Michael Grant: Köddé váltak

Egy szempillantás alatt mindenki eltűnt.

Kivéve a fiatalokat: a kamaszokat. Csak a középiskolások maradtak, rendőrök nélkül, orvosok, szülők nélkül. Éppilyen hirtelen megszűntek a telefonvonalak, az internet, a tévéműsorok. Nem lehet kideríteni, mi történt. Nincs, aki segítene.

Felüti a fejét az éhezés. Terjed az erőszak. Egy sötét alak ólálkodik a fiatalok körül. Az állatok átalakulnak. Maguk a kamaszok is új képességekre tesznek szert – sosem látott, veszélyes, halálos erőkre – amik napról napra növekednek.

Veszélyekkel teli, új világ születik. Csoportok alakulnak, nő az összecsapás esélye. A külvárosi fiúk összefognak a gazdag kölykök ellen. Az erősek a védtelenek ellen. És fogy az idő: a születésnapodon te is el fogsz tűnni, mint mindenki más.

Az alapsztori izgalmas, és egyedinek mondható. Képzeld el, hogy a suliban ülsz, és egyszer csak a mondat közepén a tanárod szó szerint eltűnik, köddé válik. Nemsokára kiderül, hogy minden 15 évnél idősebb ember így járt. Ijesztően hangzik, mi?

És ha ez nem lenne elég, egy hatalmas fal terem Perdido Part köré, így a gyerekek nem tudnak kijutni onnan, és segítségre sem számíthatnak.

Ahhoz képest, hogy 15 év alatti gyerekekről szól, meglepően kegyetlen és brutális. Nagyszerűen bemutatja, hogy egyes kissrácokból mit hozna ki, ha eltűnnének a felnőttek a világból.

Szóval ez tetszett, arról nem is beszélve, hogy már az első mondattól annyi kérdés kavargott a fejemben, folyamatosan ébren tartott a kíváncsiság, csak úgy faltam a sorokat.

Így aztán nem kis csalódás volt, mikor rájöttem, hogy a legtöbb kérdésemre nem fogok választ kapni, legalábbis nem ebben a kötetben. Mert igen, ez valójában egy hat részes sorozat első kötete, csakhogy én ennek nem néztem utána az elején, úgyhogy nem tudtam. Ráadásul csak ezt az egy részt fordították le magyarra, utána valamiért abbahagyták a kiadását.

Egy kicsit más szemmel nézek rá, mióta megtudtam, hogy ez tulajdonképpen egy sorozat lesz. Egész végig egy kicsit lassúnak találtam, nem nagyon akartak haladni a dolgok. Alig vártam, hogy megtudjam, miért történik mindez a szereplőkkel, miért lett hirtelen különleges képessége néhány gyereknek, miért kezdtek el mutálódni az állatok, hová tűntek a felnőttek, honnan kerültek oda azok a nagy falak, mi van a túloldalon, stb, stb, de persze semmivel sem lettem okosabb a végére. Nem. Ebben a könyvben csak arra kapunk választ, hogy főhősünk, Sam vajon túléli-e a 15. születésnapját, vagy köddé válik ő is, mint a többiek?

És el is jutottunk Samhez. Sam Temple testesíti meg a tipikus jófiút. Ő nem vágyik arra, hogy hős legyen, de persze mindenki hősként tekint rá. Mindig helyesen cselekedik, megment mindenkit a rosszfiúktól, szóval igen, a szokásos. Vele van többek között Astrid, a női főszereplőnk, aki Sam szerelme, és egy igazi kis okostojás, valamint Astrid öccse, a kis Pete (ez nagyon fontos: mindig úgy említik, hogy a kis Pete.. egy idő után elég idegesítő), aki mellesleg autista. A mellékszereplők közül még Quinn, Edilio és Lana az, aki említésre méltó.

A rosszfiúk "vezére" Caine, akinek (csakúgy, mint Samnek) különleges képessége van, és erősebbnek bizonyul a többieknél, ezért jogosnak és természetesnek tartja, hogy minden hatalom az övé legyen, és ő legyen a többiek vezetője. Gyűlöli Samet, és ennek több oka is van. Mellette áll jó pár diák a Coates Akadémiáról, ahonnan ő is jött, például Diana vagy Drake. Az utóbbit garantáltan mindenki utálni fogja: Drake egy kis pszichopata srác, akinek élvezetet okoz, ha másokat kínozhat.

A versengés, rivalizálás mellett még egyéb problémáik is akadnak a felnőttek nélkül, elzárva a külvilágtól. Egy idő után nem marad több élelmük, és persze mivel gyerekekről van szó, nem igazán foglalkoztak az egészséges táplálkozással, szinte mindig csak gyorskaját esznek, csokit, vagy cukorkát.

Arra viszont szerencsére hamar rájönnek, hogy a kisebb gyerekekről, csecsemőkről gondoskodniuk kell, bár ezt a feladatot is mindössze ketten próbálták megoldani, Mary és a kisöccse. Ketten pedig hamar kevésnek bizonyultak hozzá.

Szóval néhányan azért használták az eszüket, de a legtöbben csak sírtak a szüleik után, és kétségbe voltak esve.

Valamiért Lana lett a kedvencem mind közül. Ha valaki, hát ő tényleg elég rossz helyzetben volt, nem úgy mint a többiek, akik legalább ott voltak egymásnak, amikor a szüleik eltűntek. Lanának viszont nemcsak túl kellett élnie egy súlyos balesetet, de egyedül maradt a sivatag közepén a kutyájával, és a többi mutáns vadállattal. Én lehet hogy bekattantam volna a helyében.

Maga a sztori izgalmas, bár egy kicsit lassan indulnak be az események. Tele van rejtélyekkel, a baj csak annyi, hogy a legtöbb kérdésre nem kapunk választ, de aki jól tud angolul, az bátran belevághat a folytatásokba, mert ezen kívül még 5 könyv van.

A legnagyobb bajom a szereplőkkel volt. Túl felületesen lettek bemutatva, nem igazán tudtam megkedvelni őket, még azokat sem, akik a jó oldalon álltak.

A fordítás sem lett a legjobb, gyakran figyeltem fel hibákra, legtöbbször szóismétlésekre, máskor meg a neveket keverték össze, és ez elég idegesítő tud lenni. Ja és igen, "a kis Pete" is irritáló volt egy idő után.

Történet: 4/5

Főszereplő: 4/5

Borító: 4/5

Kedvenc szereplő: Lana

Paula Hawkins: A lány a vonaton

Rachel ingázó, minden reggel felszáll ugyanarra a vonatra. Tudja, hogy minden alkalommal várakozni szoktak ugyanannál a fénysorompónál, ahonnan egy sor hátsó udvarra nyílik rálátás. Már-már kezdi úgy érezni, hogy ismeri az egyik ház lakóit. Jess és Jason, így nevezi őket. A pár élete tökéletesnek tűnik, és Rachel sóvárogva gondol a boldogságukra. 

És aztán lát valami megdöbbentőt. Csak egyetlen pillanatig, ahogy a vonat tovahalad, de ennyi elég.

A pillanat mindent megváltoztat. Rachel immár részese az életüknek, melyet eddig csak messziről szemlélt.

Meglátják; sokkal több ő, mint egy lány a vonaton!

Bár már sok helyen szembejött velem ez a könyv, és igen, mondhatjuk hogy felfigyeltem rá valamilyen szinten, nem hinném, hogy elolvastam volna, ha anyu nem adja a kezembe egyik nap. Szeretem a thrillereket, de akkor már inkább nézni, mint olvasni. Ez nem jelenti azt, hogy sose veszek a kezembe thrillert, úgyhogy nem utasítottam el A lány a vonaton-t sem, ha már alkalmam volt elolvasni. Főleg nem így, hogy anyu csak jókat tudott róla mondani.

Már az első oldalaktól kezdve világos volt, hogy ez nem lesz egy vidám könyv. Az egészet valami nyugtalanító, depresszív hangulat járja át.

Főszereplőnk, Rachel egy reményvesztett, depressziós, elvált nő. Egy régi barátjánál lakik, mióta a férje, Tom lelépett a szeretőjével, és közös gyerekükkel vígan éldegélnek abban a házban, ahol régebben Rachel is lakott, mikor még ő volt Tom felesége. Bár már hónapokkal ezelőtt kirúgták a munkahelyéről, amikor részegen ment be dolgozni, ennek ellenére mégis minden reggel eljátssza lakótársa, Cathy előtt, hogy dolgozni jár, és felszáll a London felé tartó vonatra.

A vonat minden reggel megáll egy ideig egy fénysorompónál, így Rachel minden reggel kénytelen néhány percig a régi házukat nézni a szerelvény ablakából, ahol most Tom és új felesége, Anna lakik a babájukkal. Ő azonban nem azt a házat szokta nézni, hanem egy másikat, a 23-as számút.

Itt lakik Jason és Jess, egy fiatal pár, akik megtestesítik Rachel számára a tökéletes, gondtalan férjet és feleséget. Persze Rachel valójában nem tudja a nevüket. Nem is ismeri őket. De naponta kétszer elmegy a vonattal a házuk előtt, és olyan sokszor látta őket, hogy magában már nevet, foglalkozást, sőt, hobbikat is kitalált nekik.

Ám egyik nap, amikor Rachel elmegy a vonattal Jason és Jess háza előtt, lát valamit, amit nem kellett volna látnia, és ami miatt belekeveredik valamibe, amibe nem kéne.

Nehéz úgy írni erről a könyvről, hogy ne lőjem le a poénokat. Az írónő elérte azt, amit előtte kevesen tudtak, egyszerűen képtelen voltam rájönni, hogy ki valójában a bűnös, minden egyes szereplő annyira gyanús volt, és mindig azt hittem, hogy "úgyis tudom a választ" de aztán mindig rájöttem, hogy tévedek.

Senkiben sem bíztam meg, még a három narrátorban sem. A történetet ugyanis három nő meséli el (Rachel, Megan és Anna) más-más szemszögből, E/3 személyben, naplószerűen. Fontosak a dátumok, mert nem egy idősíkban mesélik a sztorit.

Ez a könyv tele van titkokkal és fordulatokkal. A történet végére már garantáltan nem marad olyan szereplő, akire nem gondolnál lehetséges gyilkosként.

Mindemellett alig akad olyan, vagy ha pontosabb akarok lenni, senki nincs, akivel szimpatizáltam volna. Nincs kedvenc szereplőm. Nincs olyan, akit szerettem volna.

- Rachel a lecsúszott alkoholista, aki még mindig a múltban él, és a volt férjét zaklatja, hogy fogadja vissza. Rengeteget hisztizik, és állandóan hülyeségeket csinál, néha már nekem égett a képem, én szégyelltem magam azok miatt, amiket leművelt. Tipikusan olyan ember, akinek egy rémálom az élete, de semmit nem tesz azért, hogy a dolgokat rendbe hozza.

- Megan, aki mindenkivel csalja a férjét, állandóan hazudozik, és van egy sötét titka a múltból.

- Anna sem lett sokkal szimpatikusabb, főleg, hogy eleve úgy került a képbe, hogy Tom szeretője volt, és cseppet sem érdekelte, hogy belemászik más kapcsolatába. Már-már azt gondoltam, megérdemli, hogy soha ne legyen nyugta Rachel miatt.

- A férfi karakterekről meg már ne is beszéljünk... nem hinném hogy a normális kategóriába tartozik az a pali, aki kezet emel egy nőre.

De valószínűleg nem is az volt az írónő célja, hogy megszeressük a karaktereket. Minden embernek vannak hibái, titkai, senki sem tökéletes. Éppen ezért volt életszerű az egész.

Olvastam, hogy néhányan unták, vagy kuszának tartották a sztorit, én nem így látom, két nap alatt ki is olvastam. Nagy a felhajtás körülötte, de nem tettem magasra a mércét, és végül kellemesen csalódtam. Pont azt kaptam, amit vártam, egy kicsit talán többet is.

Történet: 4/5

Főszereplő: 3/5

Borító: 4/5

Kedvenc szereplő: -

Tahereh Mafi: Ne félts

Már semmi sem lesz olyan, mint volt. 

Omega Pont sorsa ismeretlen. Mindenki, akit Juliette ismert, valószínűleg halott. A háborúnak talán már azelőtt vége lett, hogy igazán elkezdődött volna. 

Juliette az egyetlen, aki a Regeneráció útjában áll. Tudja, ha ő életben marad, a Regeneráció nem élhet. 

Ám ahhoz, hogy legyőzze a Regenerációt és a férfit, aki kis híján megölte őt, Juliette-nek segítségre van szüksége valakitől, akiről sosem gondolta, hogy megbízhat benne. Warnertől. És miközben a közös ellenség legyőzésén munkálkodnak, Juliette rájön, hogy minden, amit tudni vélt – Warnerről, a saját képességeiről, sőt Adamről is –, téves volt.

Húha. Na jó, oké, nyugi. Félek, hogy nem leszek képes értelmes értékelést írni erről a könyvről, de azért megpróbálom.
A befejező kötetben mintha minden 180 fokos fordulatot vett volna. Juliette-re rá sem lehet ismerni, teljesen máshogy viselkedik, mint mondjuk a Ne érints-ben. Felnőtt, sokkal magabiztosabb és céltudatosabb lett. Egyetlenegy dolgot akar: bosszút. Meg akarja dönteni Anderson hatalmát, de ez csak Warner segítségével sikerülhet.

Warner. Az első könyvben a legtöbben még utálták, a másodikban hirtelen mindenki szeretni kezdte, és itt... na, itt már garantáltan csak még többet akarsz majd belőle. Rengeteg dolog kiderül vele kapcsolatban, és Juliette is kénytelen rájönni, hogy talán félreismerte őt.

Ezzel szemben Adam mintha hirtelen átváltozott volna egy hisztis p*ccsé. Rám az első kötetben sem tett nagy benyomást, a másodikban főleg nem, de itt már kezdtem úgy érezni, hogy legszívesebben felpofoznám, hogy "legyél már férfi!".
Utólag ha jobban belegondolok, meg tudom érteni, hiszen az ő helyében én is eléggé féltékeny lennék, és kétségbe lennék esve. De Adamben nem volt semmi méltóság, csak rinyált és duzzogott, mint egy kislány.

Egész végig érezhető volt, ahogy az írónő manipulálja az olvasókat, nehogy véletlenül maradjon valaki, aki még Adam párti. Hirtelen Warner lett a jófiú, és emiatt nekem már ő se volt az igazi, valahogy jobban tetszett, amikor még őrült pszichopata volt, tudom, nyilván én is elég őrült lehetek, ha az jobban bejött, de akkor még valahogy érdekesebb, izgalmasabb karakternek tűnt. Persze megértem hogy muszáj volt eltörölni minden bűnét, és glóriát tenni a fejére, hiszen máshogy (SPOILER!) nem jöhetett volna össze Juliette-el. De ez a Warner már egyáltalán nem hasonlít arra, akit megismertünk az első kötetben, és valahogy ettől átverve érzem magam, nem tudom, mit gondoljak az egészről. Annyira erőltetettnek tűnt, ahogy mindenre választ kapunk, pl amikor Juliette-et kényszerítette, hogy kínozzon meg egy kisgyereket, vagy hogy fegyverként akarta használni, vagy hogy fejbe lőtt egy katonát, stb...  (SPOILER!) végül kiderül, hogy
a.) nem is Warner tette
b.) jó oka volt rá, és miután ezt elmondja, már inkább egy hősnek tűnik, nem könyörtelen gyilkosnak
What?! Akkor most mégsem pszichopata? Nem, Warner csak egy elveszett, magányos, szegény kisfiú, akit bántott az édesapja és az anyja beteg volt.
Azt még megértem, hogy ez mind miért volt szükséges, de hogy Adamet miért kellett megváltoztatni?

Egy kicsit hiányzott a cselekmény ebből a kötetből. A második fejezet igazán pörgősre sikeredett, csak úgy faltam a sorokat, itt viszont szinte egészen a könyv végéig várni kellett egy kis akcióra. Szinte egész végig csak gyakorolnak, felkészülnek a nagy összecsapásra, közben pedig Juliette szokás szerint Adammel és Warnerrel van elfoglalva.

