Kemese Fanni: A napszemű Pippa Kenn

Bevallom, amikor hazahoztam a Pippa Kenn trilógia első részét a könyvtárból, nem tudtam, miről fog szólni. Persze ismerős volt, mert sok helyen láttam már ezt a borítót, de a tartalomról semmit sem tudtam, így kezdtem neki az olvasásnak. Nem kicsit lepődtem meg, amikor rájöttem, hogy egy zombis történetről van szó. Ezután akaratlanul is mindig a Walking Dead jutott az eszembe.

Ha zombis témáról van szó, nem könnyű egyedit alkotni, lássuk mennyire sikerült ez az írónőnek!

Leírás:

Pippa bármit feláldozna az élő emberi beszédért, vagy egy érintésért. Az erődházban a napok egyformák, és társaságot csak színes digitális magazinok adnak. Az erdőt a biológiai katasztrófa áldozatai uralják, akik gyűlölik a szépséget és emberséget, az elveszett életük nyomait. Bármikor megölnék Pippát.

Pippa tizenhetedik születésnapján döbbenetes dolog történik. Vajon megváltozhat az élete? Létezhet számára a szerelem egy ilyen zord világban? Mit jelent a társ? És mit jelent a bizalom?

"Talán néha mi magunk sem tudjuk, hogy mi a legjobb nekünk. Vagy a büszkeségünk nem engedi, hogy bevalljuk."

A fülszövegből nem sokat tudunk meg, szóval röviden és tömören:
Pippa Kenn apja halála óta egyedül él az erődházban, biztonságban rejtőzve a sápadtak elől. Már öt éve él magányosan, amikor találkozik a sérült Rubennel, aki egy harc során elszakadt a testvérétől. Pippa megmenti a fiút, és bár eleinte nem bíznak a másikban, hamarosan egymásba szeretnek. Kiderül, hogy Ruben a kolónia felé tart, ahol még élnek rajtuk kívül emberek. Figyelmeztetnie kell őket, hogy egy hatalmas sápadt horda tart feléjük. Pippa eldönti, hogy vele tart, így kénytelen elhagynia az otthonát.

Valamiért már az első oldalak után megszerettem ezt a történetet. Igaz, eleinte furcsa volt, hogy ennyi szemszög van (még a mellékszereplők fejébe is belelátunk), de utólag már úgy érzem, hogy ez így volt jó.

Ha egy szóval kéne jellemeznem Pippát, azt mondanám, különleges. A sárga szemétől kezdve a furcsa hangulatingadozásáig minden különleges volt benne. Minden tettét meg tudtam érteni, ami nagyon nagy szó, talán ilyen még nem is fordult elő velem. Az elejétől kezdve megszerettem őt, csodáltam a bátorságát. Iszonyú nehéz lehetett ennyi év után elhagyni az erődházat.

Először azt hittem, Gage lesz a "szőke herceg", mivel az ő szemszögét előbb olvashattuk, mint Rubenét. SPOILER! Sejtettem, hogy életben marad, bár őszintén, ezt nem volt nehéz kitalálni.

Eleinte furcsa volt, hogy Ruben ronda boszorkánynak nevezi Pippát, és csúnyának tartja őt. Aztán egyszer csak halálosan szerelmes lesz belé. Most vagy lemaradtam valamiről, vagy nem tudom, de nem értem, hogy mikor és mitől lett hirtelen szerelmes. Egyszer azt olvastam, hogy Pippa milyen csúnya, aztán kicsit leraktam a könyvet, és mikor legközelebb kézbe vettem, már azt írta, hogy milyen szép, és hogy nem érti, miért látta eddig rondának. Egy kicsit túl gyorsnak, és erőltetettnek éreztem. Nekem jobban tetszett volna, ha csak mondjuk útközben bontakozik ki a szerelmük.

Ettől, meg az értelmetlen hazudozásoktól függetlenül Ruben is szimpatikus, valamilyen szinten azért meg tudtam érteni őt. Bár miután Gage úgy írja le a testvérét, mint valami nagydumást, máshogy képzeltem el őt. Én egy kicsit sem éreztem Rubent nagydumásnak, na de mindegy.

Nem igazán sikerült lezárni a történetet. Igaz, a szereplőink végül eljutnak a kolóniába, de ettől csak újabb és újabb kérdések merülnek fel. Olyan, mintha a történet felénél egyszer csak elfogynának a lapok. Túl sok ilyen jön velem szembe mostanában, kezdem unni, de ez persze nem a könyv hibája.

Az biztos, hogy sikerült felülmúlnia az elvárásaimat. Nem szeretem különösebben a kortárs magyar írókat (sok rossz tapasztalat), ráadásul egy elsőkönyves írónőről van szó, de meglepően jó volt. Ugyan kedvenc nem lett, de határozottan tetszett, és azt is el tudom képzelni, hogy egyszer majd újraolvasom.

Történet: 4/5

Főszereplő: 5/5
Borító: 4/5

Kedvenc szereplő: Pippa