Megejtően szép kamasz szerelem három hónapja ez a sodró lendületű és megrázó történet, de még ennél is több: élet, halál, betegség, előítéletek és megbélyegzés, önfeláldozó igyekezet, gyász és a tragédiából való katartikus feltámadás körül forog Theo és Violet love storyja. A két végzős középiskolás fiatal öngyilkosságra készülve ismerkedik meg az iskola óratornyának keskeny párkányán állva. Ki menti meg a másik életét? Ki a felelős a másikért? Ki és mit tehet (tehetne) a leselkedő végzet ellen? Bepillanthatunk egy szeretnivaló fiú gondolat- és érzésvilágába, gyermekkori traumáiba, amelyek elkerülhetetlenül sodorják őt a kezdettől fogva sejthető végzet felé. A paradox módon felemelő vég mégis meglepetést tartogat az olvasónak, és egyhamar nem feledjük, ahogy Theót sem, aki rövid, üstökösszerű létével új életre serkenti szerelmét, Violetet.
Oké, szóval a cuki borító ellenére ez nem egy rózsaszín, szivárványos, vattacukros love story, mint ahogy azt elsőre gondoltam. Leginkább John Green műveihez tudnám hasonlítani, olvasás közben többször is beugrott egy-egy jelenetről a Csillagainkban a hiba, meg az Alaska nyomában.
Nehéz témákkal dolgozik az írónő, mint például a mentális betegségek, a kiközösítés, ítélkezés, öngyilkosság. Végig érezhető egy fura, édeskés-szomorkás hangulat, ami személy szerint engem még olvasás után sem eresztett.
A könyvben egy iskolai projektnek köszönhetően Indiana államot járhatjuk be nevezetességek után kutatva Violettel és Finch-el. A párocskát összeköti az, hogy nemrég mindketten öngyilkosságra készültek, de ahogy egyre jobban megismerkednek egymással, szép lassan szerelmesek lesznek.
Violet kilenc hónappal ezelőtt egy autóbalesetben elvesztette a nővérét, és ezt azóta sem tudta feldolgozni. Finch a suli különce, a legtöbb diák csak amolyan tipikus nyomiként gondol rá, elvált szülei pedig magasról tesznek arra, hogy mit csinál, vagy hogy egyáltalán mi van vele.
Ahogy haladunk előre, egyre nyilvánvalóbb, hogy valójában komoly gondok lapulnak meg a felszín alatt, és hogy ide igenis segítség kell.
"Te vagy a szivárvány összes színe a vakító fehérségben."
Mindkét főszereplő szimpatikus volt, könnyű megkedvelni őket, mert valahogy különlegesek. Ez sajnos a többi karakterről nem mondható el, hiszen végig nagyon idegesítő, hogy se a többi diák, se a felnőttek nem veszik észre a közelgő bajt, mert nem érdekli őket, és így nem tudják megelőzni sem.
A párbeszédeket imádtam, főleg a két főszereplő elmélkedéseit. Finch szemszögéből jobban szerettem olvasni, lenyűgözött a gondolkodásmódja, olyan furcsa, kreatív, különleges. Egyetlen bajom volt csak, hogy én többet akartam volna megtudni róla, és arról, hogy miért jutott el idáig.
De igazából mindketten olyanok voltak, mintha tényleg léteznének. Nagyon hitelesnek tűnt az egész, a könyv utolsó oldalain, az utószónál pedig meg is tudtam, hogy miért.
Emberek: merjetek segítséget kérni, és merjetek segíteni! És mindenek előtt olvassátok el ezt a könyvet!
A regénynek különben akkora sikere lett, hogy a megfilmesítéshez a jogokat már meg is vették. Ultraviola, azaz Violet szerepében Elle Fanningot láthatjuk majd. A Finch-et játszó színészről még nem született döntés, én személy szerint Logan Lermanre, vagy Thomas McDonellre szavaznék. Ti kit látnátok szívesen a mozivásznon? :)
A regénynek különben akkora sikere lett, hogy a megfilmesítéshez a jogokat már meg is vették. Ultraviola, azaz Violet szerepében Elle Fanningot láthatjuk majd. A Finch-et játszó színészről még nem született döntés, én személy szerint Logan Lermanre, vagy Thomas McDonellre szavaznék. Ti kit látnátok szívesen a mozivásznon? :)
Olvasás után újra megnéztem a borítót, és végre megértettem, hogy miért olyan amilyen. Mindennek, ami rajta látható, jelentése van, amiket megtudhatunk, ha kiolvassuk a könyvet.
Így a végén pedig csak annyit mondok:
"Én
most
darabokban
vagyok."
Történet: 4/5
Főszereplő(k): 5/5
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Finch
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése