John Green: Alaska nyomában

Első pia 

Első balhé 

Első csaj 

Utolsó szavak

A tizenhat éves Miles Haltert elbűvölik a híres emberek utolsó mondatai és unja otthoni biztonságos életét. A középiskola után rábeszéli szüleit, hogy írassák be egy bentlakásos iskolába, mert abban bízik, ettől talán megváltozik addigi unalmas élete. Itt ismerkedik meg Alaska Younggal, az okos, vicces és halálosan szexi lánnyal, valamint Chippel, az ösztöndíjas zsenivel, aki kollégiumi szobatársa lesz. 

Százhuszonnyolc nap alatt Miles élete gyökeresen megváltozik, miközben Alaskát önpusztító viselkedése a végső tragédia felé sodorja.

Vegyes érzéseim voltak a könyvet olvasva. Azt hiszem, többet vártam, ennél sokkal-sokkal többet, főleg, mivel annyian istenítik John Green első regényét. Ugyanakkor látszik, hogy ez még csak amolyan "szárnypróbálgatás", volt benne néhány hiba, ami miatt nálam sajnos nem lesz kedvenc ez a könyv.

Pedig tényleg szeretni akartam: ez volt a második John Green könyvem, de biztos vagyok benne, hogy nem az utolsó. Szeretem az író sajátos stílusát, és érdekes, elgondolkodtató témákat dolgoz fel a történeteiben, tehát tulajdonképpen minden adott egy jó kis regényhez.

Hát jó, majdnem minden.

Először is, Miles (vagy Pufi, ahogy tetszik). Átéreztem a helyzetét, a fájdalmát, de megkedvelni sehogy sem tudtam. Főhősünk szokatlan érdeklődést mutat híres emberek utolsó szavai iránt - oké, ez tetszik, egyrészt egyedi, másrészt érdekes. Miles-t mindig lúzernek tekintették, most azonban elmegy egy bentlakásos iskolába, ahol végre, életében először barátokra talál.

Miles belőlem semmilyen érzelmet nem tudott kiváltani: tipikus uncsi srác, aki már az első találkozástól kezdve szó nélkül követi minden hülyeségbe az új szobatársát, abban a reményben, hogy barátai lesznek. Ami végül is ha úgy vesszük, bejött, de nekem akkor sem volt szimpatikus. Miles tipikusan olyan ember, akit dróton lehet rángatni, és Alaska pont ezt csinálta vele.

"A legtöbb ember azért bagózik, mert élvezi. Én azért, hogy meghaljak."

Az egyetlen, akit ebben a történetben kedveltem, az az Ezredes, alias Chip, aki a főszereplőnk szobatársa, és a címadó leányzó, Alaska legjobb barátja. Róla csak azt kell tudni, hogy rendkívül okos, már-már megszállottan fontos neki a hűség és a becsület, híres a balhéiról, és egy lakókocsiban él az anyjával, aki nagyon fontos a számára. Azt hiszem, ez az utóbbi tette őt igazán szimpatikussá, főleg amikor elmesélte élete legszebb napját, ami még nem történt meg.. :)

Ééés el is jutottunk Alaskához. Alaska a tökéletes lány, akibe titkon minden srác szerelmes, akit mindenki imád, akinek mindenki a barátja akar lenni, aki nemcsak csinos és édes, de okos is. Azt azonban kevesen tudják róla, hogy a lány gyűlöli magát a múltja miatt: saját magát okolja az édesanyja haláláért. Alaska valójában egy szeszélyes, kiszámíthatatlan, alkoholproblémákkal küzdő kamasz. A legkevésbé sem tökéletes, egy önző, züllött tinilány, aki egyik pillanatban ezt akarja, a másikban meg azt... nem lehet rajta kiigazodni.

Egyik oldalon még azt állítja, hogy egyetemre akar menni, fogyatékos gyerekeket akar tanítani felnőtt korában. A következő oldalon pedig arról beszél, hogy meg akar halni. Egyszerűen nem értettem, most akkor mit akar?! Valaki, akinek ilyen nagy álmai, és konkrét életcélja van, miért akarna meghalni?

A történet maga elég unalmas, egész végig csak a cigizés, piálás, csajozás, és a balhék mennek. Mindezt egy eléggé ellenszenves, nulla személyiséggel rendelkező kissrác szemszögéből kellett végigszenvedni, akit a legkevésbé sem bírtam. Ráadásul idegesített, hogy az egész úgy van beállítva, mintha kizárólag a cigivel meg a piával szerezhetne barátokat az ember. Miles annyira, de aaaannyira nem illett ebbe a társaságba...

A nagy fordulópont után a főszereplő csak még utálatosabb lett, elítélt mindenkit, aki gyászolni meri Alaskát, mert hogy "ők nem is ismerték őt". Nem mintha ő olyan nagyon ismerte volna a lányt, de magát persze különlegesnek hiszi, mert smárolt vele... pedig nyilvánvaló, hogy Alaskának az ilyesmi nem sokat jelent.

"Egész életedet labirintusba zárva töltöd, azon töprengsz, hogyan szabadulsz ki egy nap, és milyen nagyszerű érzés lesz. Elképzeled a jövődet, de soha nem valósítod meg. Csak arra használod a jövőt, hogy segítségével elmenekülhess a jelenből."

Volt néhány dolog, amit nem értettem:

- Miért nem ment Jake Alaska temetésére? Ugyanis mint utólag kiderült, semmi oka nem volt rá, hogy ne legyen ott...

- Tulajdonképpen miért szerette mindenki ennyire Alaskát? Gondolok itt a búcsúbalhéra, meg az ehhez hasonló erőltetett dolgokra, mintha a suli sztárja lenne, vagy nem is tudom..

- Eléggé fura, hogy az évforduló nem esett le senkinek, főleg a szuperzseni Ezredesnek, pedig elég nyilvánvaló volt.

- Tényleg nem értem, hogy engedhette Miles, hogy Alaska részegen kocsiba üljön. Az Ezredest még nagyjából megértem, elvégre ő is kiütötte magát piával, de a józan Miles-nak még csak eszébe sem jutott, hogy ez mennyire rossz ötlet?

- A főszereplők 16-17 évesek, az iskola viszont úgy volt beállítva, mintha fősuli lenne.

Összességében, csalódás volt a könyv, szerintem erősen túlértékelt. Volt benne pár egészen érdekes és inspiráló gondolat, és tetszettek a poénok is, bár a balhék néha erőltetettnek tűntek. A szereplők közül egyedül az Ezredest tudtam megkedvelni, a főszereplőt megpofoztam volna. Ugyanakkor tetszik az író stílusa, és biztos vagyok benne, hogy a továbbra is olvasni fogom a műveit.

Történet: 3/5

Főszereplő: 2/5

Borító: 3/5

Kedvenc szereplő: az Ezredes, alias Chip