Kylie Scott: Lick - Taktus

Az ébredést Las Vegasban nem éppen így képzelte.

Evelyn Thomas úgy tervezte, hogy hatalmas bulival ünnepeli a 21. születésnapját Las Vegasban. Őrült nagy bulival. De a legvadabb álmaiban sem jutott volna eszébe, hogy másnap reggel a fürdőszoba padlóján ébred, élete legdurvább másnaposságával, mellette egy kimondhatatlanul vonzó, félmeztelen, tetovált férfi, és az ujján gyűrű, amelyben akkora gyémánt van, hogy King Kong is elismerően csettintene. Bár emlékezne rá, hogyan jutott el ide!

A fülszövegből ítélve valami brutál humoros, romantikus sztorira számítottam, néhány erotikus jelenettel megfűszerezve. Nos, ha úgy vesszük, ezt meg is kaptam, már ha eltekintek afelett, hogy igazából csak az első pár oldal vicces. Épp ezért az elején  még meg voltam róla győződve, hogy jól fogok szórakozni, az egésznek kicsit olyan Másnaposok hangulata volt.

Főszereplőnk, Evelyn kegyetlen másnaposan ébred egy vegasi, átbulizott éjszaka után. Mellette egy szívdöglesztő, agyontetovált pasi, akinek még a nevére sem emlékszik, mint ahogy semmi másra sem az estéből. Ezután csak még kínosabb dolgokkal kell szembesülnie: egy tetoválással a fenekén, és egy hatalmas, méregdrága gyűrűvel az ujján. Bizony, főhősünk immár házas asszony! Csak éppen fogalma sincs, hogy ki a férje. Aztán amikor a pasi rájön, hogy Evelyn nem emlékszik rá, egyszerűen faképnél hagyja őt.

Nemsokára azonban váratlanul kiderül, hogy nem akárkivel házasodott össze Vegasban: ez a srác David Ferris, a híres rockbanda, a Stage Dive gitárosa, akit Ev legjobb barátnője bálványoz már évek óta.

Így aztán Evelyn belekeveredik a rock sztár őrült világába, és nem sokkal később már egy hatalmas, híres celebekkel teli bulin találja magát Los Angelesben, ahol megismerkedik a banda tagjaival. Ev már a kezdetektől fogva tudja, hogy ő nem illik ide. Nem is akar mást, csak visszakapni a régi életét.

Azonban úgy alakul, hogy néhány napot kettesben kell töltenie Daviddel, és ahogy egyre jobban megismerik egymást, a lány rájön, hogy talán mégsem akarja olyan sürgősen aláírni a válási papírokat.

Maga a sztori ettől kezdve már nagyon kiszámítható, tele van klisékkel. Az egész átmegy romantikus nyáladzásba, előáll a szokásos "néhány nap alatt halálosan beléd szeretek" helyzet, és mellé kapunk néhány erotikus jelenetet, hogy ne unatkozzunk annyira.

David a legkevésbé rosszfiús rocksztár, akivel eddig egy könyvben találkoztam. A személyisége valahogy túl lágy volt, nem mondanám, hogy levett a lábamról, néha egyenesen hisztis volt, látszólag minden ok nélkül. Nem is sikerült igazán megismerni őt.

Egyvalamiért nagyon pipa vagyok: hogy miért nem volt képes elmondani, hogy mi volt azon a bizonyos vegasi éjszakán? Néhány dolgot megtudtunk, hogy mi történt, de nem túl sok mindent... és azt sem értettem, miért mondta David, hogy az este nagy része alatt Evelyn nem is tűnt annyira részegnek. Ha nem volt annyira részeg, akkor miért nem emlékszik semmire...? Egy ilyen jókislány, akinek olyan fontos, hogy megfeleljen apuci elvárásainak, miért házasodott volna össze valakivel pár óra ismeretség után, ha nem is annyira részeg? Komolyan azt hittem, hogy valami nagy durranás fog kiderülni Vegassal kapcsolatban, de nem, semmi.

Ráadásul Davidről sem tudom így utólag elképzelni, hogy néhány ital után összeházasodik valami random csajjal.

Evelyn. A vegasi jelenet után, és főleg mikor már David lakásán voltak, mintha egy teljesen más ember szemszögéből olvastam volna. Eleinte jókat vigyorogtam, szórakoztatott, utána viszont már csak drámázni és nyafogni tudott. Elég idegesítő volt, amikor úgy hivatkozott Davidre, mint a férjére. A férjem rám nézett, a férjem nevetett, a férjem, a férjem, a férjem... oké, tényleg a férje, de ez így akkor is hülyén hangzott, mintha már évek óta házasok lennének.

És a sztori csúcspontja! Te jó ég. (Vigyázat, spoiler veszély!) Szóval főhősnőnk gyanútlanul besétál a szobába, egy tipikus "nem-az-aminek-látszik" helyzetbe, és azzal kell szembesülnie, hogy a pasija és az excsaja smárolnak. Evelyn persze hatalmas drámát csap, viszont az olvasó számára tökéletesen egyértelmű a helyzet, hogy mi történt valójában, és ettől az egész hiszti rém idegesítő lesz, ráadásul felesleges is. Igazán kitalálhatna valaki valami eredetibbet is!

A rengeteg szexjelenet helyett igazán koncentrálhattunk volna néha David lelkivilágára, vagy mondjuk David és Jimmy kapcsolatára, mert ezek néha zavarosak voltak. Esetleg a szerelmespár néha csinálhatott volna mást is a szexen és a veszekedésen kívül, mert nekem úgy tűnt, csak erre a kettőre képesek. Ráadásul magukat a vitákat is szexszel sikerült megoldaniuk. Azt a sikátoros jelenetet én kihagytam volna, de mindegy.

Akit a leginkább bírtam, az talán Mal volt, de gondolom ő is csak addig marad tipikus badboy, amíg a saját könyvében össze nem ismerkedik valami lánnyal. :D Azért kíváncsi leszek rá, remélem az övé jobb lesz, mint David sztorija.

Történet: 2/5

Főszereplő(k): 3/5

Borító: 3/5

Kedvenc szereplő: Mal

Rick Yancey: Végtelen tenger

Az első hullám nyomán sötétség támadt. 

A második hullámot csak a szerencsések élték túl. 

A harmadikat pedig a szerencsétlenek. 

A negyedik után egyetlen szabály maradt: ne bízz senkiben!

Az idegenek támadásának első négy hullámát szinte lehetetlen volt túlélni. A tizenhat éves Cassie magára maradt egy sivár, szinte üres világban, ahol a kevés túlélő életét a bizalom hiánya csak még kilátástalanabbá teszi. Miközben a gyilkos ötödik hullám végigsöpör a bolygón, Cassie-nek nincs más választása: igyekszik megakadályozni, hogy a megszállók végleg kiirtsák az emberi fajt. 

Az idegenek táborának felrobbantása után barátaival átmenetileg egy omladozó szállodában húzzák meg magukat. A kis csapat másik menedéket keres, ahol átvészelhetik a közeledő telet. Egy napon váratlan látogató érkezik. A nyomában pedig ott lihegnek a gyilkológépnek kiképzett idegenek… 

Cassie mellett új hősnő is feltűnik: a megtörhetetlen Adu, aki küldetése során az idegenek vezérének, Voschnak a csapdájába esik. Mindkét lány erejét és kitartását megsokszorozza, hogy a kegyetlen összecsapások közepette meglepő módon erős érzelem bontakozik ki bennük egy-egy társuk iránt. Tetteiken múlik, hogy mit hoz a jövő – életet vagy halált, reményt vagy sötétséget, szeretetet vagy gyűlölködést.

Az első könyv után elég magas elvárásokkal álltam neki az olvasásnak, mivel imádtam Az ötödik hullámot. Egy kicsit rontott az olvasás élményén, hogy nemrég néztem meg a filmadaptációt, és állandóan a színészek arcát láttam magam előtt, de ez persze nem a könyv hibája, csak hát kicsit zavaró volt, na.

"Elveszett dolgok után sóvárogni pont ugyanolyan, mint olyasmiben reménykedni, ami soha nem történhet meg."

Maga a könyv talán nem volt olyan jó (szerintem), mint az első kötet, de még így is tetszett. A mai szokásos YA trilógiák középső köteteihez képest (amik általában elég gyengére sikerülnek) még így is nagyot üt!

Egész végig érezhető a fagyos, hátborzongató hangulat, az első oldaltól az utolsóig. Néha azonban még így is megmosolyogtatott, mert a poénokból így sincs hiány, főleg amikor Cassie szemszögéből láthatjuk a dolgokat. Bár főhősünk ezúttal egy kissé háttérbe szorul, de segáz, mert helyette viszont megkapjuk Marikát (brrr..), azaz Adut, aki ebben a könyvben főszereplővé nőtte ki magát.

Az első kötetben nem kedveltem annyira, de itt végre jobban megismerhetjük, nem csak a múltját de az érzéseit is, és  a végére őt is megszerettem, bár nálam még mindig Cassie a kedvenc a lányok közül.

Nem vagyok Ben-Adu párti, viszont Adu és Penge (Ringer és Razor, angolul annyival jobban hangzik)...! Szerettem olvasni róluk, ahogy kibontakozik a kapcsolatuk, aztán jött a nagy BUMM, megutáltam Pengét, aztán megint megszerettem.

Közben meg olyan dolgok derültek ki, amiktől az állam is leesett, szóval ja, nem lehet azt mondani, hogy ez a könyv eseménytelen... főleg a vége, ott már nem volt megállás: akció, titkok, fordulatok, dráma, árulás, halál, és még sorolhatnám. Volt itt minden.

"Felálltam, vettem egy nagy levegőt, és lekentem neki egy pofont, arra a szép arcára. Le is lőhettem volna, de úgy döntöttem, hogy lazán fogom kezelni a dolgokat."

Ezúttal a Cassie-Evan páros nyáladzásából nem kapunk valami sokat. Hál' istennek, ugyanis a mozifilm után nem is vágytam volna rá! Viszont annak ellenére, hogy Zombi alias Ben a kedvenc szereplőm volt az első kötetben, tetszett, hogy nem alakult ki szerelmi háromszög Evan, Cassie és közte, ugyanis eléggé tartottam ettől. Elég gyanús volt a helyzet: a szerelmesek elszakadnak, Evan talán már nincs is életben, viszont ott van a jóképű katona srác, aki megvigasztalja Cassie-t... egy fenét! Semmi ilyesmi nem történt, amiért hatalmas pluszpont jár. De a romantika nem tűnik el teljesen a könyvből: éppen annyi van belőle, amennyi kell.

Rick Yancey-t pedig hatalmas dicséret illeti a karakterei miatt. Mindegyik más és más, mindegyik annyira kidolgozott, és férfi létére még a női szereplői is hitelesek! Az írói stílusa pedig kellően egyedi: annak ellenére, hogy néha nehéz követni, még mindig gyönyörű, és imádom.

A legmeghatóbb történet egyértelműen Sütié. A legmeglepőbb és legizgalmasabb Adué, a legviccesebb Cassie-é, akinek imádom a szövegeit, Evant pedig csodálom a hűségéért és kitartásáért. Ben pedig... hát, Zombi barátunk ebben a részben nem mutatott túl sokat, egy picit hiányzott. Dumbo, hm, semmi extra, Sammy pedig már közel sem az a cuki, ártatlan kis ötéves, aki az első kötetben volt... ahogy Porcelányka sem.

A végén én komolyan ledöbbentem, talán nem kellett volna, de akkor is, SPOILER (!!) én 90%-ig biztos voltam benne, hogy most már tényleg meghalt, de nem... kíváncsi vagyok, még hányszor fogják eljátszani eztt.

Történet: 5/5

Főszereplő(k): 5/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Cassie

Kass Morgan: 100

A pusztító nukleáris háború óta az emberiség a Föld radioaktív hatáskörén kívül, egy űrhajón él. Most, 100 fiatal önkéntest – akiket a társadalom feláldozhatónak vél – indítanak el egy igazán veszélyes küldetésre: újra kell gyarmatosítaniuk a bolygót. Ez lehet a második esélyük az életre avagy öngyilkossági küldetésükké válhat. Clarke-ot árulásért tartóztatták le, ámbár őt magát rémként kísérti annak az emléke, ami valóban történt. Wells, a kancellár fia, szerelme miatt jött a Földre, de vajon meg tud majd valaha bocsátani neki a lány? A vakmerő Bellamy a transzportálás helyéig küzdötte el magát hogy megvédje húgát, akivel együtt ők az univerzum egyetlen testvérpárja. Glass pedig visszamenekült a hajóra, csupán arra nem számított, hogy az élet ott éppoly veszélyes, mint amilyennek a földi életet vélte. Belekerülve a vademberek világába, múltjuktól kísértve harcolniuk kell a túlélésért. Sosem akartak hősök lenni, mégis valószínűleg ők az emberiség utolsó reményei.

Mivel az egyik kedvenc tv sorozatomról van szó, egyszerűen nem mehettem el szó nélkül a könyv mellett most, hogy végre magyar fordításban is megjelent. Egy kicsit ugyan féltem tőle, mert a sorozat miatt elég nagyok voltak az elvárásaim, bár a legtöbb esetben a könyv jobban tetszik, mint a film.

Igazából szinte össze sem lehet hasonlítani a kettőt: csak maga az alapötlet, és néhány szereplő az, ami közös. Ez még nem is lenne baj, hiszen ettől még lehet szuper a könyv, csakhogy ami nagyon hiányzik innen (márpedig elengedhetetlen lenne), az a cselekmény.

Hiába döntöttem el, hogy nem hasonlítgatom a sorozathoz, mert egyszerűen nem lehet nem észrevenni, hogy amíg a filmben folyamatosan pörögnek az események, és mindenféle veszéllyel szembe kell nézniük a szereplőknek, addig a regényben maximum az a legnagyobb probléma, hogy ki kivel smárol, és 300 oldalon keresztül alig történik valami. Az egész cselekmény beleférne 1-2 epizódba.

Nagyjából a könyv felét a visszaemlékezések teszik ki. Több szereplőnek is megismerhetjük a múltját, ami nem rossz, mert legalább megértjük, hogyan jutottak el idáig. Csakhogy emiatt nagyon lassan halad előre a sztori.

Hiányoztak a filmbeli karakterek: Clarke, Wells, Bellamy és Octavia megjelenik a könyvben is, de ennyi. Így tulajdonképpen azt sem értem, hogy mit keres a borítón Finn, hiszen ő meg sem jelenik a regényben.

Hatalmas csalódás volt az is, hogy Clarke anyja itt nincs életben, így aztán nem volt kinek drukkolnom az űrben.

Két helyszínen fut a sztori: vannak az elítélt kamasz bűnözők a Földön, és a többiek az űrhajón. Az utóbbin történteket Glass szemszögén keresztül láthatjuk, ami eleinte fura volt, mivel őt kihagyták a sorozatból. Glass a Főnixről származik, a hajó azon részéről, ahol az elitek élnek, akiknek a legnagyobb problémája, hogy mit vegyenek fel az esti buliba. A lány szerelmes Luke-ba, aki viszont a Waldenen él: ez a szegényebb embereknek ad otthont, akiknek a lehetőségeik itt jóval korlátozottabbak, mint az eliteké. Bár megjelenik néhány komolyabb téma, az ő száluk még a földiekénél is eseménytelenebb.

Ami viszont tetszett, hogy ezúttal jobban megismerhetjük a hétköznapi életet a Bárkán. A más-más állomásokon élő embereknek különböző szokásaik (és akcentusuk!) vannak, és ezekről nagyon szerettem olvasni, de amit sajnáltam, hogy legtöbbször a Waldenről és a Főnixről volt szó, míg az Árkádiáról alig derül ki valami, csak tudjuk, hogy vannak árkádiai emberkék is..

Talán Bellamy-t tudnám megnevezni kedvenc szereplőként, bár őt is sokkal jobban kedveltem a sorozatban. Érdekes, hogy ebben a történetben Bellamy beleszeret Clarke-ba, kicsit olyan volt, mintha egy fanfictiont olvasnék.

A másik nagy különbség, ami ehhez hasonló, az a Clarke és Wells közötti kapcsolat, mert ők valójában egy pár voltak a könyvben, mielőtt Wells elárulta volna Clarke szüleit. Ezt a srácot amúgy kifejezetten utáltam olvasás közben... az rendben van, hogy ennyire törődik a szerelmével, de hogy emiatt másokat miért kell életveszélybe sodorni, sőt, hagyni, hogy meghaljanak, az felfoghatatlan.

Kár, hogy az egész sztori kb arról szólt, hogy ki kivel smárolt először a Földön, ki kivel szakított, stb. Az űrhajó csak mellékessé vált, inkább a tinirománc került előtérbe, ami elég logikátlan egy olyan helyzetben, amibe a szereplők belecsöppentek, mert szerintem inkább a túléléssel kéne foglalkozni, de lehet, csak én gondolom így. Nyilván nem árt, ha van a sztoriban egy kis romantika, de azért ne álljon már az egész ennyiből, ha egyszer disztópiának van beállítva a történet. Még az sincs leírva, hogy mi történt a múltban a Földön, ami miatt az űrbe kényszerültek az emberek. Komolyan, ha nem láttam volna a sorozatot, most azt se tudnám, mi van...

Az írói stílus és a párbeszédek nagyon gyengék, a karakterek múltja ugyan ki van dolgozva, de a személyiségük egy nagy nulla, és ez alól talán csak Bellamy volt a kivétel.

Ráadásul hiába vártam, hogy a kedvenc szereplőim (Raven, Murphy, Jasper..) felbukkanjanak a könyvben, csak nem jöttek. :(

Fura, mert szerintem még soha nem mondtam ilyet, de... ha egy igazán jó sztorira vágytok, inkább nézzétek a sorozatot!

Történet: 2/5

Főszereplő(k): 2/5

Borító: 2/5

Kedvenc szereplő: Bellamy

John Green: Alaska nyomában

Első pia 

Első balhé 

Első csaj 

Utolsó szavak

A tizenhat éves Miles Haltert elbűvölik a híres emberek utolsó mondatai és unja otthoni biztonságos életét. A középiskola után rábeszéli szüleit, hogy írassák be egy bentlakásos iskolába, mert abban bízik, ettől talán megváltozik addigi unalmas élete. Itt ismerkedik meg Alaska Younggal, az okos, vicces és halálosan szexi lánnyal, valamint Chippel, az ösztöndíjas zsenivel, aki kollégiumi szobatársa lesz. 

Százhuszonnyolc nap alatt Miles élete gyökeresen megváltozik, miközben Alaskát önpusztító viselkedése a végső tragédia felé sodorja.

Vegyes érzéseim voltak a könyvet olvasva. Azt hiszem, többet vártam, ennél sokkal-sokkal többet, főleg, mivel annyian istenítik John Green első regényét. Ugyanakkor látszik, hogy ez még csak amolyan "szárnypróbálgatás", volt benne néhány hiba, ami miatt nálam sajnos nem lesz kedvenc ez a könyv.

Pedig tényleg szeretni akartam: ez volt a második John Green könyvem, de biztos vagyok benne, hogy nem az utolsó. Szeretem az író sajátos stílusát, és érdekes, elgondolkodtató témákat dolgoz fel a történeteiben, tehát tulajdonképpen minden adott egy jó kis regényhez.

Hát jó, majdnem minden.

Először is, Miles (vagy Pufi, ahogy tetszik). Átéreztem a helyzetét, a fájdalmát, de megkedvelni sehogy sem tudtam. Főhősünk szokatlan érdeklődést mutat híres emberek utolsó szavai iránt - oké, ez tetszik, egyrészt egyedi, másrészt érdekes. Miles-t mindig lúzernek tekintették, most azonban elmegy egy bentlakásos iskolába, ahol végre, életében először barátokra talál.

Miles belőlem semmilyen érzelmet nem tudott kiváltani: tipikus uncsi srác, aki már az első találkozástól kezdve szó nélkül követi minden hülyeségbe az új szobatársát, abban a reményben, hogy barátai lesznek. Ami végül is ha úgy vesszük, bejött, de nekem akkor sem volt szimpatikus. Miles tipikusan olyan ember, akit dróton lehet rángatni, és Alaska pont ezt csinálta vele.

"A legtöbb ember azért bagózik, mert élvezi. Én azért, hogy meghaljak."

Az egyetlen, akit ebben a történetben kedveltem, az az Ezredes, alias Chip, aki a főszereplőnk szobatársa, és a címadó leányzó, Alaska legjobb barátja. Róla csak azt kell tudni, hogy rendkívül okos, már-már megszállottan fontos neki a hűség és a becsület, híres a balhéiról, és egy lakókocsiban él az anyjával, aki nagyon fontos a számára. Azt hiszem, ez az utóbbi tette őt igazán szimpatikussá, főleg amikor elmesélte élete legszebb napját, ami még nem történt meg.. :)

Ééés el is jutottunk Alaskához. Alaska a tökéletes lány, akibe titkon minden srác szerelmes, akit mindenki imád, akinek mindenki a barátja akar lenni, aki nemcsak csinos és édes, de okos is. Azt azonban kevesen tudják róla, hogy a lány gyűlöli magát a múltja miatt: saját magát okolja az édesanyja haláláért. Alaska valójában egy szeszélyes, kiszámíthatatlan, alkoholproblémákkal küzdő kamasz. A legkevésbé sem tökéletes, egy önző, züllött tinilány, aki egyik pillanatban ezt akarja, a másikban meg azt... nem lehet rajta kiigazodni.

Egyik oldalon még azt állítja, hogy egyetemre akar menni, fogyatékos gyerekeket akar tanítani felnőtt korában. A következő oldalon pedig arról beszél, hogy meg akar halni. Egyszerűen nem értettem, most akkor mit akar?! Valaki, akinek ilyen nagy álmai, és konkrét életcélja van, miért akarna meghalni?

A történet maga elég unalmas, egész végig csak a cigizés, piálás, csajozás, és a balhék mennek. Mindezt egy eléggé ellenszenves, nulla személyiséggel rendelkező kissrác szemszögéből kellett végigszenvedni, akit a legkevésbé sem bírtam. Ráadásul idegesített, hogy az egész úgy van beállítva, mintha kizárólag a cigivel meg a piával szerezhetne barátokat az ember. Miles annyira, de aaaannyira nem illett ebbe a társaságba...

A nagy fordulópont után a főszereplő csak még utálatosabb lett, elítélt mindenkit, aki gyászolni meri Alaskát, mert hogy "ők nem is ismerték őt". Nem mintha ő olyan nagyon ismerte volna a lányt, de magát persze különlegesnek hiszi, mert smárolt vele... pedig nyilvánvaló, hogy Alaskának az ilyesmi nem sokat jelent.

"Egész életedet labirintusba zárva töltöd, azon töprengsz, hogyan szabadulsz ki egy nap, és milyen nagyszerű érzés lesz. Elképzeled a jövődet, de soha nem valósítod meg. Csak arra használod a jövőt, hogy segítségével elmenekülhess a jelenből."

Volt néhány dolog, amit nem értettem:

- Miért nem ment Jake Alaska temetésére? Ugyanis mint utólag kiderült, semmi oka nem volt rá, hogy ne legyen ott...

- Tulajdonképpen miért szerette mindenki ennyire Alaskát? Gondolok itt a búcsúbalhéra, meg az ehhez hasonló erőltetett dolgokra, mintha a suli sztárja lenne, vagy nem is tudom..

- Eléggé fura, hogy az évforduló nem esett le senkinek, főleg a szuperzseni Ezredesnek, pedig elég nyilvánvaló volt.

- Tényleg nem értem, hogy engedhette Miles, hogy Alaska részegen kocsiba üljön. Az Ezredest még nagyjából megértem, elvégre ő is kiütötte magát piával, de a józan Miles-nak még csak eszébe sem jutott, hogy ez mennyire rossz ötlet?

- A főszereplők 16-17 évesek, az iskola viszont úgy volt beállítva, mintha fősuli lenne.

Összességében, csalódás volt a könyv, szerintem erősen túlértékelt. Volt benne pár egészen érdekes és inspiráló gondolat, és tetszettek a poénok is, bár a balhék néha erőltetettnek tűntek. A szereplők közül egyedül az Ezredest tudtam megkedvelni, a főszereplőt megpofoztam volna. Ugyanakkor tetszik az író stílusa, és biztos vagyok benne, hogy a továbbra is olvasni fogom a műveit.

Történet: 3/5

Főszereplő: 2/5

Borító: 3/5

Kedvenc szereplő: az Ezredes, alias Chip

Soman Chainani: Jók és rosszak iskolája

Sophie és Agatha jó barátnők; a következő tanévben felfedezik, hová kerül minden eltűnt gyerek: a Jók és Rosszak Iskolájába, ahol egyszerű fiúkból és lányokból tündérmesehősöket és gazembereket képeznek. Gavaldon legszebb lánya, Sophie egész eddigi életében titkon arról ábrándozott, hogy elrabolják, és elviszik egy elvarázsolt világba. Rózsaszín ruhákban, fess topánkákban jár. Rajong a jó cselekedetekért, ezért egészen biztos abban, hogy nagyon jó jegyeket kapna a Jók Tagozatán, és dicséretes mesekönyv-hercegnő bizonyítványa lehetne. Agatha viszont mindig formátlan, fekete hacukákban jár, gonosz macskája van, és szinte mindenkit utál, ezért természetesnek látszik, hogy ő a Rosszak Tagozatára kerül.

Amikor azonban a két lány a Végtelen Erdőbe kerül, azt tapasztalják, hogy sorsuk a remélttel éppen ellentétesen alakul, és hamar rájönnek, hogy egy tündérmeséből a leggyorsabb kivezető út az, ha… végigélik.

Gavaldonból négyévente mindig eltűnik két gyerek. Ez lehet két fiú, két lány, vagy egy fiú és egy lány, de egy dolog biztos: az egyikük mindig szép és jó, a másik pedig csúnyácska, különc, esetleg gonosz. A faluban úgy tartják, hogy éjszaka eljön a Gazgató, aki elrabolja a gyerekeket, és elviszi őket egy varázslatos világba, ahol az egyik a Jók, a másik a Rosszak Iskolájába fog majd járni, és mesehősökké képzik őket. Soha nem térnek vissza többé a családjukhoz.

"… akármi is történik, van választásod. – jegyezte meg halkan Sophie, szinte kedvesen. – Mindketten magunk választhatjuk meg, hogyan végződik a mesénk."

A történet elején megismerhetjük Sophie-t, a gyönyörű, hosszú, szőke hajú lányt, akinek legnagyobb álma, hogy elrabolják és elvigyék a Jók iskolájába, ahol igazi hercegnővé válhat. Éppen ezért megpróbál a lehető legjobb lenni: szépségápolási tanácsokat ad, odafigyel a külsejére, hogy mindig ragyogó és gyönyörű legyen, állandóan mosolyog és megpróbál kedves lenni az emberekkel.

Egyetlen barátnője Agatha, a magának való lány, aki a temetőben lakik és rongyos, fekete ruhákban jár.

Ám amikor eljön az a bizonyos éjszaka, és a két lányt elrabolják, Sophie a legrosszabb rémálmával néz szembe: nem a Jók Iskolájába került, hanem a Rosszakéba, egy gusztustalan, bűzös, ijesztő helyre, amely tele van gonosz teremtményekkel. A lány meg van róla győződve, hogy valami komoly tévedés történt, de senkit nem talál, aki segíthetne neki.

Eközben barátnője, Agatha a Jók Iskolájába kerül, egy gyönyörű palotába, ahol rózsaszín egyenruhát kell hordani, és minden tanonc kivétel nélkül meseszép... hát na jó, Agathát kivéve, aki minden tekintetben kilóg a sorból. A lány nagyon jól tudja: ő nem tartozik a hercegnők közé. Elhatározza, hogy akárhogy is, de haza kell jutnia, és persze Sophie-t is meg kell mentenie.

Végig úgy éreztem, mintha valami Tim Burton filmbe csöppentem volna. Maga a sztori remekül ki van dolgozva, a főszereplők is kedvelhetőek: Sophie lenyűgöző, érdekes karakter, néha felpofoznád, néha megölelnéd, Agathát pedig nem lehet nem szeretni, csodálatos, hogy mennyire törődik a barátnőjével.

Érdekes volt, ahogy belekényszerítették őket egy olyan világba, ahová totál nem illenek, Agatha a csilivili, cuki hercegnők között, akik kirekesztik őt, és Sophie a bibircsókos, csúnya, gonoszkodó diákok mellett, akik természetesen rögtön kinézik maguknak, és néha kegyetlenül bánnak vele. Ebből is látszik, hogy talán mégsem különböznek annyira az iskolák jó és rossz tanulói, hiszen mindkét társaság lúzerként, kitaszítottként bánik a különc diákokkal, csak azért, mert azoknak a külseje különbözik a többiekétől.

Aztán ahogy halad előre a sztori, egyre nyilvánvalóbb, hogy mindkét lány oda került, ahová való.

Személy szerint én jobban kedveltem a Rosszak Iskoláját és diákjait, már csak azért is, mert nem tetszett, hogy a Jók Iskolájában a lányokat arra nevelik, hogy magukat megvédeni képtelen hercegnőcskék legyenek, akik egy veszélyes helyzetbe csöppenve csak rémülten sikítoznak, és várják, hogy a herceg megmentse őket. Ellenben a rosszaknál (ahogy az elvárható) igazi badass csajszik vannak, akik többnyire híres, gonosz mesehősök gyerekei.

"Nem véletlen, hogy a hercegnők olyan tehetetlenek a mesékben, gondolta. Ha csak annyira képesek, hogy mosolyognak, szép tartással állnak és mókusokkal beszélgetnek, akkor milyen esélyük lenne azon kívül, hogy megvárják, amíg egy fiú megmenti őket?"

Imádtam az iskolai életről olvasni. Még a tanárokról is: a jókat tündérmesék hercegnői tanítják, míg a rosszakat gonosz boszorkányok. Tetszettek az órák és a kihívások, amikkel szembe kellett nézniük a tanulóknak, illetve ahogy versenyeztek egymással.

Sophie meg van róla győződve, hogy ha sikerül elcsavarnia a Jók Iskolájában tanuló Tedros herceg fejét, és elérnie, hogy a fiú megcsókolja őt, azzal végleg bebizonyíthatja, hogy ő maga is Jó, és így átkerülhet a másik suliba. Tedros tökéletes: ő Arthur király fia, az összes herceg közül a legjóképűbb és a legcsodálatosabb, és persze minden hercegnő róla álmodozik. Vele kapcsolatban bizony még lesznek bonyodalmak.

Pluszpont jár az illusztrációkért a fejezetek elején. A borító szintén gyönyörű, egész végig úgy képzeltem el a főszereplőket, ahogy a könyv elején vannak ábrázolva, annyira tetszettek.

A trailert is mindenképp érdemes megnézni, nagyon jól tükrözi a könyv hangulatát:

A végkifejlet egészen más volt, mint amire számítottam, de imádtam a csavart a történet végén.

A könyv remekül bemutatja, hogy nem szabad csak a külsőből ítélkezni az emberek felett, mert az csak a felszín, és könnyen lehet, hogy meglepődsz, ha igazán megismered az illetőt... sőt, ezek akár mi magunk is lehetünk. Ezen kívül persze több tanulságos dolgot is üzen nekünk az író, például hogy a szépség nem minden, vagy hogy fontos, hogy mindig higgyünk magunkban.

Egyetlen hibája a könyvnek, hogy néha lassúnak éreztem, néhol pedig egy kissé zavaros volt.

Mindemellett azért szórakoztató, izgalmas és elgondolkodtató. Az ember nem lehet egyszerűen csak jó, vagy csak rossz. Márpedig a legtöbb tündérmesében kétféle szereplő van: jó és rossz, olyat pedig ritkán látni, hogy valakiben mindkét tulajdonság meglegyen. Imádtam, ahogy az író ezt kigúnyolva állította össze az egész sztorit, míg végül egy gyönyörűen kidolgozott, kerek egész lett belőle. Ráadásul ez még csak a sorozat első része, úgyhogy kíváncsian várom, mit hoz még nekünk a folytatás.

Történet: 4/5

Főszereplő(k): 4/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Agatha, Sophie

Film vs könyv: Az ötödik hullám

Sötétség. Rombolás. Járvány. Invázió.

És ez csak a kezdet.

Eddig négy hullámot kellett kibírniuk a Föld lakóinak. Az idegenek nem kérdeznek, nem magyaráznak. Megfosztják az emberiséget az energiájuktól, a földdel teszik egyenlővé a városaikat, betegségeket küldenek rájuk, és támadásba lendülnek.

De a legrosszabb még hátravan.

Az érkezők emberi alakot tudnak felvenni. Így már a legyőzöttek közötti bizalomnak is vége, senki nem tudhatja, hogy embertársa nem az ellenség ügynöke-e.

Egy kamaszlány azonban nem törődik azzal, hogy semmi esélye. Amikor elrabolják az öccsét, a nyomába ered, és makacs elszántsága minden támadót meglep. Reménytelen, őrült harca során egy srác az egyetlen segítsége. Csak az nem biztos, hogy ember-e egyáltalán.

Aki nem olvasta volna a könyvet, annak csak ajánlani tudom, mert én imádtam. Amikor megírtam a regényről az értékelésemet (ha érdekel, ITT elolvashatod), mindenre 5/5 pontot adtam: borítóra, szereplőkre, és magára az egész történetre is.

Éppen ezért vegyes érzelmekkel ültem be a moziba, amikor kijött a film. A legtöbbször bizony csalódnom kell, amikor egy igazán jó könyv filmadaptációját nézem, mert valamit mindig találok, ami nagyon nem tetszik.

Nem mondanám, hogy totál katasztrófa az átdolgozás, mert végül is nem írták át a történetet, és csak néhány, kevésbé lényeges dolgot hagytak ki a filmből. De még így is nagyon messze van a jótól. Az alapsztorival természetesen nincs bajom, nem véletlenül imádtam a könyvet. A kivitelezés viszont lehetett volna jobb is.

A film legnagyobb gyengesége a szerelmi szál, ami a könyvben szórakoztató (bár Cassie és Evan kapcsolata már ott is túl gyorsan haladt), itt azonban tisztára olyan érzésem volt, mintha az Alkonyatot nézném. Az egész annyira bugyuta és tinis, egyszerűen nem tudtam komolyan venni, hiába kamaszokról szól a sztori... Annyira jó lett volna, ha inkább a "gyerekhadseregre", vagy a kétségbeesett túlélésre koncentráltak volna, de nem, a film felénél az egész sztori átmegy nyáladzásba, ami még csak nem is tűnt hihetőnek, mert én egyáltalán nem éreztem, hogy Cassie és Evan között forrna a levegő.

Chloe Grace Moretz-en látszott, hogy nagyon igyekszik jól játszani a kétségbeesett kamaszlány szerepét, de gyakran idegesítő volt, ráadásul olyan hülye fejeket tudott vágni, hogy néha hangosan felnevettem. A filmbeli Cassie nagyon nagyooon távol áll attól a Cassie-től, akit a könyvben megismerhettem. A könyvben a főszereplő egy igazi badass csajszi, szarkasztikus, erős, és még sorolhatnám. Össze sem lehet hasonlítani azzal, akit a moziban láttam.

Az ügyeletes szépfiú, az Alex Roe által játszott Evan szintén nem nőtt a szívemhez, bár erről nem maga a színész tehet. A félmeztelen, kukkolós jelenetet én kihagytam volna, legyen bármennyire is tetszetős a srác felsőteste, én inkább kínosnak és totál sablonosnak láttam az egészet.

Sikerült Aduból is egy idegesítő, pofoznivaló, beképzelt fruskát csinálni. Sammy és Zombi úgy nagyjából rendben voltak, bár az utóbbit sem így képzeltem el a könyv alapján.

A Vosch-t játszó Liev Schreiber viszont jó választásnak bizonyult. (Apropó, Reznik nem pasi volt a könyvben? Már nem emlékszem..)

Amíg a könyvben a párbeszédek szórakoztatóak és pörgősek, ráadásul tele van gyönyörű gondolatokkal, a filmben szinte csak elcsépelt mondatokat hallhatunk, egy nagy kliséhalmaz az egész.

Tipikusan az az egyszer megnézős film, bár a fiatalabb korosztály (és akik nem olvasták a könyvet) szerintem kedvelni fogja.

Nem is kérdés, hogy szerintem melyik a jobb:

FILM VAGY KÖNYV

Owari no Seraph

Egy titokzatos vírus a 13 év feletti emberek nagy részét kipusztította. Ugyanebben az időben a vámpírok előjöttek, hogy leigázzák azokat, akik életben maradtak. Főszereplőnk, Hyakuya Yuichiro n

éhány barátjával egy árvaházból kerültek a vámpírok fogságába. Yu persze cseppet sincs megelégedve a helyzetével, és legjobb barátjával, Mikával azt tervezik, hogy elszöknek. Ki is eszelnek egy tervet, csakhogy a szökés nem úgy alakul, ahogy azt eltervezték. Miután Yu végignézi, ahogy lemészárolják a barátait, kénytelen otthagyni a haldokló Mikát, és egyedül elszökni. Kiszabadulva a vámpírok karmaiból, Yu találkozik az ellenállók, vagyis a császári démonsereg egyik tagjával, Gurennel és csapatával. A fiú csatlakozik hozzájuk, és megfogadja, hogy bosszút áll, és minden vérszívót meg fog ölni.

A mangát nem olvastam, és egyelőre nem is tervezem, hogy belenézzek (túl sok a várólistás), így arról nem tudok nyilatkozni, de az animét megnézve vegyes érzéseim voltak mindkét évad után.

Az első rész után nagy reményekkel folytattam a sorozatot, elvégre elég jól indított a maga brutális módján (elég megrázó volt, ahogy szemrebbenés nélkül legyilkolták a gyerekeket). De ahogy haladt előre a sztori, egyre jobban csökkent a színvonal, és az érdeklődésem is. Lelassultak az események, alig volt pár akciójelenet.

A szereplők szerethetőek, és mivel az összes főbb karakter múltját megismerhetjük, könnyű megérteni a szándékaikat, hogy mi motiválja őket a harcban. Yu szimpatikus főszereplő, de tipikusan olyan sablon hős, aki az ehhez hasonló shounen sztorikban megjelenik. Kezdetben nem barátkozik senkivel, mert nem akarja, hogy még több szerettét elveszítse. Csak a bosszújának él, nem szeret engedelmeskedni a parancsoknak, önfejű, heves természetű srác.

Persze hiába játssza a jégcsapot másokkal szemben, mert amikor bekerül egy osztagba, a csapatmunka elkerülhetetlennek tűnik, így végül barátokra talál Shinoa (a vezető), Yoichi (a szégyellős cuki srác), Kimizuki (a rivális) és Mitsuba (a tsundere, aki amúgy irtó idegesítő) személyében. Az első évad nagy része ezzel megy el, illetve azzal, ahogy Yu egyre erősebbé válik a kiképzés során.

Nem kicsit lepődtem meg, amikor a sorozat elején belecsöppentünk egy átlagos, iskolai életbe, elvégre apokalipszis van, meg minden, de oké... aztán szép lassan beindultak a dolgok, és végre betekinthettünk a vámpírok társadalmába is, akik természetesen jóval erősebbek az embereknél, emiatt lenézik, és csak élelemforrásnak, "jószágoknak" tekintik őket.

A mellékszereplők közül a legjobban talán Shinoát kedveltem. Ő Yu osztagának vezetője, egy cinikus, de szórakoztató személyiség, aki a második évad végére a barátságnál mintha egy kicsit többet mutatna főszereplőnk irányába. Az mondjuk tetszett, hogy itt kivételesen a női karakterek is képesek voltak megvédeni magukat, és nem rinyáltak feleslegesen a főhősnek, mint az Ao no Exorcistban Shiemi, fúúú... Nálam nagyrészt Shinoa vitte el a hátán a sztorit a beszólásaival és a troll stílusával. A másik ilyen személy Ferid Bathory volt, de őt néha azért lecsaptam volna. Illetve talán még Shinyát tudnám kiemelni.

Éééés igen, beleestem a csapdába: Mikát, az ügyeletes szépfiút is megszerettem, bár néha túlzásnak, erőltetettnek éreztem a kapcsolatát Yu-val, ami amúgy eléggé a shounen ai felé húz.

A grafikával és a szinkronnal én elégedett voltam, a zenék terén pedig főleg az első évad ED-je jött be, be kell vallanom, az jobban tetszett, mint a két teljes évad együttvéve, szereplőkkel, mindennel együtt.. :D

Bár szinte semmi újat nem hozott, azért kikapcsolódásnak jó volt. Sajnos tele van klisékkel, és igaz, volt benne pár egyedi ötlet, de azokat végül nem használták ki, így néha eluntam magam. A második évad vége nekem nem jött át, nagyon epic akart lenni, de sikerült túl sok mindent belesűríteni egy részbe, így egy kicsit kusza lett.

10/6
Kedvenc szereplő: Shinoa, Mika

Fictional boyfriends, avagy Top 5 (+1) férfi szereplő

Létezik olyan könyvmoly, aki ne találkozott volna "a tökéletes pasi"-val egy könyvben? Igen, biztos neked is eszedbe jutott most valaki.. ;)

Szóval gondoltam egyet, és nagy nehezen sikerült felállítanom egy sorrendet. Persze ez csak az én saját véleményem, úgyhogy ne harapd le a fejem, ha nem találod itt a te személyes kedvenced nevét. Azért azt elárulom, hogy nehéz volt leszűkíteni a listát, amiben eredetileg csak az öt legnagyobb kedvencemet akartam megemlíteni, de egyszerűen nem éreztem igazságosnak, hogy kihagyjam azt a bizonyos +1 főt. Így is fájó szívvel hagytam ki jó pár olyan srácot, aki igazán a szívemhez nőtt olvasás közben. Na de nem rinyálok, lássuk a végeredményt!

1. Daniel Altan Wing (Day)

Könyv: Marie Lu: Legenda trilógia

Bár nehéz volt összeállítanom, azt már az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ki lesz a lista élén. Lassan már két éve, hogy istenítem ezt a srácot, és akárhány lenyűgöző férfi karakterrel futok össze a könyvekben azóta, mégsem tudja senki letaszítani a trónjáról. Számomra ő az abszolút kedvenc, a tökéletes férfi szereplő. Marie Lu trilógiája egy csodálatos, de kegyetlen disztópikus világban játszódik, ami mentes mindenféle fantasy elemtől, így aztán talán kicsit fura, hogy egy olyan megrögzött fantasy rajongónak, mint nekem, az egyik legeslegnagyobb kedvence ez a könyv. Day a történet egyik főszereplője, akit úgy ismerhetünk meg, mint a Köztársaság egyik legkeresettebb bűnözőjét. De valójában ő egy csodálatos, tiszteletreméltó ember, akit csak a jó szándék vezérel. Az első oldaltól az utolsóig odavoltam érte. Kedves, önzetlen, humoros, erős, pozitív személyiség, aki bármit megtenne, hogy megóvja a szeretteit, egyszerűen semmit nem tudnék mondani, amit nem imádtam benne.

2. Will Herondale

Könyv: Cassandra Clare: Pokoli szerkezetek trilógia

Egy, a viktoriánus Angliában játszódó fantasy, fordulatokkal és romantikával fűszerezve. Mi lehet ennél jobb? Ó igen, ha az egyik férfi karakter maga a tökély benne! Na, ez lenne a Pokoli szerkezetek trilógia Will Herondale-je, akibe én menthetetlenül, pokolian belezúgtam, és totál megértettem, hogy mit eszik rajta a főszereplőnk, Tessa Gray. Jesszus, egy srác, aki jól néz ki, akinek a poénjaitól a földön fetrengek, és aki ráadásul könyvekből idéz! Egyértelmű, hogy dobogós helye van a listámon. Will sokáig sikeresen fenn tudja tartani az álarcát, a látszatot, hogy ő egy szívtelen dög, de valójában persze mind tudjuk, hogy egy szeretetre méltó, kedves srác. A kis titkai pedig csak még vonzóbbá teszik!

3. Aaron Warner Anderson

Könyv: Tahereh Mafi: Ne érints trilógia

Aki nem ismerné a sorozatot, annak most röviden vázolom a helyzetet. Van két srácunk: Adam, a kedves, védelmező, segítőkész, vicces srác. Minden lány álma, satöbbi. És van egy másik, Warner, aki egy nagyképű, hatalommániás, perverz kis pszichopata. Erre jövök én, a gyanútlan olvasó, és mi történik? Ahelyett, hogy Adam után csorgatnám a nyálam, mint minden normális ember, első pillanattól kezdve Warnernek drukkoltam, bár abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán van-e akár 0,5% esély rá, hogy ő nyerje el a főszereplő csajszi szívét. Persze nem akarok itt spoilerezni, bár Warnerről elég nehéz úgy írnom, hogy ne áruljak el pár titkos infót... úgyhogy nála most kivételesen nem fogok itt ömlengeni. Komoly jellemfejlődésen megy keresztül a történet során, és nem igazán tudom, hogy ez jó döntés volt-e az írónő részéről. Ettől függetlenül még mindig dobogós helyen van nálam.

4. Daemon Black

Könyv: Jennifer L. Armentrout: Luxen sorozat

Oké, van olyan, akinek be kell mutatnom Daemont? Vagy egyáltalán létezik olyan könyvmoly, akinek nincs benne legalább a Top10-es listájában? Az ufo-srác rendkívül népszerű karakter lett az olvasók körében, nem véletlenül. Tipikusan olyan srác, akinek szívesen lennél a barátnője: szórakoztató, védelmező, jóképű, minden, amit csak akarsz. Nem csoda, hogy ennyien imádják a sorozatot. Egy igazi rosszfiú, és valljuk be, az olvasóknál az esetek 99%-ában mindig a rosszfiú a nyerő. Daemon perverz, de csak annyira, amennyire kell. Bunkó, de csak annyira, amennyire kell. Nem is nagyon kell mást mondanom, nyilván nálam is egyértelmű volt, hogy bekerül a Top5-ös listába... de sajna a negyedik helyre csúszott. Nem tudom, talán pont azért, mert túl tökéletes. Vagy talán azért, mert néha már soknak érzem a nyáladzást a karakter körül.

5. Robin Goodfellow (Puck)

Könyv: Julie Kagawa: Vastündérek sorozat

Csakúgy, mint Warnernél, itt is úgy éreztem, hogy az árral szemben úszok. Végig érezhető volt, ahogy az írónő arra akar rávenni, hogy szeressem, imádjam Asht, közben meg csak arra tudtam gondolni, hogy "kérlek kérlek, lécci Puckot válaszd!". Puck az a srác, aki megrekedt a barát-zónában, de annyi biztos, hogy az én szekrényajtóm mindig nyitva áll előtte. ;) Képes volt feldobni az egész sorozatot, fetrengtem a röhögéstől mindig, amikor csak megszólalt, imádtam a poénjait. Emellett sokkal kedvesebben bánt Meghannel, mint Ash, soha nem titkolta előtte az érzéseit, mindig felvidította, és akárhányszor elutasították, mindig kitartott a lány mellett. Azt hiszem, ez az utóbbi tette őt számomra igazán szimpatikussá, annyira, hogy bekerüljön a listámba.

+1. Todd Hewitt

Könyv: Patrick Ness: Chaos walking trilógia

Ő egy kicsit kilóg a sorból. Kevésbé népszerű, ha könyves pasikról van szó, de nekem kihagyhatatlan. A trilógia első kötetét olvasva még nem gondoltam volna, hogy ennyire a szívemhez fog nőni, sőt, még a második kötetnél sem hittem, hogy bekerülhet ebbe a listába... és mégis itt kötött ki. Az első részben csak egy pisis kölyök, akit kezdetben elítéltem azért, ahogy a kutyájával bánt. Mostanra már úgy gondolom, hogy ő egy csodálatos karakter, minden egyes kisebb-nagyobb döntését az befolyásolja, hogy megvédje a lányt, akit szeret. Minden, amit tesz, azt érte csinálja. Rengeteg borzalmat él át, de nem változik meg a hatására, és többször is elmondja, hogy nem akar rossz ember lenni. Eszméletlen, hogy mennyit fejlődik a karaktere a történet végére!

M. J. Arlidge: Ecc, pecc

Ez él, az meghal. 

Más választás nincs.

A lány félholtan jött ki az erdőből. 

A története hihetetlen volt. Mégis igaz. 

Minden egyes iszonyú szava.

Pár nap múlva előkerül egy másik kétségbeesett megmenekült – lassan összeáll a séma. Az áldozatokat kettesével rabolják el, és szörnyű választás elé állítják őket: ölsz vagy megölnek.

Az életedet vagy az eszedet veszítenéd el inkább?

Helen Grace felügyelő a démonait legyűrve kapaszkodik fel a csúcsra. 

A láthatatlan szörny utáni nyomozás során felmerül, hogy a megoldás kulcsa a túlélőknél – a gyilkos eleven névjegyeinél – lehet.

És hiába jár sikerrel, újabb ártatlanok halnak meg…

"Törékeny dolog a bizalom – nehéz elnyerni, könnyű elveszteni."

Ezúttal egy kicsit sötétebb, komorabb hangvételű könyvre vágytam,  úgyhogy pont kapóra jött, hogy megkaptam szülinapomra az Ecc, pecc-et, elvégre már a borítóból is nyilvánvaló, hogy ez nem egy habcsókos, rózsaszín cukormázas, szerelmes regény.

Először is, imádom a fülszöveget, a brutális (brutálisan jó), véres borító után ez csak még jobban felkeltette az érdeklődésemet. Egy kicsit mintha a Fűrészre hajazott volna a sztori, kíváncsi voltam, mit hoz ki belőle az író.

Tulajdonképpen nem hoz sok újat. Ebben a könyvben a gyilkosunk kettesével rabolja el az áldozatait, majd magukra hagyja őket egy eldugott helyen, víz és élelem nélkül, mindössze egy pisztolyt hagy ott nekik, egyetlen golyóval. Rájuk bízza a választást: csak egyikük hagyhatja el élve ezt a helyet, a másiknak bizony meg kell halnia.

Kérdés, hogy melyik a jobb: meghalni, vagy úgy élni tovább az életünket, hogy örökké magunkkal kell cipelnünk a terhet, hogy megöltük a másikat?

Biztos mindenki találkozott már hasonló történetekkel, ugyanakkor ez tényleg egy remekül felépített, kidolgozott, izgalmas sztori, és annak ellenére, hogy nem egy vidám olvasmány, beszippantja az olvasót, ha egyszer belekezdtél, utána már nehéz letenni. Ismerős minden könyvmolynak az az érzés, amikor tudod, hogy már aludnod kéne, de "csak még egy fejezetet" alapon folytatod az olvasást... na, itt biztos nem csak egy fejezetet fogsz elolvasni, hiába határozod el. Egyrészt mert olvastatja magát, megragad az író stílusa, másrészt a fejezetek nagyon rövidek, mindössze két-három oldalasak, és mindegyik más-más szereplő szemszögéből mutatja be a történéseket.

Rengeteg karakter van, de mivel ilyen rövidek a fejezetek, és mert főleg a nyomozáson van a hangsúly, senkit sem ismerhetünk meg igazán. Ez az egyetlen bajom a hasonló könyvekkel, emiatt nem tudtam itt se megkedvelni a szereplőket, mert nem ismertem őket eléggé hozzá. Nem aggódtam különösebben az életükért, de azért persze drukkoltam nekik, hogy elkapják végre a gyilkost. Mondjuk Markot sajnáltam azért, ami vele történt, nem ezt érdemelte.

Főszereplőnk Helen Grace nyomozó, egy munkamániás, erős nő, akit számomra nem tett szimpatikussá, hogy ennyire mentes az érzelmektől, és csak a melónak él, de oké, vannak ilyen emberek. Ahogy egyre többet megtudunk róla, kiderül, hogy minden áldozattal kapcsolatban van valamiféleképpen. Talán a gyilkos Helennek akar üzenni valamit? De egyáltalán, honnan ismerheti őt?

"Az a meztelen igazság, hogy soha senki nem ismerheti meg a másikat."

Imádtam, ahogy összeállnak a kirakós darabkái, és ahogy egyre több és több, új kérdés merül fel. De a vége sajnos nem csattant akkorát, mint vártam. Fordulatos, tele új, váratlan helyzetekkel, de nem annyira, hogy elájuljak tőle. A gyilkos motivációja és személye nem hozta azt a "woow!" érzést. Viszont mindenképp elgondolkodtató, hogy az olvasó vajon mit tenne hasonló helyzetben. Most az mindegy, hogy a családtagodról, barátodról, vagy a munkatársadról van szó... napokig tartó éhezés és félelem bizony kihozza az állatot az emberek többségéből. Szomorú, de egyben érdekes volt megfigyelni, ahogy az áldozatok szép lassan idegroncsokká válnak. Senkinek nem kívánom ezt, elborzaszt, hogy a való életben is simán megtörténhet ilyesmi, csak mert tele van beteg emberekkel a világ.

Az a helyzet, hogy ez egy sorozat első kötete, de fogalmam sincs, mennyire kapcsolódnak egymáshoz a részek, hiszen itt (bár egy kicsit túl hirtelen lett vége) le lett zárva a sztori, nem igazán maradtak kérdések. Még nem tudom, hogy el fogom-e olvasni a többi kötetet, egyelőre ennyi pont elég volt belőle. Nem csalódtam akkorát, jó volt, izgalmas, hátborzongató, néha beteg, de rengeteg jobb könyv létezik ebben a műfajban.

Történet: 4/5

Főszereplő: 2/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: -

Ernest Cline: Ready Player One

2044-et írunk, és a valóság elég ronda egy hely. Az emberiség nagy részéhez hasonlóan a gimnazista Wade Watts is azt a kiutat látja zord környezetéből, hogy bejelentkezik az OASIS-ba, a világméretű virtuális utópiába, ahol az avatárján keresztül mindenki szabadon tanulhat, dolgozhat, és szórakozhat. Ugyancsak az emberiség nagy részéhez hasonlóan Wade is arról álmodozik, hogy ő találja meg elsőként a virtuális világ elrejtett kincsét. A szimuláció tervezőjeként ismert James Halliday ugyanis ördögi feladványt hagyott maga után, amelynek leggyorsabb megfejtője szédületes vagyonra és hatalomra tehet szert.

A Halliday által kifundált feladatok sikeres teljesítéséhez a popkultúra megszállott ismeretére van szükség, Wade pedig éppúgy otthon van a Gyalog galoppban, mint a Pac-Manben, a Rush életművében vagy az animékben. Amikor a tizennyolc éves srác hosszú évek kitartó munkája után megoldja az első feladványt, hirtelen a figyelem középpontjába kerül, és ez életveszélybe sodorja. Egyes játékosok ugyanis még a gyilkosságig is hajlandóak elmenni a mesés nyeremény megszerzéséért.

"Onnan tudod, hogy teljesen tönkrevágtad az életedet, hogy az egész világod egy szarkupaccá válik, és az egyetlen személy, aki szóba áll veled, a számítógépes rendszered mesterséges intelligenciája."

Sokáig tartózkodtam a könyvtől, főleg mert azt gondoltam, hogy csak megrögzött kockák és gamerek érthetik, én pedig nem igazán vagyok annak mondható. Oké oké, játszottam már jó pár játékkal, de az itt előforduló nevek 80%-áról még csak nem is hallottam soha.

Na de...! Aki ehhez hasonló okok miatt nem veszi a kezébe ezt a könyvet, az most jól figyeljen: rosszul csinálod! Húzz el a boltba most, és vedd meg, vagy hozd ki a könyvtárból, töltsd le, stb! Még mindig itt vagy?!

A szerző rengetegszer hivatkozik nem csak játékokra, de úgy az egész 80-as évek popkultúrájára általában: zene, filmek, sorozatok, animék, stb. Nem lehet nem észrevenni, hogy az író mennyire odavan ezekért a dolgokért, és biztos vagyok benne, hogy ő is legalább olyan jól szórakozott a könyv írása közben, mint én, amikor olvastam a sorait. Nekem legalábbis végig volt egy ilyen érzésem, annyira érezhető volt, hogy imád ezekről áradozni.

Imádtam a főszereplőt, és a mellékszereplőket is (na jó, a rosszfiúkat nyilván nem annyira). Imádtam ezt az elképesztő jövőbeli világot, olyan pontos leírásokat kapunk, hogy végig magam előtt láttam az egészet, mintha egy rohadt jó filmet néznék.

"Akkor értettem meg, hogy néha, bármennyire is rémisztő és fájdalmas, a valóság az egyetlen hely, ahol igazi boldogságra találhatunk."

Wade volt a tökéletes főszereplő. Megvan benne minden, ami kell: kedves, okos, önzetlen, jó humorú... önfeláldozó típus, de nem megy át felesleges hősködésbe a dolog, ami nagyon fontos! Eleinte úgy ismerhetjük meg, mint egy átlagos, túlsúlyos, szerencsétlen és szegény sorsú, önbizalomhiányban szenvedő srácot, akinek mindössze egyetlen barátja van, és őt is csak az OASIS-on keresztül ismeri, azaz a való életben még soha nem találkoztak.

Főhősünk egy olyan világban tengeti mindennapjait, ahol a legkevésbé sem szeretnék élni. Ott van az energiaválság, a globális felmelegedés, és hasonló finomságok. Ugyanakkor meg tudtam érteni, hogy egy ilyen helyzetben az emberek az OASIS-ba, egy fantasztikus virtuális világba menekülnek a valóság elől.

Az OASIS tervezője, James Halliday halála után hagy egy feladványt a felhasználóknak, amit ha valakinek sikerül megfejtenie, annak jutalma nem más, mint hatalom ééés... rengeteg pénz. Természetesen Wade barátunk is belevág a hajtóvadászatba, és éveken át tanulmányozza Halliday kedvenc filmjeit, játékait és dalait, így aztán ő maga is a 80-as évek "szakértőjévé" válik. Ennek ellenére még ő is meglepődik, amikor rájön a küldetés első rejtvényének megoldására, és ezzel világhírűvé válik. Azonban a vadászat ezek után kezd eldurvulni.

Wade az abszolút kedvencem, de imádtam H-t, Shoto-t és Art3mist is. Alig vártam, hogy megtudjam, kik ők a való életben, aztán mikor ez végre megtörtént, az állam nemhogy a padlót, de az alvilágot súrolta (igen H, rád gondolok)! Bár ha jobban belegondolok, nem kellett volna ennyire meglepődnöm, hiszen az Interneten is lehetsz bárki. Annak adod ki magad, akinek csak akarod.

Maga a sztori rendesen ki van dolgozva, bár a vége egy kissé kiszámítható, ez a legkevésbé sem zavart olvasás közben, és azt hiszem, ez volt a tökéletes befejezés. A regény tele van magyarázattal, az író mindig mindenbe részletesen beavatja az olvasót, így aztán az is garantáltan jól fog szórakozni, akinek semmi köze nincs a 80-as évekhez.

Mondhatnék még erről a könyvről mindenfélét, de a lényeg ugyanaz: megéri elolvasni. Izgalmas, lenyűgöző, vicces, és egyben tanulságos is. Minden korosztálynak csak ajánlani tudom, aki pedig a 80-as években nőtt fel, annak kötelező!

Alig várom, hogy láthassam a moziban, 2017 vége hirtelen nagyon nagyooon messzinek tűnik.

Történet: 5/5

Főszereplő: 5/5

Borító: 3/5

Kedvenc szereplő: Wade

Rácz-Stefán Tibor: Fogadj el!

Hiszel magadban? 

Petra a pénztelen, vidéki lány elit gimnáziumba kerül, ahol mindenki gazdag és menő, így aztán hazudik, hogy ne lógjon ki, hiába figyelmezteti Dávid. 

Petrát a lányok befogadják, barátokat szerez, egy fiú is tetszik neki, de kiderül az igazság. És ettől kezdve pokollá válik az élete. 

Túl lehet-e élni a bosszút, az iskolai megalázásokat? 

Dávidnak is van egy kínos titka, a lányok nem izgatják, de a szívét nagyon is megdobogtatja Áron, a jóképű padtársa, aki pontosan tudja ezt, és gonoszkodva ki is használja. 

A két barát szerelemmel, árulással és szenvedéllyel teli útja döbbenetes eseménybe torkoll. 

Van egy pont, amikor már nincs tovább. 

Van egy pont, ahol a szerelem már fáj.

"Tudod, ha egy barátságot hazugságok alapjaira építesz fel, akkor ne csodálkozz, ha összedől az építmény."

A történet két szálon fut, ugyanis két főszereplőnk van:

Petra egy vidéki lány, akit ösztöndíjjal felvesznek a Szép Remények nevű elit gimibe. Miután rájön, hogy a suliban szinte mindenki gazdag és menő, hazudik a családjáról és az anyagi helyzetükről, hogy könnyebben be tudjon illeszkedni a társaságba. A kis hazugságainak köszönhetően az osztály nagymenői azonnal befogadják a körükbe, de Petrának folytatnia kell a játékot, nem adhatja mellettük önmagát, ha nem akarja, hogy lebukjon.

Egyetlen ember van, akivel megbeszélheti a problémáit, és ez Dávid, a meleg srác az osztályból. Dávidnak sem indul éppen felhőtlenül a tanév: összesen két személy van, akik tudnak róla, hogy valójában a fiúkat szereti. Az egyik Petra, a másik Áron, Dávid padtársa, és egyben a srác, aki tetszik neki. És bár Áron nem árulja el senkinek a titkát, igyekszik kihasználni a helyzetét, és folyamatosan megalázza Dávidot, aki ennek ellenére is beleszeret a fiúba.

A "Dávidos" részeket egyébként én sokkal jobban szerettem. Szimpatikus volt a srác, és nem csak azért, mert hozzám hasonlóan ő is imád olvasni. Jószívű, kedves és segítőkész, és nyilván nem kürtöli világgá, hogy más, mint a többiek, de legalább nem játssza meg magát mások előtt úgy, mint Petra.
Ahogy pedig elkezdett fejlődni a kapcsolata Áronnal, a másik fiút is egyre jobban megkedveltem.

