Sophie Mercer épp csak belenyugszik, hogy démonnak született, a Tanács máris elveszi tőle varázserejét.
Sophie most védtelen, magányos, és ráadásul a prodigiumokra vadászó Brannick amazonok jóindulatára szorul. Sophie legalábbis ezt hiszi, amíg érdekes felfedezést nem tesz: a Brannickok tudják, hogy háború közeleg, és azt állítják, hogy egyedül ő képes meggátolni a világvégét. Ám ebben a varázserejétől megfosztott Sophie nem olyan biztos. Főhősünkre újabb pokoli kalandok várnak. Vajon vissza tudja szerezni a varázserejét, még mielőtt késő lenne?
Majd' kiugrottam a bőrömből, amikor a héten végre meghozta a futár a Spell Boundot. Képes voltam két nap alatt újraolvasni az előző két kötetet, csak hogy friss legyen az élmény, amikor belekezdek a befejező részbe. Utólag ki is derült, hogy ez jó ötlet volt, mert rengeteg dolgot elfelejtettem.
A sztori ott folytatódik, ahol az előző kötetben vége lett. Kicsit húztam is a számat már ott is, mert nagyon nem vallott Sophie-ra, hogy csak úgy otthagyja a barátait és az apját a pácban, csak mert Cal azt mondta neki, hogy meneküljön el... na mindegy, ezen már valamennyire túltettem magam. A lényeg, hogy Sophie az Itineris (ami ilyen varázskapu-féle cucc) segítségével a prodigiumvadász Brannick családhoz megy, mert állítólag az édesanyja valamiért velük van.
Főhősnőnk találkozik az anyjával, aki több dolgot is elárul a családjáról, és a múltjáról.
"Akkor sem haragudnék rád, ha egy nindzsa lennél, akit azért küldtek a jövőből, hogy elpusztítsa a szivárványokat és a kiscicákat!"
És persze megismerhetjük a már többször emlegetett Brannickeket is: Aislinnt, és a két lányát, Izzy-t és Finley-t, valamint egy furcsa, titokzatos alakot, Torint, aki egy tükörben él, és látja a jövőt.
Torinnal kapcsolatban azért igazán megtudhattunk volna többet is, vártam, hogy kiderüljön valami, pl. hogy került a tükörbe, miért vannak ilyen képességei, és különben is, kicsoda ő, és mi köze van a Brannickekhez, különösen Izzy-hez. Na mindegy, majd a School Spiritsben (ez a sztori Izzy-ről szól majd, elméletileg még idén olvashatjuk magyarul is).
 |
| Sophie |
Na de visszatérve a Hex Hallhoz: a harmadik kötet sajnos nem lett a kedvencem. Az elsőt imádtam, a másodikat a vége egy icipicit lehúzta, és ez... nem is tudom. Szerencsére Sophie humora még mindig sziporkázik, főhősünknek mindenre van egy vicces beszólása, még a legdurvább helyzetekben is. És az a helyzet, hogy ha ezek a beszólások nem lennének, akkor szerintem önmagában a sztori kevés lenne.
Oda-vissza ugrálunk, váltogatjuk a helyszíneket megállás nélkül. Folyamatosan pörög a cselekmény, ami most is mindössze 260 oldalba lett sűrítve, ráadásul volt egy csomó jelenet, amiből sokkal-sokkal többet ki lehetett volna hozni. Gondolok itt például arra, amikor (kis spoiler) Sophie-nak végig kellett néznie, ahogy Archert kínozzák (nem éreztem az erős érzelmeket), vagy arra, amikor lemennek a pokolba (ettől a résztől sokat vártam, de elég gyenge lett).
A másik problémám... Cal. Pontosabban a jelenet, amikor Sophie a könyv elején (spoiler) megcsókolja őt, közben pedig nem is tudja, él-e még egyáltalán Archer, akibe állítólag olyan halálosan szerelmes. Egy kicsit zavar az is, hogy ez a bizonyos csókjelenet végül nem derült ki Archer előtt, egyszerűen el lett felejtve.
Nem éreztem erősnek a szülők kapcsolatát Sophie-val, pedig az előző kötetekben nagyon jól ki volt dolgozva. Itt viszont simán elküldik a lányukat a legveszélyesebb helyekre, holott egy szülő szerintem inkább vissza akarná tartani a gyerekét...
"Archer megfordult, és elindult a szobájába. Utána néztem, közben Jenna tekintetét éreztem magamon. Felé fordultam.
– Jó, be kell ismernem, hogy egy kicsit álompasi – mondta színpadias szemforgatással kísérve."
 |
| Archer |
Ami viszont még mindig szuper, hogy a karakterek továbbra is imádnivalóak. Sophie az egész sztorit feldobja a humorával. Jenna egyszerűen maga a nagybetűs CUKISÁG, Archer pedig még mindig menő, és ezúttal az ő családjáról is kiderül néhány meglepő dolog. Tetszett, ahogy Cal védelmezi Sophie-t, és sajnáltam, amiért nincsenek viszonozva (annyira..) az érzései. Elodie kis magánakcióját Callel viszont totál feleslegesnek éreztem.
Összességében... nem rossz, nem rossz, de olvastam már ennél jobb befejező kötetet is. Értetlenül állok még mindig a borítón szereplő fekete macska előtt, most komolyan, hogy került ez ide? Tudtommal egy darab macska nem volt a sztoriban, ráadásul Sophie az első kötetben említi, hogy allergiás rájuk. Mindegy, ezt leszámítva imádom a borítókat.
Még azt megjegyezném, hogy több helyen is előfordult, hogy a fordításnál összekeverték a neveket, vagy elírták, ami egy picit zavaró.
Annak ellenére, hogy néha kidolgozatlannak éreztem, egy percig sem unatkoztam. Hozza a szokásos humoros, könnyed stílusát, ugyanakkor a befejezés nem 100%-ig happy end...
Történet: 4/5
Főszereplő: 5/5
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Archer, Sophie
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése