Film vs könyv: A villámtolvaj

Rövid, közös történetünk A villámtolvajjal:

Pár éve láttam a filmet, de akkor nem igazán fogott meg. Annyira nem, hogy idén már úgy olvastam a könyvet, hogy semmire nem emlékeztem a filmből, még a szereplők arca sem ugrott be. Rögtön arra gondoltam, hogy ha ennyire nem emlékszem belőle semmire, akkor biztos brutál rossz lehetett. Semmi kedvem nem volt újra végigszenvedni.

Aztán jött a második kötet, azt is gyorsan kivégeztem. Ez volt az a pont, ahol meggondoltam magam, hogy talán mégis meg kéne nézni újra. Igazából a Szörnyek tengere filmre voltam kíváncsi, de úgy voltam vele, hogy akkor már meglesem az első részt is.

Őszintén, nem tudom, miért nem emlékeztem eddig semmire belőle, talán így, hogy már olvastam a könyvet, és megszerettem a szereplőket, jobban élvezhetővé vált.

Vannak benne gagyi jelenetek, és néha elég idegesítő, de ettől függetlenül egyszer azért meg lehet nézni. Persze csak akkor szórakoztató, ha nem a hibákat keressük benne állandóan, hogy "ez nem is így volt a könyvben", meg hasonlók.

Ami tetszett:

- Logan Lerman. Tökéletes Percy szerepére.

- Sean Bean, mint Zeusz. Te jó ég, imádom! Nem húzhatok le egy olyan filmet, amiben ő is játszik, tiltja a vallásom. ;)

- A poénok. Néha már komolyan fetrengtem a röhögéstől.

- A Félvér tábor helyszíne valami eszméletlen szép.

- Nem 12 évesek a karakterek, hanem idősebbek. Ez a könyvben mindig zavart.

- Az Alvilág.

Ééééés, ami nem tetszett:

- Annabeth. Amikor először mutatták, azt hittem, ő Claire lesz. Túl durva, túl lekezelő. Jaj, annyira nem így képzeltem el! :(

- Hádész. Csak így lecsapták?! Hát ettől nem lett ijesztőbb a szememben...

- Grover elég erőltetett.. de azért a poénjai jók voltak.

- Oké, oké. Szóval van 3 gyöngy. Hárman mennek kiszabadítani egy negyedik személyt, akit ugye el akarnak hozni az Alvilágból, tehát már az első perctől fogva világos a nézőnek, hogy ez a terv hatalmas bukta. Mit is mondott Annabeth a film elején? "Az anyám a bölcsesség és a stratégia istennője"? Hát, az enyém csak egy fodrász, mégis hamarabb rájöttem, hogy ez így nem lesz oké. :D

- Egyszer csak megszólal Kesha hangja --> gyors némítás.

- Sokszor elég gyerekes és kidolgozatlan.

- Egyes színészek túljátsszák a szerepüket, így inkább nevetségessé válnak.

Én aztán nem vártam el, hogy minden jelenet benne legyen a filmben, vagy hogy a könyvhöz hűen haladjon a történet, na de azért mégis! Hogy hagyhatták ki Árészt? Na és Claire-t? Mr D-t? Őket azért elég fontos szereplőknek tartom, nem is értem, hogy maradhattak ki a filmből.

Nem olyan maradandó élmény, mint egy Gyűrűk Ura (ha már Sean Bean..), nem is lehet egy lapon említeni a kettőt, de akinek nincsenek nagy elvárásai a filmmel szemben, annak szórakoztató lesz.  A poénok tényleg sokat dobnak rajta, viszont örülök, hogy régebben nem moziban néztem meg.

FILM VAGY KÖNYV

Egyértelműen a könyv a jobb, sokkal érthetőbb, kidolgozottabb.

Több dolog is van, ami a könyvben teljesen érthető, a filmben viszont nem kap magyarázatot, így aztán hülyeségnek tűnik.

Film: 10/5

Rick Riordan: A szörnyek tengere

A sorozat második része lényegében ugyanazt hozza, mint az első kötet. Ugyanolyan sodró lendületű, izgalmas és poénokkal teli. Még mindig imádom a hangulatát, ami az első oldalaktól kezdve beszippant.

Leírás:

Percy Jackson hetedik éve az iskolában meglehetősen unalmasnak indul. Egyetlen szörny sem akarja betenni a lábát New York-i sulijába. Ám amikor az ártatlan labdázgatás élet-halál harccá válik egy csapat emberevő óriás ellen, a dolgok hogy is mondjam, kezdenek eldurvulni. Váratlanul érkező barátja, Annabeth is csak rossz hírekkel szolgálhat: a Félvérek táborát védő határokat egy titokzatos ellenség lerombolta, és amíg ezeket újra helyre nem állítják, a félisteneknek nincs hová rejtőzniük. A villámtolvaj lendületes, humoros és népszerű folytatásában Percynek és a barátainak át kell szelniük a Szörnyek Tengerét, hogy megmentsék a táborukat. De Percynek mindezek előtt még szembesülnie kell egy a származását érintő titokkal: rá vár a feladat, hogy eldöntse, áldás-e vagy átok Poszeidón fiának lenni.

Tartozom egy vallomással: ugye az előző rész kritikájánál még azt írtam, nem akarom megnézni a filmet. Na, hát az a helyzet, hogy a második kötet után már egyre kíváncsibb vagyok rá. Valószínűleg az ünnepek alatt majd sort kerítek rá, hogy megnézzem, még nem tudom. Nem várok el tőle sokat, de azért érdekel, hogyan néznek ki egyes jelenetek a filmben.

Rögtön a könyv elején kapunk egy új szereplőt, Tysont, aki később is jelen lesz. Tyson egy nagydarab, bamba figura, akit egyszerűen nem lehet nem szeretni.

Amikor kiderül, hogy ez a "srác" tulajdonképpen kicsoda/micsoda valójában, tehát hogy mi köze van Percyhez, legszívesebben ketté fejeltem volna a főszereplőnket. Nagyon nem tetszett a hozzáállása a dologhoz, hogy ennyire szégyellte. Ott egy kicsit lecsúszott a szememben, de később szerencsére rájött, hogy mekkora bunkó volt. Úgyhogy most megint szeretem Percyt és boldogan élünk amíg meg nem halunk, sálálá.

Grover kevesebbet szerepel, mint az előző részben, már csak azért is ugye, mert hogy részben az ő megmentésére indulnak el a többiek. Amúgy még mindig imádom őt, főleg amikor elképzelem menyasszonyi ruhában.

Annabeth most kevésbé volt szimpatikus, de nem tudnám megmondani, hogy miért. Pedig alapvetően jó szándékú és kedves lány, de valahogy eléggé távol áll tőlem.

Maga a könyv elég rövid, de az író megoldotta, hogy ne érezzük összecsapottnak a történetet. Bár tény, hogy a kalandok, amiket Percyék átélnek, elég röviden vannak leírva. Jön egy csapda, belesétálnak, hopp megmenekülnek, aztán már jön is a következő csapda, belesétálnak, megmenekülnek, tehát lényegében ugyanaz, mint az előző kötet, csak itt most nem a szárazföldön vagyunk. Ettől függetlenül még mindig izgalmas a sztori, rengeteg mitológiai lény jön velünk szembe, mindig voltak újdonságok, amiket megtudhatunk. A helyszín is folyamatosan változik, egyik jobb mint a másik, a kedvenceim Kirké és a szirének szigete voltak. 

Percy egy fokkal megfontoltabb lett az első rész óta, de továbbra is fetrengek a poénjain. Azt hiszem, bekerült a kedvenc főhőseim közé.

Clarisse is sokat fejlődött, bár én eddig sem utáltam őt.

A könyv végén a csattanó annyira nem lepett meg, már gondoltam előtte erre a lehetőségre. Azért most nagyon kíváncsi vagyok, mi fog ebből kisülni, és érdekel az is, milyen az "új" szereplő, szóval megyek is folytatni a sorozatot. :)

Történet: 4/5

Főszereplő: 5/5

Borító: 3/5

Kedvenc szereplő: Percy

Rick Riordan: A villámtolvaj

Több oka is van annak, hogy nem olvastam előbb ezt a sorozatot. Nem egyszer szemeztem vele a könyvtárban, könyvesboltban, mivel elég sokan ajánlották, de valahogy mindig túl gyerekesnek gondoltam. Azok közé tartozom, akik előbb látták a filmet és csak utána olvasták, de igazából alig emlékszem belőle valamire, még a szereplők arcát se tudnám felidézni (oké, oké, Logant nem felejtettem el). Egyelőre nem tervezem újra megnézni a filmet, mert valami eget rengető bugyutaság lehetett, ha ennyire nem maradt meg belőle semmi. Na de a könyv annál jobb volt! Nem szabad a film alapján ítélkezni.

Leírás:

A tizenkét éves Percy Jacksont eltanácsolják az iskolából. Megint.

Bármennyire igyekszik, úgy tűnik, képtelen távol tartani magától a bajt. De tényleg szó nélkül végig kell néznie, ahogy egy kötekedő kölyök molesztálja a legjobb barátját? Tényleg nem szabad megvédenie magát az algebratanárnővel szemben, amikor az szörnyeteggé változik és meg akarja ölni? Természetesen senki nem hisz Percynek a szörny-incidenssel kapcsolatban; abban sem biztos, hogy magának hisz. Egészen addig, amíg a Minótaurusz be nem kergeti a nyári táborba.

Hirtelen mitikus lények járkálnak ki-be a lakokba, és Percy görög mitológia könyve megelevenedik. Rájön, hogy az olimposzi istenek a huszonegyedik században is élnek. Sőt, ami ennél is rosszabb, felbosszantotta őket: Zeusz villámát ellopták, és Percy az első számú gyanúsított.

Percynek mindössze tíz napja van arra, hogy megtalálja és visszaadja a Zeusztól ellopott holmit, és békét teremtsen a háborúságban álló Olimposzon.

Én tulajdonképpen nem rajongok különösebben a görög mitológiáért (úgy értem tök jó meg minden, de ennyi), de most egész érdekes volt erről a témáról olvasni. Bevallom, ezzel kapcsolatban kicsit szegényes volt a tudásom. Elég sok dolgot megtudtam vagy felelevenítettem. Ráadásul kapunk egy kislexikont is, tele görög mitológiai nevekkel és kifejezésekkel.

Egyébként zseniális az ötlet, már csak azért is, mert nagyon könnyen meg lehet így tanulni a görög istenekkel kapcsolatos dolgokat. Ha lenne gyerekem, aki pont erről tanul a suliban, tuti elolvastatnám vele.

Már az első oldaltól kezdve olvastatja magát, sehol egy unalmas rész. Az események nagyon gyorsan pörögnek, de nekem ez nem volt baj, legalább nem untam el magam. Igaz néha eléggé kiszámítható, a végén a csavar pedig nem igazán lepett meg (és nem azért, mert láttam a filmet, abból tényleg nem emlékszem semmire). Ja igen, a félvér táboros részeket imádtam.

Nem csak az izgalmak miatt szerettem olvasni, imádtam Percy humorát is. Bár sokszor egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy 12 éves gyerek, inkább olyan 15-16 évesnek képzeltem el.

Az istenek... hm. Lehet fura vagyok, vagy nem tudom, de végig úgy képzeltem el őket, ahogy a Herkules rajzfilmben néztek ki. Főleg Hádészt.

Kicsit a Harry Potterre is emlékeztet a sztori, főleg a három jó barát miatt: a stréber csajszi (Annabeth), a "kicsit béna, de totál szerethető" srác (Grover), és Percy is sok esetben hasonlított Harryre.Aztán ott van még a Félvér tábor --> Roxfort, az istenek --> varázslók, és hogy az egyszerű emberek mit sem sejtenek az egészből, stb. De ez csak észrevétel, amúgy egyáltalán nem zavart olvasás közben a hasonlóság.

Azért persze voltak hibák. Azt már mondtam, hogy Percy túl érett a korához képest. Viszont szinte hihetetlennek találtam, hogy lehet valaki ennyire hülye, hogy amikor ordít a dolgokról hogy CSAPDA, ő halálos nyugalommal belesétál. Nem egyszer, nem kétszer, többször is. Az istenek pedig nem túl ijesztőek, sőt néhol már a fejemet fogtam, hogy a francba alázhat le így egy 12 éves kisgyerek egy olyan istent, mint Árész?

Mindezek ellenére egyértelmű, hogy folytatni fogom a sorozatot, mert már most imádom. Sokat gondolkoztam azon, hogy megadjam-e a történetre a max pontot, eleinte nem akartam, de végül úgy döntöttem, megérdemli. Bármilyen korosztálynak ajánlanám, nem csak gyerekeknek, bár kicsit sajnálom, hogy nem kisebb koromban olvastam, akkor még jobban tetszett volna, talán még a kedvencem is lenne. Most úgy vagyok vele, hogy olvastam már jobb könyveket is, de annyira hangulatos és szerethető, hogy már rohanok is a következő részért.

Bár nem tökéletes, azért Percy is megérdemli az 5 pontot. Jókat nevettem rajta, együtt éreztem vele, és abszolút kedvelhető.

Történet: 5/5

Főszereplő: 5/5

Borító: 4/5

Kedvenc szereplő: Percy

Marie Lu: Champion - Bajnok

Bár a Legenda trilógia első két kötetéről még nem írtam itt a blogon, szeretném veletek megosztani a befejező kötettel kapcsolatos gondolataimat. A napokban ugyanis hozzám került ez a könyv, és igaz, nem volt sok időm az olvasásra, de mivel mégiscsak a kedvenc sorozatomról van szó, így éjszakánként alvás helyett inkább a Championt választottam.

Most itt ülök, hulla fáradtan, de elégedetten, és még mindig a könyv hatása alatt vagyok.

Leírás:

A fiú egy LEGENDA.

A lány egy SZÜLETETT TEHETSÉG.

Ki lesz a BAJNOK?

June és Day annyi mindent feláldozott a Köztársaságért és egymásért, de az ország végre a megújulás küszöbén áll. June visszanyerte a Köztársaság megbecsülését, a kormányzat legfelsőbb köreiben dolgozik mint Princepsjelölt, Day pedig a hadseregben emelkedett magas posztra.

Arra azonban egyikük sem számított, hogy a körülmények alakulása ismét összehozza őket. Épp amikor már a küszöbön áll a békeszerződés aláírása, egy járvány kitörése okoz pánikot a Kolóniákban, és ismét háború fenyegeti a Köztársaságot. A fertőzést egy minden eddiginél halálosabb vírus okozza, az ország sorsa pedig June kezében van.

De hogy megmentse milliók életét, meg kell kérje azt, akit mindennél jobban szeret, hogy áldozza fel mindenét.

"Talán mégis létezik olyasmi, hogy sors."

June és Day útjai különváltak, már több mint fél éve egymástól távol élnek.

Day továbbra is titkolja, hogy haldoklik, és bár gyógyszert szed és orvosok kezelik őt, nagyon úgy néz ki, hogy már csak hónapjai vannak hátra. Beteg öccsével él San Franciscóban, ám egy nap June felkeresi őt, és megkéri, térjen vissza Denverbe, a fővárosba.

Hamarosan kiderül az is, miért van erre szükség. Vírus terjeng a kolóniai városokban, ezért a békeszerződésről folyó tárgyalások megakadtak. A Kolóniákban azt hiszik, a Köztársaság okozta a járványt, és az ellenszert követelik. Ha nem kapják meg, háború lesz. Csakhogy az ellenszer nem létezik, és ahhoz, hogy előállíthassák, szükség van Day beteg kisöccsére, Edenre.

June feladata, hogy meggyőzze Dayt: engedje meg, hogy kísérleteket végezhessenek a testvérén.

A fiú nehéz döntés előtt áll. Adja Edent ismét a Köztársaságnak, és kockáztassa az életét, hogy ezzel megmenthesse a népet? Vagy utasítsa el őket, még akkor is, ha ezzel kitörne a háború?

Marie Lu a befejező kötettel összetörte a szívemet, majd megragasztotta.

Csodálatos. Annyira jól fel van építve az egész, hogy hihetetlen.

"Mondd, hogy maradt még valami jó a világon! Mondd, hogy maradt még remény számunkra!"

Végre jobban megismerhetjük Day öccsét, Edent. Ahogy elképzeltem, amint botladozik és tapogatózik, hunyorog, mert alig lát, összeszorult a szívem. A kapcsolatuk Day-jel pedig igazán lenyűgözött. Nagyon drukkoltam nekik, hogy a végén együtt maradhassanak végre.

Eddig is totál szerelmes voltam Daybe, de most már legszívesebben szobrot állítanék neki. Ahogy mindent, de MINDENT megtesz, hogy megmentse és biztonságban tudja a barátait, ahogy végre bevallja June-nak az érzéseit, ahogy olvasom a gondolatait és az jár a fejemben: "oké, most komolyan, hol vannak az ilyen srácok a világon?!" Számomra ő a tökéletes férfi (na jó, fiú) karakter. Kevesebb nyáladzás, viszont annál több cselekedet, amivel bizonyítja a szeretetét. Csak imádni lehet.

June pedig egy igazi példakép. A szándékai és a tettei tökéletesen érthetők, okos, tehetséges, gyönyörű... és igen, végre egy női főszereplő, aki logikusan GONDOLKODIK, és nem nyavalyog.

Bár az előző kötetben Tess sikeresen megutáltatta magát velem (és még elég sok olvasóval), ebben a részben újra megkedveltem, sőt, együtt is tudtam érezni vele, mikor bevallotta Daynek az érzéseit.

Anden szintén szerethető karakter, akinek rengeteg teher nyomja a vállát, de nagyon igyekszik, hogy jó vezető legyen.

Magáról a cselekményről nagyon nehéz úgy írni, hogy ne lőjem le a poént. Tökéletesen fel van építve minden, sehol egy fölösleges mondat. Tele van izgalommal, csak úgy kapkodtam a fejem egyes részeknél, hogy úristen, ezt most hogy fogják megúszni.

"Én... - kezdi, majd hirtelen elhallgat, mintha a megfelelő szavakat keresgélné. - Régóta kutatok valami után, amiről azt gondolom, hogy elveszítettem."

A vége pedig... sírtam, aztán nevettem, majd megint potyogtak a könnyeim, és végül... hát, nem tudom. Boldog vagyok, de szomorú is. Tökéletes befejezést kapunk? IGEN. Hogy sikerült-e mindent lezárni? NEM. Marie Lu ugyanis az olvasó fantáziájára bízza a folytatást.

Rengeteg kérdés kavarog a fejemben. Többet akarok tudni, hogyan alakult végül egyes szereplők sorsa, de ezekre a kérdésekre talán sosem kapunk már választ, a képzeletünkre van bízva az egész. Bár valahol azt olvastam, hogy az írónő fontolgatja, hogy a jövőben majd ír még June-ékról. Reméljük, kapunk legalább egy rövid novellát, amiből megtudhatjuk, mi történt végül a szereplőkkel. :)

Az már biztos, hogy 2015 áprilisában kiadják a Legendát egy 160 oldalas képregény formájában. Úgyhogy addig is ennek lehet örülni. --->

Köszönöm, Marie Lu, hogy megajándékoztál egy csodálatos sorozattal, egy ilyen érzelmileg felkavaró befejezéssel, és Dayjel!

Történet: 5/5

Főszereplő: 5/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Day

Kemese Fanni: A napszemű Pippa Kenn

Bevallom, amikor hazahoztam a Pippa Kenn trilógia első részét a könyvtárból, nem tudtam, miről fog szólni. Persze ismerős volt, mert sok helyen láttam már ezt a borítót, de a tartalomról semmit sem tudtam, így kezdtem neki az olvasásnak. Nem kicsit lepődtem meg, amikor rájöttem, hogy egy zombis történetről van szó. Ezután akaratlanul is mindig a Walking Dead jutott az eszembe.

Ha zombis témáról van szó, nem könnyű egyedit alkotni, lássuk mennyire sikerült ez az írónőnek!

Leírás:

Pippa bármit feláldozna az élő emberi beszédért, vagy egy érintésért. Az erődházban a napok egyformák, és társaságot csak színes digitális magazinok adnak. Az erdőt a biológiai katasztrófa áldozatai uralják, akik gyűlölik a szépséget és emberséget, az elveszett életük nyomait. Bármikor megölnék Pippát.

Pippa tizenhetedik születésnapján döbbenetes dolog történik. Vajon megváltozhat az élete? Létezhet számára a szerelem egy ilyen zord világban? Mit jelent a társ? És mit jelent a bizalom?

"Talán néha mi magunk sem tudjuk, hogy mi a legjobb nekünk. Vagy a büszkeségünk nem engedi, hogy bevalljuk."

A fülszövegből nem sokat tudunk meg, szóval röviden és tömören:
Pippa Kenn apja halála óta egyedül él az erődházban, biztonságban rejtőzve a sápadtak elől. Már öt éve él magányosan, amikor találkozik a sérült Rubennel, aki egy harc során elszakadt a testvérétől. Pippa megmenti a fiút, és bár eleinte nem bíznak a másikban, hamarosan egymásba szeretnek. Kiderül, hogy Ruben a kolónia felé tart, ahol még élnek rajtuk kívül emberek. Figyelmeztetnie kell őket, hogy egy hatalmas sápadt horda tart feléjük. Pippa eldönti, hogy vele tart, így kénytelen elhagynia az otthonát.

Valamiért már az első oldalak után megszerettem ezt a történetet. Igaz, eleinte furcsa volt, hogy ennyi szemszög van (még a mellékszereplők fejébe is belelátunk), de utólag már úgy érzem, hogy ez így volt jó.

Ha egy szóval kéne jellemeznem Pippát, azt mondanám, különleges. A sárga szemétől kezdve a furcsa hangulatingadozásáig minden különleges volt benne. Minden tettét meg tudtam érteni, ami nagyon nagy szó, talán ilyen még nem is fordult elő velem. Az elejétől kezdve megszerettem őt, csodáltam a bátorságát. Iszonyú nehéz lehetett ennyi év után elhagyni az erődházat.

Először azt hittem, Gage lesz a "szőke herceg", mivel az ő szemszögét előbb olvashattuk, mint Rubenét. SPOILER! Sejtettem, hogy életben marad, bár őszintén, ezt nem volt nehéz kitalálni.

Eleinte furcsa volt, hogy Ruben ronda boszorkánynak nevezi Pippát, és csúnyának tartja őt. Aztán egyszer csak halálosan szerelmes lesz belé. Most vagy lemaradtam valamiről, vagy nem tudom, de nem értem, hogy mikor és mitől lett hirtelen szerelmes. Egyszer azt olvastam, hogy Pippa milyen csúnya, aztán kicsit leraktam a könyvet, és mikor legközelebb kézbe vettem, már azt írta, hogy milyen szép, és hogy nem érti, miért látta eddig rondának. Egy kicsit túl gyorsnak, és erőltetettnek éreztem. Nekem jobban tetszett volna, ha csak mondjuk útközben bontakozik ki a szerelmük.

Ettől, meg az értelmetlen hazudozásoktól függetlenül Ruben is szimpatikus, valamilyen szinten azért meg tudtam érteni őt. Bár miután Gage úgy írja le a testvérét, mint valami nagydumást, máshogy képzeltem el őt. Én egy kicsit sem éreztem Rubent nagydumásnak, na de mindegy.

Nem igazán sikerült lezárni a történetet. Igaz, a szereplőink végül eljutnak a kolóniába, de ettől csak újabb és újabb kérdések merülnek fel. Olyan, mintha a történet felénél egyszer csak elfogynának a lapok. Túl sok ilyen jön velem szembe mostanában, kezdem unni, de ez persze nem a könyv hibája.

Az biztos, hogy sikerült felülmúlnia az elvárásaimat. Nem szeretem különösebben a kortárs magyar írókat (sok rossz tapasztalat), ráadásul egy elsőkönyves írónőről van szó, de meglepően jó volt. Ugyan kedvenc nem lett, de határozottan tetszett, és azt is el tudom képzelni, hogy egyszer majd újraolvasom.

Történet: 4/5

Főszereplő: 5/5
Borító: 4/5

Kedvenc szereplő: Pippa

Ally Condie: Crossed - Összefonódva

A Matched trilógia első kötetét elolvasva még nem igazán tudtam eldönteni, hogy tetszik-e a sorozat. Az alapsztori jó volt, a társadalom felépítése is nagyon ötletes, de sajnos ennyi. Egyik karaktert sem szerettem meg igazán, pedig egy regénynél fontos, hogy legyen valaki, akinek "drukkolhatunk".

Reméltem, hogy a második kötet majd jobb lesz, de sajnos épp az ellenkezője.

Leírás:

A társadalom határain kívül más törvények uralkodnak.

A bizonytalan jövővel dacolva Cassia elindul, hogy felkutassa Ky-t, akire biztos halál vár a külső tartományokban zajló háborúban. Hamarosan kiderül, hogy a fiú megszökött a katonai táborból, és a fenséges, de veszélyes kanyonokban talált menedéket. A vadregényes határvidéken teljesen más az élet, ráadásul úgy tűnik, mintha lázadás szövődne a Társadalom ellen. Bár Cassia mindent feláldoz azért, hogy együtt lehessen Ky-jal, Xander most is képes meglepetéseket okozni, és a maga javára fordítani a játszmát.

A Matched trilógia várva várt következő részében Cassiát és Ky-t a Társadalom peremvidékére veti a sors. Váratlan események, találkozások és összefonódások teszik minden eddiginél tekervényesebbé az útjukat. A történetet Cassia és Ky felváltva mesélik el, egyes szám első személyben.

"Mert ha egyszer szerelmes leszel, mindennek vége. Nem tudod megváltoztatni az érzelmeidet."

A második résznél átmentünk váltott szemszögbe, ami ugye érthető is, hiszen Cassia és Ky elszakadtak egymástól. Mondjuk akkor már Xander is kaphatott volna saját szemszöget, ha már ő a harmadik főszereplő, de nem, sőt, igazából csak a könyv elején jelenik meg, utána nem is találkozunk vele.

A fülszöveg alapján egész izgalmasnak ígérkezik a történet. Gondoltam, végre történik valami, és nem csak ülünk a seggünkön, és siránkozunk, hogy jaj, melyik fiút válasszuk.

Nem mondom, hogy totál eseménytelen, de elég lassan haladnak a dolgok, pedig az ember azt hinné, hogy menekülés közben csak úgy pörögnek az események.

A legnagyobb bajom még mindig az, hogy továbbra is teljesen közömbösek a szereplők. Képtelen vagyok együtt érezni velük, sőt, most hogy Ky is kapott egy szemszöget, és beleláthattam a gondolataiba, egyre jobban kedvelem (és sajnálom) inkább Xandert.

Cassia még mindig halálra untat. Még egy ilyen "semmilyen" főszereplőt még nem láttam! Akkor már inkább utáljam, de eeeez... komolyan, teljesen hidegen hagy.

Kapunk pár új szereplőt, és tulajdonképpen ez az egyetlen jó dolog, ami történik.

Indie nem valami szimpatikus, viszont Eli, a Vadász és Vick... na, őket egészen megkedveltem, legalábbis jobban, mint Ky-t és Cassiát. Egy kicsit feldobják a történetet, de annyira azért nem ismerjük meg egyiket sem, hogy igazán megszeressük őket. Vickben láttam a lehetőséget, hogy a kedvenc szereplőm lehessen, belőle még sok mindent ki lehetett volna hozni, de... SPOILER (!!!) erre persze pont az egyetlen értelmes szereplőt nyírja ki az írónő.

Ugye itt már szó esik a Felkelésről, a lázadókról, akik véget akarnak vetni a Társadalom hatalmának. Erre kíváncsi voltam, de megint csalódnom kellett... én valami másra számítottam.

Ráadásul most ugyanott tartunk, mint az első könyv végénél, Cassia és Ky ismét elszakadtak egymástól. 

Igazából nem is nagyon tudok mást mondani a könyvről. Untam. Nagyon. Most mégis fogom magam, és elolvasom a befejező kötetet, csak hogy ezen a sorozaton is túl legyek már.

Történet: 2/5

Főszereplő: 2/5

Borító: 4/5

Kedvenc szereplő: Vick...

Jennifer L. Armentrout: Origin

Amikor az Opált olvastam, nem ájultam el tőle. Valami hiányzott. Ott volt a gyönyörű borító, ott volt Daemon, ott volt az idegtépő izgalom a végén... és valahogy mégsem jött át a történet, már nem olvastam olyan lelkesen, mint az Obszidiánt és az Ónixot. Így aztán egy kicsit félve kezdtem bele az Originbe, bár a leírás alapján sejthető volt, hogy nem lesz gyenge.

Leírás:

Daemon bármit megtenne, hogy visszakapja Katyt.

Sikeresen behatoltak Mount Weatherbe, ám az akciónak katasztrofális vége lett. Katy elszakadt tőlük. Elvették. Daemon számára most minden arról szól, hogyan lehetne őt megtalálni. Söpörje el aki az útjába áll? Nem kérdés. Perzselje fel az egész világot, hogy megmentse Katy-t? Boldogan. Tárja fel az emberiség előtt, hogy idegenek élnek közöttük? Örömmel.

Katy számára csak a túlélés marad. Ellenségektől körülvéve az egyetlen, amit tehet, ha alkalmazkodik a helyzetéhez. Még a Daedalusban sem mindenki őrült... de a csoport céljai rémisztőek, és amit elárulnak, az felzaklatja Katy-t. Kik az igazi rosszak? A Daedalus? Az emberiség? Vagy a luxenek?

Ők ketten együtt bármivel szembenéznek. A legveszedelmesebb ellenség azonban mindig is jelen volt. Amikor kiderül az igazság, és a hazugságok fala összeomlik, melyik oldalra kerül majd Daemon és Katy?

Az Opál végén, amikor Katy elszakad Daemontól, mindenki kiakadt, de szerencsére nem kellett túl sokat várni az Originre.

Nem túl meglepő, hogy átmentünk váltott szemszögbe. Talán így egy kicsit jobban tetszett, mint amikor csak Katy gondolatait olvashattuk. Kevés olyan főszereplő csajszi van, aki nem idegesít fel, és Katy közéjük tartozik. Szimpatikus karakter, de én mégis jobban szerettem Daemon szemén keresztül látni a világot (bár ennél azért több bunkózást és kevesebb nyáladzást vártam volna tőle).

Az biztos, hogy a sorozatban ez az eddigi legbrutálisabb kötet. Szinte minden második fejezetben meghal valaki, az előző részek szivárványos, cukormázas sztorik voltak ehhez képest. Na jó, egy kicsit eltúlzom, elvégre még mindig egy kamaszoknak írt regényről van szó. Annyira azért tényleg nem brutális, de kétség kívül az eddigi legizgalmasabb.

Egyre több az akció, amit nem is bánok, mert néha már kicsit idegesít a nyáladzás és a "cicázás".

Térjünk rá Blake-re, mert egyszerűen nem hagyhatom szó nélkül. Tény, hogy nem tartozik a "hű de imádom" karaktereim közé, de akkor is, ez most mi volt? Elég nagyot csalódtam Katy-ben, mert szerintem Blake nem ezt érdemelte. Oké, csinált szarságokat (bocsika), de ebben a történetben ki nem? Vagy akkor csak én nem utáltam meg őt?

És Katy két nap alatt már túltette magát rajta. Jaj, mert hát Daemon azt mondta, nem az ő hibája. Miért, akkor kié? Már hogy a retekbe ne lenne az ő hibája?

-------- hiszti vége ---------

Ettől eltekintve tetszettek a körzetben játszódó részek. Kellően brutális és kegyetlen volt. Teljesen érthető, hogy a Daedalus miért csinálja azt, amit, még ha nem is helyes.

Bár én egy ilyen helyzetben nem a blogom miatt rinyálnék, khm, khm.

A körzetben tudhatjuk meg azt is, kik/mik azok az originek. Erről többet nem is mondanék, mert nem szeretném lelőni a poént.

Archerért pluszpont jár, valahogy már az elején sejteni lehet, hogy ő nem az, akinek hiszik/hisszük.

Beth viszont... ő csak úgy "volt". Az előző részben ugye megmentették, és most csak úgy elvan, de semmi extra. Érezni lehet, hogy valami nem oké vele, és a végén választ is kapunk rá, hogy miért, de... hát, nem tudom. Talán kétszer, ha megszólalt. Pedig reméltem, hogy egy kicsit jobban megismerhetjük majd.

Szóval röviden összefoglalva, minden megvolt benne, ami kell: romantika, izgalom, akció, csavar, árulás, dráma, humor, halál... egy szimpatikus főszereplő, és egy jó pasi mellé. Nem tudom, mi kéne még egy jó történethez. Ebben tényleg minden benne van. Ja, és igen, a szokásos függővég is.

Előfordultak kisebb-nagyobb hibák, de ezektől nem maga a történet csúszott le a szememben, hanem inkább Katy. De erről már beszéltem.

Történet: 5 / 5

Főszereplő: 4 / 5

Borító: 4 / 5

Kedvenc szereplő: Daemon

Tea Booktag

Ezt a booktaget INNEN loptam, véletlenül akadtam rá a blogok böngészése közben, de nagyon megtetszett, olyan kis hangulatos. :) Engem sem hívott ki még soha senki, de imádok book tages bejegyzéseket olvasni, úgyhogy gondoltam, ideje hogy az én blogomon is legyen egy.

1. INSTANT TEA, avagy a legrövidebb könyv, amit idén olvastál

Hugh Howey: Holston (A siló I.)

Összesen 60 oldal, fél óra alatt ki is végeztem. Régóta el akartam olvasni ezt a könyvet, de nem tudtam, hogy ilyen rövid, úgyhogy eléggé meglepődtem, amikor megláttam a könyvtárban. :D Meglepően jó egyébként, nem gondoltam volna, hogy egy 60 oldalas disztópia így le tud sokkolni.

2. ZÖLD TEA, avagy egy könyv zöld borítóval

Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései

Imádom! Először a filmet láttam, és csak utána sikerült megszereznem a könyvet. Elég nagy elvárásaim voltak, de nem csalódtam. Imádom a stílusát, mert simán el tudnám hinni, hogy egy 16 éves, különc srác írta. :) Ha tehetném, kötelezővé tenném. Most komolyan.

3. FORRÓ CITROMOS TEA MÉZZEL, avagy egy könyv, ami átmelengeti a lelked

Stephanie Perkins: Anna és a francia csók

Erről a könyvről már írtam itt a blogon, úgyhogy nem tudok sok újat mondani róla. Tipikus love story, ami Párizsban játszódik, imádnivaló karakterekkel. Mindig jó kedvem lett, amikor beleolvastam, úgyhogy rögtön ez a könyv jutott az eszembe.

4. ÖTÓRAI TEA, avagy egy könyv, amit angolul olvastál

Éééééés igen, ez az a pillanat, amikor rájövök, hogy nem is olvastam angolul könyvet, pedig kéne. :D Angolul általában fanfictiont, vagy újságot olvasok, a könyvig még nem jutottam el.

5. GYÓGYTEA, avagy egy olyan könyv, amit nem élvezetből, hanem "muszájból" olvastál el

Papp-Váry Árpád: JPÉ marketing

Kötelező volt elolvasni, de az az igazság, hogy tetszett. :) Egyrészt hasznosnak éreztem, másrészt tele van érdekes példákkal, meglepő dolgokkal, úgyhogy nem szenvedtem vele.

6. FEKETE TEA, avagy olyan akciódús könyv, amin soha de soha nem tudnál elaludni

Richelle Mead: A végső áldozat (Vámpírakadémia VI.)

Igazából a sorozat bármelyik kötetét ideírhattam volna, de az utolsó rész az, ami a legpörgősebb volt szerintem. Mindig történik valami, alig lehet letenni, mert tele van izgalmas részekkel. Az egyetlen baj az egésszel annyi, hogy vége, és már nem olvashatom el többet úgy, hogy még soha nem olvastam. Értitek, na. :D

7. JEGES GYÜMÖLCSTEA, avagy egy igazi, hamisítatlan nyári kaland

Jenny Han: A nyár, amikor megszépültem

Ahogy megláttam a "nyár" szót, rögtön ez a regény jutott eszembe, hiszen ez egy nyár eseményeit mutatja be. Ha nem figyelünk oda a főszereplő csajszi hisztijeire, akkor nagyon is szerethető ez a könyv, könnyed, kellemes, és azonnal meghozza a tipikus, nyári hangulatot.

8. KALINKA SZAMOVÁR, avagy egy könyv, amit csak alkohol tudott volna elviselhetővé tenni

Denise Jaden: Soha nem elég

Olyan szinten untam, hogy már most nem emlékszem rá, mi történt benne. Pedig alig egy hónapja olvastam. Vörös pöttyös könyvben még nem csalódtam ekkorát.

Patrick Ness: Kés a Zajban

A Patrick Ness által teremtett világot úgy ismerjük meg, mint a helyet, ahol csak férfiak élnek, és ahol mindenki hallja a másik gondolatait, tehát sosincs csönd. Ezt a hangot Zajnak nevezik.

A bolygó, ahol élnek, nagyon hasonlít a Földre, leszámítva persze a teremtményeket, akik már akkor itt voltak, amikor az emberek érkeztek. Állítólag ők tehetnek arról, hogy egyetlen nő sem maradt életben.

Leírás:

Todd Hewitt az utolsó fiú Prentissvárosban, ahol állandó, nyomasztó zajban mindenki hallja a többi ember gondolatát is. Nincsenek titkok. De Todd váratlanul tökéletes Csöndre bukkan. Hazudtak neki, menekülnie kell.

"Tényleg csak annyit szeretnék, hogy legyen néha valami kis értelme a világnak. Akkora bűn ez?"

Főszereplőnk, Todd Hewitt nemsokára eléri azt a kort, hogy férfivá váljon. Ez nagy szó, ugyanis ő a legfiatalabb a falu lakói közül. A többiek már mind férfinak számítanak, ő viszont még nem, éppen ezért nincsenek barátai. Egyetlen társa Mentcs, a kutyája, akit még nevelője, Cillian ajándékozott neki a születésnapjára.

A könyv elején Todd nevelői, Ben és Cillian segítenek neki megszökni Prentissvárosból, miután a fiú felfedezi a Csöndet. Todd semmit nem ért  az egészből, és ugyan nála van egy könyv, amiből állítólag mindent megtudhat, de nem tudja elolvasni. Ezért aztán úgy menekül el a városból, hogy valójában nem is tudja, miért teszi, és hogy mi zajlik körülötte. Közben találkozik Violával, aki csatlakozik hozzá. És igen, mivel Viola lány, Todd megtudja, hogy a szülővárosában hazudtak neki, nem csak férfiak élnek a bolygón. Kérdés, hogy miért mondták neki ezt? És hogy akkor Prentissvárosban miért nincs egyetlen nő sem?

Todd egy elég egyszerű ember, nem csak a beszédstílusa miatt tűnhet kicsit butának, olvasni sem tud. Nekem nem igazán tetszett, ahogy a könyv elején bánik a kutyájával, de a végére azt vettem észre, hogy igenis megkedveltem őt. A történet alatt ugyanis Todd nagyon sokat fejlődik.

A könyv nyelvezetéhez nem könnyű hozzászokni. Ismerek olyat, aki a fura beszéd miatt hagyta abba az olvasást, pedig egy idő után azért hozzá lehet szokni. Beismerem, hogy eleinte nagyon idegesítő tud lenni a kevés szókincs, és a nyelvtani hibák, de (részben) ez teszi a történetet egyedivé. Elég merész ez a stílus, minden tiszteletem az íróé és a fordítóé, nehéz meló lehetett így írni!

Ami még gondot jelenthet (alapvetően nem baj, csak erre is rá kell hangolódni) az maga a könyv hangulata. Majdnem 500 oldal, és nem igazán történik benne semmi vidám dolog. Rengeteg kegyetlen dolog történik benne, tele van reménytelen helyzetekkel. Érzékeny lelkűeknek nem igazán ajánlanám.

Violával kapcsolatban nem akarom lelőni a poént, márpedig anélkül itt most nem tudnám jellemezni őt, hogy el ne árulnám, ki is ő, stb.

A történet nagyon egyedi, és garantálom, hogy utána már nem lesz olyan vonzó képesség a gondolatolvasás. A szereplőkkel együtt tudunk érezni, a világ, ahol a sztori játszódik, nagyon érdekes, de nagyon kegyetlen is. Maga a regény megdöbbentő, brutális, megrázó, megható. Sehol egy unalmas rész, végig pörögnek az események.

A vége pedig... kegyetlen függővég. Legyen a közeledben a következő rész is!

Patrick Ness reméli, hogy film készül a művéből. Már eladta a film jogait a Lionsgate Studios-nak, úgyhogy lehet drukkolni!

Történet: 4/5

Főszereplő: 4/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Mentcs

További borítók:

Ally Condie: Matched

Nehéz erről a könyvről értelmes értékelést írnom, mert eléggé vegyes érzéseim vannak vele kapcsolatban. Ez egy olyan disztópia, amivel már régóta szemeztem, de soha nem jutottam el odáig, hogy belekezdjek. Aztán egy szép napon megláttam a könyvtárban, hazahoztam, és így kezdődött a közös történetünk.

Utólag megnéztem néhány értékelést a könyvről, és azt vettem észre, hogy az olvasók két csoportra oszlanak: vannak, akik imádják, és vannak, akik utálják. Mindkét csoportot meg tudom érteni.

Leírás:

A globális felmelegedés után a régi rendszer összeomlott, és a helyén létrejött a Társadalom, ahol nincs éhezés, nincs betegség, nincs bűnözés. És a hivatalnokok döntenek róla, hogy kit szeretsz, hol dolgozol és mikor halsz meg.

Cassia harmonikusan él ebben a steril világban, és meg van győződve róla, hogy ha betartja a szabályokat, hosszú élete, tökéletes munkahelye és társa lesz. Amikor a Párosító Bankett után legjobb barátja jelenik meg a számítógépe képernyőjén, Cassia biztosan tudja, hogy ő az igazi... A képernyő azonban hirtelen elsötétül, és egy másik fiú arca villan fel rajta. Cassia nehéz döntés előtt áll. Merre induljon? Xandert kövesse a jól ismert, kitaposott úton, vagy esetleg Ky után eredjen az ismeretlenbe vezető, sötét ösvényen? Tökéletesség és szenvedély között kell választania.

"Szerelmesnek lenni valaki életébe vajon ugyanaz, mint beleesni magába az emberbe?"

Ami a leginkább tetszik a könyvben, az a Társadalom rendszerének kidolgozása. A Párosítási Rendszer, a tabletták, a hivatalnokok, stb. Persze nem azt mondom, hogy szívesen élnék egy olyan helyen, ahol minden lépésemet figyelik, de nagyon érdekes volt erről olvasni. Még annak is tud valami újat mutatni, aki csak disztópián él.

A Társadalomban nincs éhezés, nincsenek betegségek... cserébe viszont mindent megszabnak, még azt is, hogy mit ehetsz, vagy mit csinálhatsz a szabadidődben.

Reménykedtem, hogy Cassia nem lesz egy második Lauren (a Wings főszereplője), és nem fogja mindkét srácot hülyíteni. Igaz, hogy elcsattan egy csók, de mentségére legyen mondva, hogy legalább bevallja Xandernek, hogy mást szeret, és onnantól kezdve nem hajlandó megcsókolni őt akkor sem, ha a fiú kéri rá.

Annyira nem érzem erősnek a szerelmi háromszöget (amire amúgy az egész történet épülne), Cassia döntése teljesen egyértelmű: Ky a befutó. Egyébként annyira azért nem jött át nekem ez a szerelmi szál. Talán azért, mert Cassia csak akkor kezdett el vonzódni Ky-hoz, amikor megjelent a srác arca a kijelzőn. Pedig előtte is ismerte őt.

Ezen kívül volt néhány olyan megnyilvánulása a főszereplőnknek, ami nem tette őt túl szimpatikussá. De különösebb bajom nem volt vele.

Sajnálom Xandert, mert úgy tűnt, ő tényleg szereti Cassiát. Ő szimpatikus szereplő, de alig tudunk róla valamit. Elég sokszor volt róla szó, és néha fel is bukkan, de nem ismerjük meg igazán. Így egy kicsit semleges marad ő is.

Ky-ról pedig az a véleményem, hooogy... nem tetszik a neve. De komolyan, milyen hülyén néz már ki leírva! Na jó.

Igazából egy kicsit erőltetettnek érzem. Kicsit úgy tűnik, mintha az írónő azt akarná, hogy szimpatizáljunk vele, így aztán ő kapta meg a szerencsétlen sorsú, kedves srác szerepét, akit mindig szivat az élet. Például megtűrt státuszú, pedig ő maga nem is csinált semmi rosszat. Éppen ezért Párja sem lehet. Nagyon kemény munkát kell végeznie minden nap, azt meg ugye már mondanom sem kell, hogy szörnyű múltja van.

Hiányoltam a poénokat. Oké, ez nem egy vidám könyv, de akkor is, semmi vicces jelenet? Sehol egy agyament szereplő? Ettől kicsit olyan szürke lesz az egész... és ha már itt tartunk, a párbeszédek is elég gyengék.

Úgy maga az akció is hiányzott. Valami esemény, történés, akármi... de ezeket csak az utolsó pár oldalon kapjuk meg, addig ne is számítsunk ilyesmire.

Akkor foglaljuk össze: többnyire semleges karakterek, kevés cselekmény, gyönyörű borító, fantasztikus leírás a Társadalomról. Nem tudom, mennyire sorolhatom ezt a pozitívumokhoz, de a trailer valami eszméletlenül jó. Moziba vele! Talán ha filmet készítenének belőle, azt jobban tudnám élvezni, mint a könyvet.

Igen, szóval ezért nehéz értelmes kritikát írni róla. Még én magam sem tudom eldönteni, hogy tetszett-e.

Történet: 3/5
Főszereplő: 3/5
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: egyelőre nincs

Stephanie Perkins: Anna és a francia csók

Olyan sok fantasy-t, sci-fit olvastam az utóbbi időben, hogy egy kicsit muszáj volt "pihennem". Néha igenis kell egy-két romantikus, lazább történet, hogy kiheverjük az izgalmakat. Na persze nem azt mondom, hogy az Anna és a francia csók nem izgalmas könyv, sőt...

Leírás:

Anna nagy várakozással tekint a tanév kezdete elé atlantai középiskolájában, ahol van egy remek munkája, egy hűséges legjobb barátnője, és egy alakulófélben lévő, ígéretesnek tűnő kapcsolata. Így aztán eléggé elkeseredik amiatt, hogy Párizsba kell költöznie egy bentlakásos iskoláa - egészen addig, amíg ott nem találkozik Étienne St. Clairrel, aki okos, sármos, gyönyörű, szóval tökéletes... lenne, ha nem volna foglalt.

De a Fények Városában a vágyak valahogy mindig utat törnek maguknak. Vajon a szerelmes "majdnem"-ek éve a hőn óhajtott francia csókkal ér véget? Stephanie Perkins a romantikus feszültséget mindvégig sistergőn, a vonzalmat pedig magas hőfokon tartja első regényében, amely garantáltan megbizserget minket a fejünk búbjától a lábujjainkig, és megolvasztja a szívünket.

Oké, nyilvánvaló, hogy Anna és Étienne össze fognak jönni. Teljesen egyértelmű, hogy happy end lesz a vége, ezt már akkor tudod, amikor ránézel a vidám borítóra. És mégis, nem számít, hogy előre tudod a végét, mert ha egyszer kézbe veszed és elkezded olvasni a könyvet, nem tudod majd letenni.

Először is, imádom Annát. Nagyon szerethető karakter, imádnivaló, hogy ilyen kis szégyellős az elején, hogy még ételt sem mer rendelni az ebédlőben, mert nem tud franciául. Szeretem az olyan főszereplőket, akik nem tökéletesek.

St. Clair, azaz Étienne meg a másik fele, ő szintén nem tökéletes (hiába állítják róla ezt a fülszövegben), hibázik, mint minden más, normális ember. Mégis kedvenc karakter, hiszen ki tudna ellenállni neki? Viszont, hm... kisebb Annánál? Ez most komoly?

Az egész könyvnek annyira jó hangulata van, hogy mindig jó kedvem lett, ha a kezembe került. Ráadásul végig úgy éreztem, mintha én is ott lennék Annával, és együtt fedeznénk fel Párizst. Mikor a szereplők hazamentek Amerikába karácsonyozni, alig vártam, hogy végre visszatérjünk Franciaországba.

Anna és Étienne tulajdonképpen az elejétől fogva szerelmesek egymásba, ez teljesen egyértelmű. Nagyon sok idő kell nekik, mire erre rájönnek (oké, azért annyi nem, mint pl a Szent Johanna giminél...), és persze utána sem mehet minden úgy, ahogy kellene, mindent túlbonyolítanak, sokszor veszekednek, és jönnek a félreértések is. Az olvasó meg közben a fejét fogja, hogy "Úristen, mondd már el neki, hogy szereted!", meg "Könyörgöm, csókold már meg!". Tulajdonképpen erről szól az egész könyv, néhány apróbb történéssel megfűszerezve.

És persze megismerhetünk még néhány szereplőt rajtuk kívül.

Meredith szimpatikus volt. Igazán becsülendő dolog, hogy végül elfogadta, hogy Anna és Étienne összejöttek, hiszen ő is szerelmes St. Clairbe.

Rashmit és Josh-t is megkedveltem, de Anna otthoni barátairól nem tudtunk meg valami sokat. Keveset szerepelnek a könyvben, többnyire csak leveleznek Annával, illetve amikor a lány hazamegy karácsonyra, egyszer felbukkannak ők is egy rövid időre.

Összességében, egy nem túl eredeti történetről van szó. Tény, hogy szinte semmi újat nem mutat, DE (!) a szereplők imádnivalóak, a helyszín csodálatos, az írásmód tökéletes, vicces, soha nem unalmas.

Ezek nélkül csak egy újabb sablonsztori lenne, de így egy nagyon is élvezhető, érzelmes és vicces jelenetekkel teli regénnyé válik.

A borító... nos, elsőre nem tetszett, de olvasás után már kibékültem vele. Legalább van valami köze a történethez, és nagyon jól tükrözi a regény hangulatát.

Történet: 4/5

Főszereplő: 4/5

Borító: 4/5

Kedvenc szereplő: Étienne St. Clair

További borítók:

Aprilynne Pike: Wings

A Wings az írónő, Aprilynne Pike első regénye, amire akkor is rájönnénk olvasás közben, ha nem tudnánk előre. Hogy miért, az majd kiderül, de most lássuk, miről is szól a történet...

Szokásos kezdés, új tanuló érkezik az iskolába, aki nem más, mint a főszereplőnk, a szupermodelleket megszégyenítő szépségű Laurel.

Laurel egy érdekes lány furcsa táplálkozási szokásokkal aki még soha nem volt beteg. És ha ez nem lenne elég, egyik napról a másikra egy hatalmas virág nő a hátára. Szerencsére ott van Laurel legjobb barátja, a tudóspalánta David, aki mindenben segít a lánynak.

Aztán egyszer csak megjelenik egy másik srác, Tamani, aki azt állítja, hogy ő maga tündér, sőt, Laurel is az.

Először is... Van a könyvben néhány durva logikai baki, ami nagyon idegesítő. Oké, szóval valakinek egy virág nő a hátára. Még véletlenül sem a szüleihez megy vele, neeem, inkább a helyi szépfiúhoz. Valamit durván elcseszhettek a szülők, ha Laurel jobban megbízik valakiben, akit másfél hete ismer, mint bennük. Jó, nyilván teljesen máshogy alakult volna a történet, ha nem Davidnek mutatja meg a... virágait (mindig szárnyakat akarok mondani, ajj...), de akkor is logikátlan.

Ha már itt tartunk, nem értem, miért Szárnyak a könyv címe, amikor minden második oldalon emlékeztetnek rá, hogy Laurel hátán nem szárnyak vannak, hanem virágok? Fuck logic.

A sztori úgy nagyjából az utolsó pár oldalig csak annyi, hogy szép lassan, apránként új dolgokat tudunk meg a tündérekről. És mivel Laurel különösen szép, meg minden, lassan kialakul egy szerelmi háromszög, mert abból sosincs elég. Szóval lehet drukkolni Davidnek, a kedves, szimpatikus srácnak a suliból, vagy Tamaninak, a vicces tündérfiúnak.

Laurel egyébként mindkettőt hülyíti, tehát teljesen mindegy, kinek szurkolunk, mert ő úgysem éri be eggyel. Az egyik pillanatban még halálosan szerelmes Davidbe, a következőben pedig már Tamanival smárol a mezőn. Szép.

A tündér dolognál azért kapunk valami újat, mert az írónő egy teljesen új irányból közelíti meg a témát. Persze a legtöbb dolog hülyeség, például hogy a tündérek beporzással szaporodnak (de Tamani külön figyelmeztet, hogy nyugi, azért szexelnek is...). Ráadásul a történelmüket nem tudtam hova tenni. De azért volt olyan is, ami tetszett. Például ez az évszakos dolog, hogy vannak Tél-, Tavasz-, Nyár- és Ősztündérek, és mindegyik más képességekkel rendelkezik. Minden tündér abban az évszakban születik, amelyhez az ereje kötődik. Bár erről a dologról inkább a második kötetben tudunk meg többet.

Ami a legrosszabb az egészben, az az írásmód. Egy tíz éves kisgyerek is szebben fogalmaz. Tőmondatok, szóismétlések mindenhol. Ebből kiindulva, inkább kisebbeknek ajánlanám a könyvet, vagy olyanoknak, akik nem olvasnak sokat. Talán jobb lett volna, ha nem E/3-ban íródott volna, hanem Laurel szemszögéből ismernénk meg a dolgokat. Akkor talán megérteném, hogy miért képtelen választani a két srác között.

A trollos rész a végén kb annyira volt izgalmas, mint egy matek óra, de legalább ott már történik valami. Egy kicsit talán túl könnyen elintézik a "nagy és erős" trollokat...

Film az nincs, és szerintem nem is lesz. Bár volt róla szó még évekkel ezelőtt, de ha azt nézzük, hogy Miley Cyrus-t szánták volna Laurel szerepére, akkor azt hiszem jobb is, hogy elvetették.

Én adtam egy esélyt a folytatásnak, ugyanis 4 kötetből áll a történet. Belefutottam egy spoilerbe, ami felkeltette az érdeklődésem, de itt most persze senki előtt nem akarom lelőni a poént. Egyébként megéri folytatni, tehát senkit ne tévesszen meg az első kötet, mert ennél már csak jobb lesz. Szemmel láthatóan fejlődik az írónő, kevesebb tőmondat, több történés. Még így is messze van a tökéletestől, de emiatt már könnyebb megbarátkozni a sorozattal.

Történet: 2/5

Főszereplő: 1/5

Borító: 4/5

Kedvenc szereplő: Tamani

Külföldi borítók:

Becca Fitzpatrick: Csitt, csitt

A Csitt, csitt című könyv még 2010-ben jelent meg, én akkor olvastam, és ha jól emlékszem, az első Vörös Pöttyös könyvem volt. Nemrég újraolvastam és rájöttem, hogy meglepően sok dolgot elfelejtettem, bármennyire is tetszett akkoriban ez a könyv.

Leírás:

A romantika nem szerepelt Nora Grey tervei között. Az iskolában egy sráchoz sem vonzódott különösebben, akármennyire is próbálta erőltetni a legjobb barátnője, Vee. Aztán feltűnt Folt. Simulékony mosolyával és tekintetével, amivel mintha a lány veséjébe látna, Folt legjobb belátása ellenére is vonzza Norát. Azonban néhány rémisztő találkozás után Nora már nem tudja, kiben bízzon. Úgy tűnik, Folt mindenhol ott van, ahol ő is, és többet tud róla, mint a legközelebbi barátai. Nora nem tudja eldönteni, hogy a fiú karjaiba kellene omlania, vagy inkább menekülni és elrejtőzni előle. És mikor megpróbál válaszokat találni, egy olyan igazságot fedez fel, ami sokkal nyugtalanítóbb, mint amit Folt közelsége okoz. Végül egy ősi csata közepén találja magát halhatatlanok és bukottak között, és mikor arra kerül a sor, hogy ki mellé álljon, a rossz választás Nora életébe kerül.

Főhőseink az első fejezetben találkoznak, amikor a tanár Nora mellé ülteti Foltot biológia órán. Egy közös feladatot kapnak, aminek a lényege, hogy minél több dolgot derítsenek ki egymásról. Nora nem ismeri Foltot, de a srác úgy tűnik, nagyon is ismeri őt, legalábbis elég sok dolgot tud róla, amit nem kéne. Saját magáról viszont nem árul el semmit a nevén kívül. Ezek után kicsit sem meglepő, hogy Norát a hideg is kirázza a fiútól.

Egyre furcsább dolgok történnek, Nora meg van győződve róla, hogy Folt titokban követi őt és leselkedik utána. A lánynak furcsa látomásai vannak, és már azt hiszi, kezd megőrülni, pedig a legdurvább még csak most jön: valaki meg akarja őt ölni. Kérdés, hogy ki az? Annak ellenére, hogy minden Folt ellen szól, Nora mégis beleszeret a srácba.

Éppen ezért... megint itt egy olyan főszereplő, aki simán bezsebelhetne egy karót túlélésből. Tudja, hogy valami nem oké a kiszemelt sráccal, nyilvánvalóan veszélyes, és mégis képtelen távol tartani magát tőle. Olyan sok helyen láttuk már ezt... többek között az Alkonyatban is, amit egyébként az emberek imádnak összehasonlítani a Csitt, csitt-tel, mert nagyjából ugyanakkor jelent meg a két könyv. 

Szerencsére itt azért nem olyan életképtelen a főszereplő. Sőt, Nora egészen szerethető karakter. Nem sír, nem rinyál, vicces, és még ha nem is sikerül neki, de legalább megpróbálja távol tartani magát a bajtól. Bár én a helyében egy kicsit jobban kiborulnék, ha megtudnám, hogy a padtársam egy bukott angyal...

Folt egy tipikus karakter, a szexi rosszfiú szerepét tölti be. Helyes, pimasz és titokzatos.

És a neve... vártam, hogy jöjjön rá valami magyarázat. A könyv vége felé meg is kaptam. Hát, mit mondjak elég gyenge volt, de addigra már megszoktam, és amúgy is, még mindig jobb, mint az eredeti, angol verzió. Szerintem.

Vee Sky. Ez meg a másik fele. Maga a név legalább annyira idegesített, mint a tulajdonosa. Nem is értem, hogy lehetnek ezek Norával legjobb barátnők.

És ha már a neveknél tartunk... meglepő, hogy Norának sikerült értelmes nevet adni. Bár eredetileg nem így hívták volna, az írónő az Ellie Fairchild nevet találta ki neki először. De a Nora Grey mindenképp jobban illik hozzá.

Jön még pár új szereplő, például az iskola pszichológusa, Miss Greene, valamint két srác, Jules és Elliot, akik randiznak Vee-vel és Norával. És ahogy megismerjük őket, egyre bővül a gyanúsítottak listája, hogy vajon ki is akarja megölni Norát, és miért.

Úgy nagyjából az utolsó 50 oldalig szép lassan haladunk a megoldás felé. Aztán amikor már azt hisszük, ott van a válasz az orrunk előtt, jön egy nem várt fordulat, és kicsit talán túlságosan is felpörögnek az események.

Az egyik pillanatban még egy féltékeny exbarátnő akarja Norára gyújtani a házat, a másikban pedig már kilométerekkel odébb vagyunk, ahol egy olyan személy akarja kinyírni a főszereplőnket, akire nem is gondolnánk. Hirtelen fejest ugrunk egyik helyzetből a másikba, még nem is igazán kaptunk választ az előző kérdéseinkre, máris újak jönnek.

Bármilyen kusza is a vége, azt be kell ismerni, hogy kellően fordulatos.

Egészen a végéig azon agyalsz, hogy ki a rosszfiú.

Izgalom? Pipa.

Humor? Pipa.

Romantika? Szerencsére nem a nyálas fajtából, épp csak annyira romantikus a sztori, amennyire kell. Tehát pipa.

Elviseltem volna egy kicsit több magyarázatot a bukott angyalokról és Folt múltjáról, de még ott van erre 3 könyv, szóval remélhetőleg a következő részekben az összes kérdésre választ kapunk.

Mozis projekt. Igen, volt róla szó, de törölték. Becca Fitzpatrick idén júniusban jelentette be a hivatalos oldalán, hogy nem lesz film, legalábbis egyelőre nagyon úgy tűnik. 

Egyébként Folt karakterét az írónő egy általa ismert személyről mintázta, de nem hajlandó elárulni, ki az. Kár, pedig azt hiszem, páran elkértük volna a számát...

Történet: 4/5

Főszereplő: 4/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Folt

Nyitás

Szeretettel köszöntelek az oldalamon!

A nevem Molly, 20 éves budapesti főiskolás lány vagyok, és (többek között) imádom a könyveket. Innen jött az ötlet, hogy vezethetnék egy könyves blogot, magamnak, és azoknak, akiket érdekel. Évekkel ezelőtt kezdtem el blogolni a G-portálon, rajongói oldalaktól kezdve a személyes blogokig mindenféle oldalam volt már. Volt, hogy többen szerkesztettünk, volt, hogy csak én egyedül. Ezúttal viszont nem ott szeretnék blogolni, szóval így kerültem ide.

Egyelőre elég kezdetleges az oldal, de majd alakul. Hamarosan jövök a kritikákkal, és néha egy-egy személyes bejegyzéssel is.