Amy Tintera: Reboot - Lázadók hajnala

Ebben a gyorsléptékű, disztópikus, izgalmas regényben, amely biztosan felkelti Az Éhezők Viadala, A Legenda és A Beavatott rajongóinak figyelmét, egy 17 éves lány újjáélesztettként tér vissza a halálból. Kiképzik elit katonának, és arra kényszerítik, hogy harcoljon… mindaddig, amíg olyan parancsot nem kap, aminek nem engedelmeskedhet. 

Amikor Wren Conolly 5 évvel ezelőtt meghalt, mindössze 178 perc után tudták újjáéleszteni. Most ő az egyik leghalálosabb újjáélesztett mind közül… nem úgy, mint újonca, Callum 22, aki úgyszólván még mindig ember. Ahogyan Wren próbálja megtanítani Callumnak hogy hogyan legyen jó katona, a fiú reményteli mosolya átjut a védekezésén. Sajnálatosan Callum nagy szíve túl nagy felelősséget jelent, és Wren azt a parancsot kapja, hogy végezzen vele. Hogy Wren megmentse a fiút, mindent kockára kell tennie.

Már nagyon régóta vártam, hogy megjelenjen végre magyarul is ez a könyv. A fülszöveg engem simán meggyőzött, elvégre az ötlet viszonylag egyedinek mondható, arról nem is beszélve, hogy milyen ritka a badass csajszi - jófiú párosítás.

A jövőben a halottakat vissza lehet hozni az élők sorába, csakhogy ők többé már nem lesznek olyanok, mint amikor még éltek. Az újjáélesztettek sokkal erősebbek, szívósabbak az embereknél, sérüléseik hamar begyógyulnak, a bőrük sápadt, a szemeik pedig természetellenesen ragyognak. Így már nem is igazán számítanak embereknek, ráadásul minél tovább marad valaki halott az újjáélesztés előtt, annál kevesebb emberi érzelem marad benne. A 20 év alatti újjáélesztetteket kiképzik katonának, és harcra kényszerítik őket.

Wren

Főszereplőnk, Wren 178 percig volt halott, ezzel az övé a leghosszabb idő, amit a halál állapotában töltött. Még a többi újjáélesztett is tart tőle, hiszen jóval erősebb náluk. A 120 felettiek bizonyos időközönként kapnak egy-egy újoncot, akit ki kell képezniük. Wren mindig a legmagasabb számú újoncot választja, de ezúttal máshogy dönt.

Callum száma szokatlanul alacsony: mindössze 22 percig volt halott, így tulajdonképpen a többi újjáélesztett között még mindig embernek számít. Túlságosan gyenge hozzájuk képest, ráadásul minden emberi érzelem megmaradt benne, ezért cseppet sem tetszik neki, hogy esetenként ölniük kell.

Wren végül őt választja újoncának, és eltökéli, hogy jó katonát farag belőle. Csakhogy nagyon úgy tűnik, hogy ez lehetetlen, és egy idő után Wren maga is azt veszi észre, hogy gyengéd érzelmeket táplál a fiú iránt.

"Már nem vagyok olyan, mint egy ember."

Helyenként láttam, hogy feltüntetik a zombis jelzőt a könyv mellett, de igazából semmi köze nincs a "klasszikus" zombikhoz, azt leszámítva persze, hogy újjáélesztettekről van szó. Ez egy kicsit megtévesztő lehet.

Callum

A másik, ami zavaró, az a rengeteg elgépelés. Szerintem még nem is volt olyan könyvem, amiben ennyi hibát véltem felfedezni. Szóismétlés, toldalékok lehagyása, nevek elírása (egyszer Mayer, máskor Mayar), stb. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, de tényleg nevetséges, hogy ennyi hiba van benne.

Nem is beszélve az ilyen furcsaságokról:

"De ahogy kiderült, hogy az újjáélesztett korántsem azonos azzal, akit valaha ismertek, hanem annak csak egy hideg, megváltozott klónja. Már szörnyeknek neveztek bennünket."

Ez nem egy mondat akart volna lenni? És nem ez volt az egyetlen ilyen...

Maga a sztori szerintem jól ki van találva. A két főszereplővel könnyű együtt érezni, és érdekes látni, ahogy Wren viselkedése megváltozik, emberibb lesz, miután beleszeret Callumba.

A történet első részét valamiért sokkal jobban élveztem, aztán a szökés után egy kicsit kevésbé volt izgalmas, viszont az utolsó 30 oldalon megint felpörgött. SPOILER: Egy kicsit talán túl simán ment a végén az újjáélesztettek kiszabadítása és az ellenszérum megszerzése.

Imádtam az akciójeleneteket, de jól esett köztük néha-néha egy kis romantika. Callum és Wren nem viszi túlzásba a nyáladzást, a kapcsolatuk kifejezetten érdekes és aranyos.

A függővég szerencsére nem olyan, hogy kaparnom kelljen a falat a folytatásért, hanem még éppen elfogadható, jól időzített.

A végén pedig elgondolkodhatunk azon, hogy ezek az újjáélesztettek talán mégiscsak emberibbek, mint azok, akik fogva tartják őket és rabszolgaként bánnak velük.

Történet: 4/5

Főszereplő: 4/5

Borító: 4/5

Kedvenc szereplő: Wren, Callum

Ebay-es cuccok könyves bloggereknek

Az utóbbi időben eléggé rákattantam az ebayre. Most is várok néhány dolgot, és azon is gondolkoztam már, hogy valamikor hozok egy ebay-es hault (igen, mostanában igyekszem kicsit színesíteni az oldalt ilyen apróságokkal, hogy ne mindig csak könyves értékelések legyenek).

Természetesen nem csak könyves bloggereknek ajánlom ezt a bejegyzést, de miközben írtam, az volt a fő szempontom, hogy olyan dolgokat állítsak össze, amikre egy bloggernek (is) szüksége lehet.

Hol olvas a moly? #1 Cat café

Cicás kávézók Japánban

Először nézzünk egy kicsit utána, honnan is ered ez az egész. Az első cicás kávézót 1998-ban nyitották meg Tajvanon, ami a Cat Flower Garden nevet kapta. A hely hamar turistalátványosság lett, és ezután Japánban is sorra nyíltak a macskás kávézók: az első 2004-ben, Osakában, Neko no Jikan néven, majd Neko no Mise néven Tokióban, onnantól kezdve pedig már nem volt megállás, mára már csak a fővárosban több mint 50 ilyen van. Manapság a nyuszis kávézók is divatba jöttek, de ez még semmi: Tokióban találhatsz kecskés kávézót is!

Európában az első ilyen hely (macskás, nem nyulas vagy kecskés! :D) Bécsben nyílt 2012-ben, és most már Budapesten is van kettő. Picit talán bezavarhat, hogy mindkettő Cat café néven működik, pedig a tulajdonosoknak semmi közük nincs egymáshoz.

Nemrég a Révay utcai Cat cafét látogattuk meg a belvárosban, ahol több mint 10 cica lakik (a másikban azt hiszem, csak 3).

Jennifer Niven: Veled minden hely ragyogó

Megejtően szép kamasz szerelem három hónapja ez a sodró lendületű és megrázó történet, de még ennél is több: élet, halál, betegség, előítéletek és megbélyegzés, önfeláldozó igyekezet, gyász és a tragédiából való katartikus feltámadás körül forog Theo és Violet love storyja. A két végzős középiskolás fiatal öngyilkosságra készülve ismerkedik meg az iskola óratornyának keskeny párkányán állva. Ki menti meg a másik életét? Ki a felelős a másikért? Ki és mit tehet (tehetne) a leselkedő végzet ellen? Bepillanthatunk egy szeretnivaló fiú gondolat- és érzésvilágába, gyermekkori traumáiba, amelyek elkerülhetetlenül sodorják őt a kezdettől fogva sejthető végzet felé. A paradox módon felemelő vég mégis meglepetést tartogat az olvasónak, és egyhamar nem feledjük, ahogy Theót sem, aki rövid, üstökösszerű létével új életre serkenti szerelmét, Violetet.

Oké, szóval a cuki borító ellenére ez nem egy rózsaszín, szivárványos, vattacukros love story, mint ahogy azt elsőre gondoltam. Leginkább John Green műveihez tudnám hasonlítani, olvasás közben többször is beugrott egy-egy jelenetről a Csillagainkban a hiba, meg az Alaska nyomában.

Nehéz témákkal dolgozik az írónő, mint például a mentális betegségek, a kiközösítés, ítélkezés, öngyilkosság. Végig érezhető egy fura, édeskés-szomorkás hangulat, ami személy szerint engem még olvasás után sem eresztett.

A könyvben egy iskolai projektnek köszönhetően Indiana államot járhatjuk be nevezetességek után kutatva Violettel és Finch-el. A párocskát összeköti az, hogy nemrég mindketten öngyilkosságra készültek, de ahogy egyre jobban megismerkednek egymással, szép lassan szerelmesek lesznek.

Violet kilenc hónappal ezelőtt egy autóbalesetben elvesztette a nővérét, és ezt azóta sem tudta feldolgozni. Finch a suli különce, a legtöbb diák csak amolyan tipikus nyomiként gondol rá, elvált szülei pedig magasról tesznek arra, hogy mit csinál, vagy hogy egyáltalán mi van vele.

Ahogy haladunk előre, egyre nyilvánvalóbb, hogy valójában komoly gondok lapulnak meg a felszín alatt, és hogy ide igenis segítség kell.

"Te vagy a szivárvány összes színe a vakító fehérségben."

Mindkét főszereplő szimpatikus volt, könnyű megkedvelni őket, mert valahogy különlegesek. Ez sajnos a többi karakterről nem mondható el, hiszen végig nagyon idegesítő, hogy se a többi diák, se a felnőttek nem veszik észre a közelgő bajt, mert nem érdekli őket, és így nem tudják megelőzni sem.

A párbeszédeket imádtam, főleg a két főszereplő elmélkedéseit. Finch szemszögéből jobban szerettem olvasni, lenyűgözött a gondolkodásmódja, olyan furcsa, kreatív, különleges. Egyetlen bajom volt csak, hogy én többet akartam volna megtudni róla, és arról, hogy miért jutott el idáig.

De igazából mindketten olyanok voltak, mintha tényleg léteznének. Nagyon hitelesnek tűnt az egész, a könyv utolsó oldalain, az utószónál pedig meg is tudtam, hogy miért.

Emberek: merjetek segítséget kérni, és merjetek segíteni! És mindenek előtt olvassátok el ezt a könyvet!

A regénynek különben akkora sikere lett, hogy a megfilmesítéshez a jogokat már meg is vették. Ultraviola, azaz Violet szerepében Elle Fanningot láthatjuk majd. A Finch-et játszó színészről még nem született döntés, én személy szerint Logan Lermanre, vagy Thomas McDonellre szavaznék. Ti kit látnátok szívesen a mozivásznon? :)

Olvasás után újra megnéztem a borítót, és végre megértettem, hogy miért olyan amilyen. Mindennek, ami rajta látható, jelentése van, amiket megtudhatunk, ha kiolvassuk a könyvet.

Így a végén pedig csak annyit mondok:

"Én

most

darabokban

vagyok."

Történet: 4/5

Főszereplő(k): 5/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Finch

Elizabeth Haynes: A lélek legsötétje

Catherine élvezi a londoni szinglik gondtalan életét, mígnem az egyik éjszakai szórakozóhelyen megismerkedik Lee-vel. A férfi jó vágású, karizmatikus és titokzatos – elvarázsolja Catrherine-t és a lány barátnőit is. Amikor azonban kiderül, hogy Lee valójában kiszámíthatatlan, manipulatív és erőszakos, már késő: Catherine egyedül marad a kétségbeejtő helyzetben, és senki sem hisz neki. Miközben fokozatosan tárul fel előtte Lee sötét oldala, egyre jobban belegabalyodik a lelki terror és a szexuális kiszolgáltatottság sűrű hálójába. Vajon van-e kiút, el lehet-e menekülni a férfi elől, aki mindenre képes, csak hogy birtokolja vágyainak tárgyát…

Megindító, ahogy végigkövethetjük egy fiatal nő tehetetlen vergődését, miközben vele együtt rettegünk. A rendőrségi elemzőként dolgozó szerző olyan hitelesen és valósághűen ábrázolja a családon belüli erőszakot és az ennek nyomán fellépő pszichés zavarokat, hogy szinte az olvasót is megbénítja a kilátástalanság érzése…

Eléggé rákattantam a pszicho-thrillerekre, és bizonyos időközönként muszáj olvasnom egy ilyen könyvet is a sok fantasy mellett.

A lélek legsötétje jó választás azoknak, akik szeretik a borzongást, és nem riadnak vissza a komolyabb, sötétebb témáktól, mint ebben a regényben például a családon belüli erőszak, a nemi erőszak. Ha pedig nem szeretik az ilyesmit... hát, akkor is olvassák el, mert ez egy olyan téma, amit nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni.

"...meg kell tanulnom, hogy ezúttal ne legyek áldozat - se a magamé, se másé."

Két időben is fut a sztori felváltva. Az egyik részében a négy évvel ezelőtti eseményeket ismerhetjük meg, amikor a főszereplő, a 24 éves bulizós csaj, Catherine megismerkedik az egyik szórakozóhelyen Lee-vel. A lány és a barátnői is teljesen odavannak érte, hiszen elsőre tökéletesnek tűnik, olyan pasi, amilyenről minden nő álmodik. Csakhogy ahogy telik az idő, Catherine kezd rájönni, hogy a férfi közel sem olyan tökéletes, mint amilyennek hitte. Manipulatív, kiszámíthatatlan és erőszakos, először csak lelkileg, majd fizikailag is bántalmazni kezdi a lányt. Bárkihez fordulna segítségért, senki nem hisz neki, Lee mindenkinek azt mondja, hogy a lány saját magának okozza a sérüléseket. Catherine hiába próbál menekülni előle, nem tud.

A történet másik része a jelenben játszódik. Lee immár börtönben ül, de Catherine-t ez cseppet sem nyugtatja meg. Kényszeresen, órákon keresztül ellenőrzi, hogy zárva vannak-e az ajtók, ablakok, folyamatosan szorong, képtelen szabadulni a rossz emlékektől, többé már nem önmaga.

Aztán megismerkedik az új szomszéddal, a pszichológus Stuarttal, aki megpróbál segíteni neki. A kezdeti nehézségek után, ahogy egyre jobban megismerkednek, egymásba szeretnek, és Catherine úgy érzi, kezd jobban lenni. Ekkor tudja meg, hogy Lee-t kiengedték a börtönből...

Hátborzongató történet, végig bejárja valami nyugtalanító, sötét hangulat, és érezhető, hogy valami nincs rendben, valami nagyon rossz fog történni.

A két idősíkban Catherine először olyan volt, mintha két különböző személyről olvasnék, nagyon durva volt a változás. Aztán szép lassan megtudtam, mi vezetett odáig, hogy ebből az életvidám, bulizós csajsziból egy idegroncs lett.

Nagyon-nagyon szorítottam neki, amikor megpróbált elutazni New Yorkba, hogy elmeneküljön Lee elől, még akkor is, ha tudtam, hogy nem fog sikerülni. Borzalmas volt olvasni, hogy ez a pasi miket művelt vele, főleg hogy ez egy olyan dolog, ami a való életben is előfordul, megtörténhet bárkivel.

Ugyanilyen elkeserítő az is, hogy a barátnői nem hittek neki. Lee teljesen elbűvölte őket, és inkább neki adtak igazat, pedig őt csak pár hónapja ismerték...

Eleinte nem bíztam Stuartban, de aztán kezdtem megkedvelni. Nem éreztem olyan hű de erős karakternek, de legalább nem volt olyan, mint Lee, szóval innentől kezdve már csak jó lehet. Nagyon örültem, hogy jött valaki, aki Catherine minden dilijét elnézi, és megpróbál segíteni neki.

A vége nagyon tetszett. A tárgyalások is, de leginkább az utolsó jelenet, és Lee levele. Volt ugyanis egy rész a könyv elején egy gyilkosságról, amiről ezután sokáig nem esett szó, bár úgy a sztori felénél már sejtettem, hogy mi is történt ott pontosan. Na, és a végén ki is derült. Ütős befejezés volt, megoldódtak a dolgok, de azért a vészjósló hangulat megmaradt.

Mindenkinek ajánlom, mert nagyon hitelesen van felépítve, szerintem remekül ábrázolja a bántalmazott nő lelkivilágát, és hogy milyen az, amikor nem várhatsz segítséget senkitől. Vannak benne egészen durva, mocskos jelenetek mint amikor Lee úgy alázta meg Cathy-t, hogy levizelte, jézusom... de ez igenis olyan téma, amivel szerintem foglalkozni kell, nem szabad szó nélkül elmenni mellette. Tehát ha eddig úgy álltál a családon belüli erőszakhoz, hogy "ha nem képes otthagyni őt, meg is érdemli", akkor sürgősen olvasd el ezt a könyvet!

Történet: 5/5

Főszereplő: 5/5

Borító: 4/5

Kedvenc szereplő: Catherine, Stuart

Mark Lawrence: Tövisek hercege

Óvakodj a Tövisek Hercegétől…

Kilencévesen végignézte, ahogy anyját és öccsét meggyilkolják. Tizenhárom évesen már egy vérszomjas rablóbanda vezére.

Tizenöt évesen király akar lenni…

Elérkezett az idő, hogy Honorous Jorg Ancrath herceg visszatérjen a várba, amelynek egykor hátat fordított, és elvegye, ami jog szerint őt illeti. Mióta egy tüskebokor tövisein vergődve végig kellett néznie, ahogy Renar gróf emberei lemészárolják anyját és kistestvérét, Jorgot pusztán a harag vezérli. Élet és halál számára csak játszma – és nincs vesztenivalója.

Ám atyja várában ármány leselkedik rá. Ármány és fekete mágia. Bármennyire megingathatatlan is az akaratereje, legyőzheti-e egyetlen fiatalember az elképzelhetetlen hatalommal bíró ellenséget?



Na, hát ilyen antihősről sem olvastam még! Főszereplőnk, Jorg még csak tizenhárom éves, de ez senkit ne tévesszen meg, mert nem egy gyerekkönyvről van szó.
Ahogy a fülszövegből is kiderül, Jorg egy gyilkos rablóbanda vezére, de valójában a király fia is egyben. Tíz éves korában fordított hátat az apjának, amikor úgy döntött, hogy a saját maga, egyedül bosszulja meg anyja és kisöccse halálát, akiket Renar gróf emberei öltek meg, és ő tehetetlenül nézte végig az egészet. Az eset óta tulajdonképpen érzéketlen mások szenvedésére, könyörtelen vezér lett belőle.

Nem is nagyon lep meg, hogy ennyire megosztó ez a könyv. Már csak a főszereplő miatt sem, aki 13-14 évesen már gyilkos és erőszaktevő. Én mégis azok közé tartozom, akiknek bejött a könyv. Érdekes volt, főleg a lélektani része, a cselekmény pedig csak rátett egy lapáttal: amilyen brutális, olyan olvasmányos a stílusa. Egy kicsit a Trónok harcára emlékeztetett, meg úgy igazából Jorg is olyan, mintha valaki összegyúrta volna Joffrey-t és Ramsay-t. Lehet, hogy én se vagyok normális, de nekem tetszett az eredmény!

Tetszik, hogy nincs teljesen egyértelműen leírva, hogy miért olyan a világ amilyen, és bizony oda kell figyelni, ha meg akarjuk érteni a dolgokat. Azért a közepe felé már szépen kezd kibontakozni, hogy egy disztópiáról van szó, nem egy átlagos, középkori fantasy-ról, ahogy azt az elején gondolnánk. A könyv végére azért még maradnak bőven megválaszolatlan kérdések, de ez még csak a trilógia első része. Több helyen is olvastam, hogy a másik két kötet még jobb is, mint az első, úgyhogy hamarosan bele is vágok a folytatásba.

Kezdetben nekem túl sokan voltak a rablóbanda tagjai ahhoz, hogy minden nevet és arcot megjegyezzek. A könyv végére azért jelentősen csökken a számuk: könnyű meghalni ebben a könyörtelen világban. Makin és a Núbai volt köztük az a kettő, akik szimpatikusak voltak, ők Jorg leghűségesebb követői. A többiek nem nőttek a szívemhez (mondjuk nem is igazán ismerhetjük meg őket), Jorg apja, Olidan király meg aztán főleg. Azért Katherine-re kíváncsi vagyok, hogy lesz-e vele valami, egyelőre nem tudom, hogyan viszonyuljak hozzá.

Imádtam, hogy két idősíkban játszódik a sztori, ugyanis visszatekintünk a négy évvel ezelőtti eseményekre, amikor Jorg szemtanúja lesz az anyja és az öccse lemészárlásának, majd hónapokig szenved a saját sérüléseitől. Így sokkal érthetőbb, hogy a jelenben játszódó részekben Jorg miért olyan, amilyen.

Összességében nekem tetszett a könyv, izgalmas és különleges volt, nem olyan, amilyet általában olvasni szoktam. Voltak benne klisés jelenetek és egyéb furcsaságok, de mindenképp megéri elolvasni, ha nincs bajod a káromkodással, vérengzéssel.

Történet: 4/5
Főszereplő: 4/5
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Makin, Jorg

Rick Riordan: A csontlabirintus (A 39 kulcs I.)

Mi történne, ha rájönnél, hogy a családod az egyik leghatalmasabb család a történelemben? Mi lenne, ha azt mondanák, hogy a család erejének forrását elrejtették a világ különböző részein, 39 kulcs formájában? Mi lenne, ha választás elé állítanának – fogod az egymillió dollárt és elsétálsz. vagy megkapod az első kulcsot? Ha Amy vagy Dan Cahill helyében vagy, a kulcsot választod – és megkezdődik a veszélyes hajsza.

A 39 kulcs sorozat több író együttműködésével jött létre, akik közül a legismertebb egyértelműen Rick Riordan. Az ő neve a legtöbb molynak ismerős lehet, hiszen neki köszönhetjük a nagy sikerű Percy Jackson sorozatot.

Ezúttal egy testvérpár, Amy és Dan Cahill kalandjait követhetjük nyomon, akik a nagyanyjuk, Grace temetésén felfedezik, hogy az övék a legbefolyásosabb család a történelemben. Választhatnak: vagy elvisznek egymillió dollárt, vagy kapnak egy kulcsot, és részt vehetnek egy olyan játszmában, aminek a nyertese a világ leghatalmasabb emberévé válhat, bár pontosan nem derül ki, hogy mit is jelent ez. Bár Amy-nek és Dannek semmi vagyona nincs, mégis a kulcsot választják, így hát megkezdődik a hajsza a 39 kulcs után. Csakhogy a másik 6 csapat, akik mind Cahillok, folyamatosan keresztbe tesznek a testvéreknek, és megpróbálják eltenni őket láb alól.

A különös verseny alatt Amy és Dan bejárják a világot a sorozat alatt. Ebben a részben Párizsba látogatnak, ahol Benjamin Franklin után kell nyomozniuk, ugyanis a jelek szerint az egyik kulcs vele áll kapcsolatban.

Dan Cahill

Amy és Dan mindketten szimpatikus karakterek, bár engem egy kicsit zavart, hogy 14 és 11 éves gyerekekről van szó, és én például így 21 évesen se tudtam volna megfejteni egy csomó mindent, amit ők simán kitaláltak. Mint a testvérek általában, állandóan civakodnak, és mindketten úgy tartják, hogy a másik a legidegesítőbb személy a világon, de közben persze azért vigyáznak egymásra. Amy az okostojás, aki leginkább olvasni szeret, Dan pedig a fiatalabb testvér, aki nagyon jól ért a számokhoz, és baseball kártyákat gyűjt. Szüleik meghaltak, azóta nagynénjük, Beatrice néni vette magához őket, akit a gyerekek nem igazán kedvelnek. Nevelőnőjüket, Nellie-t viszont szeretik, és a lány el is kíséri őket az útjukon. Nellie imádja a zenét és a gasztronómiát, néha ugyan hőbörög, de mindig segít a tesóknak, és mellettük áll a bajban.

A többi csapat tagjai közül senkit sem kedveltem meg. A Holt családtól a falat kapartam, annyira idegesítettek: Eisenhower és Mary-Todd, valamint a gyerekeik, a tizennégy éves Hamilton, és a fiatalabb testvérei, Madison és Reagan.

A fiatal, híres tv sztár, Jonah Wizard, akinek ugyan volt néhány vicces jelenete, de ettől függetlenül  az önteltsége miatt ellenszenves karakter.

Ian és Natalie Kabrával, valamint az öreg Alastairrel is lesznek még gondok, az tuti.

"- Veszélyes lehet! - mondta Amy.

- Igazad van- értett egyet Dan. - Hölgyek előre!"

Jonah Wizard

Az a baj, hogy karakterek terén nem túl erős a sztori. Igazából szerintem elég felszínes az összes, és a Kabrák meg a Holtok, meg a mittudoménkikvannakmég nekem konkrétan ugyanolyannak tűnnek, nem is nagyon tudtam megkülönböztetni őket eleinte. A történet ugyan kalandos, de számomra nem mindig volt izgalmas, és még csak azt se mondhatom, hogy azért, mert kinőttem az ilyen könyvekből, mivel a Percy Jackson sorozatot (ami ugye nagyon hasonló) imádtam. Volt néhány olyan jelenet, ami nekem sehogy se jött át. Például: ég a ház, kétségbeesve próbálsz kijutni valahogy, mire észreveszed, hogy a szőnyegen a sárkányok mind ugyanabba az irányba repülnek. Ohóó, akkor biztos arra van a titkos kijárat! Hát persze! Mégis ki a fenének jutna eszébe ilyesmi, főleg egy ekkora stresszhelyzetben?

Ami viszont tetszett, azok Amy és Dan civakodásai, jókat vigyorogtam rajtuk, egy kicsit Percy-re és Annabeth-re hasonlítottak. Maga az alapsztori is nagyon ötletes, bár még nem tudom, mi fog kisülni belőle.

Történet: 3/5

Főszereplő(k): 4/5

Borító: 4/5

Kedvenc szereplő: Dan, Amy

Könyvmoly kisokos

Írtam egy kis útmutatót azoknak a könyvmolyoknak, akik még nincsenek teljesen tisztában például a disztópia, a steampunk, vagy a YA jelentésével. És ha már ilyen szépen összegyűjtjük ezeket a műfajokat, mutatok is melléjük néhány példát, amiket szerintem érdemes elolvasni.

Disztópia: Kezdjük mondjuk ezzel, hiszen nagyon is kedvelt manapság a könyvmolyok körében. Röviden és tömören a disztópia egy elképzelt negatív jövőkép. A disztópikus társadalom általános jellemzői a nyomorúságos életkörülmények, a szegénység, az elnyomás, vagyis ez egy olyan jövőkép, amit mindenképp szeretnénk elkerülni. Ilyen például Marie Lu Legenda trilógiája, vagy Suzanne Collins népszerű Az éhezők viadala trilógiája. Ugyanakkor nem új műfajról van szó, hiszen ide tartozik az 1932-es Szép új világ, illetve George Orwell 1984 című regénye is.

Fantasy: Többnyire a múltban, vagy egy képzelt világban játszódik, fő jellemzői a mágia, misztikum, és a természetfeletti lények (pl. sárkányok, tündérek). Általában a jó és a rossz harcáról szól, és van egy központi főhősünk is, akinek a kalandjait nyomon követhetjük. A fantasy műfaj köré mára már egész kultúra szerveződött, és egyértelműen Tolkien A Gyűrűk Ura trilógiája tette igazán népszerűvé.

Zankyou no Terror

Váratlan események bolygatják fel Tokió lakóinak életét. Egy terrorista csoport jelenik meg a város területén belül, akik már felbukkanásukkor ellopnak egy igen veszélyes dolgot, ami lényegében egy atombomba. A dolog ráadása, hogy csupán két fiatal srác – akik a Nine, illetve a Twelve sorszámnevet viselik – alkotja ezt a csoportot, melyet Sphinxként ismer meg a világ. Különös s kissé furfangosnak tekinthető rejtvényeikkel teszik próbára a várost, azon belül is az azt védő rendi erőket. A rejtvények megoldása ugyanis az egyetlen kulcs a városon belül elrejtett bombák hatástalanítására. Legnagyobb segítsége ezen erőknek a történetben hamar szerepet kapó Shibazaki Kenjirou. S mégis, idővel rá kell jöjjünk, hogy mégsem egy szokványos terrorista csoporttal állunk szemben, hanem két olyan emberrel, akik tettei mögött komoly cél húzódik. Az események közepette válik fontos szereplővé Mishima Lisa is, aki a Sphinx cinkosává válik, illetve Five, aki sokkal inkább az őket üldöző erőkhöz sorolható.

(forrás: AnimeAddicts)

Egy újabb anime értékeléssel jövök, csak hogy ilyen is legyen azért legalább egyszer egy hónapban. Ezúttal elég friss az élmény, a Zankyou no Terror ugyan 2014-es anime, és már egy ideje szemeztem vele, csak most jutottam el odáig, hogy meg is nézzem.

Az első rész szerintem elég ütősre sikeredett, ráadásul egy rakás kérdőjelet hagyott bennem, ezért lelkesen, nagy elvárásokkal álltam neki a folytatásnak. Maga az alapötlet nekem nagyon tetszett: adott két kamasz srác, akik ketten egy terrorista csoportot alkotnak, és magukat Sphinx-nek nevezik. Az Internetre feltöltött videóikban rejtvényeket adnak fel a rendőrségnek, amiket ha sikerül megoldaniuk, hatástalaníthatják a bombákat. A videókból azonban (bár a terroristák maszkban vannak) világosan látszik, hogy fiatal srácokról van szó, így hát mindenkiben felmerül a kérdés, hogy vajon miért csinálják ezt, ahelyett, hogy tanulással, csajozással és bulizással töltenék az idejüket, mint minden más, normális tinédzser?

Néha volt egy kis Death Note feelingem, de ez ne tévesszen meg senkit, mert a kettőnek köze nincs egymáshoz.

Ha a karaktereket nézzük, sokkal-sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőlük. Mondjuk 11 rész nem túl sok, így talán nem is kéne csodálkoznom azon, hogy a szereplők ennyi idő alatt nem nőttek a szívemhez. A nyomozót, Shibazakit kedveltem (bár elég furcsa, hogy a rendőrök közül egyedül neki van annyi esze, hogy meg tudja oldani a rejtvényeket), és Sphix 2-nek, azaz Twelve-nek is voltak jó pillanatai, de Nine és Lisa (jesszus, főleg Lisa!) nem lettek a kedvenceim, ők leginkább olyanok, mint egy üres bábu. Csak Lisánál ehhez még hozzá jött az is, hogy iszonyú idegesítő volt az életképtelensége. Pedig az elején még úgy-ahogy szimpatizáltam vele a nehéz helyzete miatt (zaklatják a suliban, ráadásul az anyja is az "elviselhetetlen" kategóriába tartozik), onnantól kezdve, hogy a Sphinx srácokkal kezd lógni, csak hátráltatni tudja őket.

Még akihez nagy reményeket fűztem, az Five volt, de úgy érzem, nem igazán kezdtek vele semmit a készítők.

Na de a sztori viszont nagyon jó, a végére minden értelmet nyer és szépen összeáll, ráadásul az utolsó rész elég nagy hatással volt rám, főleg mikor (SPOILER) Tweve-t lelövik, bár amúgy sem várt volna rá szebb sors, de azért elég megrázó volt.

Illetve voltak még nagyon jó pillanatok, a legnagyobb kedvencem az óriáskerekes jelenet, amikor Twelve megpróbálja lehetetlen idő alatt hatástalanítani a Lisára erősített bombákat. Összevissza izgultam magam, a zene alatta pedig csak hab volt a tortán! *-*

Na igen... az OP és az ED nekem nem jött be, de az aláfestő zenék zseniálisak, és nagyon sokat hozzáadnak a hangulathoz.

Összességében mivel elég rövidke, szerintem ennyi időt azért simán megéri rááldozni. A karakterek terén gyenge, de a sztori tele van váratlan fordulatokkal, izgalmas és megható jelenetekkel, jó kis háttérzenékkel. Nálam a pontozásnál főleg a befejezés húzta fel nagyon... szomorú, de így tökéletes, ahogy van.

10/8

Kedvenc szereplő: Shibazaki, Twelve

Jennifer L. Armentrout: Shadows - Árnyak

Dawson Black mindenre számított, csak Bethany Williamsre nem. Egy luxen, vagyis egy földre szállt idegen számára a földi lányok, nos…, érdekesek. De mivel a luxeneknek titokban kell tartaniuk valódi kilétüket, őrültség lenne beleszeretni az egyikbe. 

Veszedelmes. Kísértő. Tilos.. 

Bethany nem tagadhatja le a közte és Dawson közt azonnal létrejött kapcsolatot. És bár nincs szüksége a szerelem bonyodalmaira, mégsem tud távol maradni tőle. Valahányszor összenéznek, Bethany beleszédül. 

Elbűvölte. Vonzza. Szereti. 

Dawson titka megváltoztatja Bethany életét… és veszélybe is sodorja a lányt. De még Dawson sem tehet kockára mindent egyetlen emberlányért. A sors azonban elkerülhetetlen… akárcsak a szerelem.

Aki olvasta a Luxen sorozatot, annak már talán megfordult a fejében, hogy szívesen elolvasná Dawson és Bethany történetét is, és szerencsére ezt most már meg is tehetjük, mióta megjelent a kb 200 oldalas előzmény novella, a Shadows.

Megtudhatjuk, hogyan találkozott Dawson és Beth, hogyan szerettek egymásba, és hogy a környezetükre (azaz Daemonékra) milyen hatással volt a kapcsolatuk.

Nem bántam meg, hogy elolvastam, de nekem nem sokat adott hozzá a történethez, maximum annyit, hogy Adamet (Ash és Andrew tesóját) jobban megkedveltem. Jókat vigyorogtam, amikor Daemon hangoztatta, hogy márpedig arra várhatunk, hogy ő összejöjjön egy emberrel, és a novellát elolvasva már valamilyen szinten érthető, hogy miért volt bunkó olyan sokszor Katy-vel az Obszidiánban. Dee pedig mint mindig, most is nagyon cuki volt, abszolút kedvencem a női szereplők közül.

"– …Legközelebb majd azt vesszük észre, hogy te is egy emberrel jársz? 

Daemon hangos nevetésben tört ki. 

– Na, hát azt várhatjátok!"

Dawson és Bethany története egy cukormázas love story, megrázó befejezéssel (persze aki nem ezzel a novellával indította a sorozatot, az nem igazán lepődött meg a végén).

Aranyosak voltak, ahogy ennyire ragaszkodtak egymáshoz, még akkor is, ha körülöttük senki nem helyeselte a kapcsolatukat. Nem nőttek úgy a szívemhez, mint Daemon és Katy, mert nem volt bennük semmi egyedi vagy különleges, de azért jó volt róluk olvasni, bár néha eluntam magam. Nekem hiányzott az a kis vicces csipkelődés is, amit a Daemon-Katy páros szokott lerendezni.

Nem valami akciódús történet, mert igazából csak az utolsó oldalakon jön egy kis izgalom. Ezen a téren kicsit többet vártam, mert reménykedtem benne, hogy nem zárul le ott a sztori, hogy Dawson és Bethany eltűnnek. Leginkább az érdekelt, hogy mi történt velük utána.

Sokkal-sokkal jobbat is ki lehetett volna hozni ebből az előzménykötetből szerintem. Össze sem hasonlítható a sorozat többi részével.

Luxen rajongóknak persze alapmű, de aki most akar nekivágni a sorozatnak, az szerintem ne ezzel kezdje.

Történet: 3/5

Főszereplő(k): 3/5

Borító: 4/5

Kedvenc szereplő: Daemon, Dee

Victoria Aveyard: Vörös királynő

AZ ISKOLÁBAN TANULTUNK AZ ELŐTTÜNK LÉTEZETT VILÁGRÓL, az angyalokról és istenekről, akik az égben laktak, és szelíd szerettel uralkodtak a Földön. 

Egyesek szerint ezek csak mesék, de én nem hiszem.

Még mindig uralkodnak fölöttünk az istenek. 

Lejöttek a csillagok közül. 

ÉS MÁR NEM SZELÍDEK.

A közrendű, nyomorgó Vörösök az Ezüstök uralma alatt élnek, akik isteni hatalommal bíró harcosok. 

Mare Barrow, a tizenhét éves falusi Vörös lány számára úgy tűnik, soha semmi nem fog megváltozni. 

Mare az Ezüstök palotájába kerül, hogy azok között dolgozzon, akiket legjobban gyűlöl. Hamar felfedezi azonban, hogy vörös vére ellenére ő is halálos hatalommal bír, amely az Ezüstök uralmának végét jelentheti.

A hatalom játszmája azonban veszedelmes, és ki tudná megmondani, hogy ebben a vér által kettéosztott világban ki kerül ki győzedelmesen?

Nulla elvárással álltam neki az olvasásnak, igazából azt se tudtam, miről szól majd a sztori. A könyv hátulján a fülszöveg alig árul el valamit, csak valami angyalokról hadovál, amivel sikerült egy kicsit megtévesztenie. Olyasmire számítottam, mint az Angelfall (ha már gonosz angyalok..), de persze köze nincs hozzá a sztorinak.

Igazából végig olyan érzésem volt, hogy ezt a sztorit én már olvastam valahol... innen-onnan összeollózott történetről van szó, egy kis Párválasztó, egy kis Trónok Harca, egy kis Éhezők viadala, meg egy kis X-men.

"A régi tündérmesékben eljön egy hős. De minden hősöm eltűnt vagy meghalt. Értem senki nem jön el."

Egy olyan világban járunk, ahol a különleges képességekkel bíró Ezüstök uralkodnak az egyszerű emberek, azaz a Vörösök felett. Utóbbiak koszos kis falvakban élnek, és keményen meg kell dolgozniuk mindenért. Ha nem találnak maguknak munkát 18 éves korukig, az Ezüstök besorozzák őket.

Főszereplőnk, Mare Borrow 17 éves, így még van egy éve, mielőtt csatába küldik. Húgával, Gisával ellentétben neki nincs munkája, viszont az idők során profi zsebtolvaj lett belőle. Három bátyját már besorozták, így most csak Gisával és a szüleivel él.

Amikor legjobb barátja, Kilorn elveszíti a munkáját, Mare mindenképp segíteni akar neki elmenekülni az Ezüstök elől. Így találkozik Farley-vel, egy lánnyal, aki egy kisebb vagyonért cserébe hajlandó megszöktetni mindkettejüket. Bár Mare tudja, hogy elég reménytelen a helyzetük, veszélyes akcióra vállalkozik: ezúttal Vörösök helyett Ezüstöket fog kizsebelni. Csakhogy a dolog nem úgy sül el, ahogy tervezte, ráadásul még a húga is komolyan megsérül.

Aznap este főhősünk találkozik egy fiúval, akinek elmeséli, milyen szorult helyzetben van. Arra nem is számít, hogy nem sokkal ezután ez a srác a király palotájában szerez neki állást.

Farley

Innentől kezdve tovább bonyolódnak az események. Kiderül, hogy ki is valójában ez a fiú, és belecsöppenünk egy Párválasztóba, ahol Mare-nek sikerül felhívni magára a figyelmet. Nem is akármivel, ugyanis főhősünknek bár vörös a vére, az Ezüstökhöz hasonlóan különleges erőt birtokol, aminek többek között maga a király és a királynő is szemtanúja lesz...

Viszonylag nehezen indult be a sztori, de a végére egész jónak éreztem, főleg az utolsó pár fejezetet, ahol csak úgy pörögnek az események.

Több váratlan fordulat is van, de nem igazán sikerült meglepniük, ami egy kicsit visszavett az élményből.

Emellett sokszor nem értettem egyet a főszereplővel. Nem is nőtt túlságosan a szívemhez, de ezzel nem csak vele vagyok így. A két herceget se tudtam hova tenni, egyszer megszerettem őket, aztán csináltak valamit, ami miatt már nem voltak olyan szimpatikusak, aztán megint kibékültem velük, stb. SPOILER: azért kár, hogy Maven ilyen seggfej lett a végére, pedig ő egész normális karakternek tűnt. Mondjuk nem igazán lepett meg, hogy csak megjátszotta magát, hiszen gyanúsan sokszor utalnak rá, hogy "az anyja fia", meg hogy Mare-nek nem kéne megbíznia benne... ha ezek nem lettek volna, akkor sokkal hatásosabb lett volna az árulása.

"Azt hiszem, te vagy a jövő. Azt hiszem, te vagy az új hajnal."

A királynő engem nagyon durván Cersei-re emlékeztetett a Trónok harcából. Igazából valamiért az elejétől fogva úgy képzeltem el, mint őt, de aztán a végére kiderült, hogy több a hasonlóság, mint hittem. Egy sunyi dög, de a gyerekéért ölni is képes.

Maven és Cal közül sokáig Calnek drukkoltam, aztán Mavennek, aztán megint Calnek... húú, azért voltak itt hullámvölgyek! Ez mondjuk nem feltétlenül rossz, mert legalább itt tényleg nincs tökéletes szereplő, hibázik mindenki, elég rendesen. Ettől valahogy emberibbek lesznek a karakterek.

Imádtam az Ezüstök különféle képességeit! Akárhány könyvben olvasok ilyenekről, sehogy se tudom megunni. Itt például Cal és Maven képesek uralni a tüzet, a királynő pedig egy suttogó, aki belelát mások gondolataiba, és képes rájuk kényszeríteni a saját akaratát.

Mare ugyan nem Ezüst, mégis van képessége, a többiek ezért néha "kis villámlány"-nak nevezik őt.

Bár szerintem többet is ki lehetett volna hozni belőle, azért nem csalódtam benne, egész élvezhető volt, főleg a könyv második felében. Egy kicsit több akciót elviseltem volna, de arra még ott van ugye a folytatás, amit kíváncsian várok.

Történet: 4/5

Főszereplő: 4/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Cal