Megint Kenji volt az, aki számomra feldobta az egész könyvet a poénjaival és a beszólásaival, nélküle el sem tudnám képzelni a sorozatot. Ő egyszerűen ilyen "must have" karakter, nélküle nem lenne az igazi.

Castle és a többiek mind rendben voltak, bár szerepelhettek volna többet is. Főleg a női karakterek. Juliette az egész sorozatban végig körül volt véve srácokkal, mindenki őt akarta, és közben ha volt egy-két lány, azok mind csak másodlagos karakterek voltak, olyanok, akik mondanak két szót, aztán már ott sincsenek, el is felejted őket.

(SPOILER!) És a vége... oké, elismerem hogy Juliette sokat fejlődött az első kötet óta, de az talán egy kicsit erős, hogy ő legyen az emberek vezetője. Egy 17 éves lány, akinek három könyv kellett, hogy eldöntse, melyik pasit választja. Kíváncsi lennék, mi sülne ki ebből, de ezt valószínűleg már nem tudjuk meg. Apropó, Anderson megint elég hamar el lett intézve, nem?
Azért még egy novellát, vagy valamit szívesen olvasnék, hogy megtudjuk, mi történt végül a szereplőkkel a későbbiekben.

Történet: 4/5
Főszereplő: 4/5
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Warner, Kenji

Tahereh Mafi: Ne keress

Juliette elmenekült a Regenerációtól. Már nem vihetik véghez vele a tervüket, már nem használhatják fegyvernek. Most már szabadon szeretheti Adamet. Ám Juliette sosem szabadul meg attól, hogy érintése halálos. És Warnertől sem szabadult meg, aki ádázul keresi őt. Juliette-et a múltja kísérti, a jövőjétől pedig retteg; tudja, hogy olyan döntéseket kell hoznia, amelyek elváltoztatják az egész életét. Olyan döntéseket, amelyekkel választania kell a szíve, és Adam élete között.

Wow!

Imádtam az első részt is, de ez... ez valami csodálatos volt! Egyetlenegy dolgot leszámítva mindent szerettem benne.

Furcsa, hogy a második kötet jobban tetszik, mint az első, mert általában fordítva szokott lenni. Pörgősebb, izgalmasabb, és még érzelmesebb, már ha ez lehetséges.

Először is rátérnék arra az egyetlen, icipici apróságra, ami zavart a könyvben. Mégpedig, hogy végig a "rossz" oldalnak drukkoltam. A Ne érints után sok olvasó állította, hogy gyűlöli Warnert, így aztán elég hülyén éreztem magam, hogy nálam meg pont hogy ő a befutó. De szerintem a Ne keress után már tutira nem vagyok egyedül ezzel a véleménnyel. Sokkal sokkal többet kapunk Warnerből, jobban megismerhetjük őt, és gyökeres változáson megy keresztül a jelleme, míg Adam eközben szinte az egész könyvet végighisztizi.

Juliette pedig épp úgy viselkedik, mint az ehhez hasonló YA könyvekben a főhősnők. Rohangál ide-oda Adam és Aaron Warner között, hol az egyiket akarja, hol a másikat.

És hiába érez valamit Warner iránt, közben nyilvánvaló, hogy végül majd úgyis Adam lesz a befutó de remélem tévedek, ami rém idegesítő.

Persze lehet, hogy csak én vagyok így ezzel. De engem ez a folyamatos hiszti, amit Adam és Juliette lenyomott, egyszerűen irritált.

Warner után a második kedvencem Kenji. Imádtam, hogy mindig megmondta a frankót, főleg, amikor már a fejemet fogtam Juliette rinyálásától, Kenji tökéletesen megfogalmazta a gondolataimat, és helyre tette a csajszit. Mert igen, én megértem Juliette érzéseit, csak épp amikor egy háború közepén ülsz, nem hinném, hogy a szerelmi életed miatt kéne aggódnod... Juliette mondhatni úszik a kakiban, de néha úgy viselkedik, mint egy kis csitri, akinek az egyetlen gondja Adam.

Egyszerűen meg tudtam volna fojtani Juliette-et a hatvankettedik fejezetnél.. aki olvasta, érti, aki meg nem, annak most nem lőném le a poént. Olvasás közben végig az járt a fejemben, hogy "végre, vééégreeee!" mert egy álmom vált valóra, aztán főhősünknek egyetlen mondatával sikerült elérnie, hogy kidurranjak, mint egy léggömb. És Warner is, haha. Ennyi. Összetört a szívem. :(

Az egyetlen dolog, amiben nem értettem egyet Kenjivel, az volt, amikor Juliette fejéhez vágta, hogy képtelen beilleszkedni, és hogy próbálkozzon jobban. Nem tudom, lehet hogy csak nekem nem furcsa hogy egy lány, aki 264 napig be volt zárva egyedül egy elmegyógyintézetbe, hirtelen nem tud beilleszkedni és felengedni ilyen sok ember előtt. És azt se hinném, hogy Juliette hibája, hogy képtelen megbízni az emberekben.

A mélypont ott jött el nálam, amikor (SPOILER!) kitalálták, hogy Warner és Adam valójában testvérek.

Ajjaj Juliette, ettől nem lesz ez a szerelmi háromszög még kínosabb mint alapból?

Warner apjában egy icipicit csalódtam, azt hittem, nagyobb badass lesz, de viszonylag hamar el lett intézve. Kíváncsian várom, hogyan fog ezek után visszatérni.

Még mindig imádom az írónő stílusát, a fogalmazásmód egyszerűen gyönyörű, de nem giccses, csak szimplán tökéletes, amivel kiemelkedik a többi YA könyv közül.

A borító pedig csodálatos, még szebb, mint az első köteté.

Történet: 5/5

Főszereplő: 4/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Warner

Chanda Hahn: Bűbájtalan

Mina Grime az iskola lúzere, egészen addig a napig, amíg meg nem menti a suli legmenőbb pasijának az életét egy iskolai kiránduláson. Egy csapásra minden megváltozik, a lány hirtelen a figyelem középpontjába kerül, és minden lépését a szerencse kíséri. De mikor már a dolgok nem is mehetnének jobban, Mina édesanyja bejelenti, hogy elköltöznek. Mina kérdőre vonja édesanyját, aki kénytelen elmondani a családi titkot. Mina Grime valójában a Grimm testvérek leszármazottja, és egy átok terheli őt, mely generációról generációra öröklődött. Vannak rések, ahol az emberek és a tündérek világa összeér, ezen a mesevilág lényei átszöktek, és az emberek bosszantásával múlatják az időt. Mikor az emberek megelégelték, alkut kötöttek a varázslényekkel. Azok megígérték, hogy ha az emberek végigjátszák az összes mesét, és sikeresen befejezik a történeteket, visszamennek saját világukba. Ám a mesék gyűjteménye egyszer csak életre kelt, és saját maga kezdte irányítani a történeteket, megnehezítve ezzel az emberek dolgát. Olyannyira, hogy bár a Grimm testvéreknek több mint 170 mesét sikerült végigjátszani, nem tudták mindet befejezni. Így öröklődött az átok generációkon át. Most Minán a sor, hogy belépjen a mesevilágba és megtörje az évszázados átkot.

Már a fülszöveg olvasása közben is nyilvánvaló volt, hogy ez a történet most valami más lesz, valami új. Legalábbis nagyon reménykedtem benne.

És tényleg, most hogy kiolvastam a könyvet, én is csak azt tudom mondani, hogy ez nem egy szokásos tündérmese, annál sokkal egyedibb. Mint a Jancsi és Juliska, és a Piroska és a farkas újragondolva, modernizálva.

Csak az a baj, hogy az ötlet igazán tetszetős, viszont a megvalósítást nem éreztem olyan jónak. Összecsapott, kusza az egész. Mina, Nan, az összes szereplő és az egész sztori olyan cuki volt, de nem tudtam komolyan venni. Ha mondjuk 14 évesen olvastam volna, kis túlzással akár még a kedvencem is lehetne, de így most ez nekem kevés volt.

Kikapcsolódásnak azért jó volt. Nem izgultam halálra magam, nem agyaltam hogy húú, vajon mi lesz a vége, és mégis kivégeztem az egészet két nap alatt (azt is csak azért, mert időhiányban szenvedek), mert olvastatja magát. A stílusa könnyed, vidám, laza, fiatalos, CUKI. És igazából egy kicsit gyerekes. Sajnos ennek köszönhetően még az izgalmasnak írt részek sem voltak hű-de-izgalmasak, mert elég kiszámítható, hogy úgyse fog senki se meghalni, vagy ilyesmi.

A főszereplővel, Minával sehogy sem tudtam azonosulni, bár abban hasonlítunk egymásra, hogy engem is üldöz a balszerencse, és állandóan bénázok. Nem mondanám, hogy idegesített, de nem sikerült megkedvelnem, néha már túl sok volt belőle. És nehogy már azt mondja nekem valaki, hogy ha a Grimm testvéreknek nem sikerült befejezni a meséket, és Mina apja is elbukott, akkor majd ez a két lábon járó katasztrófa majd csak úgy pikkpakk megoldja a problémát és megtöri az átkot! Most akkor döntsük már el, hogy Mina egy harcos amazon, vagy egy állandóan bénázó szerencsecsomag.

Mina anyjáról már nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy idegesítő. Nagyon fárasztó volt, főleg, amikor sikeresen elüldözte Brody-t (ott Mina helyében eléggé kiakadtam volna anyucira), arról nem is beszélve, mennyire idegesítő ez az állandó költözni akarás az ilyen könyvekben. Történik valami, amitől beijed és már költözne is az ország másik végébe, mintha attól megoldódnának a problémák, pedig már elég rutinos ahhoz, hogy tudja, hogy NEM.

Brody-t illetően is kétségeim voltak, nehezen tudtam elképzelni, ahogy a suli menő, gazdag arca egyszer csak átváltozik normális, romantikus sráccá. Mondjuk erre aztán választ kapunk a történet végén, de addig azért elég fura volt. Brody olyan semmilyen volt, Jaredre sokkal kíváncsibb voltam, de alig tudtunk meg róla valamit..

Nan, a tipikus legjobb barátnő, éppen olyan, mint a legjobb barátnők az ehhez hasonló könyvekben. Egy kicsit dilis, sokat beszél, egy fokkal kevésbé lúzer, mint Mina, hozzá van nőve a telefonjához, és már vagy háromszáz követője van a Twitteren. Egy kicsit erőltetett, mint ahogy az ilyen lányok mindig, de azért szórakoztató, főleg a beszólásai miatt.

Olvastam, hogy egyesek kiakadtak a végén, nekem tetszett így a befejezés. SPOILER: Túl szép lett volna ez az egész, hogy igaz legyen, szerintem ez a kis csavar feldobta a sztorit.

Minden hibája ellenére azért egyszeri elolvasásra jó, tökéletes kikapcsolódás. Ha valami könnyed, lazább, de fantáziadús történetre vágysz, akkor nyugodt szívvel tudom ajánlani! ;)

Történet: 3/5

Főszereplő: 3/5

Borító: 3/5

Kedvenc szereplő: Jared

Tahereh Mafi: Ne érints

Meg vagyok átkozva. Tehetségem van.

Szörnyeteg vagyok… 

Emberfeletti vagyok.

Érintésem halálos. 

Érintésem erő.

A fegyverük vagyok. 

Nem hagyom magam.

Nem érinthetsz meg, súgom. Hazudok, de ezt nem mondom meg neki. Ő megérinthet, de ezt sosem fogom megmondani neki. Kérlek, érints meg, ezt akarom mondani neki. 

Bizonyos dolgok megtörténnek, amikor az emberek megérintenek. 

Furcsa dolgok. 

Rossz dolgok. 

Halálos dolgok.

Senki sem tudja, miért végzetes Juliette érintése, de a Regeneráció kormányának tervei vannak vele. És terveik között szerepel, hogy fegyverként használják a lányt. 

De Juliette-nek is megvannak a maga tervei. 

Soha életében nem volt szabad, ám végre felfedezi magában az erőt, hogy visszavágjon. És megtalálja a jövőt az egyetlen fiúval, akiről azt hitte, örökre elvesztette.

Tahereh Mafi delejes erejű első regényében egy emberfeletti erővel rendelkező lány egy hatalmi játszma közepén találja magát egy szánalmas világban, mely tele van vérpezsdítő szerelemmel, kábító gonoszsággal és a jövőt meghatározó választásokkal.

Úgy láttam, nagyon megoszlanak a vélemények erről a könyvről. Régóta szemeztem már vele, de valahogy soha nem jutottam el odáig, hogy a kezembe vegyem. Aztán nemrég megláttam a Libriben, és 'lesz ami lesz" alapon hazahoztam.

Nem tudom, hogy másoknak mi bajuk van vele, nekem tetszett.

Először is, a tőmondatok, szóismétlések a könyv elején. Emberek, ez a lány 264 napja be van zárva egy elmegyógyintézetbe, és azóta nem beszél senkivel. Senkivel. És a tőmondatok ezt csak még jobban megerősítették bennem, ahogy az áthúzások is, tökéletesen tükrözték a főszereplő lelki állapotát. Juliette teljesen el van veszve egyedül, egy megtört lány lett belőle, akit bezártak, aki nem bízik senkiben, és azt sem bánná, ha végeznének vele.

Egyik nap váratlanul bezárnak mellé egy srácot, Adamet, aki próbál közeledni Juliette-hez, de ő nem hajlandó megnyílni neki. Viszont valahonnan nagyon ismerősnek találja a fiút.

Nem sokkal ezután katonák viszik ki a lányt az elmegyógyintézetből, és itt jön a képbe Warner, egy hatalommániás, kegyetlen, fiatal srác, aki mindenképpen maga mellé akarja állítani Juliette-et a különleges képessége miatt, hogy fegyverként használja a háborúban a lázadók ellen.

Kiderül az is, hogy valójában kicsoda is Adam.

Annak ellenére, hogy éreztem, hogy utálnom kéne Warnert, mint ahogy a legtöbb olvasó teszi, nekem nem sikerült, sőt, egész végig neki drukkoltam, bár sejtettem, hogy veszett ügyért harcolok. Volt valami abban, ahogy olyan kétségbeesetten maga mellé akarta állítani Juliette-et, érezhető volt, hogy nem csak a nagyobb hatalomért teszi, hanem hogy legyen mellette valaki, aki megérti őt.

Eléggé sajnáltam őt, főleg a végén, de biztos vagyok benne, hogy nem adja fel, és újra Juliette nyomába ered. Nem érzem őt menthetetlenül gonosz karakternek, inkább csak olyannak, aki segítségre szorul, úgyhogy kíváncsi vagyok, mi lesz vele a jövőben.

Ellenben Adamet, akit kedvelnem kellett volna, hiszen kedves, védelmező, bátor, meg minden jóság, blablabla, nem sikerült megszeretnem. Nem volt benne semmi eredeti, ami megfogott volna. Igazából abban reménykedem, hogy kiderül vele kapcsolatban valami nagy durranás, mert ha nem, akkor Adam számomra nem marad más, csak egy unalmas jófiú, egy tucatkarakter. Legalább egy kis rossz legyen már benne, naaa! Ennyire tökéletes nem lehet senki. A tökéletes nem menő!

Aki viszont még szimpatikus karakter volt, az Kenji, rajta mindig jókat nevettem. Adam öccse, James is nagyon aranyos volt.

Imádtam a stílusát, egyszer a tőmondatok, összefüggéstelen gondolatok, amik tökéletesen kifejezték az érzelmi káoszt Juliette-ben, máskor meg az állam a padlót súrolta, amikor a gyönyörűen megfogalmazott gondolatokat olvastam, hihetetlenül egyedi volt.

Magáról a világról még nem kapunk sok információt, nincs elég jól bemutatva, de erre még ott van két további könyv, ezért emiatt nem vonok le pontot.

Viszont nem vagyok benne biztos, hogy tetszik-e ez az X-men dolog... Túl sokszor volt már ilyen, nem tudom, mi újat mutathatna ezzel kapcsolatban az írónő, de azért reménykedek.

Történet: 5/5

Főszereplő: 4/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Warner

Ava Dellaira: Kedves halottak!

Néha azok a legjobb levelek, amelyekre nincs is válasz. 

Egy angol házi feladattal kezdődik: írj levelet egy halottnak, mindegy, kinek. Laurel Kurt Cobaint választja, mert Kurt fiatalon halt meg, csakúgy, mint May, Laurel nővére, így talán megért egy kicsit abból, hogy Laurel min megy keresztül. Laurel nemsokára egyre több halottnak ír levelet – Janis Joplinnak, Heath Ledgernek, River Phoenixnek, Amelia Earhartnek, szinte abba sem bírja hagyni. Megírja nekik, mi történik az új középiskolában, és hogyan hullott szét May halála után a családja. 

De akármennyit segítenek is neki a levelek, nem tarthatja örökre távol magától az igazi életet. Múltjának kísértetei nem férnek bele az írott sorokba, és Laurelnek szembe kell néznie a gyermekkor lezárulásával, az imádott testvér elvesztésének fájdalmával és a felismeréssel, hogy egyedül mi formálhatjuk a sorsunkat.

"Nem az a baj, hogy sokat sírsz. Az a baj, hogy sírsz, és nem tudom, miért. És nem akarod elmondani. Nem hozhatom helyre."

Ezzel a könyvvel már azelőtt szemeztem, hogy megjelent volna magyarul, de végül csak most jutottam el odáig, hogy elolvassam. Csak hogy tisztázzuk: nem igazán szoktam annyira elérzékenyülni olvasás közben, hogy elsírjam magam. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor volt ilyen. A Kedves halottak! viszont olyan hatással volt rám, hogy nem bírtam ki, és a végén már alig láttam a könnyektől.

Egyszerűen... szép volt.

Egy kicsit a Ha maradnék-ra emlékeztetett, és egy kicsit az Egy különc srác feljegyzéseire is. Úgyhogy akiknek tetszett ez a két könyv, azok mindenképp olvassák el ezt is!

Tulajdonképpen az egész könyv levelekből áll, amiket főszereplőnk, Laurel írogat híres, halott személyeknek, akikben az a közös, hogy mind fiatalon hunytak el. Eredetileg ez onnan indul, hogy angol órán azt a házi feladatot kapja, hogy írjon egy levelet egy híres, de már elhunyt személynek. Laurel azonban nem adja be a levelét, amit Kurt Cobainnek írt, viszont nem is áll le, hanem még további leveleket ír olyan személyeknek, mint például Amy Winehouse, vagy Janis Joplin. Ezekben mesél nekik a mindennapjairól, és halott nővéréről, May-ről.

Nem mondanám, hogy Laurel nagyon szimpatikus volt, de együtt tudtam vele érezni. Mesél arról, hogy mennyire hiányzik neki May, hogy mennyire felnézett rá, és hogy szeretne olyan lenni, mint amilyen ő volt. Mesél a szülei válásáról May halála után, arról, hogy az anyja cserbenhagyta és elutazott Kaliforniába, mesél Amy nénikéjéről és az ő viszonzatlan szerelméről. Mesél a két legjobb barátnőjéről, Natalie-ról és Hannah-ról, és az ő fura kapcsolatukról, ami valahol a barátság és a szerelem között van, bár ezt egyikük sem merné felvállalni. Mesél a saját szerelméről, Sky-ról.

És közben egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy valamit titkol May halálával kapcsolatban. Valamit, amit még ő maga sem tud feldolgozni.

Oké, ez nem egy könnyű olvasmány, de minden percét élveztem. Annyira szép, tele van érzelmekkel és gyönyörű gondolatokkal. Egész végig érezhető az a nyomasztó, bús, melankolikus hangulat, az elejétől az utolsó oldalig.

Imádtam ezt a "levelek híres halottaknak" ötletet, főleg, hogy közben még kapunk nem kevés információt is az adott személyről.

Egyetlen hibája, hogy a szereplők nem nőttek annyira a szívemhez. Sajnáltam őket, együtt éreztem velük, de valahogy mégsem volt az igazi, különösen Laurel. Az mondjuk tetszett, hogy közel sem voltak tökéletesek, mindegyik hibázik a történet során, nem is egyszer, és ez valahogy életszerűbbé tette őket. SPOILER: Mint például Sky, amikor szakított Laurellel és utána összejött azzal a másik lánnyal, csak úgy.

Örültem volna kicsit tartalmasabb párbeszédeknek, de hát egy levélbe nyilván nem fogja részletezni a beszélgetést...

Natalie-t és Hannah-t mondjuk kedveltem, és Tristan is jó arcnak tűnt, kár, hogy nem szerepelt többször, mert ő érdekes karakter volt.

Ami May-t illeti, olyan sok jót ír róla Laurel, én mégsem látom őt annyira tökéletesnek. Jó, persze a végére erre már Laurel is rájön. Egy nővér egyszerűen nem csinál ilyet, mint amit May csinált. Nincs kistesóm, de ha lenne, nyilván vigyáznék rá, és (SPOILER:) nem hagynám ott egyedül valami vadidegen palival, amíg én a csávómmal kefélek és bulizok. Egy anyai pofont azért megérdemelt volna. Mondjuk Laurelt sem értem, hogy miért nem volt képes szólni, de ez már egy másik kérdés.
De egyébként az írónő remekül ábrázolta, hogy hogyan hullik szét Laurel családja May halála után. Arról nem is beszélve, hogy talán ezzel a könyvvel sikerül jó pár ember szemét felnyitnia bizonyos "mindennapi" problémákkal kapcsolatban.

Azt még így zárójelben megjegyzem, hogy a borító egyszerűen tökéletes (bár az eredeti jobban tetszik).

Történet: 5/5

Főszereplő: 3/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Kurt Cobain lehet..? :D

James Dashner: Halálparancs

Az Útvesztő-trilógia előzményeinek története.

Mielőtt megalakult a VESZETT, mielőtt létrejött a Tisztás, mielőtt Thomas belépett az Útvesztőbe, napkitörések sora érte a Földet, és szörnyű betegséggel fertőzte meg az emberiséget. A bolygó lakóinak nagy része odaveszett. Aki megbetegedett, annak lassanként elborult az elméje, és előbb-utóbb tomboló véglénnyé vált. Mark és Trina a túlélők kis csoportjához tartozik. Mindennap az életben maradásért küzdenek, az élelmükért, a nyugalmukért. A természet lassan mintha már az újjáéledés jeleit mutatná a napkitörések után, amikor egy napon különös légi jármű – egy Berg – jelenik meg az erdő fölött. A Bergről a kitörés vírusával fertőzött lövedékekkel kezdik lőni a csoportot. 

Ismét menekülniük kell – de vajon ki az ellenség? Fertőzöttek és immúnisok egyaránt veszélyben vannak. Vajon az emberiség teljes kiirtása a cél? Ki akarja a pusztulásukat? Létezik kiút ebből a borzalomból?

Húú, de vártam! És most itt van, és végre elolvashattam. Ééés... hát, igazából mást vártam. Én minden egyes tisztárs múltjára kíváncsi voltam, és nagyon nagyon reméltem, hogy legalább egy-két szösszenetet majd kapunk belőlük... de nem. Oké, Teresáról és Thomasról kiderül néhány dolog, de mikor befejeztem a könyvet, és becsuktam, az volt az első gondolatom, hogy: "na és a többiek?"

Gyááá. *képtelen értelmesebb hozzászólásra*

Ennek ellenére csak akkor ajánlom elolvasni ezt az előzménykötetet, ha az Útvesztő trilógiát már olvastátok előtte. Van benne jó pár spoiler, így aztán nem hozná a várt hatást a sorozat, ha valaki ezzel kezdené. ;) Rajongóknak pedig kötelező olvasmány!

