Rachel Hawkins: Spell Bound - Megbűvölve

Sophie Mercer épp csak belenyugszik, hogy démonnak született, a Tanács máris elveszi tőle varázserejét. 

Sophie most védtelen, magányos, és ráadásul a prodigiumokra vadászó Brannick amazonok jóindulatára szorul. Sophie legalábbis ezt hiszi, amíg érdekes felfedezést nem tesz: a Brannickok tudják, hogy háború közeleg, és azt állítják, hogy egyedül ő képes meggátolni a világvégét. Ám ebben a varázserejétől megfosztott Sophie nem olyan biztos. Főhősünkre újabb pokoli kalandok várnak. Vajon vissza tudja szerezni a varázserejét, még mielőtt késő lenne?

Majd' kiugrottam a bőrömből, amikor a héten végre meghozta a futár a Spell Boundot. Képes voltam két nap alatt újraolvasni az előző két kötetet, csak hogy friss legyen az élmény, amikor belekezdek a befejező részbe. Utólag ki is derült, hogy ez jó ötlet volt, mert rengeteg dolgot elfelejtettem.

A sztori ott folytatódik, ahol az előző kötetben vége lett. Kicsit húztam is a számat már ott is, mert nagyon nem vallott Sophie-ra, hogy csak úgy otthagyja a barátait és az apját a pácban, csak mert Cal azt mondta neki, hogy meneküljön el... na mindegy, ezen már valamennyire túltettem magam. A lényeg, hogy Sophie az Itineris (ami ilyen varázskapu-féle cucc) segítségével a prodigiumvadász Brannick családhoz megy, mert állítólag az édesanyja valamiért velük van.

Főhősnőnk találkozik az anyjával, aki több dolgot is elárul a családjáról, és a múltjáról.

"Akkor sem haragudnék rád, ha egy nindzsa lennél, akit azért küldtek a jövőből, hogy elpusztítsa a szivárványokat és a kiscicákat!"

És persze megismerhetjük a már többször emlegetett Brannickeket is: Aislinnt, és a két lányát, Izzy-t és Finley-t, valamint egy furcsa, titokzatos alakot, Torint, aki egy tükörben él, és látja a jövőt.

Torinnal kapcsolatban azért igazán megtudhattunk volna többet is, vártam, hogy kiderüljön valami, pl. hogy került a tükörbe, miért vannak ilyen képességei, és különben is, kicsoda ő, és mi köze van a Brannickekhez, különösen Izzy-hez. Na mindegy, majd a School Spiritsben (ez a sztori Izzy-ről szól majd, elméletileg még idén olvashatjuk magyarul is).

Sophie

Na de visszatérve a Hex Hallhoz: a harmadik kötet sajnos nem lett a kedvencem. Az elsőt imádtam, a másodikat a vége egy icipicit lehúzta, és ez... nem is tudom. Szerencsére Sophie humora még mindig sziporkázik, főhősünknek mindenre van egy vicces beszólása, még a legdurvább helyzetekben is. És az a helyzet, hogy ha ezek a beszólások nem lennének, akkor szerintem önmagában a sztori kevés lenne.

Oda-vissza ugrálunk, váltogatjuk a helyszíneket megállás nélkül. Folyamatosan pörög a cselekmény, ami most is mindössze 260 oldalba lett sűrítve, ráadásul volt egy csomó jelenet, amiből sokkal-sokkal többet ki lehetett volna hozni. Gondolok itt például arra, amikor (kis spoiler) Sophie-nak végig kellett néznie, ahogy Archert kínozzák (nem éreztem az erős érzelmeket), vagy arra, amikor lemennek a pokolba (ettől a résztől sokat vártam, de elég gyenge lett).

A másik problémám... Cal. Pontosabban a jelenet, amikor Sophie a könyv elején (spoiler) megcsókolja őt, közben pedig nem is tudja, él-e még egyáltalán Archer, akibe állítólag olyan halálosan szerelmes. Egy kicsit zavar az is, hogy ez a bizonyos csókjelenet végül nem derült ki Archer előtt, egyszerűen el lett felejtve.

Nem éreztem erősnek a szülők kapcsolatát Sophie-val, pedig az előző kötetekben nagyon jól ki volt dolgozva. Itt viszont simán elküldik a lányukat a legveszélyesebb helyekre, holott egy szülő szerintem inkább vissza akarná tartani a gyerekét...

"Archer megfordult, és elindult a szobájába. Utána néztem, közben Jenna tekintetét éreztem magamon. Felé fordultam. 

– Jó, be kell ismernem, hogy egy kicsit álompasi – mondta színpadias szemforgatással kísérve."

Archer

Ami viszont még mindig szuper, hogy a karakterek továbbra is imádnivalóak. Sophie az egész sztorit feldobja a humorával. Jenna egyszerűen maga a nagybetűs CUKISÁG, Archer pedig még mindig menő, és ezúttal az ő családjáról is kiderül néhány meglepő dolog. Tetszett, ahogy Cal védelmezi Sophie-t, és sajnáltam, amiért nincsenek viszonozva (annyira..) az érzései. Elodie kis magánakcióját Callel viszont totál feleslegesnek éreztem.

Összességében... nem rossz, nem rossz, de olvastam már ennél jobb befejező kötetet is. Értetlenül állok még mindig a borítón szereplő fekete macska előtt, most komolyan, hogy került ez ide? Tudtommal egy darab macska nem volt a sztoriban, ráadásul Sophie az első kötetben említi, hogy allergiás rájuk. Mindegy, ezt leszámítva imádom a borítókat.

Még azt megjegyezném, hogy több helyen is előfordult, hogy a fordításnál összekeverték a neveket, vagy elírták, ami egy picit zavaró.

Annak ellenére, hogy néha kidolgozatlannak éreztem, egy percig sem unatkoztam. Hozza a szokásos humoros, könnyed stílusát, ugyanakkor a befejezés nem 100%-ig happy end...

Történet: 4/5

Főszereplő: 5/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Archer, Sophie

Benjamin Alire Sáenz: Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában

Dante tud úszni. Ari nem. Dante magabiztos és könnyen szavakba önti érzéseit. Ari nehezen boldogul a beszéddel és kétségektől szenved. Dante belemerül a költészetbe és a művészetekbe. Arit a börtönben lévő bátyjával kapcsolatos gondolatok nyomasztják. Dante világos bőrű. Ari árnyalatai sokkal sötétebbek.

Úgy tűnhet, mintha Dante lenne az utolsó ember, aki képes lebontani a falakat, amiket Ari maga köré emelt. Ám mindezek ellenére, mikor ők ketten találkoznak, különleges kötődés alakul ki közöttük. Rávilágít életük legfontosabb igazságaira, és segít rájönniük, milyen emberek akarnak lenni.

Azonban útjuk során hatalmas akadályokba ütköznek, és csak akkor tudnak megerősödve túljutni rajtuk, ha képesek hinni egymásban és a barátságuk erejében.

Aztamindenit!

Ari és Dante története sokkal-sokkal jobban meghatott, mint a mára már csapból folyó, szokásos fiú-lány szerelmi drámák, amiből már kb az összes létező verziót olvashattuk. A fiú-fiú párosítás eléggé ritka YA könyveknél, úgyhogy nagyon örültem, hogy végre olvashatok egy ilyet is.

"Egyik nyári éjjelen úgy aludtam el, hogy abban reménykedtem, a világ más lesz, mire felébredek."

Végigkövethetjük, hogyan válnak ezek a nem mindennapi srácok legjobb barátokká, hogyan birkóznak meg ezzel az életnek nevezett valamivel, és az érzéseikkel, hogyan válnak felnőtté. Hogyan ismerik meg önmagukat, és hogyan tudják elfogadni azt, akik. Első ránézésre egy egyszerű kis történetnek tűnhet a barátságról, de valójában több ennél. Komolyabb témák is előkerülnek (csak hogy legyen néhány példa is: háború feldolgozása, börtönben lévő családtag, homoszexualitás, sehová-sem-tartozás, stb), emellett hihetetlenül aranyos sztori, tele van érzelmekkel és gyönyörű gondolatokkal.

A kedves, művészetkedvelő Dante nagyon a szívemhez nőtt, de akit igazán közel tudtam érezni magamhoz, az Ari. Feltűnt, hogy nagyon hasonlóan gondolkodunk bizonyos dolgokról, ráadásul az én családomban is van valaki, akiről senki ne szeret beszélni, és nem ismerhetem, pedig jó lenne... Éppen ezért nagyon meg tudtam érteni őt, amiért állandóan a börtönben ülő bátyján gondolkodott, hogy ennyire kíváncsi volt rá, és hogy egy kicsit utálta a szüleit azért, mert nem hajlandóak beszélni róla.

Ja, igen: a szülőket is nagyon csíptem! Főleg a végén, amikor Ari szülei végre megnyílnak a fiuk előtt. Ráadásul nagyon tetszett, hogy milyen elfogadóak a srácokkal szemben.

"Az utolsó év. És utána az élet. Talán így működik ez: a középiskola csak az előszó az igazi regényben. Addig mások írnak rólad – de amikor leérettségizel, már neked kell írnod magadról. A ballagáskor össze kell szedned a tollakat a tanáraidtól és a szüleidtől, és megkapod a saját tolladat. Innentől kezdve mindent te írsz. Ja. Hát nem mámorító érzés?"

A másik dolog... jesszus, ezek a srácok annyira cukik, nem bírok betelni velük! Ahogy kölcsönösen elfogadják a másik minden hülyeségét és másságát, és mindig ott vannak egymásnak, ha baj van! A szívem szakadt meg, amikor (SPOILER:) Ari habozás nélkül a kocsi elé vetette magát, csak hogy megmentse Dantét, vagy amikor megkereste a srácot, aki megverte őt.

A befejezés pedig... csak egy szó: tökéleteeees! :)

Hogy a borítóról már ne is beszéljek. Szóval jöhet a folytatás... mert hogy igen, lesz olyan is, bár igazából ez a regény már így alapból is megállja a helyét. Egyelőre nem sokat tudni  a következő kötetről (There will be other summers), csak annyit, hogy nem Dante (mint azt néhányan gondolnánk), hanem ismét Ari szemszögéből olvashatjuk a történéseket.

Történet: 5/5

Főszereplő(k): 5/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Ari

Pőcze Flóra: A Moszkva tér gyermekei

A fiatal társadalomkutató, Pőcze Flóra Magyarországon elsőként vállalkozott arra, hogy ne kívülállóként tanulmányozza a hajléktalan létet: 2009 nyarát a Moszkva téren töltötte az ottani közösség részeként. Könyve a galeri tagjainak életeseményeit, mindennapjait mutatja be; többek között megtudhatjuk belőle, hogy milyen hierarchia-rendszer és csoportnorma alapján épül fel a kommuna, hogyan lett hajléktalan a volt kosarasból, az állami gondozottból, vagy az unatkozó mezőgazdasági munkásból, aki csak telente csatlakozik a társasághoz. Az egyedülálló kötetet szociofotók és szlengszótár teszi teljesebbé.

Szóval ahogy a fülszöveg is mondja, van nekünk egy Pőcze Flóránk ("Flórácskánk"), aki alapszakos hallgatóként 2009-ben kitalálta, hogy kiköltözik két hónapra a Moszkva térre, és az ottani hajléktalan punkokkal tölti az idejét. A hölgyemény ebből írta a szakdolgozatát, majd később ezt a könyvet, A Moszkva tér gyermekei címmel.

Az ötlet onnan jött, hogy Flóra minden nap megfordult a téren iskolába menet, ahol látta, hogy ezek a hajléktalan srácok/férfiak folyton nevetnek és jól szórakoznak, ami érthetetlen, hiszen a helyzetük nem épp a legrózsásabb... a lányt ez kíváncsivá tette, meg akarta érteni őket, meg akarta tudni, hogy hogyan élnek. Így aztán egy szép nyári napon csatlakozott hozzájuk.

"(...) zajlik az élet a Moszkván."

Flórát a hajléktalanok befogadták maguk közé, a könyvét elolvasva pedig mi is betekinthetünk egy kicsit az életükbe. Tényleg csak egy kicsit: körülbelül 150 oldalról van szó.

Nem is igazán tudom eldönteni, hogy ez a lány most akkor ennyire buta és meggondolatlan, vagy bátor, és csodálnom kéne. Ki a fene vállalkozna arra, hogy két hónapig együtt él az utcán olyan emberekkel, akik állandóan isznak és drogoznak, ráadásul többen közülük már börtönben is ültek?

De Flóra megcsinálta, és rengeteg élményben volt része, ezek egy részét le is írja a könyvben. Többször is hangoztatja, hogy ezek az emberek mind elfogadták őt, és nagyon vigyáztak rá, még tarhálni sem hagyták, mert nem akarták, hogy megalázza magát. Nem tudom, én azért nem bíztam volna meg ennyire bennük, mint ahogy Flóra tette, főleg nőként, és szerintem piszok nagy mázlija volt, hogy "normálisabb" emberek közé került, akik nem bántották. Meg a másik dolog, hogy a könyvben szó esett róla, hogy néha odacsapódott hozzájuk egy-két ember, akinek amúgy volt lakása... aztán egyszerűen ezek az arcok kifosztották az illetőt. És hát ugye ugye valójában Flórának is volt lakása, pénze, bármikor hazamehetett volna, ha úgy dönt, hogy elég volt. Vajon ha meghívta volna ezeket a srácokat, őt is kifosztották volna? Nyilván.

Flóra végig szeretetteljesen ír a hajléktalanokról, de általában nem nyilvánít véleményt, és nem szólt bele az eseményekbe sem, amíg ott tartózkodott velük, ő csak megfigyelőként volt jelen. Felvette a homelessek szlengjét, és alkalmazza is a könyvében (az utolsó oldalakon egy kis szleng szótárt találhatunk, bár vannak benne egészen hétköznapi szavak is, kevés volt, amiről nem tudtam, hogy mit jelent). Néhány képet is beraktak a végére.

Nem igazán tudom ezt a könyvet úgy értékelni, mint a többit a blogon, így nem is akarom pontozni. Érdekes volt betekinteni ebbe a világba, ami mellett én is naponta elsétálok. Szerintem érdemes elolvasni, bár az is igaz, hogy többet is ki lehetett volna hozni egy ilyen tanulmányból.

Vivien Holloway: Mesterkulcs

„Gyerekkoromban számtalanszor hallottam a mesterkulcsról, amely valójában nem igazi kulcs. Egy szerkezet, amely előtt nem léteznek bezárt ajtók, és sem az acéllal bélelt páncéltermek, sem az őrséggel védett birtokok falai nem jelentenek akadályt. A mesterkulcs mindent nyit, és mindenhová bevisz, akár a tömör falon is keresztüljuttat, ha kell. Minden magamfajta álmodott már róla, hogy a kezében tarthatja az eszközt, amely elől lehetetlen elrejteni bármilyen kincset.”

Winie Langton a 2900-as évek New Yorkjában él, száz évvel az ötödik nagy világégés után. Egy nagy és befolyásos tolvajcsalád leszármazottja, akit már egészen kiskorától apja tanított a mesterség fortélyaira. Ebből kifolyólag Winie már kamaszként jobban verekedett, mint a fiúk többsége és mindent tudott a fegyverekről. 

Amikor a legendás mesterkulcs felbukkan a városban, a Langton család azonnal a nyomába ered, s természetesen Winie-re is fontos feladat hárul a titokzatos műtárgy megszerzésére kiötlött akcióban…

A Winie Langton történetek első része!

Ez volt az első olvasmányom az írónőtől, de semmiképpen sem az utolsó! Már régóta fájt a fogam erre a könyvre, de az valamiért elkerülte a figyelmem, hogy mindössze 80 oldalas, így aztán eléggé meglepődtem, amikor megláttam.

Ez már csak azért is furcsa, mert már maga az alaphelyzet is megkövetelne egy kicsit részletesebb bemutatást: például hogy mi történt az emberiséggel a múltban a 2900-as évekig, hogyan jutottak el idáig, stb. Ráadásul az egész olyan befejezetlennek tűnik, mintha lemaradt volna a maradék 2-300 oldal.

De ha ezt félreteszem, egy nagyon jó kis történetről van szó, ami már az első percben lenyűgözött. Különben nem feltétlenül hátrány a rövidsége, hiszen ha az embernek nincs sok ideje az olvasásra, akkor ez a könyv tökéletes! Szintén egy jó pont, hogy nincsenek benne felesleges részek és időhúzás.

Imádtam a világ és a Langton család felépítését meg úgy általában a szereplőket. Legfőképpen a főszereplőt, Winie-t, aki egy gazdag tolvajcsaládban nevelkedett, és kiskorától kezdve tanították betörésekre, verekedésre, lopásra, fegyverhasználatra.

Nővérével ellentétben, akit a csábítás művészetére tanítottak, Winie-ben elsőre szinte semmi nőies nincs, és ő maga sem szereti, ha nőként bánnak vele. Könnyű megszeretni őt és a családját, imádtam a ruhapróbás részt!

Főhősünk gyerekkora óta hallgatja a történeteket a mesterkulcsról, egy szerkezetről, amivel bárhová be lehet jutni. Nem meglepő, hogy a tolvajok meg akarják szerezni, ezt pedig William születésnapi partiján tehetik meg, ugyanis állítólag ennél a srácnál van a kulcs (hogy mégis hogyan került hozzá, azt egy kicsit kidolgozatlannak éreztem, mintha nem tudott volna mást kitalálni az írónő).

Williamet egyelőre még nem ismerhettem meg annyira, úgyhogy nem is igazán tudom eldönteni, hogy passzolnak-e Winie-vel. Nem volt rossz a srác, de  egy kicsit vagányabb pasi talán jobban illene a főszereplőhöz.

"Rám ne terítsd a kabátodat, rám ne terítsd! 

Rám terítette a kabátját. El kellett nyomnom egy kelletlen sóhajt, és a vágyat, hogy lerázzam magamról. Semmi sem dühített fel jobban, mint mikor úgy bántak velem… nos, mint egy nővel. Apám nem így nevelt."

Igazság szerint én valami nagy hajszát vártam, de semmi ilyesmi nem történik, meglepően simán Winie-hez kerül a kulcs. Azt hittem, nehezebb lesz majd megszerezni, de a poénos részek kárpótoltak.

Kíváncsi vagyok, milyenek a folytatások, szerintem hamarosan bele is kezdek a következő részbe.

Történet: 4/5

Főszereplő: 5/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Winie

Darren Shan: A vámpír herceg

Élethalálharc a Vámpírok Hegyének mélyén!

Az árulónak bélyegzett Darren Shan farkasszemet néz a halállal. Hiába szökött meg, a vér szava visszahívja. A Vámpírok Hegyén ugyanis véres leszámolásra készülnek a hatalomra éhes vérszipolyok. 

Vajon ki lesz az éjszaka ura? 

Tud-e fordítani Darren Shan az események menetén, vagy eljött a vámpírok több ezer éves uralmának vége? A Vámpírok Hegye trilógia ezzel lezárul – a történetnek azonban még nincs vége!

Több mint 2 hónap kihagyás után úgy éreztem, itt az ideje folytatni a sorozatot. Nem is tudnám megmondani, miért tettem félre, elvégre A Halál Próbái óriási cliffhangerrel végződött. Mondjuk az is igaz, hogy ez a kötet sosem volt a kedvencem, ami leginkább amiatt van, ami Kurdával történik.

"Gondold meg jól, kiben bízol meg. Még akit jó barátodnak hiszel, az is képes lehet arra, hogy eláruljon."

A vámpír herceg a sorozat hatodik kötete (azaz elérkeztünk a teljes sztori feléhez), és egyben a második trilógia befejező része.

A történet ott folytatódik, ahol az előző kötetben vége szakadt. Darrent magával sodorja a folyó, az életét csak a jó szerencséjének köszönheti. A víz kivitte a szabadba, ahol találkozik a farkasokkal, Amíg lábadozik, a falkával marad, de aztán (annak ellenére, hogy halálra ítélték) visszamegy a Vámpírok Hegyére, hogy figyelmeztesse a többieket a vérszipolyok támadására és leleplezze Kurdát. Mindeközben az áruló vámpír a herceggé avatására készül, úgyhogy Darrennek sietnie kell, ha meg akarja menteni a társait.

Ezúttal lassabban indul be a sztori, ami ugye Darren gyengélkedésének köszönhető, addig ugyanis nem tud visszamenni a hegyre, amíg a sérülései be nem gyógyultak, így muszáj a farkasokkal maradnia. Néhány rész nekem egy kicsit fura volt, például mikor az anyafarkas tejét itta (különben emiatt az író is aggódott - azt hitte, a szülők majd ki fognak akadni, hogy a gyerekek ilyeneket olvasnak).

Aztán végre Darren visszatérésével beindul a cselekmény, és onnantól kezdve nincs megállás. A vámpírok összecsapnak a vérszipolyokkal, és sajnos a csata során elveszítünk egy karaktert - ez amúgy engem is meglepett, nem is emlékeztem rá. Persze túl szép lett volna, ha minden olyan simán megy, és mindenki túléli a harcot.

