradozott, totál kifordulva a szerepéből.

Hunter óriási titkát legrosszabb esetben a könyv felénél már sejteni lehet. Alapvetően nem lett volna ez rossz sztori, ha jól van megírva. Nem tudom, lehet, hogy a fordítás is rátett egy lapáttal, és ezért érzem ennyire rossznak.

Clay sem volt teljesen okés. Hogy van ez, hogy az egyik nap még teljesen normális, aztán egyszer csak megreccsen?

ÉS A BORÍTÓ! De most tényleg, csak engem taszít ennyire ez a csávó a képen?

Tudom, hogy vannak, akiknek tetszett ez a könyv, nem is kevesen. Épp ezért nem akarok senkit se lebeszélni az olvasásáról, nekem egyszerűen nem tetszett, és kész. Leginkább a karakterekkel és a párbeszédekkel van bajom, és őszintén szólva olvastam már teljesen amatőr írótól sokkal jobb regényt, mint ez... ami ha belegondolsz, elég szomorú.

Történet: 2/5

Főszereplő(k): 2/5

Borító: 1/5

Kedvenc szereplő: -