Petrát viszont sehogy sem tudtam megérteni, megkedvelni. Tudja, egyszerűen tudja, hogy hülyeséget csinál, és mégis folytatja. Persze nyilván nem érdemelte meg azt, amit kapott, és utáltam is a többieket, akik csesztették őt, de ettől még Petra ugyanúgy egy buta lány.. mégis mit gondolt, hogy 4 éven keresztül titkolózni fog, és nem fognak kiderülni a dolgai az osztálytársai előtt? Legszívesebben felpofoztam volna, főleg amikor arra gondolt, hogy mennyire szégyelli az anyját.
Az is elég nyilvánvaló volt, hogy mit akar tőle valójában Bálint, amikor a srác felhívta magához, miután többször is elmondta, hogy a szülők nincsenek otthon, aztán csak úgy önti a piát a lányba, aki persze elfogadja... istenem, nem lehet valaki ennyire naiv.
Egyszerűen tudni kell nemet mondani, és kész.

Persze nem azt mondom, hogy megérdemelte. Amit a többiek tettek vele, az borzalmas, és az még rosszabb, hogy szinte senki sem állt ki a lány mellett, még a tanárok sem segítettek neki. Így hiába nem szívatta őt például Ákos, vagy Eszter, őket sem tudtam megkedvelni, mert meg sem próbálták leállítani a többieket, csak ültek és néztek, mint a birkák.

Nagyon jól le van írva, ahogy szép lassan mindenki kiközösíti Petrát, és ahogy a lány kezdi elveszíteni a reményt, hogy valaha is jobb lehet az élete. Még a buszsofőr is csúnyán néz rá, mindenki mutogat és nevet a háta mögött, és persze senki nem kérdezi meg, hogy mi az igazság, mert csak azt látják, ami abból a bizonyos videóból lejött nekik.
És igen, ez rohadt igazságtalan: hogy amíg Petrát mindenki utálja, és ribancnak nézik, addig Bálintot mindenki isteníti.
Amúgy Petra anyját nagyon nem csíptem, szerintem egy szülőnek ilyenkor az lenne a dolga, hogy őszintén elbeszélgessen a gyerekével és kiálljon mellette, megvédje, nem pedig az, hogy duzzogjon, és bunkózzon vele.

Külön pluszpont, amiért Magyarországon játszódik a sztori, mert nagyon jól bemutatja az itteni helyzetet, az emberek hozzáállását a dolgokhoz. Egyedül talán ez az "elit iskola" dolog volt eltúlozva egy kicsit, de még az sem zavart.

"Azok akik boldogok, el sem tudják képzelni, milyen kitaszítottnak lenni."

Az egyetlen bajom az volt, hogy néhány szereplő egy kicsit erőltetettnek tűnt. Ez főleg a "menőkre" volt igaz. Barbara a legjobb példa rá, a tipikus szőke, nagymellű, beképzelt p*csa, a suli méhkirálynője. És persze az elmaradhatatlan utánfutói, Kata és Csenge. Vagy a srácok: Zoli, Zsolt és Bálint, a menő parasztok. Néha egyszerűen túlzásnak tartottam a gondolkodásmódjukat, a tetteiket, nem tűnt életszerűnek. Az életkor se lett eltalálva szerintem, nehezen tudtam elképzelni, hogy ezek mind 14-15 éves diákok.
Felvetődött bennem az a kérdés is, hogy arról a bizonyos videóról hogy a fenébe tudhat másnapra mindenki, még a buszsofőr is? Érdekes volt az is, amikor Dávid elejtette a telefont, és emiatt a lehető legrosszabb embernek lett elküldve az sms, amit Petrának címzett volna. Ez a két dolog azért elég valószínűtlen, de olvasás közben nem igazán zavart, csak fura volt.

Na, de egy kicsit még vissza Dávidhoz. Imádtam, ahogy kibontakozik a kapcsolatuk Áronnal, és igaz, én az ellenkező nemhez vonzódok, azért itt most nagyon át tudtam érezni Dávid fájdalmát, és drukkoltam neki, hogy legalább az ő történetének legyen jó vége.

A vége... khm, igen. Egyszerűen brutális volt, kegyetlen, de imádtam! Nem is bántam, hogy már a könyv elején le lett lőve (haha, értitek) a poén, egész végig azt vártam, hogy kiderüljön, ki fogja majd rendezni azt a nagy balhét és miért. Persze a könyv felétől már nyilvánvaló volt, hogy ki fog megkattanni, de azért ez így is nagyot ütött.

Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, és köszönöm az írónak is az élményt! Tanulságos, megrázó sztori, bár a 18+ jelzőt azért egy kicsit túlzásnak tartom, főleg mert gimisekről szól, akik nincsenek is még 18 évesek. :D


Történet: 4/5
Főszereplő: 3/5 (Petra), 5/5 (Dávid)
Borító: 3/5
Kedvenc szereplő: Dávid, Áron

Madeleine Roux: Asylum

A New Hampshire Egyetem nyári kurzusa a tizenhat éves Dan Crawford számára több mint egy nyári tanfolyam valóságos mentőövet jelent a fiúnak. A gimnáziumban kiközösített Dan alig várja, hogy végre új barátokat szerezhessen az érettségi előtti utolsó nyári szünetben. New Hampshire-be érkezése után azonban megtudja, hogy a nyári kollégium épületét egykor elmegyógyintézetként használták, ráadásul nem is akármilyen betegeket kezeltek ott; kivétel nélkül minden kezelt pszichopata bűnöző volt. Dan újdonsült barátaival, Abbyvel és Jordannel felfedező útra indul a nyugtalanító kollégium alagsorában lezárt titkos épületszárnyban, ahol hamar rájönnek, hogy nem véletlenül kerültek mindhárman épp oda. Lassacskán felfedik az intézet félelmetes múltjának titkát, miközben néhány titok nem véletlenül nyílik meg előttük a feltáratlan múltból.

A fülszöveget olvasva azonnal eldöntöttem, hogy nekem ez a könyv kell. Tipikus tinihorror, amiről előre tudod, hogy nem igazán fog újat mutatni, de azért reméled, hogy legalább egy picit tényleg ijesztő lesz, mert hát ezért néz/olvas az ember horrort, nem? Borzongást, izgalmat vár tőle.

Na, ez itt annyira nem jött be, de azért tudok mondani róla pozitív dolgokat is. Nyilván nem egy Stephen King sztori, nem mondanám, hogy hatalmas elvárásokkal álltam neki olvasni, ezért nem is ért nagy csalódás.

Ami azonnal szemet szúrt, az az írásmód. Se nem szép, se nem vicces, se nem borzalmas, csak egyszerűen... unalmas, felejthető.

A karakterek szintén sablonosak, semmi eredetiség nincs bennük. A gyönyörű művészlélek lány, a hisztis matekzseni, és főhősünk, Dan, akit még csak jellemezni sem tudnék, annyira unalmas karakter. Sehogy sem tudtam megkedvelni egyiket sem, nem éreztem őket "élőnek". De nem csak ők, még a barátságuk sem tűnt hihetőnek, nem is beszélve a romantikus szálról Abby és Dan között. Az utóbbira egyébként semmi szükség nem volt, csak ugye minden könyvbe kötelező rakni egy szerelmespárt. De ide szerintem pont nem kellett volna.

Maga a könyv tele van értelmetlen döntésekkel. Mert hát, ha fenyegető üzeneteket kapsz valakitől, akkor ugye logikus, hogy inkább nem szólsz róla senkinek. Ha kapsz egy üzenetet egy ismeretlentől, hogy menj éjjel az alagsorba, akkor sem szólsz senkinek, hanem inkább odamész, pedig nagyon jól tudod, hogy egy hülye vagy. És persze azt is elhallgatod mindenki elől, hogy mostanában furcsa emlékezetkieséseid vannak..

"Az a gond az emlékekkel, hogy az ember soha nem tudja előre, mikor törnek felszínre."

A félelmetesnek szánt, fekete-fehér képek egy kicsit azért hozzáadnak az olvasás élményéhez, de ijesztőnek azért nem mondanám őket. A Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei-ben akkor már sokkal nagyobb hatással voltak rám a fotók.

Amit viszont a leginkább értékelni tudtam a történetben, az maga a helyszín, vagyis az elmegyógyintézet, bár nehezen tudtam elképzelni, hogy egy ilyen helyen kapjanak szállást a diákok. Azokat a részeket szerettem leginkább, amikben a főszereplők az elmegyógyintézet elhagyatott irodáit és celláit fedezik fel, és egyre különösebb dolgokat derítenek ki. Például, hogy több sorozatgyilkost is kezeltek az épületben, akik közül az egyiknek rejtélyesen nyoma veszett, amikor bezárt az elmegyógyintézet.

Így aztán amikor nem sokkal ezután az egyik diákot meggyilkolják, Dan rögtön arra gondol, hogy talán ez a bizonyos Szobrász, az egykori páciens tért vissza, hogy bosszút álljon.

Magával a sztorival nem lenne bajom, ha nem így lenne megírva, és ha a szereplők kidolgozottabbak lennének. Így viszont az egész felejthető lett, bár az is igaz, hogy egyszer azért megéri elolvasni.

Nem túl félelmetes, és különösebben izgalmasnak sem mondanám, de néha azért el lehet rajta gondolkodni, viszont arra nem túl nehéz rájönni, hogy ki fogja várni Dant majd az alagsorban az éjszaka közepén..

Történet: 3/5

Főszereplő: 2/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: -