Leginkább azokat a részeket szerettem, amikor Kurda és Darren ügyét tárgyalták. Végre megérthetjük, hogy mit miért tett az áruló vámpír, és megtudhatjuk, hogy végül visszavonják-e Darren halálra ítélését. Nagyon sajnáltam Kurdát, én meg tudtam őt érteni, ugyanakkor a helyében valószínűleg inkább megpróbáltam volna beszélni a hercegekkel, mielőtt magánakcióba kezdek (SPOILER:) és hát ugye a folytatásokat ismerve nem kell teljesen elbúcsúznunk tőle.

A vége nekem valahogy túl giccses, elég hihetetlennek tűnik, hogy a szigorú vámpírok, akik készek voltak simán megölni egy gyereket, most (SPOILER:) lazán herceggé avatják Darrent. Egyrészt túl tapasztalatlan egy ilyen feladathoz, nagyon keveset tud még a vámpírok világáról, másrészt ő maga is csak félig vámpír. De hát nyilván nem kell véresen komolyan venni ezt a sorozatot, nem felnőtteknek írták... :)

Történet: 4/5

Főszereplő: 5/5

Borító: 2/5

Kedvenc szereplő: Mr. Crepsley, Darren

Kerstin Gier: Silber - Az álmok első könyve

Ez vajon tényleg lehetséges?

Liv Silber álmai az utóbbi időben meglehetősen félelmetessé váltak. Az egyik végképp nem hagyja nyugodni. Ebben az álomban egy temetőben járt éjjel, és szemtanúja volt, amint négy fiú komor hangulatú, mágikus rituálét hajt végre. Ezek a fiúk azonban nagyon is valós kapcsolatban állnak Livvel, hiszen Grayson és három barátja tényleg léteznek. Liv nemrég iratkozott be abba az iskolába, ahová ők is járnak. Tulajdonképpen egészen kedvesek. De ami igazán ijesztő – még az éjszakai temetőknél is sokkal ijesztőbb –, az az, hogy a fiúk olyan dolgokat tudnak Livről, amiket nappal soha nem ejtett ki a száján – álmában viszont igen. 

Hogy miképpen, az tökéletes rejtély Liv számára, de egy jó kis rejtélynek Liv még soha nem tudott ellenállni…

Tulajdonképpen abszolút nulla elvárással álltam neki a könyvnek, csak mert első a moly olvasottsági listáján. Szóval teljesen hirtelen jött az ötlet, értékeléseket sem olvastam róla, és a fülszöveget is épp hogy csak átfutottam.

Arra nem számítottam, hogy ennyire jó lesz.

Minden megvolt benne, ami egy jó történethez kell: szimpatikus, szórakoztató karakterek, fantáziadús és viszonylag egyedinek mondható sztori, jó poénok, izgalom, egy kis romantika...

Főszereplőnk Liv Silber, egy 15 éves lány. Mivel édesanyja állandóan változtatja a munkahelyét, rengeteg helyen éltek már. Ezúttal Londonba utaznak, ahol Liv és a húga, Mia megtudják, hogy anyjuk új barátjához, Ernesthez kell költözniük, és ha ez nem lenne elég, mindjárt kapnak két mostohatestvért is.

A lányok beiratkoznak a Frognal Academy-be, ahol Liv megismerkedik többek között a suli négy leghelyesebb pasijával, akik közül az egyik történetesen az újdonsült mostohatesója, Grayson. Aztán ott van még a szívtipró Arthur, az öntelt és kissé üresfejű Jasper, valamint a kedves, de titokzatos Henry. Bár ekkor még nem sejti, de Livnek hamarosan több köze lesz a srácokhoz, mint szeretné, ugyanis egyik éjszaka róluk álmodik, majd nem sokkal ezután kiderül, hogy a fiúk olyan dolgokat tudnak róla, amiket csak álmában mondott nekik, a valóságban viszont soha...

Liv poénjai és gúnyos megjegyzései végigkísérik a könyvet, szerintem olvasás közben végig vigyorogtam. Könnyed, laza stílusának köszönhetően egy délután alatt is simán ki lehet olvasni.

Az egyetlen problémám a főszereplővel, hogy egy kicsit talán túl kotnyeles, és hát ismerjük a mondást, hogy aki kíváncsi, hamar megöregszik...

Mindeközben néha egy-két blogbejegyzés tarkítja a könyvet, amiben egy Secrety néven futó titokzatos diák írogat mindenfélét az interneten a Frognal Academy tanulóiról, és kibeszéli őket az olvasóinak. "Enyhe" Gossip Girl koppintás, és nem igazán értettem, mit akar ezzel kezdeni az írónő, ugyanis sehogy sem passzol a sztorihoz, semmi értelme az egésznek, de mivel ez még csak az első kötet, remélhetőleg később lesz valami komolyabb jelentősége. Bár azok után, hogy a Gossip Girlben kiderült, ki volt Pletykacica, én már semmin nem lepődök meg.

"Sehol nem ismerheted meg jobban az embereket, és sehol nem tudhatsz meg többet a gyenge pontjaikról és a titkaikról, mint az álmaikban."

Na de ami a második legnagyobb erőssége a történetnek (az első számomra mindenképp a humor): az álmok! Néhol ugyan zavarosnak találtam, de az egész álomvilág olyan szuperül van kitalálva és leírva, hogy az fantasztikus! A tudatos álmodás önmagában persze nem az írónő agyszüleménye, nekem is (és szerintem ezzel nem vagyok egyedül) volt már olyan élményem, amikor tudtam, hogy álmodok. Nagyon tetszett, hogy mindenkinek van külön ajtaja, amin keresztül beléphetünk az illető álmába (vagy nem).

Kifejezetten bírtam a lányok dadusát, Lottie-t (nagyon cukiii), és az anyjukat (bár el kell ismerni, nem feltétlenül egy mintaanya, de szerintem jó arc, és amúgy is minden YA könyv tele van a túlzottan szigorú szülőkkel).

A szerelmi szál aranyos, és szerencsére nem csöpög, ráadásul épp csak annyi van romantikus jelenetekből, amennyi kell. Nincs felesleges hiszti és macska-egér játék, és ami miatt külön piros pont jár: nincs szerelmi háromszög. De nem ám, hiába van többször is leírva, hogy Liv körül van véve jó pasikkal. Henry szerethető karakter, kivételesen nem az a tipikus rosszfiú típus, hanem kedves, vicces és segítőkész, ugyanakkor kellően titokzatos is.

Graysont is kedveltem, bár meglepődtem, hogy mennyire testvéries lett a viszonyuk Livvel a végére. Arthur egyelőre totál semleges, viszont Jasperrel szerintem jól kijönnék, mert akármilyen buta, azért azt el kell ismerni, hogy szórakoztató!

Az egyetlen dolog ami idegesít, hogy nekem egy vége egy kicsit zavaros és gyors volt. A csavar meglepett, nem számítottam rá, viszont nem teljesen fogtam fel, hogy most akkor mi van az idióta nevű démonnal.

Összességében élveztem az olvasást, bárkinek tudnám ajánlani, aki egy könnyed, humoros, ugyanakkor izgalmas könyvre vágyik.

Történet: 4/5

Főszereplő: 5/5

Borító: 4/5

Kedvenc szereplő: Henry, Liv, Jasper

Anime ajánló: Byousoku 5 centimeter

(forrás: snitt)

„Tudtad... hogy másodpercenként 5 centiméter? Micsoda? Olyan gyorsan hullanak a cseresznye-virág szirmok.” Shinkai Makoto ezúttal Takaki-san és Akari-chan történetét rajzolja le egy romantikus drámában. Gyerekkoruk óta ismerik egymást, és mivel mindketten a könyvtárat részesítették előnyben és nem a játszóteret, hamar nagyon jó barátokká váltak, majd szép lassan egymásba szerettek. Azonban a sors máshogy látta jónak a dolgokat, a szüleik munkái miatt költözniük kellett, így egyre távolabb és távolabb kerültek egymástól. A film kettejük távolságáról szól, mind fizikailag, mind lelkileg.

Rég hoztam már animét, de tegnap este végre eljutottam odáig, hogy megnézzem ezt a gyöngyszemet, ami már évek óta a várólistámon csücsült, és a végén határozottan azt éreztem, hogy nekem erről írnom kell.

Egy 2007-es animéről van szó, amit Shinkai Makotonak köszönhetünk. Közvetlenül ezután több művét is megnéztem (olyan szösszeneteket, mint a She and her cat, vagy a Tooi sekai), és igen, el kell ismernem, hogy ez az ember tényleg egy zseni.

A történet 3 részből áll, és az egész mindössze 1 óra hosszú.

Az első részben megismerhetjük Takakit és Akarit, akik mindketten jobban szeretnek a könyvtárban lógni, mint a játszóréten, ezért hamar összebarátkoznak. Sajnos azonban a szüleik költözése miatt egyre távolabb kerülnek egymástól. Postai úton tartják a kapcsolatot (ebből kikövetkeztethető, hogy nem napjainkban játszódik a sztori, ugyanis a mobiltelefon és az e-mail még nem terjedt el), és amikor kicsivel később megbeszélnek egy találkozót, Takaki ír egy levelet a lánynak, amiben beismeri az érzéseit. Ezt a levelet magával viszi a találkozóra, csakhogy a nagy hóviharban elveszíti, ráadásul a vonatok is késnek... órákkal a megbeszélt időpont után érkezik meg, a kérdés már csak az, hogy Akari megvárta-e őt az állomáson, vagy már hazament?

A második részben néhány évvel később láthatjuk Takakit. Megismerhetünk egy lányt is, Kanaét, aki beleszeretett a fiúba, de még nem volt bátorsága ezt bevallani neki. Megpróbál minél több időt tölteni vele, de úgy tűnik, Takaki csak barátként tekint rá.

Az utolsó részben a szereplők már felnőttek. Ebből inkább nem is árulnék el többet, mert itt már szinte minden spoileres lehet, kiderül ugyanis, hogy mi lett végül a karakterek sorsa, hogy alakult az életük az évek során.

A grafika valami eszméletlen! Néha arra eszméltem, hogy tátott szájjal bámulom a monitort, és nem bírok betelni a látvánnyal. Bár a hangsúly inkább a háttereken van, nem a szereplőkön, na de a háttér tényleg álomszép.

Ehhez társul még a gyönyörű zene, amivel együtt tényleg nagyon sajátos hangulata lesz az animének. Külön ki kell emelnem a végén a dalt (One more time, One more chance), amit újra és újra visszatekertem, és azóta se tudom kiverni a fejemből, szépen felerősítette a film hangulatát, főleg az alatta futó képekkel, amik a szereplők életének egy-egy pillanatát mutatják be.

Viszont tényleg kell egy bizonyos hangulat ahhoz, hogy igazán élvezni tudjuk a sztorit. Legalábbis én így vagyok vele, mert általában jobban szeretem az akciódús, izgalmas animéket, a Byousoku 5 centimeter pedig inkább az érzelmekre megy rá, nem a cselekményre, de azokat hihetetlenül gyönyörű és realisztikus módon mutatja be. Viszont annak örültem volna, ha jobban megismerhetnénk a karaktereket, úgy még jobban együtt tudtam volna érezni velük.
Olyanoknak is simán tudnám ajánlani, akik alapvetően nem szoktak animéket nézni. Maga a történet teljesen hétköznapi, mégis gyönyörű, és szerintem kár lenne kihagyni.

10/8

Felkai Ádám: Para körút

Fehér Edina főzőmániás ápolónő, aki imádja krimiket, és most bele is csöppent egybe. Vajon a jóképű főzőpartnere, aki elhívta őt a pesti gyorsétterembe, épp meggyilkol valakit a vécén? 

Vajon a férfi különös és nem épp jóképű apja miféle titkokat rejteget? 

Ahogy múlik az éjszaka, Edina felfedezi Budapest ismeretlen, izgalmas arcát, ahol az éjszakai járat nem egyszerűen csak tömegközlekedési szolgáltatás, ahol titkos alagutak nyílnak az Oktogon földalatti állomásáról, és ahol a gyilkosok meglepő állatmaszkokat viselnek. 

Randi a halállal a 4-6-os villamos vonalán! 

Ahogy az állomások követik egymást, úgy nő a veszély is. Ki barát, ki ellenség? Egyáltalán van különbség a kettő között?

A fülszöveget olvasva azonnal tudtam, hogy nekem ez a könyv kell, és kész. Nemcsak hogy egyedi a sztori, tele van poénokkal, de ráadásul Budapesten játszódik: engem ennyivel meg is győzött.

Bevallom, egy kicsit jobbra számítottam, azt hiszem, túl sokat vártam tőle. Belekezdtem, és hamarosan rá is jöttem, hogy ez nem olyan, mint amilyennek vártam. Nem volt annyira vicces és izgalmas, mint amilyennek beállították, emiatt egy picit azért csalódtam, és nem is nagyon tudtam haladni az olvasással. Szerencsére a végére azért rendesen felpörgött, úgyhogy a könyv második felét sikerült egyszerre ledarálnom.

A történet elején megismerhetjük Edinát, egy krimi-mániás ápolónőt, aki nemrég beiratkozott egy főzősuliba, és most a partnerével, Balázzsal együtt beültek a mekibe, a Jászain. Edinának egy idő után kezd gyanús lenni a srác, szentül meg van róla győződve, hogy a partnere éppen most gyilkolt meg valakit a meki vécéjében...

Ezután Balázs egy telefonhívást kap az apjától: az öreg állítólag rosszul van, és mivel Edina ápolónő, a férfi megkéri, hogy nézzen át hozzá. A dolgok ezek után elég érdekesen alakulnak, főhősnőnk belekeveredik valamibe, amibe nem kéne, és nemsokára egy csapat állatmaszkos bérgyilkos balhéja kellős közepén találja magát.

A történet innentől kezdve elég kusza, nekem leginkább a rengeteg szemszög zavart be. A lényeg, hogy létezik egy szervezet, aminek a tagjai állatmaszkos bérgyilkosok. Egy szép napon arra lesznek figyelmesek, hogy valaki megölte az egyik tagot, Tücsköt, amivel Rókát gyanúsítják, aki nem más, mint Edina főzőpartnerének az apja. A férfi a fia lakásán várja a párocskát, majd túszul ejti őket, és kényszeríti Balázst, hogy segítsen neki.

"Szabad-e megölni egy félmeztelen nőt? Létezik-e ezzel kapcsolatban valamiféle etikett?"

A kedvenc karakterem egyértelműen Edina volt, ami fura, mert általában nem "jövök ki" a női főszereplőkkel. Ráadásul ahhoz képest, hogy főszereplő, Edina elég keveset szerepel a könyvben (de lehet, ezt csak én látom így). Volt abban valami vicces, ahogy a lány reagál a vele történtekre: túszul ejtik, felrobban mellette egy bomba, rálőnek... és ő mégsem akad ki ezeken (pedig érthető lenne), hanem lazán leáll kávét vagy teát főzni a bérgyilkosoknak, mintha ez mindennapos lenne.

Akármekkora görény is, Danai úr, azaz Balázs apja a második számú kedvenc, az az ember őrült, de ugyanakkor egy zseni is, ahogy a könyvben is mondják (különben ő az író kedvence is). Balázs karaktere viszont nekem nem jött át annyira, ami nem azt jelenti, hogy utáltam, csak... hát, nem tudtam megérteni őt. Talán éppen azért, mert az ő szemszögéből nem láthatjuk a történéseket.

Amit viszont tényleg sajnáltam, hogy a Budapesti Kör maszkos tagjait nem igazán ismerhetjük meg, hiába látunk a fejükbe egy-két fejezet erejéig. És szerintem Nyúlból többet is ki lehetett volna hozni.

"Mi van, ha Balázs mégiscsak gyilkos, vagy erőszaktevő… Gyilkos erőszaktevő. Megerőszakolja őt és megöli, vagy fordítva."

Első regényhez képest tényleg nagyon jó, ajánlom mindenkinek, aki szereti a krimit és a humort. Valamikor olvastam, hogy az író tervez még hasonló könyveket, remélem összejön, mert én szívesen olvasnék még tőle. :)

Történet: 4/5

Főszereplő: 4/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Edina, Róka

Lauren Conrad: L. A. Candy - Los Angeles üdvöskéi

Los Angeles: csupa zsír bulihely, jó pasik dizájnerek… minden. A tizenkilenc éves Jane Roberts és legeslegjobb barátnője, Scarlett alig várja, hogy habzsolhassa az életet. Alig hisznek a szerencséjüknek, mikor egy tévéproducer azt akarja, hogy ők legyenek a „Szex és New York valóságshow-változatának” a sztárjai. 

Saját show? Hát hogyne! 

Jane nemsokára a televízió legmenőbb sztárja lesz, és lubickol a VIP bánásmódban az új haveri körével. De ezek a barátok szintén egy kis reflektorfényre pályáznak. Egy városban, ami tele van olyanokkal, akik az álmaikat kergetik, nem telik sok időbe, míg Jane rájön, hogy mindenki akar tőle valamit, és semmi sem az, aminek látszik. 

Még több pletykára vágysz? Lapozz az utolsó oldalig!

Bár én nem néztem a The Hills-t, amikor az MTV-n vetítették (vagy a Viván?), de utólag utánanézve nagyon hasonlít az L. A. Candy-hez, ami a könyv címét is adta. A The Hills egy sorozat, ami Lauren Conrad, vagyis az írónő Los Angelesbe költözését, a Teen Vouge-nál végzett munkáját, és a barátaival való magánéletét mutatja be.

Nem véletlen a hasonlóság, hiszen a könyv az írónő élettörténetén alapszik.

Igazi, csajos olvasmányról van szó, a sztori ugyanis két 19 éves lányról szól, akik Los Angelesbe költöznek, hogy új életet kezdjenek.

Jane egy kedves, szerény lány, aki egy híres rendezvényszervező gyakornokaként kezd dolgozni, barátnője, Scarlett pedig egy vagány, természetes szépség, aki a kaliforniai egyetemre jár, és a komoly kapcsolatok helyett inkább az egyéjszakás kalandokat részesíti előnyben. Mindketten nagyon izgatottak, hogy Los Angelesben építhetik a karrierjüket, de azt egyikük sem gondolta volna, hogy egyszer csak felfigyel rájuk egy neves tv producer, aki kiválasztja őket az új show-jába, az L. A. Candy-be.

A sorozat négy lány magánéletét követi nyomon, a kamerák folyamatosan felveszik, ahogy dolgoznak, iskolába járnak, buliznak, stb. A főszereplők mellett még két milliomos csemete, Madison és Gaby kap szerepet a show-ban.

"Miért akartak mindannyian ugyanolyan egy kaptafára készült, hidrogénszőke, puffadt ajkú, nagy mellű, krémbarnította Barbie babák lenni? Nem a változatosság az élet sója?"

Eleinte vonzónak tűnik a sztárság, de Jane és Scarlett hamarosan rájönnek, hogy a hírnévnek vannak árnyoldalai is.

Jane a cuki "szomszéd lány" stílusával a legnépszerűbbnek bizonyul a nézők körében, amit a gazdag cicababa, Madison nem néz jó szemmel, és eltökéli, hogy tönkreteszi a lány karrierjét.

Eleinte mindkét főszereplő szimpatikus volt, aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy Jane egyszerűen idegesít. Mindenki irigykedik rá, minden pasi őt akarja, de persze ő saját magát nem tartja szépnek, túl szerény, túl naiv, túl... áhh.

Az egyetlen érdekesnek mondható szereplő Scarlett, benne legalább volt egy kis egyediség, tetszett a csípős stílusa.

Gaby és Madison pedig egyszerűen csak unalmas sablon karakterek, tipikus hülye libák.

A szerelmi háromszög Jane és a két srác között nem volt valami meggyőző, Braden és Jesse sem nőttek a szívemhez, egyszerűen untatott az egész.

"Úgy érzem, addig nem tudhatod meg igazán, ki vagy, amíg ki nem szakadsz a megszokott környezetedből."

Őszintén szólva elég elkeserítő, hogy egy-két kivétellel minden szereplő úgy van bemutatva, mint egy beképzelt, önző, hírnévre éhező, suttyó ember. Nincsenek illúzióim, elhiszem, hogy L.A. tele van velük, de nagyon lehangoló, ha egy könyvben az összes karakter ilyen.

Az író stílusa valahogy unalmas és száraz volt (bár lehet, hogy csak a fordítás rossz), nem igazán tudtam beleélni magam az olvasásba, pedig az alapötlet jó lenne. Betekintésnek jó volt a valóságshow-k szereplőinek életébe (és persze ki más mutathatná be jobban, mint Lauren Conrad), de nem érzem, hogy olyan hű-de-nagyon vágyom a folytatásra, még így sem, hogy a vége ilyen nyitott.

Történet: 2/5

Főszereplő(k): 2/5

Borító: 4/5

Kedvenc szereplő: Scarlett