2015. február 23., hétfő

Another

1972-ben az Északi Yomiyama iskola hármas osztályának egyik tanulója, Misaki váratlanul elhunyt. Mindenki kedvelte őt, és mivel nem voltak hajlandóak elfogadni a halálát, a diákok, sőt még a tanárok is úgy tettek, mintha Misaki még mindig velük lenne. "Nem halt meg, még mindig él", mondták. Később, a ballagásnál még külön széket is biztosítottak a számára.
Aztán Misaki egyszer csak feltűnt az osztályképen, amit a halála után készítettek, érettségi után..
Évtizedekkel később egy Sakakibara Kouichi nevű fiú a városba költözik a nagynénjéhez és a nagyszüleihez. Édesanyja meghalt, az apja pedig jelenleg Indiában dolgozik. Mivel a fiúnak gondjai vannak a tüdejével, nem tud rögtön iskolába menni, hanem egy darabig kórházban kell maradnia. Leendő osztálytársai, a hármas osztály tanulói meglátogatják őt, de furcsán viselkednek, amit Kouichi nem tud mire vélni. Később egy másik osztálytársával is találkozik a kórházban: egy különös, szemkötős lánnyal, akit Misaki Mei-nek hívnak. Ám amikor bemegy az iskolába, szép lassan feltűnik neki, hogy a többiek észre sem veszik ezt a lányt, mintha nem is lenne ott. Ő viszont összebarátkozik vele. Az igazi bonyodalom viszont akkor kezdődik, amikor elkezdenek meghalni az osztály tanulói.. Kouichi megtudja, hogy létezik egy átok, amely már évek óta kísérti a hármas osztály tanulóit. Megpróbálja kideríteni, hogyan lehet megállítani az átkot, de az ügy egyre bonyolultabbá válik.


Egy remek alapsztorival rendelkező, ígéretesnek induló animéről van szó, amit (szerintem) sikerült elrontani a végére (plusz telepakolni mindenféle bakival és logikátlansággal).

Bár horrornak készült, azért nem mondanám annyira félelmetesnek (legtöbbször este/éjszaka néztem, és utána nyugodt szívvel tudtam aludni). Tetszett ez a misztikus, feszült hangulat, és ahogy egyik szereplőről a másikra tereli a néző gyanúját, így a végén a csattanóig nem is találtam ki, hogy mi fog kisülni belőle. Ennek ellenére én valami nagyobb durranást vártam. Egy kicsit meglepődtem a végén, egyáltalán nem számítottam a fordulatra, de.. ennyi. Nem hozta el a várt hatást.

Amit igazán sajnálok, hogy nem ismerhettük meg a karaktereket, még a főszereplőket se nagyon. Minden karakterhez maximum két belső tulajdonságot társíthatunk, és hát ez édeskevés, ennyitől még nem lesz valaki szerethető, nem fogok izgulni érte, drukkolni neki. Így tulajdonképpen bárki is halt meg a következő jelenetben, nem tudott meghatni, olyan fapofával néztem végig, mint amilyet Misaki Mei vágott mindig. Volt néhány szimpatikus szereplő, például Teshigawara, Akazawa és Mochizuki. Mondom szimpatikus, ennyi. Nem igazán kedveltem meg senkit. Misakit főleg nem (nem tetszett a hozzáállása a dolgokhoz). SPOILER: lényegében megmenthette volna az osztálytársai életét, ha egyszerűen elárulja, hogy ki a halott személy. De nem tette, mert jaj, szegény Kouichi mit szólna hozzá... Ettől valahogy nem lett a kedvencem.


A történet nehezen indul be, csak szép lassan tudjuk meg a dolgokat, de a végére már úgy hullanak az emberek, mint a legyek (a legkülönfélébb, legabszurdabb haláleseteket nézhetjük végig, néha már nekem is fájt, főleg annál a bizonyos esernyős jelenetnél: most komolyan, egy ilyenre mennyi esély van?).
Egy kicsit a Végső állomás című filmre emlékeztet emiatt, SPOILER: a vége meg átmegy Battle Royale-ba.

Néhány jelenetnél komolyan nem tudtam, hogy zavarnia kéne, vagy inkább csak nevessek rajta. Példának okáért: főszereplőnk a lángoló, összedőlni készülő épület kellős közepén áll, mint aki rohadtul ráér és halálosan unatkozik, majd gondol egyet, előveszi a telefonját. Miután látja, hogy van térerő, felhívja Misakit, hogy trécseljenek egy kicsit. Aki amúgy öt másodperccel ezelőtt még Kouichi mellett állt... hogy került másodpercek alatt a hátsó kertbe?!
Vagy Teshigawara, akit véletlenül sikerül megkarcolni egy késsel (mondom: megkarcolni), majd a következő pillanatban ömlik a vér a sebből, hősünk pedig képtelen lábra állni, így Mochizukinak kell végigvonszolni őt a folyosón.

(Innentől kezdve csak az olvassa, aki látta! SPOILER! Csak saját felelősségre olvasd!)

Volt néhány dolog, amit nem értettem, és még most sem egészen tiszta, például..:
- Ha egy olyan osztályba járnék, ahol egy átok miatt sorra halnak meg az emberek, első dolgom lenne, hogy összepakoljak, és elhúzzak a retekbe. Főleg ha tudom, hogy a városon kívül az átok nem hat. A szereplők azonban hiába féltek az átoktól, nem iratkoztak ki az iskolából, sőt, fel sem merült ez a kérdés. Miért?
- Ezt mondjuk már említettem.. tehát Misaki miért nem szólt a többieknek, hogy "ja, amúgy látom a halottakat, szóval ránézésre meg tudom mondani, hogy ki a halott személy az osztályunkban"? Ehelyett inkább hagyta, hogy a többiek konkrétan kinyírják egymást, és egy szót sem szólt, csak nézett a szokásos fapofával.
- Maga az átok érthető, de vagy elkerülte a figyelmem, vagy tényleg nem hangzott el, hogy miből indult ez az egész. Világos, hogy az 1972-es Misaki-s eset után kezdődik a csapás, de nem értem, mégis miért kell meghalniuk a diákoknak? Hogy kerül oda az a plusz ember, és miért? Ha a plusz ember tulajdonképpen egy hulla, akkor hogy kerül hirtelen oda (tehát hogy jön vissza a halálból), és miért nem emlékszik rá, hogy meghalt?
- Ki ölte meg Mikami-senseit? Erre azóta tudom a választ, yeeah! Akazawa unokatestvére. Aki ugye nagyon hasonlított Kouichire. Nem véletlenül hiszik sokan azt, hogy Kouichi ölte meg.



Nem tudom, hol vesztettem el az érdeklődésemet. Pedig tényleg jónak indult. Még a kissé erőltetett, véletlenszerűen bevágott, ijesztőnek szánt babás képeket is szerettem. A grafikába nem tudok belekötni, az opening és az ending se rossz. Az sem zavart, hogy lassan bontakozik ki a történet. A végével, a bakikkal és az "élettelen", unalmas karakterekkel azonban nem tudok kibékülni.
Egy tanács: az OVA-t mindenképp a sorozat megtekintése után nézd meg! Ne előtte! ;)

10/6
Kedvenc szereplő: Teshigawara, Akazawa

C. C. Hunter: Született éjfélkor

Miután egy este Kylie Galen rossz partira, rossz emberek közé keveredik, örökre megváltozik az élete. Anyja Alkonyvölgybe küldi ‒ egy problémás tinédzserek számára szervezett nyári táborba ‒, ám megérkezése után alig néhány órán belül fájdalmasan világossá válik számára, hogy társai nem egyszerűen csak „problémásak”. Alkonyvölgyben vámpírok, vérfarkasok, alakváltók, boszorkányok és tündérek tanulják és gyakorolják, hogyan használhatják különleges képességeiket, hogyan tarthatják kordában bűverejüket, és hogyan élhetnek a normális világban. 
Kylie ugyan mindig másnak érezte magát kortársainál, de abban is biztos, hogy ezekhez a paranormális szörnyszülöttekhez sem tartozik. Vagy mégis? Ők váltig állítják, hogy Kylie közülük való, és nem véletlenül került a táborba. És mintha az élet nem lenne már így is épp eléggé bonyolult, belép a képbe Derek és Lucas is. Derek egy féltündér, aki eltökéli, hogy Kylie-t a barátnőjévé teszi, Lucas pedig egy oltárian szexi vérfarkas, akivel a lánynak titkos közös múltja van. A két fiú nem is különbözhetne jobban egymástól, mégis mindketten rabul ejtik Kylie szívét. 
Bár Kylie-t mélyen összezavarja az egész helyzet, és semmiben sem biztos többé, egy dolog minden kétséget kizáróan kiderül számára: Alkonyvölgy pontosan az a hely, ahová tartozik.


Amikor belekezdtem az olvasásba, az első 20 oldal után letettem, és azt mondtam: "Ez iszonyú gagyi."
Kezdjük ott, hogy megint kifogtam egy könyvet, amiben rohadt idegesítő a főszereplő kiscsaj (ráadásul egy igazi kis Mary Sue). A következő, hogy alapvetően nincs semmi bajom az E/3 személlyel, de itt valami borzalmas volt, mintha egy 12 éves, kezdő plázacica kislány írta volna.
Végül mégis folytattam az olvasást, és jött a következő csapás: a szerelmi háromszög, ami valójában egy szerelmi négyszög!

Főszereplőnk ugyanis körülbelül két hét leforgása alatt három sráccal is kavar, ami azért szerintem igazán komoly teljesítmény még a young adult könyvek között is.


Kylie egy 16 éves lány, akinek a szülei éppen válnak. A rendőrség elkapja őt és a barátait egy bulin, ahol alkoholt és kábítószert találnak. És bár a tesztek is kimutatják, hogy Kylie egy kortyot sem ivott, és nem is drogozott, a szülei mégis elküldik nyárra egy táborba, a többi problémás tinédzser közé (ezt csak én nem értem, hogy MIÉRT?). Később kiderül, hogy a táborlakók valójában természetfeletti lények, sőt, hogy Kylie is az, bár ezt a lány nem hajlandó elhinni. Még azt is jobbnak látná, ha agydaganata lenne (ez lehet ugyanis a másik magyarázat arra, hogy a többi természetfeletti miért nem tud "olvasni" az agymintázatában) de neeem, ő aztán biztos nem akar természetfeletti lenni. Ő csak egy egyszerű, átlagos lány (mert szellemeket látni aztán rohadtul átlagos dolog).
Minden második oldalon azt olvashatjuk, hogy Kylie élete mennyire sz*r, mert válnak a szülei, mert meghalt a nagymamája, mert szellemeket lát, mert dobta a menő pasija egy másik csaj miatt, mert azt hiszik, hogy természetfeletti, mert képtelen választani Trey, Lucas és Derek között, mert, mert, mert... na szóval igen, megy a hiszti ezerrel.
Kylie egy ostoba liba, aki imád másokat kritizálni.
Meglát egy lányt fekete ruhában --> "Úristen, már rég kiment a divatból a gót stílus, ez nem tudja, hogy a kék az új fekete?"
Egy másik csajnak három különböző színűre van festve a haja --> "Te jó ég, ez honnan szedi a divat tippjeit?"
A lánynak egy varangy a házi kedvence, mire Kylie első gondolata... --> "Istenem, ez biztos egy drogvarangy (!!), amit nyalogatni kell, aztán betépsz tőle, úristen de gáz."

Nézzük a szerelmi három.. vagyis négyszöget.
Első alanyunk Derek, a féltündér srác, aki képes manipulálni mások érzelmeit. És nagyon hasonlít Kylie volt pasijára, Trey-re, csak kb 100x helyesebb, meg izmosabb, meg minden. Derek kedves, megértő, védelmező, szóval olyan tipikus jó srác, aki belezúgott Kylie-ba.
Kylie nem tudja, mit érez, de nagyon bejön neki a srác, úgyhogy kavar vele, why not?

A következő Lucas, a vérfarkas. Kylie ismeri őt még gyerekkorából, de úgy tűnik, a srác nem emlékszik rá. Egy régi incidens miatt főhősnőnk eleinte retteg Lucastól, ugyanakkor vonzódik is hozzá, és a jelek szerint a vérfarkasunknak sem közömbös a lány. Lucas titokzatos és vad (legalábbis az írónő annak akarja beállítani, nekem ez annyira nem jött át..).
Kylie nem tudja, mit érez, de nagyon bejön neki a srác, úgyhogy kavar vele, why not?

És van egy harmadik srác is, Trey, aki Kylie volt barátja. Nemrég dobta a lányt, mert az nem akart lefeküdni vele. Később azonban ellátogat hozzá a táborba, és elmondja, hogy hiányzik neki. Aztán a következő percben már az ágyon fekszenek és smárolnak.
Nagyon jó, Kylie, csak így tovább..

Nagyon kevés információt kapunk a tábori tevékenységekről. Nem sok programról olvashatunk, de ezek egyike az "Ismerd meg a tábortársaid" vagy milyen óra, ahol egy órán keresztül beszélgetned kell egy másik táborlakóval. Engem ez leginkább valami idióta társkereső programra emlékeztetett, és valljuk be, Kylie szempontjából tényleg az volt: elvégre egy ilyen alkalommal kavart Lucassal és Derekkel is..
A többi táborlakóval nem igazán volt bajom, legalábbis senki sem idegesített annyira, mint a főszereplő. Holiday, Miranda és Della is szimpatikus volt.

Egy kicsit (oké, nagyon) hasonlított a Hex Hallra, illetve egy kicsit a Percy Jackson sorozatra is.
A végén az a nyomozós szál nem volt valami izgalmas, és nagyjából 10 oldalon belül le is zavarták, de hát gondolom kellett bele valami cselekmény is, nehogy már csak Kylie szerelmi ügyeiről és rinyálásáról szóljon a sztori..
Sajnos csalódtam a történetben, mert lehetett volna sokkal jobb is. Volt néhány szereplő, és néhány rész, ami tetszett, és végül is nem bánom, hogy elolvastam, de Kylie nagyon lehúzza a történetet.
Annyi pozitívumot el tudok mondani róla (az alapötlet mellett), hogy a főszereplő legalább fejlődik egy kicsit, bizonyos szempontból: a történet elején még irtózik a természetfelettiektől (főleg a vámpíroktól), de a végére már nem tekinti őket szörnyetegeknek.

A sorozat egyébként 5 részes.. hát, kíváncsi vagyok, mit tud kihozni ebből a sztoriból ennyi köteten keresztül az írónő. Bár még bőven vannak megválaszolatlan kérdések, de valahogy nem égek a vágytól, hogy folytathassam a sorozatot (azért persze el fogom majd olvasni a következő kötetet is).

Történet: 3/5
Főszereplő: 2/5
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Holiday

2015. február 19., csütörtök

No.6


A Hatos zóna egy olyan hely, ami látszólag tökéletes. Ennek az ideális településnek az elit csoportjához tartozik Shion, egy 12 éves fiú. Legjobb barátja egy lány, akit Safunak hívnak,  és mivel mindketten rendkívül magas IQ-val rendelkeznek, felvételt nyernek az iskola Speciális tagozatába.
Azonban egyik éjjel egy sebesült fiú szökik be Shion szobájába. Shion felajánlja neki a segítségét, de csak később tudja meg, hogy a titokzatos srác, Nezumi valójában egy bűnöző, aki a Büntetésvégrehajtási Intézetből szökött meg. A belé ültetett chip segítségével a hatóság hamar megtudja, hogy Shion egy szökevényt rejtegetett az otthonában.
Nem elég, hogy kizárják a Speciális tagozatból, de édesanyjával együtt Shiont elküldik az elit városrészből. Nezumit azonban nem sikerül elfogniuk.
Négy évvel később Shion parkolófelügyelőként dolgozik, és a kollégájával egy holttestet találnak a parkban. Egyre több a különös haláleset: fiatal emberek perceken belül megöregednek, majd meghalnak. Amikor Shion munkatársa is meghal a fiú szeme láttára, főhősünk kételkedni kezd a tökéletesnek látszó, szeretett városában. Emiatt a hatóság a Büntetésvégrehajtási Intézetbe akarja szállítani, azonban a váratlanul felbukkanó Nezumi megmenti őt.
Shion tudja, hogy már soha nem térhet vissza a Hatos zónába, és soha nem láthatja viszont az édesanyját és a legjobb barátját.


Röviden, egy kissé borús hangulatú disztópiáról van szó, ahol a kiindulópont a szokásos: "sz*r a rendszer, vessünk neki véget". Emellett nyomon követhetjük, ahogy Shion, a jószívű, kedves, de kissé naiv srác egyre közelebb kerül a titokzatos Nezumihoz, aki senkihez nem hajlandó kötődni. Ja igen, egy-két shounen ai elem előfordul, de nem ezen van a hangsúly, úgyhogy aki esetleg irtózna a fiú-fiú párostól, az is nyugodtan megnézheti.

A grafikára igazán nem lehet panasz. Az opening az, amivel nem tudtam kibékülni (mi ez a nyávogás, te jó ég), viszont a No.6 endingje szerintem az egyik legjobb, imádom. Valamint az anime során többször is elhangzó Kaze no Requiem című dal is gyönyörű. Úgyhogy tényleg nem értem, hogy ez az opening hogy történhetett meg. :D

"Emlékek, ragaszkodások, megbánások. Ha túl sok felesleges cuccot cipelsz magaddal, a végén egyszerűen agyonnyomnak."

Mivel az anime mindössze 11 részből áll, gyorsan ki lehet végezni. TÚL gyorsan. Egyik részt sem találtam unalmasnak, bár tény, hogy a történetet jobban is kidolgozhatták volna, szerintem simán lehetett volna ebből egy 24 részes anime is. 11 rész alatt nem csoda, hogy nem kaptam választ minden kérdésemre.


A karakterekkel nem volt baj. A legnagyobb figyelmet persze Shion és Nezumi kapja (én az utóbbit jobban megkedveltem), a többiek múltját, jellemét nem ismerhetjük meg annyira. Egyedül Inukashi (Kutyatartó) volt az, akiben láttam fantáziát, a többiek annyira nem győztek meg. De senkit sem utáltam, ami már haladás (mondjuk Safu elég idegesítő volt).

Shiont kezdetben egy barna hajú, barna szemű kissrácként ismerhetjük meg, (kis SPOILER!) de a parazita darazsak miatt nem sokkal később már fehér hajú, és vörös szemű lesz. Főhősünk kedves, rendkívül okos és udvarias. Ha valaki veszélyben van, Shion nem habozik, hogy megmentse őt, akár a saját élete árán is. Nem könnyű kihozni a sodrából, és kerüli az erőszakot. A történet előrehaladtával azonban ez szép lassan változni látszik.
Shion az elit tagjaként nőtt fel a Hatos zónában. Édesanyjával él Chronosban, az elit negyedben, egészen 12 éves koráig, amikor megfosztják a rangjuktól, és elküldik őket, Nezumi rejtegetése miatt.

Nezumi egy bűnöző, aki szívből gyűlöli a Hatos zónát, de sokáig nem árulja el Shionnak, hogy miért. A másik főszereplővel ellentétben Nezumi durva, gúnyos, szarkasztikus és elég ingerlékeny. Ahogy jobban megismerjük őt, sok dolog kiderül róla, például szereti a klasszikus irodalmat, néha színészkedik, és gyönyörűen énekel.
A sorozat elején Nezumi egy rideg személyiség, aki nem akar közel kerülni senkihez. Szerinte az emberi kapcsolatok olyanok, mint a bilincsek. Az anime előrehaladtával azonban ez a véleménye megváltozik, ahogy egyre közelebb kerül Shionhoz.

Összességében egy nagyon jó kis sorozatról van szó. A rövidsége ellenére is sikerül megkedvelnünk a főszereplőket, de persze azért jobban bírnám, ha több részes lenne. A 11 részbe nem fért bele túl sok dolog, és néhány kérdés így megválaszolatlanul marad. Az akciójelenetek nagyon jók, de a vége szerintem el lett kapkodva, egy kicsit több magyarázatot vártam volna. A light novelt és a mangát nem olvastam, de gondolom, azokból több dolog derül ki.
Nezumi és Shion miatt viszont mindenképp érdemes megnézni. :)

10/8
Kedvenc szereplő: Nezumi

2015. február 6., péntek

Moira Young: Blood Red Road - Vérvörös út

Amikor egy könyv borítójára azt írják, hogy "Jobb, mint az Éhezők Viadala", ott azért megállsz egy pillanatra. Én ugyan nem tudom, miért kell manapság minden könyvet az Éhezők Viadalához hasonlítani, de mivel úgysem volt bent a könyvtárban az a könyv, amiért mentem, hát gondoltam, elhozom ezt. Nem vártam semmit ettől a regénytől, fogalmam se volt, miről szól, de aztán belekezdtem, és meglepően tetszett..


Leírás:
Hogy megmeneküljön, küzdenie kell.
Hogy túléljen, vezetővé kell váljon.
Saba világa darabokra hullik, amikor az ikertestvérét, Lugh-t fogságba ejti négy kabátos lovas. Saba eldönti, hogy megmenti, ezért nekivág a Pusztítók által hátrahagyott törvényen kívüli sivár tájnak. Ez egy brutális világ, ahol Saba felfedez magáról pár meglepő dolgot. Vad harcos, ravasz ellenfél és mindenek fölött legyőzhetetlen túlélő. Egy Jack nevű fenegyerekkel és egy Szabad Sólymok nevű lány forradalmár csapattal Saba útnak indul, hogy megmentse a testvérét – és talán az egész világot.



Nem sokat tudunk meg a fülszövegből, de annyit azért már előre leszűrhetünk, hogy a történet egy brutális, kegyetlen világban játszódik. Ahol ha nem vagy képes túlélni, bármikor befoghatnak rabszolgának, vagy éppen ketrecharcosnak. Igazság szerint azt, hogy hogyan vált ilyenné a világ, nem tudjuk meg, de ugye mivel ez egy trilógia, remélhetőleg a következő kötetekből majd kiderül. A tájleírások nagyon jól sikerültek, de azért kíváncsi lennék a dolgok hátterére is.

Vegyes érzéseim voltak a főszereplővel kapcsolatban. Saba a történet elején egy hálátlan, önfejű, utálatos, hisztis lány, aki bátyját mindennél tökéletesebbnek látja, és úgy követi őt, mint egy hűséges kiskutya. Ellenben a húgát gyűlöli, mert úgy véli, ő tehet arról, hogy az anyjuk meghalt (a nő belehalt a szülésbe). Mikor a bátyját elrabolják, gondolkodás nélkül elindul, hogy megmentse őt, de a történet során bevallja azt, ami az olvasónak már az elején nyilvánvaló, hogy ha ugyanez Emmivel (a húgával) történik, nem menne utána megmenteni.
Elég idegesítő volt az is, hogy akárhányszor valaki a segítségére sietett, vagy megmentette őt, utólag mindig úgy tett, mintha nem is lett volna rá szüksége, és egyszerűen képtelen volt köszönetet mondani.
De valahogy mindez mégsem zavart annyira, mert Saba-t az írónő ilyennek teremtette, ettől lesz emberi karakter, mert vannak hibái, ráadásul a végére jelentős fejlődésen megy keresztül. Épp ezért már alig várom a következő kötetet, hogy megismerhessem ezt az "új" Saba-t, aki nem bunkózik mindenkivel ok nélkül.

Mivel a sorozat első kötete Lugh megmentésére épül, a főszereplőnk bátyját csak a könyv elején és végén "láthatjuk", és csak Saba gondolatain keresztül ismerhetjük meg. Annyi biztos, hogy ő nem olyan hisztis és bunkó, mint az ikertestvére.
És nem gyűlöli úgy Emmit, mint Saba. Amikor a lány leoltja a húgát, Lugh mindig rászól, hogy hagyja békén, elvégre még csak 9 éves.
Ha már Emminél tartunk, ahhoz képest, hogy ilyen fiatal, nagyon talpraesett, ugyanolyan makacs és bátor, mint a nővére. Eleinte ő sem kedveli különösebben Saba-t, de ez inkább csak amiatt van, mert tudja, hogy a lány is utálja őt, és hogy őt hibáztatja az anyjuk halála miatt. Tetszett, ahogy a történet során alakul a kapcsolatuk.

"Francos Jack. Mi ez vele? Mitől van, hogy mindenkit és mindent el tud varázsolni, aki és ami az útjába kerül? Asht, és nagyjából az összes többi Szabad Sólymot, a húgomat, és most még az átkozott varjamat is. Esküszöm, ha az útjába akadna egy szikla, amit nem akarna átlépni, elég lenne csak ránéznie, és az magától arrébb gurulna."

Éééés el is érkeztünk a romantikus részekhez. Amiből igazából nem volt sok, de nem is illett volna ehhez a történethez a nyáladzás. Jack alapvetően szimpatikus karakter volt. Szinte semmi hibája nincs: mindenkivel jó arc, vicces, bátor, segítőkész. Hatalmas pacsi jár neki, amiért elviselte Saba összes hisztijét. Viszont azon kívül, hogy egy tolvaj, és hogy régebben rabszolga volt, nem sokat tudunk meg a múltjáról, ezért gondolom vagyis inkább remélem, lesznek még vele kapcsolatban meglepetések.

A többi karaktert most nem emelném ki, de mindenki szimpatikus volt, aki Saba mellé szegődött a kis útján. A Szabad Sólymok, Ike és Tommo.. és persze Nero, a varjú. :D
Itt van még nekünk DeMalo is, biztos vagyok benne, hogy neki még lesz szerepe a későbbiekben.


Több helyen olvastam, hogy egyesek számára zavaró a sok tőmondat. Nem tudom, mi van velem, mert alapvetően engem is zavarna, de itt most tetszett. Fokozta a hatást, és talán gyorsabban is tudtam haladni miatta. Ráadásul a tőmondatok is Sabához tartoznak, szóval valamennyire ez is az ő személyiségét fejezi ki. (Említik, hogy Saba nem tud se olvasni, se írni, mert ebben a világban már nem igazán vannak könyvek)
A cselekmény pörgős, nagyon nehezen tudtam abbahagyni az olvasást, még akkor is elővettem a könyvet, ha épp csak pár percem volt rá. Sehol sem éreztem, hogy unalmas lenne, tetszettek az utazós jelenetek, és a ketrecharcos részek is. És imádtam Saba és Jack szócsatáit.
Annak ellenére, hogy sok benne a sablon, valamiért mégis egyedi, és tud újat mutatni.

A végén valamennyire sikerül lezárni a dolgokat, aminek nagyon örülök, mert már egy ideje elegem van a függővégekből. De azért rengeteg kérdés maradt még Jacket és DeMalot illetően, meg persze arról, hogy hogyan jutott el a világ idáig. Én kíváncsi vagyok arra is, hogyan tudott Saba apja a csillagokból olvasni a történet elején, és hogyan tudta megjósolni a jövőt. Szóval rengeteg lehetőség van még, sok mindent ki lehet hozni a folytatásból. :)

Mindent imádtam benne. Azt, hogy a főszereplő messze nem tökéletes. Ezt a fura, kicsit a vadnyugatra emlékeztető világot. Azt, hogy 40-50 oldal után egyszer csak felpörögnek az események, és onnantól kezdve nincs megállás. Azt, hogy a szereplők bátran küzdenek egy jobb világért. "Francos Jacket". :) Még DeMalot is, pedig mindössze pár mondatban van megemlítve. És ahogy a karakterek fejlődnek a történet során.

Szóval igen, isteníthetném ezt a könyvet még egy darabig, de a lényeg az, hogy kedvenc lett. Nem a legnagyobb kedvencem, de a jelenlegi top 10-es listámban biztos benne van. :D

Ééés egy kis érdekesség a könyv hátuljáról: "Csodálod, hogy Ridley Scott villámgyorsan megszerezte az opciót a könyvre?"
Hú. Nem, nem csodálom. Kíváncsi vagyok, mi fog kisülni belőle.

Történet: 5/5
Főszereplő: 4/5
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Jack, Ike

2015. február 3., kedd

Colleen Hoover: Slammed - Szívcsapás

Na jó. Annyiszor találkoztam ezzel a könyvvel, és valahogy soha nem keltette fel az érdeklődésemet. Egyszerűen továbbsiklottam rajta, aztán fél perc múlva el is felejtettem. Nem terveztem, hogy valaha is el fogom olvasni. És igen, jól gondolod, itt jön az a nagy pillanat, amikor egymásra találtunk (különben most nem írnék róla, ugye..), szóval megláttam könyvtárban, és valamiért úgy éreztem, hogy nekem ezt most haza kell vinnem.
Aztán elolvastam és BAMM, szerelem első olvasásra!


Leírás:
Apja váratlan halála után a 18 éves Layken lesz édesanyja és öccse legnagyobb támasza. Bár kívülről erősnek tűnik, valójában teljesen reményvesztetté válik. 
Ekkor lép életébe egy fiatalember, aki mindent megváltoztat. Az ország másik végébe költöző Layken megismerkedik új szomszédjával, a huszonegy éves, jóképű Will-lel, aki szenvedélyesen rajong a slam költészet iránt. A fiatalok hamar egymásra találnak, és a lányban újra feléled a remény. 
Csakhogy egy megdöbbentő felfedezés már az első csodálatos randevú után kettejük közé áll. Ettől fogva minden találkozás fájdalmassá válik számukra. Meg kell találniuk az egyensúlyt az egymás iránt táplált érzelmek és az őket szétszakítani akaró erők között.

"Akármi elől is menekülsz, az veled marad egészen addig amíg rá nem jössz, hogyan birkózz meg vele."

Kezdjük mindjárt a fülszöveggel. Te jó ég, miért nem olvastam el soha, hogy miről szól ez a könyv? Na nem mintha olyan sok dolog kiderülne belőle, de ha hamarabb megláttam volna ezt a két szót (slam költészet), akkor már régesrég megszereztem volna a könyvet.
Még soha nem olvastam olyan regényt, amiben ilyen fontos szerepet kap a slam poetry, ezért aztán amikor eljutottam ahhoz a részhez, hogy Will elviszi Lake-et egy slam estre, éreztem, hogy ezzel megnyert magának a könyv. És egyben az írónő is. Iszonyú jó ötlet volt ez tőle.

Pedig eleinte úgy éreztem, hogy túl gyorsan haladnak a dolgok. Hé, a csajszi még csak egy napja ismeri a szomszéd fiút, de máris belezúgott? Másnap már jön is az első randi, aztán az első csók, és így tovább? Csak néztem ki a fejemből, hogy mi a fene fog ebből kisülni (még egyszer mondom, nem olvastam el a fülszöveget). Aztán amikor nem sokkal később Will és Lake találkoznak a suliban.. na ott leesett az állam. Aha, na mondom, akkor ez mégsem lesz ilyen egyszerű! Innentől még jobban érdekelt a sztori, mivel (SPOILER!) nem olvastam még tanár-diák szerelemről.

Kezdjük a főszereplővel. Laykennel nem volt semmi bajom (bár néha voltak fura dolgai), együtt tudtam vele érezni, és alapvetően kedveltem őt, már az első oldalaktól kezdve. Olyan átlagos tinilánynak mondanám, de igazából nagyon is valóságosnak tűnt.
A családját is kifejezetten szerettem. Kel és Julia mindketten imádnivalóak voltak. Egyik legmeghatóbb jelenet számomra az édesanya karácsonyi levele volt a történet végén.

Will. Húha, hát azt hiszem, szerelmes lettem! Igen, nyilván a slam miatt is, de.. istenem, ahogy ez a srác gondoskodik az öccséről! Rengeteg SZÜLŐ példát vehetne róla. Ha már Couldernél tartunk, tetszett a kissrácok kapcsolata, ahogy legjobb barátok lettek, nagyon cukik voltak.
(Izé, megint SPOILER!) Ó igen, és Willt tanárként is imádnám. Szerettem az óráiról olvasni.

A történet egyszerre vicces és szomorú. Nem csak tömény szerelmi dráma az egész, ugyanolyan fontos szerepet játszik benne maga a család is. Tele van érzelmekkel, néha bekönnyeztem, néha pedig azon kaptam magam, hogy olvasás közben vigyorgok, mint egy hülye. Lenyűgöztek a fejezetek elején lévő dalszövegek, de főleg a versek, amiket slam esteken adtak elő. Különösen Will verse tetszett, amiből kiderült, hogy szerelmes Lake-be: "(...) Tartsd hát meg magadnak az óceánt, Mert ami nekem kell, az a Tó."
Ráadásul Colleen Hoover olyan szórakoztató stílusban ír, hogy csak nagyon nehezen tudtam abbahagyni az olvasást, és mindig vártam, hogy újra a kezembe vehessem a könyvet.

Oké, valljuk be, azért voltak benne hibák. Azt ugye már mondtam, hogy az elején eléggé zavart, hogy Lake és Will ilyen hamar egymásba bolondulnak. Konkrétan hány nap alatt is? Egy-kettő? Na mindegy, ezt megbocsátom, mert biztos vannak ilyen "első-látásra-szerelmek", csak engem kerülnek el.
De.. (SPOILER!) ..miért kellett a tüdőrákos témát is belevinni a történetbe? Tényleg megható volt, meg értem, hogy ez a történet egyik fő szála, de valamiért így néha már egyenesen röhejesnek tűnik ez a hasonlóság Lake és Will családja között: halott szülők, kistesó, akiket ők nevelnek..
(Újabb SPOILER!) Az sem tetszett, hogy ahogy megtudták, hogy Julia haldoklik, már rögtön azt kezdték el tervezgetni, hogy kié legyen majd a szobája.. jesszus, ez milyen már.

Mégis, azt hiszem a hibák ellenére is megérdemli tőlem a maximális pontot a történet, mert tényleg imádtam: letehetetlen, szórakoztató, megható, keserédes, hangulatos, tele van gyönyörű gondolatokkal, a karakterek pedig egytől egyig szeretnivalóak, még a mellékszereplők is (főleg Eddie).

Történet: 5/5
Főszereplő: 5/5
Borító: 4/5
Kedvenc szereplő: Eddie, Will

2015. február 1., vasárnap

Kiersten White: Paranormalcy - Természetfölötti


Akármennyire is szokatlan, hogy valaki a Nemzetközi Paranormális Ellenőrző Hivatalnál dolgozik, Evie mindig is normálisnak gondolta magát. Igaz, hogy a legjobb barátnője sellő és a volt barátja tündér, most pedig egy alakváltó srácért van oda. Egyébként pedig Evie az egyedüli olyan ember a világon, aki felismeri a paranormális lényeket, akárhogy is álcázzák magukat. De a paranormális lények most sorra halnak meg és Evie álmai is hemzsegnek az ijesztő és titokzatos jóslatoktól. Gyorsan rájön, hogy összefüggés lehet a képességei és a paranormális lények pusztulása között. Nagyon is elképzelhető, hogy ő a kulcsfigura egy tündér sötét jóslatában, amely minden paranormális lény pusztulását ígéri.



Először is azt szögezzük le, hogy az eleje még tetszett. Tényleg. Utána viszont egyre inkább kezdtem úgy érezni, mintha ellaposodna a történet.
Tény, hogy maga az alapötlet nem rossz. Nem biztos, hogy az év "legeredetibb" bemutatkozása, de ötletes, igen. Végre nem csak vámpírokról és vérfarkasokról olvashatunk, hanem megjelennek sellők, tündérek, sőt még nimfák is.
De ha már ilyen sokféle lény szerepet kap a könyvben, elvártam volna egy kicsivel több akciót, és kevesebb hisztit. Mert miközben a titokzatos ellenség sorra öli a paranormális lényeket, főhőseink nem csinálnak semmit, csak ülnek a seggükön, nézik a kedvenc sorozatukat, és néha elmennek iskolába. Ne már.

Evie
Evie személyisége nem nyert meg annyira, és ezt most nem (csak) a rózsaszín imádata miatt mondom. Valahogy totál nem illik a képbe: a Nemzetközi Paranormális Ellenőrző Hivatal alkalmazottja, viszont úgy viselkedik, mint egy hisztis kislány, rózsaszín, strasszköves sokkolóval és rózsaszín késsel felszerelve (what?!). Néha idegesítő, eléggé butácska, és egyszerűen képtelen észrevenni bizonyos, totál nyilvánvaló dolgokat.

Lend. Hát, ő az a tipikus jófiú. Eleinte még érdekelt, hogy kicsoda-micsoda ő, de aztán csak úgy, mint maga a történet, egy idő után már ő is untatott: aranyos, de ennyi. Nem érte el nálam a várt hatást. Kedves, jó fej, védelmező (bár igazából egyszer se sikerült megvédenie Evie-t)... és mégis valami hiányzott belőle.

Reth-et, a tündérsrácot sem tudtam megkedvelni, egyszerűen nem tudtam őt hova rakni. Egy csomó minden nem tiszta vele kapcsolatban.

Hát, gondolom ebből már leszűrtétek, hogy nem igazán találtam magamnak kedvenc karaktert, akiért drukkolhatok, sőt, igazából felőlem aztán bármi történhetett volna. A szereplők többsége kidolgozatlan, olyanok, akikkel már találkozhattunk ezelőtt egy csomó másik könyvben: tucat-karakterek.
Vivian-ből még ki lehetett volna hozni valamit, de nagyon keveset tudtunk meg róla. Remélhetőleg ez majd a későbbiekben változni fog (bár még nem tudom, hogy el akarom-e olvasni a folytatást).


Ez az iskolábajárós téma szerintem nem kellett volna, teljesen felesleges volt. Ennyi probléma mellett hogy akarhat valaki még pluszba iskolába is járni? Néha úgy megcsapkodtam volna Evie-t, hogy "Hahó, nincs valami fontosabb dolgod? Mondjuk kideríteni, hogy mi a sz*r folyik itt? (SPOILER!) Vagy elintézni a csajt, aki kinyírta a legjobb barátnődet?"

Van még valami, amit nem értek. Ha tudjuk a tündér nevét, akkor ugye parancsolhatunk neki, és engedelmeskednie kell. De akkor miért nem parancsolta meg Reth-nek Evie, hogy húzzon a retekbe? Nyilván ez így túl egyszerű lett volna.

A történet tele van klisékkel, számomra túl kiszámítható volt. A borító alapján valami nem is tudom.. sötétebb hangulatú sztorira számítottam, nem egy ilyen rózsaszín, cukormázas izére. Azt hiszem, ezekből már kinőttem sajnos.

Történet: 3/5
Főszereplő: 3/5
Boríró: 4/5
Kedvenc szereplő: -