Az Útvesztő a kedvenc sorozataim közé tartozik. Bár a befejező részben csalódtam, azért még mindig imádom. Ha fel kéne állítanom egy sorrendet a kötetek között, kezdve a legjobbal, akkor az úgy nézne ki, hogy Útvesztő, Tűzpróba, Halálkúra, ééés.. hát igen, utolsó helyen pedig ez, a Halálparancs. És nem tagadom, hogy azért, mert hiányoltam a jól megszokott karaktereket, akik a szívemhez nőttek.

Persze az új szereplőkkel nincs különösebben baj. Csodáltam őket, amiért még az őrület határán is képesek a világ megmentésére koncentrálni. Egy különálló kötetben szívesen olvastam volna róluk, de az előzménykötetnél azt vártam, hogy visszakapom majd a kedvenceimet, ha csak egy kis időre is (Chuck, Newt, Minho, stb..).

A másik ok pedig, hogy nekem a trilógia után még volt vagy egymillió kérdésem, amire azt reméltem, hogy majd most választ kapok. Hát, nem. Egy-kettőre igen, de amúgy nem lettem sokkal okosabb.

Szóval így nem éltem bele magam annyira, pedig egyáltalán nem volt unalmas. Egy pillanatra sem állt le a történet, a szereplők non-stop jönnek-mennek, egyik balhéból a másikba kerülnek, tele van akcióval, és persze folyik a vér ezerrel, miközben egyre kevesebb az ép elméjű ember.

De komolyan. Ebben a könyvben nincs megállás.

A szereplők.

Van egy csoportunk: Mark, a fő karakter (ennek ellenére fogalmam sincs, hogy néz ki, vagy hogy hány éves), Trina, aki Mark szerelme, Alec, az öreg (?) veterán katona, és egyik régi barátja, Lana. Velük van még Darnell, Misty és Varangy, de ők mindössze néhány jelenetben szerepelnek.

Na, csapatunk próbál valahogy megélni a Napkitörés után, de aztán egyik nap egy Berg érkezik a lakóhelyük fölé, és nyilakkal kezdik lövöldözni őket. Amik, ahogy a fülszövegből már kiderült (és ami szintén hatalmas spoiler a trilógiára nézve) valójában vírussal fertőzött lövedékek. Így kezdődik a Kitörés, amit már jól ismerünk.

Mark és a barátai pedig elindulnak, hogy megtudják, miért volt erre szükség, és hogyan vethetnek véget neki, közben pedig folyamatosan balhékba keverednek. Mint kiderül, nem az ő közösségük volt az egyetlen, akikkel ezt tették: így találnak rá Deedee-re, az immúnis kislányra.

A probléma ott kezdődik, hogy nem igazán nőttek a szívemhez. Csodálom a kitartásukat, de ha valaki meghalt, nem akadtam ki különösebben, csak olvastam tovább és kész. Egy kicsit unalmasak voltak, az egyetlen, akit ki tudnék emelni, az Alec, aki folyamatosan megmentette a többiek életét. Mondhatni ha ő nincs, akkor ez a könyv kb 20 oldalas lenne, mert mindenki szinte azonnal meghalt volna.

A könyv vége felé, amikor végre újra előkerül Teresa és Thomas, hatalmas kő esett le a szívemről, gondoltam, talán mégiscsak meg fogok tudni valamit. Viszont az egész nagyjából ott ér véget, hogy ők ketten találkoznak, engem meg pont az érdekelt leginkább, hogy mi lesz azután. Erre tessék, kész, vége, ennyi. Nesze semmi, fogd meg jól.

Ja igen, az utolsó "csattanó", hogy kiderül (SPOILER!!) hogy Teresa volt a kislány, akit Markék megmentettek, vagyis Deedee.

Volt valaki, aki erre nem jött rá már a könyv felénél?

Oké, szóval nem kaptam meg, amit vártam, viszont mondhatni elhúzták előttem a mézes madzagot. Jesszus, de idegesítő!

Csalódás. De képtelen vagyok 3 pontnál kevesebbet adni rá.

Történet: 3/5

Főszereplő: 3/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Alec

10 dolog, amit csak a könyvmolyok érthetnek

Ezúttal nem kritikával, nem is idézetekkel, hanem egy vicces összeállítással készültem, hiszen biztos vagyok benne, hogy aki erre az oldalra téved, az szeret, vagy még jobb esetben imád olvasni. Szóval gondolom, nem vagyok egyedül ezekkel a problémákkal, és lesznek még rajtam kívül, aki magukra ismernek.. :)

1. Amikor belépsz egy könyvesboltba, 5 perc alatt képes vagy kinézni magadnak minimum 10 könyvet.

2. Amikor megkérdezik, hogy mi a kedvenc könyved... és te képtelen vagy egyet választani.

3. Amikor meghal a kedvenc karaktered...

4. Amikor valaki beszól neked, hogy túl sokat olvasol.

5. Amikor már a szüleid is azt mondják, hogy a könyves pasik helyett inkább szerezned kéne valakit a való életben.

6. Amikor inkább kihagyod az ebédet, mert annyira jó a könyv, amit épp olvasol. Aztán kihagyod a vacsorát is.. és persze inkább fent maradsz egész éjszaka, csak hogy ki tudd olvasni.

7. Amikor meghallod, hogy valaki azt állítja, hogy az olvasás ciki.

8. Amikor véletlenül belefutsz egy durva spoilerbe.

9. Amikor a kedvenc könyvedet végre láthatod a mozivásznon is... és nem tetszik.

10. Amikor olvasni szeretnél, de valaki állandóan beszél hozzád.

James Dashner: Halálkúra

A Tűzpróba után úgy tűnik, az őrült hajszának vége. De Thomas biztos benne, hogy nem bízhat a VESZETT-ben. Hiába állítják, hogy nincs több megtévesztés, hogy a Próbák nyomán már minden szükséges információt megszereztek, és most Thomas és társai visszakaphatják az emlékeiket, hogy végrehajthassák az igazi küldetésüket. A csapat tagjaitól várják ugyanis, hogy létrehozzák az emberiséget fenyegető halálos vírus ellenszerét. Csakhogy Thomas sokkal több mindenre emlékszik, mint a VESZETT vezetői hinnék. Hazugságokkal többé nem mennek semmire. Ám a dermesztő igazság jóval veszélyesebb, mint azt Thomas valaha gondolta volna. A csapat újabb gyilkos kalandra vállalkozik, hogy kifürkéssze a VESZETT legnagyobb titkát. Menekülésük során tomboló Buggyantakkal és profi fejvadászokkal kell megküzdeniük, majd egy titkos szervezet csap le rájuk. Milyen árat kell fizetniük azért, mert a saját kezükbe vették a sorsukat? Túlélheti-e vajon bárki a Halálkúrát?

A Halálkúra az egyik kedvenc sorozatom, a (nem véletlenül) népszerű Útvesztő trilógia befejező kötete, így aztán próbáltam addig húzni az olvasását, ameddig csak lehetséges. Csak aztán beszereztem az előzménykötetet, és a Halálkúra utolsó 150 oldalát sikerült szinte egyszerre befalnom, hogy aztán belekezdhessek a Halálparancsba. ^^"

Sajnos az a helyzet, hogy egy kicsit csalódtam. Az előző két kötet azonnal kedvenc lett nálam, míg a harmadiknál végig valami hiányt éreztem.

A szereplők folyamatosan jönnek-mennek, az emberek hullanak mint a legyek, folyik a vér, szóval akció az van rendesen, de közben valahogy nem kapunk elég információt. Rengeteg kérdés megválaszolatlan marad, a lezárást pedig nem is nevezném lezárásnak, az író inkább az olvasó fantáziájára bízza a befejezést. Az ilyesmit egyszerre imádom és utálom, de azért én imádkozom, hogy Dasher írjon még egy kötetet arról, hogy mi történik a túlélőkkel a jövőben. Mert az úgy oké, hogy az immúnisokkal mi lett, de mi van azokkal, akik még nem kapták el a fertőzést, viszont nem immúnisok?

Egyébként hozza a megszokott szintet, végig izgalmas, sehol sem unatkoztam, és végül is néhány fontos kérdésre azért sikerül választ kapnunk. De a vége mintha egy kicsit el lenne kapkodva. Valami nagy durranást vártam, de nem kaptam meg.

(Spoileres részek következnek, csak ennek tudatában olvasd tovább!)

Igazából onnantól kezdve, hogy Newt meghalt, már nem nagyon zökkentett ki semmi, nekem az a rész volt a mélypont. Persze sejthető volt, hogy Dashner valamelyik srácot el fogja venni az olvasóktól, de miért pont őt? Miértmiértmiért? Ahogy kimondták, hogy Newt nem immúnis a fertőzésre, már gondoltam, hogy ez lesz, mégis az utolsó pillanatig drukkoltam, hogy valahogy megmeneküljön. Az a bizonyos levél viszont nem okozott nagy meglepetést, szerintem egyértelmű volt, hogy mi lesz benne.

Teresa halála ehhez képest semmi volt, kb csak vállat vontam, és olvastam tovább. Az ő karaktere nem volt túl szimpatikus a Tűzpróba óta. Bár mondjuk azt nem értem, mi szükség volt az ő halálára, de így legalább Thomasnak nem kellett azon agyalnia a végén, hogy kit válasszon: Brendát vagy Teresát. Hú, oké, ez gonosz volt.

Szóval Dashner elvett tőlünk pár szereplőt ebben a részben is, viszont valakit visszahozott... kimondhatatlanul utáltam Gally-t az Útvesztőben, de most tetszett, hogy jófiú lett belőle.

Thomas.. hm. Nem minden döntésével értettem egyet. Például azt értem, hogy miért nem bízik a VESZETT-ben, minden oka megvan rá, de a helyében azért inkább visszakértem volna az emlékeimet. Végül is semmi baj nem történt azokkal, akik visszakapták az emlékeiket, szóval tök fölösleges volt elutasítania az ajánlatot..
Nem teljesen volt tiszta, hogy most akkor utálja Teresát, vagy szereti, mert ez tulajdonképpen két percenként változott. Nem rajongok Teresáért, elég ellenszenves lett a második kötet után, de ha úgy vesszük, Brenda is ugyanúgy kihasználta Thomast és hazudott neki, szóval ő se sokkal jobb, de őt mégsem utálta miatta... Hol ebben a logika?

Azért arra kíváncsi vagyok, milyen lesz a Halálkúra a mozivásznon, elvégre már a Tűzpróbánál is kb csak 10%-ban egyezett a könyv és a film tartalma. Ami nem baj, mert legalább nem tudom előre mindig, hogy mi lesz  a következő jelenetben, de azért érdekelne, hogy mit fognak ebből kihozni.

Rengeteg kérdésem van még. Hová kerültek a végén az emberek, mi volt az a biztonságos hely? Mitől voltak egyesek immúnisak a fertőzésre, míg mások meg nem? Végül sikerül-e gyógymódot találni a vírusra? Mi lesz azokkal az emberekkel, akik még nem fertőzöttek, de nem is immúnisak, velük ki foglalkozik?
Szóval igen, messze nem volt ez így tökéletes. Értem, hogy nem lehet minden problémát megoldani, de ez így annyira... befejezetlen. Thomas és a többi immúnis elmenekült, de még ott van kint egy csomó ember, akik ugyanúgy veszélyben vannak.


Kíváncsi vagyok, hány kérdésemre fogok választ kapni a Halálparancsban..
Egy kicsit csalódtam, más befejezést képzeltem el a trilógiának, de azért még mindig szeretem, és sajnálom, hogy vége. Most olvasom az előzménykötetet, és már várom, mi lesz a filmben. :)


Történet: 4/5
Főszereplő: 3/5
Borító: 4/5
Kedvenc szereplő: Newt, Minho

Film vs könyv: Mentőexpedíció / A marsi

A Marson hatalmas homokvihar készül. A NASA űrhajósai biztonsági okokból azonnal elhagyják a bolygót: halott társuk testét sincs már idejük megkeresni. Nem is találnák. Mark Watney (Matt Damon) ugyanis nem halt meg; csak a szkafanderébe épített adó meghibásodása miatt hiszik a többiek, hogy nem élte túl az első szélrohamokat. A mérnök-botanikus mindent elkövet a túlélése érdekében: gépeket szerkeszt, élelmiszert termel, vizet gyárt, és amikor a Földi irányítók felfedezik, hogy él, felkészül a mentőexpedíció fogadására. De az expedíció négy év múlva érkezik, méghozzá az ellenséges bolygó egy egészen másik pontjára. Neki 3200 kilométert kell utazni, hogy fogadhassa őket: egyedül, megfelelő felszerelés nélkül, végtelen magányban.

Azok közé tartozom, akik úgy ültek be erre a filmre, hogy már olvasták A marsit (a könyvről szóló értékelést elolvashatjátok ITT). Amúgy imádtam a könyvet, főleg a főszereplőt, Markot (ugyeeee? hatalmas forma, de tényleg).

Az egyetlen bajom azzal volt, hogy Mark a könyvben rengeteg nehézséggel néz szembe (ezek legtöbbjét persze kihagyták a jelenetekből), míg a filmben szinte minden elsőre sikerül neki, egy-két dolog kivételével. És oké, tény, hogy az író nem Mark lelki állapotára koncentrált, de főhősünk a regényben bizony néha-néha azért elbizonytalanodik a sorsát illetően. Ami ugye elég természetes egy ilyen helyzetben, még akkor is, ha az ember ki van képezve, és fel van készülve minden lehetséges helyzetre. A Matt Damon-féle Mark Whatney viszont szerintem túl lazán vette az egészet.

Nem mintha ez a színész hibája lenne, az ő játékával nem volt bajom. De lehetett volna legalább egy olyan jelenet, amikor Whatney komolyan kétségbe esik, úgy szerintem hitelesebb lett volna az egész.

Ha már a színészi játékról van szó: lehet csak én látom így, de több érzelmet vártam volna Mark társaitól, amikor kiderült, hogy nem halt meg. Persze amikor a parancsnok pasija bejelenti, hogy vett neki egy eredeti ABBA lemezt, akkor sikoltozik örömében..

Még valami: míg a könyvben pont a humora miatt szerettem meg annyira Whatney-t, a filmben a poénok valahogy.. erőltetettnek tűntek. Nem volt az igazi.

Oké, azért volt, amin hangosan felnevettem: a NASA titkos megbeszélése, ami az Elrond Project nevet kapta. Ez kivételesen viccesebb volt, mint a könyvben, nem véletlenül kapta Sean Bean Mitch szerepét.. :D

Néhányan unalmasnak tartották a filmet, gondolom, kicsit több akcióra számítottak, de nekem végül is tetszett. Tény, hogy a könyvben jobban szurkoltam Whatney-nek, mert ott azért nem ment minden olyan simán, mint a filmben, de azért most sem unatkoztam.

Egy apró észrevétel: nem tudom, kinek tűnt még fel rajtunk kívül film közben, de a pekingi jeleneteket Budapesten forgatták, a Lágymányosi hídnál. Mondjuk nem volt nagy újdonság, mert hallottam, hogy részben nálunk forgatják a filmet, de azért vicces volt látni, ahogy egyszer csak elsuhan a csepeli hév a mozivásznon.. :')

FILM VAGY KÖNYV

Mindkettő tetszett, és igazából én csodálkozom rajta a legjobban, hogy ilyet mondok egy sci-finél, de baaasszus, a könyv jobb volt és kész.

Jessica Shirvington: Embrace - Elhívás

Violet nem vágyik másra, csak hogy Lincolnnal lehessen. De a fiú olyan súlyos titkot rejteget, amely bármikor szétszakíthatja őket. És persze ott van Phoenix is. A lenyűgöző és kifürkészhetetlen srác, aki azonban mindig a lány mellett áll.

A világosság és a sötétség örök küzdelmének csapdájában vergődve – ahol az angyalok bosszúra szomjaznak, és az emberek hősként harcolnak – Violetnek el kell döntenie, mekkora áldozatot hajlandó hozni. És kiben bízhat…

A rossz döntés nem csupán az életébe kerülhet, hanem a végzetébe is.

Oké, ez tipikusan az az eset, amikor a borító übereli a sztorit. Őszintén szólva ez a lila csoda volt a fő ok, ami miatt belekezdtem ebbe a könyvbe, még azon is gondolkodtam, hogy meg kéne venni, elvégre tök jól passzolna a szobám halványlila falához, meg minden.. de végül örülök, hogy nem adtam ki érte pénzt.

Ennek a legeslegfőbb oka egy Violet Eden nevű hölgyemény, aki történetesen a könyv főszereplője. Tökéletesen megtestesíti az általam gyűlölt, tipikus női főszereplőt: egy végtelenül önző fruska, aki képtelen választani két srác, a jófiú és a rosszfiú közül, ezért inkább mindkettővel kavar.

Itt van például Lincoln, a srác, akibe főhősünk már két éve szerelmes, de a fiú látszólag csak barátként tekint rá. Egy szép napon azonban kénytelen kitálalni Violetnek, ki is ő valójában, és miért nem lehetnek ők ketten együtt. És amikor a lány megtudja, hogy a rendeltetése, hogy csúnya, gonosz, száműzött angyaloktól mentse meg a Földet, az első reakciója természetesen az, hogy "Jaj ne, nem élhetek többé normális életet!" majd úgy megsértődik csóró srácra, amiért csak most szólt neki erről, mintha az rituálisan lemészárolta volna a szüleit..

És tulajdonképpen ezután végig megy a hiszti.

Mivel Lincoln két éven keresztül hazudott Violetnek, a lány eldöntötte, hogy nem bízik meg többé a srácban, és inkább szóba sem áll vele többé.

Így aztán inkább összeáll egy Phoenix nevű manipulatív, titokzatos száműzött angyallal, annak ellenére, hogy tudja, milyen veszélyes ez. Nem is lenne ezzel akkora baj, ha eközben nem gondolna állandóan Lincolnra.

Magával az angyalos sztorival nem lenne bajom, annak ellenére, hogy már lerágott csont az egész, néhol azért fel lehetett fedezni ebben a könyvben is új dolgokat, amik egyedivé tették. De nem élveztem.. így nem igazán. Zavart a szerelmi háromszög, zavart a főszereplő (Lincoln éppen haldoklik, Violet eközben Phoenix-szel kefél, nekem ez már gáz), és sok más apróság, például amikor Violet elmondja a legjobb barátnőjének ezt az egész természetfeletti sztorit a Grigoriról, stb, mire Steph nem is kételkedik benne, egyszerűen elhiszi rögtön az egészet, és kész, ezzel le van tudva a dolog. Most komolyan, nem lepődnél meg, ha kiderülne, hogy a legjobb barátnőd részben angyal?

Nem tetszett Violet kapcsolata az apjával. Ezek ketten kölcsönösen lesz*rják egymást, egy normális szülő törődne annyira a 17 éves lányával, hogy ha látja, hogy valami történik vele, megváltozik a viselkedése, akkor leül vele, és megdumálja a helyzetet, vagy megpróbál neki segíteni valahogy. Azt sem hinném, hogy egy apuka ilyen lazán egyedül hagyná a lányát egy olyan alakkal kettesben, mint Phoenix, na mindegy.

És ha már Phoenix szóba jött... nos, nem igazán tetszett az első találkozójuk Violettel (a taperolás tánc közben), de a végére egészen megkedveltem, Van benne valami furán egyedi, ami izgalmasabbá teszi őt Lincolnnál. Persze ez nem biztos, hogy végig így fog maradni, elvégre ez még csak az első kötet, és valljuk be, Linc egy picit most a háttérbe szorult, viszont most, hogy kibékültek Violettel, valószínűleg sokkal többet fog szerepelni a második kötetben. Még bármi megtörténhet, hiszen egy ötrészes sorozatról van szó.

Azért egyelőre maradok Phoenixnél.

Történet: 3/5

Főszereplő: 2/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Phoenix

Idézetek könyvekről

Vannak olyan könyvek, amelyek álmodni hívnak, és vannak olyanok, amelyek megmutatják a valóságot.

Paulo Coelho

Hiszem, hogy amikor valaki könyvet olvas, a fejében megszületik a saját filmje, arcot teremt a szereplőnek, megrendezi a jeleneteket, hallja a hangokat, érzi a szagokat.

Paulo Coelho

Ami engem illet, én azt a könyvet, amelyik jól van megírva, mindig túlságosan rövidnek találom.

Jane Austen

Aki könyvet olvas, kezdetnek éppúgy hajlandó eltársalogni az időjárásról, mint akárki más, de innen általában tovább is tud lépni.

Stephen King

A jó könyv mindig megtalálta, ma is megtalálja azokat, akiknek íródott.

Vavyan Fable

Az élet nem romantikus regény. Az igazság az, hogy a romantikus regények azért olyan kelendőek - azért vevő rájuk annyi ember -, mert senkinek az élete nem hasonlít rájuk. Csak mindenki azt szeretné.

Meg Cabot

Egy olvasó ezernyi életet megél, mielőtt meghal. Az az ember, aki nem olvas, csak egyet.

George R. R. Martin

Engem az ken a falhoz, mikor olyan a könyv, hogy az ember a végén azt szeretné, ha az író iszonyú jó haverja lenne, akit akkor hív föl, amikor akar.

J. D. Salinger

Minden elolvasott könyv egy újabb megélt élet.

Szergej Vasziljevics Lukjanyenko

Mondd meg, mit olvasol, és megmondom, ki vagy.

Vavyan Fable

A könyvet mindig ketten alkotják: az író, aki írta, és az olvasó, aki olvassa.

Kosztolányi Dezső

Az embernek mindig óvatosan kell bánnia a könyvekkel, meg azzal, ami bennük van. (...) A szavak képesek megváltoztatni bennünket.

Cassandra Clare

A különbség regény és valóság között? A regénynek kell, hogy legyen valami értelme.

Tom Clancy

Néha elolvasunk egy könyvet, és az eltölt ezzel a különös, biblikus rajongással, és szent meggyőződésünk lesz, hogy az összetört világot nem lehet újra összerakni addig, amíg minden élő ember el nem olvasta azt a könyvet. Azután vannak olyan könyvek..., amelyekről nem lehet beszélni másoknak, olyan különlegesek, ritkák és a tieid, hogy az érzelmeidet reklámozni árulásnak tűnik.

John Green

Azt hiszem, mindnyájunk élete jobb lenne, ha mindig ott lenne egy könyv mindegyikünk hátizsákjában.

Gabriel García Márquez

A könyvek társasága (...) biztonságosabb, mint az embereké.

Neil Gaiman

Szeretem a könyveket, jobban, mint a filmeket. A filmek megmondják, mit gondolj. Egy jó könyv megengedi, hogy legyenek saját gondolataid. A filmek egy rózsaszín házat mutatnak, egy jó könyv viszont azt mondja, hogy van egy rózsaszín ház, de megengedi, hogy az utolsó simításokat magad végezd el, esetleg kiválaszthatod a tető stílusát, és leparkolhatsz előtte. Az én képzeletem mindig felülmúlta a filmeket.

Karen Marie Moning

Mondhatom, nincs nagyobb gyönyörűség az olvasásnál. Az ember mindent megun, de egy jó könyvet soha. Ha majd saját házam lesz, szerencsétlen lennék egy kitűnő könyvtár nélkül.

Jane Austen

Ismered az érzést, amikor egy könyvet olvasol, és tudod, hogy tragédia lesz belőle? Érzed, hogy közeledik a hideg és a sötétség, látod, hogy szorul a hurok a szereplők körül, akik a lapokon élik az életüket, mégsem tudsz szabadulni a történettől. Olyan, mintha hozzákötöznének egy kocsihoz, és az vonszolna maga után. Sem elengedni nem tudod, sem az irányt megváltoztatni.

Cassandra Clare

Megfelelő kézben egy könyv ugyanolyan veszélyes lehet, mint egy kard.

Geroge R. R. Martin

A szamárfülezés istentelenség a könyvszerető emberek szemében.

Jennifer L. Armentrout

Az olvasás megváltoztatja az életed.

Jennifer E. Smith