Kemény Zsófi regénye többszörös háromszögtörténet két fiúról és egy lányról. Tizenhét évesek, de az érzelmek, amelyek egymáshoz fűzik őket, bonyolultak, és saját maguk számára is nehezen kibogozhatók. Miközben egy szilveszteri bulitól márciusig mindhárman próbálják önmagukat megtalálni, kilépnek a gimnázium világából, és belevetik magukat Budapest éjszakai életébe. De egyikük sem tudja igazán élvezni, mert mindnyájukat nyomasztja valami: az egyiket a felelősség, a másikat a gyötrő szerelem, a harmadikat a teljes egzisztenciális összeomlás lehetősége.
Kemény Zsófit én a slam poetry-nek köszönhetően ismertem meg, és egy jó ideig nem is tudtam, hogy regényt is ír. Egyből felcsillant a szemem, nagy elvárásokkal vágtam neki az olvasásnak, mert tényleg irtó tehetségesnek tartom.
Az Én még sosem itt játszódik, a jelenben, Budapest belvárosában. Pontosan ez az, amit imádtam benne. Valós helyek (az Ankerttől a Roni abc-ig), és valós személyek jelennek meg a könyvben (a slammereket is név szerint említi), így az egész valahogy hihetővé válik. Természetesen helyet kap benne a slam klub is, aminek külön örültem, és bevallom, titokban reménykedtem is benne, hogy így lesz. Látszik az egészen, hogy Zsófi a saját tapasztalatait vette alapul a regényhez. És ezt amúgy nem csak én állítom, mert a könyv végén el is mondja, hogy egy részét a sztorinak ő maga is átélte.
"- Kérsz egy hópelyhet? Benne van a világ.
- Nem, kösz."
 |
| Ágó |
A sztori három szereplő körül forog, mindhárman kapnak egy-egy saját szemszöget. Itt mondjuk azért megjegyezném, hogy eleinte talán egy kicsit nehezen követhető a történet a hirtelen váltások miatt. Váltott szemszögnél általában megszokott, hogy a váltás előtt le van írva annak a karakternek a neve, akinek a szemszögén át olvashatunk az adott fejezetben. Na itt nincs ilyen, csak úgy lehet megkülönböztetni őket, hogy más a betűtípus, ami először zavaró lehet, de egy idő után meg lehet szokni. Egy kicsit talán jobban is meg lehetett volna különböztetni őket. Annyiban viszont hozott újat, hogy ugyanazt a párbeszédet mindkettő vagy mindhárom karakter nézőpontjából olvashatjuk. Így megtudhatjuk azokat a dolgokat is, amiket az adott szereplő nem akar, vagy nem mer kimondani a beszélgetőpartnerének.
Szóval a három szereplőnk:
Toma, a csöndes, önmarcangoló focista, Ágó, aki egy manipulatív seggfej, de szerintem inkább egy zseni, és Eszter, aki egyszer csak szerelmes lesz Tomába, és onnantól kezdve neki körülötte forog a világ.
Mindhármuknak más-más problémákkal kell szembenézniük. A rossz kommunikációnak (és persze Ágónak) köszönhetően rengeteg félreértés alakul ki köztük, és itt jön képbe a slam poetry és a belvárosi slam klub. Mindhárom szereplő fellép a közönség előtt, és ez a három jelenet a kedvencem az egész könyvben. Ugyanis a színpadon nyílnak meg igazán, ott lesznek teljesen őszinték egymással. Három perces előadásuk alatt megmutatják egymásnak, hogy kik is ők valójában.
 |
| Eszter |
A legnagyobb rejtély persze Ágó. Na de hogy ő miért olyan, amilyen, arra tényleg csak a könyv végén kapunk választ. Addig elég vegyes érzéseim voltak vele kapcsolatban, mivel amúgy egy sunyi, manipulatív dög, de közben azért elég szórakoztató is.
Eszter igazából jobb arcnak tűnt a könyv elején, amikor még nem volt halálosan szerelmes Tomába, csak aztán ugye jött a rózsaszín köd... igazából meg tudtam érteni, hogy ennyire túlaggódik mindent, ami Tomával kapcsolatos, mert első szerelem, stb, igen, én is ilyen voltam valószínűleg, csak nem tizenhét évesen.
Azt viszont tényleg nem értettem, hogy Toma miért gyűlölte magát ennyire. Azért, mert Zita otthagyta?
A borító nem igazán tetszik. Azaz nem rossz, de én naaaggyon nem így képzeltem el a szereplőket. Egyébként szerintem Ágó neve megtévesztő, mert amíg csak a fülszöveget olvastam el, meg voltam róla győződve, hogy egy lányról van szó, akit Áginak hívnak.
Egy kicsit talán elvont regényről van szó, ami inkább az érzelmekre fókuszál, nem a cselekményre. Kissé komolyabb hangvételű, mint a borító alapján gondolnánk. Káromkodás persze van bőven, ami igazából nem lepett meg, mert hát pesti tizenévesekről szól, szóval miért is ne lenne. De ha valaki nem szereti az ilyen "bazdmeges" stílust egy regényben, annak inkább nem ajánlanám, mert valószínűleg nem fog neki tetszeni.
Ha viszont elfogadod a töménytelen káromkodást és túllépsz rajta, akkor látni fogod, hogy ez igenis egy intelligens könyv... mert igen, az!
Történet: 5/5
Főszereplő(k): 4/5
Borító: 3/5
Kedvenc szereplő: Ágó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése