Dante tud úszni. Ari nem. Dante magabiztos és könnyen szavakba önti érzéseit. Ari nehezen boldogul a beszéddel és kétségektől szenved. Dante belemerül a költészetbe és a művészetekbe. Arit a börtönben lévő bátyjával kapcsolatos gondolatok nyomasztják. Dante világos bőrű. Ari árnyalatai sokkal sötétebbek.
Úgy tűnhet, mintha Dante lenne az utolsó ember, aki képes lebontani a falakat, amiket Ari maga köré emelt. Ám mindezek ellenére, mikor ők ketten találkoznak, különleges kötődés alakul ki közöttük. Rávilágít életük legfontosabb igazságaira, és segít rájönniük, milyen emberek akarnak lenni.
Azonban útjuk során hatalmas akadályokba ütköznek, és csak akkor tudnak megerősödve túljutni rajtuk, ha képesek hinni egymásban és a barátságuk erejében.
Aztamindenit!
Ari és Dante története sokkal-sokkal jobban meghatott, mint a mára már csapból folyó, szokásos fiú-lány szerelmi drámák, amiből már kb az összes létező verziót olvashattuk. A fiú-fiú párosítás eléggé ritka YA könyveknél, úgyhogy nagyon örültem, hogy végre olvashatok egy ilyet is.
"Egyik nyári éjjelen úgy aludtam el, hogy abban reménykedtem, a világ más lesz, mire felébredek."
Végigkövethetjük, hogyan válnak ezek a nem mindennapi srácok legjobb barátokká, hogyan birkóznak meg ezzel az életnek nevezett valamivel, és az érzéseikkel, hogyan válnak felnőtté. Hogyan ismerik meg önmagukat, és hogyan tudják elfogadni azt, akik. Első ránézésre egy egyszerű kis történetnek tűnhet a barátságról, de valójában több ennél. Komolyabb témák is előkerülnek (csak hogy legyen néhány példa is: háború feldolgozása, börtönben lévő családtag, homoszexualitás, sehová-sem-tartozás, stb), emellett hihetetlenül aranyos sztori, tele van érzelmekkel és gyönyörű gondolatokkal.
A kedves, művészetkedvelő Dante nagyon a szívemhez nőtt, de akit igazán közel tudtam érezni magamhoz, az Ari. Feltűnt, hogy nagyon hasonlóan gondolkodunk bizonyos dolgokról, ráadásul az én családomban is van valaki, akiről senki ne szeret beszélni, és nem ismerhetem, pedig jó lenne... Éppen ezért nagyon meg tudtam érteni őt, amiért állandóan a börtönben ülő bátyján gondolkodott, hogy ennyire kíváncsi volt rá, és hogy egy kicsit utálta a szüleit azért, mert nem hajlandóak beszélni róla.
Ja, igen: a szülőket is nagyon csíptem! Főleg a végén, amikor Ari szülei végre megnyílnak a fiuk előtt. Ráadásul nagyon tetszett, hogy milyen elfogadóak a srácokkal szemben.
"Az utolsó év. És utána az élet. Talán így működik ez: a középiskola csak az előszó az igazi regényben. Addig mások írnak rólad – de amikor leérettségizel, már neked kell írnod magadról. A ballagáskor össze kell szedned a tollakat a tanáraidtól és a szüleidtől, és megkapod a saját tolladat. Innentől kezdve mindent te írsz. Ja. Hát nem mámorító érzés?"
A másik dolog... jesszus, ezek a srácok annyira cukik, nem bírok betelni velük! Ahogy kölcsönösen elfogadják a másik minden hülyeségét és másságát, és mindig ott vannak egymásnak, ha baj van! A szívem szakadt meg, amikor (SPOILER:) Ari habozás nélkül a kocsi elé vetette magát, csak hogy megmentse Dantét, vagy amikor megkereste a srácot, aki megverte őt.
A befejezés pedig... csak egy szó: tökéleteeees! :)
Hogy a borítóról már ne is beszéljek. Szóval jöhet a folytatás... mert hogy igen, lesz olyan is, bár igazából ez a regény már így alapból is megállja a helyét. Egyelőre nem sokat tudni a következő kötetről (There will be other summers), csak annyit, hogy nem Dante (mint azt néhányan gondolnánk), hanem ismét Ari szemszögéből olvashatjuk a történéseket.
Történet: 5/5
Főszereplő(k): 5/5
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Ari
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése