Cami Wimberley-nek van egy terve, és ebben a tervben nem jut hely a fiúknak – főleg minden idők legvadabb partiállatának, Hunter Wildernek nem, mindegy milyen jóképű és karizmatikus. Cami gyönyörű, végzős, elképesztően tehetséges, jó tanuló, s mindent megtesz azért, hogy bekerüljön álmai főiskolájára, musical színház szakra. Minden tökéletes.
Hunter Wilder nem akar barátnőt – attól most csak túl bonyolulttá válna az élete. Főleg Miss Jókislányt nem akarja, de akkor miért nem tudja levenni róla a szemét? Megpróbálja tartani tőle a három lépés távolságot, de a sors mintha a másik karjaiba taszítaná őket. Régóta nyilvánvaló mindenki számára, hogy tetszenek egymásnak.
Már jó régóta halogattam ennek a könyvnek az olvasását, és most egy horrorfilm - horror könyv kombó után úgy döntöttem, egy ilyen laza kis love story tökéletes lesz.
A váltott szemszögnek köszönhetően hamar megismerkedhetünk a két főszereplővel, Camival és Hunterrel.
Hunter nemrég érkezett a középiskolába, ő az a tipikus rosszfiú, aki folyton bulizik, és a drogtól sem riad vissza. Ennek ellenére hatalmas népszerűségnek örvend a suliban, de ő meg van róla győződve, hogy nem kell neki barátnő. Egészen addig, amíg meg nem látja Camit.
Cami gyönyörű és okos, igazi jókislány. A legtöbb srác nem is próbálkozik nála, mert megközelíthetetlennek tartják. Folyton a legjobb barátjával, Clay-jel lóg, és a többi diák azt hiszi, hogy ők ketten együtt vannak, pedig Cami a bátyjaként tekint a fiúra. Csakhogy egyik napról a másikra kiderül, hogy Clay többet érez iránta barátságnál.
"Van valahol egy lány, aki rád vár. Csak nem én vagyok az."
Nem vártam sokat ettől a könyvtől, így nem mondhatnám, hogy csalódtam benne, de ez a tömény nyáladzás még nekem is sok volt, pedig most kifejezetten erre vágytam.
Ami a leginkább zavaró, hogy a karakterek egyáltalán nem valósághűek, a párbeszédekről nem is szólva. "Megcsillant a napfény a bámulatos vörös hajadon, ami annyira ragyogott, hogy szinte glóriaként tündöklött körülötted." Oké, ki a fene mond ilyesmit a való életben? Senki, de főleg nem egy drogos partiállat. Nagyon hihető.
Az már csak mellékes, hogy tele van ezerszer olvasott klisékkel, mert ha jól lenne megírva, akkor ez nem lenne akkora baj, na de így...
Igazából Simone Elkelestől a Tökéletes kémia nagyjából ugyanez, csak az a könyv mérföldekkel jobb.
Úgy érzem, képtelen vagyok kedvelni egy főhősnőt, aki olyan szavakat használ, mint például az "aaaannyira romcsi!" Jézusom, komolyan?! Meg úgy alapjáraton, Cami belső monológjai irtó idegesítőek. Szeretném azt mondani, hogy Hunter ennél jobb volt, de ő meg 0-24-ben a csaj vörös hajáról áradozott, totál kifordulva a szerepéből.
Hunter óriási titkát legrosszabb esetben a könyv felénél már sejteni lehet. Alapvetően nem lett volna ez rossz sztori, ha jól van megírva. Nem tudom, lehet, hogy a fordítás is rátett egy lapáttal, és ezért érzem ennyire rossznak.
Clay sem volt teljesen okés. Hogy van ez, hogy az egyik nap még teljesen normális, aztán egyszer csak megreccsen?
ÉS A BORÍTÓ! De most tényleg, csak engem taszít ennyire ez a csávó a képen?
Tudom, hogy vannak, akiknek tetszett ez a könyv, nem is kevesen. Épp ezért nem akarok senkit se lebeszélni az olvasásáról, nekem egyszerűen nem tetszett, és kész. Leginkább a karakterekkel és a párbeszédekkel van bajom, és őszintén szólva olvastam már teljesen amatőr írótól sokkal jobb regényt, mint ez... ami ha belegondolsz, elég szomorú.
Történet: 2/5
Főszereplő(k): 2/5
Borító: 1/5
Kedvenc szereplő: -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése