Ergo Proxy

Aki szeret agyalni, szereti a filozófiát, a sötétebb hangulatot, az elvont dolgokat, az imádni fogja ezt az animét.

Már nem is emlékszem, hogyan "találkoztam" először az Ergo Proxy-val, de azt tudom, hogy a képek és a tartalom alapján nagyon bejött, és már alig vártam, hogy láthassam. Aztán amikor megnéztem az első részt, elég csalódott lettem: nem olyan volt, mint amire számítottam. De mivel utálom félbehagyni a dolgokat, gondoltam, adok neki még egy esélyt, úgyhogy továbbmentem a következő részre. Ebből pedig az lett, hogy néhány nap alatt végignéztem az egész sorozatot.

Ergo Proxy

Az éppen pusztuló Földön járunk, ahol a levegő mérgező, és ahol mindig sötét van. Létezik azonban egy Romdeau nevű város, ahol a polgárok és a bevándorlók biztonságban élhetnek. Robotok (vagy ahogy itt hívják őket: autoreiv-ek) segítik őket mindenben.

Néhány autoreiv-et azonban megfertőz egy Cogito nevű vírus, aminek köszönhetően a robotok öntudatra ébrednek és gyilkolni kezdenek. Főszereplőnk, Re-l Mayer felügyelő nyomoz az ügyben autoreiv partnerével, Iggy-vel, és közben találkozik egy ismeretlen lénnyel. Ám amikor jelenti az esetet a központnak, azok úgy tesznek, mintha a dolog meg sem történt volna, és Re-l rájön, hogy valamit titkolnak előtte. Amikor nyomozásba kezd, mindössze egyetlen szó az, amit talál: Proxy. Re-l nem tudja, mit jelent, de hamarosan kiderül, hogy egy Vincent nevű bevándorló valamilyen kapcsolatban áll a titokzatos Proxy-val. Így hát csatlakozik hozzá, hogy többet tudjon meg a lényről.

Nem egy pörgős animéről van szó. Igazából az egész cselekményt össze tudnám foglalni három mondatban. Nagyon lassan halad a történet, néha volt egy-két izgalmas rész, de alapvetően inkább olyan filozofikus műnek mondanám. Sokáig teljes sötétségben tapogatóztam, fogalmam sem volt, hogy miről szólt az éppen megnézett epizód, és csak jóval később estek le a dolgok.

A hangulat nem valami vidám, elég sötét, darkos, és hát valljuk be, egy kicsit lehangoló (legalábbis nekem az volt már néha).

A zene viszont csodás, főleg az opening (lejjebb láthatjátok), és az ending is tökéletesen passzol a sorozathoz.

Re-l Mayer egy agyonsminkelt, kissé arrogáns, rideg lány, egyszerre imádtam és utáltam. Mellesleg a kormányzó unokája.

A másik főszereplőnk, Vincent Law, pont az ellentéte: egy szerény srác, aki szerelmes Re-l-be, és aki nem emlékszik a múltjára.

Harmadik főszereplőnek kapunk egy fertőzött (vagyis öntudatra ébredt) autoreiv-et, Pino-t. Ő egy társ-típusú autoreiv, aki úgy néz ki, mint egy kislány. Kíváncsi, ártatlan, és nagyon makacs tud lenni. 

A szereplők érdekes átalakuláson mennek át. Persze a jellemüket tekintve, bár jó volt látni azt is, hogy Vincent végre kinyitja a szemét, reméltem, hogy nem marad végig olyan csíkszemű, mert már nagyon idegesített (aki látta, érti..). :D Tök szép volt a grafika meg minden, erre beraknak egy olyan srácot főszereplőnek, aki iszonyú bénán néz ki. De szerencsére ahogy a jelleme, úgy a kinézete is változik.

Tehát Re-l egy kicsit felenged a végére, nem lesz olyan arrogáns és komor, ellenben Vincent egy kicsit megkomolyodik.

Mikor elértem a sorozat végére, értetlenül ültem egy darabig, nem kis fejfájást okozott, hogy összerakjam a dolgokat, és itt jöttem rá, hogy valószínűleg nem figyeltem eléggé. A magyarázatokat ugyanis apránként tudhatjuk meg a történet során, néhány rövid megjegyzésből és utalásokból. Miért lett olyan a Föld, amilyen, stb. Szóval nagyon résen kell lenni, ha nem akarunk értetlenül bámulni az utolsó rész végénél.

Itt jön a képbe az a bizonyos két rész, az egyik a kvízműsoros, a másik a vidámparkos (talán a 11. és a 19. epizód? nem emlékszem), amiket sokan feleslegesnek és értelmetlennek gondolnak. Tény, hogy nem igazán passzolnak a történet hangulatához, de elég sok információ derül ki bennük, amik az utolsó részben fontosak lehetnek.

Érdemes többször is megnézni a sorozatot, az a tuti. Úgy majd minden meg fog világosodni. Azt hiszem, kell egy alapműveltség, a mitológia, a vallás és a filozófia ismerete ahhoz, hogy igazán megértsük a dolgokat.

Összességében tehát egy elgondolkodtató, filozofikus sci-firől van szó, amiben nem az akción van a hangsúly. Csak akkor élvezhető igazán, ha minden kis részletet megértünk (bár ez nem az a tipikus hétvégi, szórakoztató sorozat, kell hozzá egy bizonyos hangulat).

Különösebb problémám nem volt vele, az első három rész után már nem untam, és egyre érdekesebbnek találtam. A zenéért hatalmas pluszpont jár, és a végén a csattanó miatt is.

Nem lett kedvenc, nekem túl nehezen követhető, de miután megértettem a lényeget, elég nagy hatással lett rám (legalábbis napokig agyaltam rajta), ezért:

10/7

Kedvenc szereplő: Pino

Rachel Hawkins: Démonüveg

Amikor belekezdtem a Hex Hall sorozatba, még nem gondoltam volna, hogy egy ennyire izgalmas történetről van szó, inkább csak valami laza tinilányos sztorinak hittem. És tulajdonképpen az első kötet (részben) tényleg ilyen, de a Démonüvegben már igazán felpörögtek az események.

Leírás:

Sophie Mercer azt hiszi magáról, hogy boszorkány, és ezért került be a Hex Hallba, a kiskorú prodigiumok (vagyis boszorkányok, alakváltók és tündérek) javítóintézetébe, de rájön a családi titokra, és arra, hogy Archer Cross, aki iránt gyöngéd érzelmeket táplál, A Szem ügynöke. Azé a csoportosulásé, aminek egyetlen célja, hogy a prodigiumokat eltöröljék a föld színéről.

Kiderül az is, hogy Sophie a világon élő két démon egyike – a másik démon az apja. De ami még ennél is rosszabb, hogy olyan varázserő birtokába került, ami életveszéllyel fenyegeti a szeretteit. Ezért úgy dönt, hogy Londonba megy, és aláveti magát a Megfosztásnak, annak a veszélyes rituálénak, ami során vagy a varázserejét veszti el örökre, vagy az életét.

De amikor Angliába érkezik, megdöbbentő felfedezést tesz. Kiderül, hogy az új lakótársai is démonok. Valaki démonokat ébreszt, méghozzá azzal a hátsószándékkal, hogy felhasználja az erejüket – és nem biztos, hogy jó célokra. Eközben A Szem Archer Cross segítségével tovább vadászik Sophie-ra, de Sophie már nem érez a fiú iránt semmit. Vagy mégis?

Mint az előző kötet, ez is kiolvasható néhány óra alatt. Elég rövid, és rengeteg dolog történik benne, de mégsem érzi azt az olvasó, hogy összecsapott. Sehol egy felesleges sor, egy percig sem unatkoztam. Igaz, kellett egy kis idő, mire igazán beindult a történet, de addig is megismerhetjük az új szereplőket és az új helyszínt.

Ezúttal nem a Hekaté Hall falai között játszódik a történet, Sophie ugyanis a nyári szünetet az apjával tölti, aki megpróbálja lebeszélni a lányt a megfosztásról. Örülök, hogy végre megismerhettük őt is, már annyiszor volt róla szó az előző részben, és ott hiába vártam, hogy megjelenjen.. Alapvetően szimpatikus volt, bár az első kötetben úgy lett beállítva, mintha valami szigorú nagyfőnök lenne, itt kiderül, hogy bármit megtenne a családjáért.

Elodie-t az előző részben utáltam, de itt most szellemként egész vicces volt, gondolom azért békéltem meg vele, mert végre csöndben van.

Sophie még mindig imádnivaló a szarkazmusával és a bénázásaival, semmit sem változott az előző részhez képest. A londoni kiruccanásra magával viszi a legjobb barátnőjét, Jennát (aki még mindig cuki, de nem igazán kap fontos szerepet), valamint velük tart Cal is, akiről érdekes dolgok derülnek ki. Például hogy miféle kapcsolat fűzi őt Sophie-hoz.
Amin igazából még nem is akadtam ki, de a szerelmi háromszög már egy kicsit betett nekem. Oké, tudom hogy minden könyvbe kell egy szerelmi háromszög, de itt most egy kicsit feleslegesnek érzem. Elvégre Sophie választása annyira egyértelmű, hogy szinte a képünkbe ordít.
Mert mindig a rosszfiúk nyernek. Mindig.

"Az a szerelem az egyetlen valódi dolog hosszú idő óta. Te vagy az egyetlen valódi dolog."

Egyébként nem csak a szerelmi háromszög kiszámítható, hanem sok minden más is. Ilyen például Archer megjelenése, ami igazából beindítja a cselekményt, addig ugyanis nem sok minden történik.
Ellenben Casnofféknak sikerült meglepniük, de itt most nem akarok spoilerezni. :)

Mint ahogy az a fülszövegből is kiderül, jön két új démon: Nick és Daisy, akik egy párt alkotnak, viszont nem emlékeznek a múltjukra, így arra sem, hogy ki tette őket démonná. Különösebben nem voltak szimpatikusak, inkább olyan semlegesnek mondanám őket. Feltűnik még néhány Tanács-tag is, de nem igazán ismerjük meg őket.

Egy dolog van, ami nem tetszett a könyvben, ez pedig a vége. Nem a függővég, mert azt már megszokhattuk, hanem Sophie döntése. (SPOILER!) Most komolyan, ki hagyná ott az apját, a szerelmét és a barátait egy égő épületben, anélkül, hogy megpróbálna segíteni? Számomra felfoghatatlan.

Nem éreztem annyira kidolgozottnak ezt a részt, a főszereplőnkben elég nagyot csalódtam a végén, ráadásul a borító előtt is értetlenül állok: mit keres ott az a macska?
Ezek miatt most kevesebb pontot adok rá, de ettől függetlenül még mindig szeretem ezt a sorozatot. Pörgős, izgalmas, vicces, megvan benne minden, ami kell.

A vége pedig elég nagyot üt, úgyhogy IDEAKÖVETKEZŐRÉSZT!

Ja és amúgy Team Archer.

Történet: 4/5
Főszereplő: 4/5
Borító: 4/5
Kedvenc szereplő: Sophie, James (Sophie apja), Archer

Lovely Complex

Akartam valami újat a blogra: gondoltam, miért ne írhatnék a könyveken kívül animékről és mangákról is?

Elsőként egy olyan animét szerettem volna hozni, amit akárhányszor megnézek, mindig napokig depressziós leszek, miután befejeztem. Na nem mintha bármi baj lenne vele, egyszerűen csak mindig nagyon nehéz elengedni a szereplőket és a történetet, mert legszívesebben a végtelenségig nézném. Gondolom ebből már rájöhettetek, hogy az egyik legnagyobb kedvencemről van szó.

Lovely Complex

Történetünk egyik főszereplője Koizumi Risa, aki a maga 172 centijével a legmagasabb lányok közé tartozik az iskolában. Emiatt aztán nem igazán talál magának barátot, hiszen a legtöbb fiú alacsonyabb nála. Nem segít a helyzetén az sem, hogy hamarosan már mindkét legjobb barátnőjének lesz valakije, csak neki nincs.

Risa sorstársa Otani Atsushi, aki a lánnyal ellentétben az átlagosnál alacsonyabb, 156 cm. Ők ketten az osztály "Defekt Duó"-ja, mert bár barátok, mégis sokat veszekednek és folyton szívatják egymást.  A személyiségük nagyon hasonlít, de külsőre egyáltalán nem passzolnak, röhejesen festenek egymás mellett. Mindketten megszállottan rajonganak egy Umibozu nevű rapperért.

Ahogy egyre jobban megismerik egymást, Risa szép lassan rájön, hogy beleszeretett Otaniba. Innentől kezdődnek a problémák, a lány elhatározza, hogy nem érdekli a magasságbeli különbség, harcolni fog Otaniért, és elnyeri a szerelmét.

Az anime összesen 24 részes, 2007-ben vetítették a tv-ben. Magyarországon az Animaxon játszották még 2010-2011 között. A szinkron (szerintem) még az elviselhetőbbek közé tartozik, bár egyes szereplőknek a hangjától a hajamat téptem.

Koizumi Risa

Risa karakterét már az első percektől kezdve imádtam. Néha csinál hülyeségeket, és rengeteget hisztizik, de valószínűleg sokunkkal történtek már hasonló esetek (reménytelen szerelem, féltékenység, stb), így aztán könnyű magunkat a helyébe képzelni. Nem is zavart különösebben a sok hiszti, Risa egyszerűen csak egy tipikus, szerelmes tinilány. Főhősünk eléggé ügyetlen, akit mindenki szórakoztatónak tart, ugyanis nagyon vicces, és rengeteget beszél. Emiatt (és persze azért is, mert magasabb náluk) a fiúk legtöbbször csak barátként tekintenek rá. Az egyik srác, aki eleinte tetszik Risának, meg is jegyzi, hogy nem tudna rá lányként tekinteni.

Otani Atsushi

A történet másik főszereplője, egy nagyon alacsony fiú, akibe Risa szerelmes lesz. A kosárlabdacsapat tagja, néha nagyon bunkón tud viselkedni, de valójában kedves, érzelmes srác. Eléggé zavarja őt, hogy ennyire alacsony, főleg mert az exbarátnője egy nála sokkal magasabb fiú miatt hagyta el. Otani a legjobb lány barátjának tartja Risát, és soha nem gondolt bele, hogy ők ketten akár járhatnának is, így aztán eléggé elbizonytalanodik, mikor a lány szerelmet vall neki. Sokáig nem tudja, mit akar, (SPOILER!) többször is elutasítja őt, de közben egyre több árulkodó jel mutat arra, hogy viszontszereti a lányt.

Mit ér az élet barátok nélkül? Risa rengeteg segítséget kap legjobb barátnőitől, Nobutól és Chiharutól (főleg az előbbitől). Bár néha nem jönnek be Nobu tanácsai, a lány mindig ott van, ha Risának szüksége van rá, és mindig helyre rázza, amikor elkeseredik.

Még a mellékszereplők is mind igazi egyéniségek, és az anime néha rátér az ő személyes problémáikra is. Feltűnik többek között Risa gyerekkori barátja, Haruka, aki állandóan szívatja Otanit, valamint Seiko, egy diák, akiről meglepő dolgok derülnek ki.

A 24 rész tulajdonképpen a szereplők középiskolai éveit meséli el, ezalatt Risa "hétköznapi" problémákkal szembesül: viszonzatlan szerelem, féltékenység, rivalizálás, megcsalás, továbbtanulás..

Imádnivaló, ahogy a sorozat megmutatja, hogy nem szabad foglalkozni azzal, mit gondolnak mások, és ne adjuk fel a céljainkat.

Összességében egy vidám hangulatú, aranyos sorozatról van szó, amit bárkinek ajánlanék, aki szereti a romantikus vígjátékokat. Azok is bátran megnézhetik, akik alapvetően nem valami nagy animések. Tele van szerethető karakterekkel, érzelmekkel és poénokkal, hatalmasakat lehet nevetni rajta, de nem hiányoznak a sírós részek sem. A saját kategóriájában szerintem tökéletes, nem tudnék semmi rosszat mondani róla.

Egy élőszereplős japán film is készült 2006-ban, ugyanezen a néven. A történet és a szereplők nem változtak, és ha jól tudom megtalálható a neten magyar felirattal, de én még nem tudtam rávenni magam, hogy megnézzem. Elég gagyinak tűnik, talán inkább maradok az animénél. :)


10/10
Kedvenc szereplő: Risa, Otani

Jessica Sorensen: Callie, Kayden és a véletlen

Rengeteg jó könyvet olvasok mostanában, és nagyon örülök, hogy a Callie, Kayden és a véletlen is ezek közé tartozik. Sok hasonló történetet olvashattunk már, romantikus sztorikat szomorú múltú szereplőkről, és hát valljuk be, nem sok újat tudnak mutatni az ilyen könyvek. Nemrég a Nyugalom tengerét olvastam, ami szintén sokban hasonlít Jessica Sorensen művére, és nem igazán nyerte el a tetszésemet. Eléggé tartottam tőle, hogy ez sem fog majd tetszeni.

Leírás:

Kayden megtanulta, hogy egyetlen esélye a túlélésre az, ha némán tűri a szenvedést. Ha szerencséje volt, meg tudta húzni magát, és tette a dolgát, kibírta egyik napot a másik után. Ám egy este úgy tűnt, végül mégis oda a szerencséje – és az élete… míg fel nem bukkant egy Callie nevű lány, éppen időben, hogy őrangyalként megmentse.

Callie nem hisz a szerencsében. A tizenkettedik születésnapján történt szörnyűség óta nem. Miután túlélte a borzalmat, Callie eltemette magában az érzelmeit, és megfogadta, hogy soha senkinek nem árulja el, mi történt. Most, hat évvel később, még mindig küszködik ezzel a fájdalmas titokkal, ami kis híján felemészti.

Amikor a sors úgy hozza, hogy Kayden és Callie ugyanarra az egyetemre kezdenek járni, a fiú elszánja magát: megismerkedik a gyönyörű lánnyal, aki megváltoztatta a végzetét. A csöndes és visszahúzódó Callie még mindig fél bárkit is beengedni a világába. Kayden azonban biztos benne, hogy Callie okkal tért vissza az életébe. És minél inkább igyekszik a lány életének részévé válni, annál inkább rádöbben, hogy ezúttal Callie szorul megmentésre…

"Csak azért, mert a világ tele van rossz dolgokkal, nekem még nem kell hagynom, hogy ez elszomorítson."

Az elején még egyáltalán nem voltam elájulva a könyvtől. A történet úgy kezdődik, hogy női főszereplőnk, Callie egy házibulin "megmenti" Kaydent, azaz közbelép, amikor a srácot megüti az apja. És tulajdonképpen ennyi, ezután egy jó darabig nem is találkoznak egymással, később viszont kiderül, hogy ugyanarra az egyetemre kezdenek járni. Eddig is ismerték egymást, de nem voltak igazán jóban, itt azonban összebarátkoznak, sőt, úgy tűnik, mindketten kezdenek többet érezni a másik iránt, mint barátság. Csakhogy Callie-nek és Kaydennek is meglehetősen sötét múltja van, ami akadályozza őket abban, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz.

Callie eleinte nem volt valami szimpatikus. Ez igazából a Nyugalom tengere című könyv hibája, annak a főszereplőjét ugyanis ki nem állhattam, és állandóan hozzá hasonlítottam Callie-t. De az első pár fejezet után már világos volt, hogy nem igazán hasonlítanak, és onnantól kezdve már nem volt semmi bajom vele. Sok döntésével nem értettem egyet, voltak hülyeségei, de azért sok jó pontot bezsebelt tőlem, például amiért nem nyávogott a Kaydennel való kapcsolata miatt, nem hisztizett, amikor megtudta, hogy Daisy-vel megy a bálba, stb. Aranyos volt, hogy ilyen tapasztalatlan elég sok dologban.

Callie senkiben sem bízik, senkinek sem árulja el a titkát, ám ezen a nyáron megismerkedik egy Seth nevű sráccal, aki kivétel, és akiről (bár eleinte nem mondják ki) már a megjelenése után rögtön egyértelmű, hogy meleg. Vele nem volt problémám, szimpatikus szereplő, és igazi barát, aki szintén kegyetlen múlttal rendelkezik, de erről nem tudunk meg sok mindent, csak apró utalásokat olvashatunk. Gondolom, majd a következő részben..

Itt meg kell jegyeznem, hogy ez a listás dolog nagyon tetszett, aranyos ötlet, és gondoltam rá, hogy én is alkalmazni fogom.

Kaydent néha utáltam, néha imádtam. Egyes döntéseivel nagyon nem értettem egyet, és csak a fejemet fogtam, hogy "miéééért kell mindent elcseszned megint?!". Egyszerűen nem értem többek között, hogy egy viszonylag normális srác mit keres egy olyan lány mellett, mint Daisy. Tudom, hogy nem szerette, na de akkor is, hogy tudta elviselni?

Nem akartam ilyen különbségeket tenni, de Kaydent valamiért jobban sajnáltam a múltja miatt, mint Callie-t.

A legjobb haverja, Luke szintén igaz barát, aki mindig mindenben segít Kaydennek. És (milyen meglepő) ő sem büszkélkedhet éppen boldog családi háttérrel.

Ha már itt tartunk, ez eléggé idegesített. Mindenkinek van valami hatalmas, sötét titka a múltját illetően. Az írónő senkit nem kímélt. Ezt a két főszereplőnél még megértem, na de a többiek? Ez így már kicsit túl sok volt nekem.

Idegesítő, hogy sem Callie, sem Kayden nem tesz semmit azért, hogy jobb legyen az életük. Csak magukat sajnálják, de egyszerűen képtelenek tenni ellene valamit, és kiállni magukért. Persze velem soha nem történt még csak hasonló sem, és nem vagyok pszichológus se, szóval nem tudhatom, mi jár ilyenkor az ember fejében, hogy miért nem kér segítséget. Nem akarok gonosz lenni, és azt mondani, hogy aki nem tesz ellene, az meg is érdemli a sorsát, de néha már üvöltözni lett volna kedvem, hogy "úristen, mondd már el valakinek, csinálj már valamit", stb. Mellesleg elég nehéz elhinni, hogy Callie szüleinek nem esett le, hogy mi baja a lányuknak, csak mert pl nekem már az első fejezettől kezdve nyilvánvaló volt.

A könyv vége... kegyetlen, borzalmas, brutális, és természetesen függővég. Legszívesebben betiltanám az ilyen befejezést. Végre megtörténik, amire egész végig vártam, egyik szereplőnk végre a sarkára áll, de mint azt előre gondolhatjuk, nem alakulnak túl jól a dolgok...

Egyébként nem tudom, még mi történhet, ami miatt megéri, hogy ez egy sorozat legyen. Persze vannak még megválaszolatlan kérdések, de akkor sem értem, hogy mit lehet még elmondani, ami kitesz egy könyvet. Talán önálló regényként jobban tetszene, bár ezt még nem állíthatom addig, amíg nem olvastam el a folytatást.

Összességében ez egy kissé sablonos, de élvezhető történet két szerencsétlen sorsú ember egymásra találásáról, akik próbálnak segíteni a másiknak. A karakterek szerethetők, maga a sztori elég megrázó, de nincs meg benne az a plusz, ami felejthetetlenné, vagy kedvenccé teszi (legalábbis számomra). Néhány dolgot leszámítva azért tetszett, és biztosan el fogom olvasni a folytatást is, ilyen függővég mellett lehetetlen kihagyni.

Történet: 4/5

Főszereplő(k): 4/5

Borító: 4/5

Kedvenc szereplő: Seth

Andy Weir: A marsi

Én aztán tényleg nem sok hard sci-fit olvasok, és ne is kérdezzétek, hogy miért éreztem hirtelen úgy, hogy ezzel az agyon hype-olt könyvvel tennem kell egy próbát. Egyik rokonom ajánlgatta, én meg azt gondoltam, miért is ne. Pedig egy kicsit féltem, hogy a rengeteg tudományos leírásból majd semmit sem fogok érteni.

Leírás:

Hat nappal ezelőtt Mark Watney az elsők között érkezett a Marsra. Most úgy fest, hogy ő lesz az első ember, aki ott is hal meg.

Miután csaknem végez vele egy porvihar, ami evakuációra készteti az őt halottnak gondoló társait, Mark teljesen egyedül a Marson ragad. Még arra is képtelen, hogy üzenetet küldjön a Földre, és tudassa a világgal, hogy életben van – de még ha üzenhetne is, a készletei elfogynának, mielőtt egy mentőakció a segítségére siethetne.

Bár valószínűleg úgysem lesz ideje éhen halni. Sokkal valószínűbb, hogy még azelőtt vesztét okozzák a sérült berendezések, a könyörtelen környezet vagy egyszerűen csak a jó öreg „emberi tényező”.

De Mark nem hajlandó feladni. Találékonyságát, mérnöki képességeit, és az élethez való hajthatatlan, makacs ragaszkodását latba vetve, rendíthetetlenül állja a sarat a látszólag leküzdhetetlen akadályok sorozatával szemben. Vajon elegendőnek bizonyul-e leleményessége a lehetetlen véghezviteléhez?

Kezdjük talán azzal, amitől a legjobban féltem: a száraz tudományos leírásoktól. Nem mondom, hogy mindent felfogtam abból, amit olvastam (totál menthetetlen vagyok matekból, fizikából és kémiából, ez van..), de most olyan történt, ami eddig még nem: ezeket a leírásokat is szívesen olvastam, eszembe sem jutott, hogy átugorjam őket, mondván hogy "úgysem jutna el az agyamig".

Ez főleg a főszereplőnek köszönhető. Marknak annyira humoros és szórakoztató a stílusa, hogy rögtön megkedveltem. Pedig eleinte ez is a félelmeim közé tartozott: mivel Mark egyedül van a Marson, nyilvánvaló volt, hogy nem nagyon lesznek párbeszédek. Eléggé tartottam attól, hogy egész végig egyetlen ember gondolatait fogom olvasni.

És egy darabig így is volt, de aztán egyszer csak átugrottunk a Földre, ahol megismerhetjük a NASA vezetőit, később pedig az űrbe, Mark társaihoz. Szóval nem, nem csak róla olvashatunk.

"– Milyen érzés lehet? – tűnődött. – Ott ragadt, azt hiszi, teljesen egyedül van, és lemondtunk róla. Milyen hatással van ez egy ember lelkiállapotára? 

Visszafordult Venkathoz. 

– Vajon mire gondolhat éppen?

NAPLÓBEJEGYZÉS: 61. SOL 

Hogy lehet, hogy Aquaman képes irányítani a bálnákat? Hiszen azok emlősök! Ennek semmi értelme."

Mark a lehető legrosszabb körülmények között is képes poénkodni. Még a saját halálából is viccet űz. (Ó, és rengeteget káromkodik.) Oké, néha elbizonytalanodik, de eléggé optimistának mondható a helyzetéhez képest, az legalábbis biztos, hogy nem sokat nyafog, pedig minden oka meglenne rá (egyedül a Marson, ahol csak diszkó zene van, és őskori sorozatok? jaj!). Ehelyett inkább felméri a helyzetét, és megpróbálja a lehető legjobbat kihozni belőle. Nem adja fel, hanem megpróbál túlélni.

Nekem egy kicsit hiányoztak a személyes gondolatok, például, hogy mennyire honvágya van, meg ilyesmi. Azt is vártam, hogy több dolgot megtudjak róla: néhány dolog a múltjából, a családja, ki mennyire hiányzik neki, stb. Erről nagyon-nagyon kevés szó esik. Értem én, hogy miért hiányoznak ezek a dolgok a könyvből, egyszerűen nem ilyen alapon közelíti meg a dolgot, inkább a túlélésre koncentrál. És persze így is nagyon megkedveltem Markot, na de akkor is, jó lett volna jobban megismerni a hátterét.

Többször is elgondolkodtam azon, hogy a való életben egy ilyen helyzetben mit tennének az emberek. A könyv remekül leírja, ahogy szinte az egész világ összefog, hogy megmentsék a Marson ragadt asztronautát. Mark erről szóló gondolatai a történet végén egészen meghatottak.

Mert hát végül is erről szól ez a könyv: a kitartásról, és az összefogásról.

Egyvalamire már rájöttem: valószínűleg egy napig sem bírnám a Marson egyedül. Ezzel szemben a főszereplőnek másfél évet sikerül kihúznia ott. Nagyon drukkoltam neki.

A borító nem igazán tetszik, de mindegy, mert a remek történet ellensúlyozza.

Gondolom, nem mondok újat azzal, hogy a sztoriból filmet forgatnak (mellesleg részben Budapesten) Matt Damon főszereplésével, azt hiszem, ezt a könyvet a legtöbben erről ismerik. Biztos vagyok benne, hogy jó lesz, és már alig várom, hogy láthassam. Sean Bean, mint Mitch? Jessssz. És most kivételesen nem fog meghalni..

Történet: 5/5

Főszereplő: 5/5

Borító: 2/5

Kedvenc szereplő: Mark

Rachel Hawkins: Hex Hall

Éppen nem volt nálam a könyv, amit nemrég elkezdtem olvasni (az most lényegtelen, melyik könyvről van szó, mert úgysem róla fogok írni), ellenben a Hex Hall ott szemezett velem, tőlem egy méterre... így történt meg az, ami egyébként velem nem sűrűn szokott előfordulni: egy időre félredobtam a könyvet, amibe belekezdtem, és inkább ezt a boszorkányos, suliba járós, tinilányos akármicsodát olvastam ki, amiről mindig is azt gondoltam, hogy ha egyszer a kezembe kerül, tutira a falhoz fogom vágni.

Te jó ég, mekkorát tévedtem!

Leírás:

Három évvel ezelőtt Sophie Mercer rádöbbent, hogy boszorkány. Ebből jó pár kalamajka keletkezett. Anyja, aki nincs megáldva boszorkányképességgel, mindenben segíti őt, de csak akkor értekezik Sophie apjával, akit a lány szinte csak fényképről ismer, amikor nagyon szükséges. De amikor Sophie bűbája nagyon rosszul sül el a szalagavató bálon, és túlságosan magára vonja az emberek figyelmét, apja az, aki úgy dönt, büntetést érdemel: ezért a Hex Hallba, egy elzárt nevelőotthonba kerül, mely a rossz útra tért Prodigiumok (vagyis boszorkányok, tündérek és alakváltók) gyűjtőhelye.

A hasonszőrű csodabogár-tinikkel töltött első nap végére Sophie szép kis listával dicsekedhet: három erős, szupermodell-kinézetű ellenség, egy szívdöglesztő boszorkánymester irányt érzett bimbózó szerelem, egy ijesztően követő kísértet, és egy szobatárs, akiről kiderül, hogy a suli leggyűlöltebb diákja, ráadásul vámpír. De a legrosszabb akkor jön, amikor Sophie rádöbben, hogy egy titokzatos ragadozó támadja meg a diákokat, és egyetlen barátja az elsőszámú gyanúsított.

Egyre több lesz a vérfagyasztó rejtély, és Sophie kénytelen felkészülni a legnagyobb fenyegetésre: egy ősi, titkos társaság egyetlen célja, hogy elpusztítsa a Prodigiumokat - de különösen őt.

Oké, oké, de miért is utáltam én ezt ennyire, pedig nem is olvastam?

Erről néhány kedves ismerősöm tehet, akik telebeszélték a fejemet azzal, hogy ebben a könyvben az egyetlen cselekmény csupán annyi, hogy néhány tinipicsa végigveszekszi a könyvet, és egy csávón marakodnak. Na mondom, köszönöm, azt hiszem, ebből én már kinőttem.

És nem, és nem, és nem!

Persze tulajdonképpen ez a veszekedős rész igaz, szóval Sophie és Elodie tényleg egész végig szívatják egymást, de azért erős túlzás azt mondani, hogy erről szól az egész könyv.

"Hová csöppentem? Itt még a segédmunkások is Abercombie and Fitch modellek?"

Pont egy ilyen történetre volt most szükségem: humoros, szórakoztató és könnyed, annyira, hogy egy nap, de akár néhány óra is elég az elolvasásához. Szeretem az ilyen könyveket, általában ezek azok, amiket újra szoktam olvasni.

Hatalmas pozitívum, hogy már az első pár oldal után megkedveljük a főszereplőt. Többször is hangosan felnevettem, imádtam Sophie humorát, a szarkazmusát. Annyira, hogy emiatt még azokat a dolgokat is megbocsátottam neki, amik miatt másokra amúgy kiakadnék (más pasijával smárolás, meg ilyen apróságok). Szerettem a bénázását, meg hogy alig tud valamit a Prodigiumok világáról, és mindenen meglepődik. Aztán persze egyre több dolog derül ki róla, egyre érdekesebb karakternek tűnik.

Megtudunk néhány dolgot a családi hátteréről is, de Sophie apja nekem még mindig egy hatalmas kérdőjel, annyira vártam, hogy jelenjen már meg, és nem... :( Nagyon kíváncsi vagyok rá.

Aki még számomra nagyon szimpatikus volt (gondolom ezen nem lepődtök meg annyira), az Jenna. Egy vámpír, aki a legkevésbé sem olyan, mint egy vámpír. Úgy értem, most komolyan, mi ez a rózsaszín mánia? Rózsaszín szoba, meg rózsaszín hajtincs? És ezt a tüneményt gyanúsította mindenki gyilkosságokkal. :( És a lányokat szereti. Ez egy kicsit meglepett, de valamiért ettől csak még jobban megszerettem őt. Talán mert a "pink mániás - leszbikus - és vámpír" kombó nem egy gyakori dolog, mindenképpen egyedinek számít. :)

Itt van még az ügyeletes szépfiú is, Archer. Csak a szokásos: hihetetlenül helyes, minden lány odavan érte, és... van barátnője. Aki amúgy Sophie legnagyobb ellensége, Elodie. Archer úgy bukkan fel a könyvben, mint a tipikus beképzelt, bunkó srác: megmenti, aztán jól leoltja a főhősünket, amiért bénázik. Amúgy ennek most kifejezetten örültem, mert nagyon hiányzott már egy olyan srác, aki nem szeret bele egyből a főszereplő lányba, és aki nem nyálas (igen, még mindig Az őrző hatása alatt vagyok.. és nem jó értelemben). Szóval igen, Archer kifejezetten szimpatikus. Az a bizonyos fordulat a végén pedig eléggé meglepett, de igazából ettől csak még jobban érdekel a srác. Kíváncsi vagyok, mi lesz vele a következő részekben.

Amúgy még mindig nem értem: miért járt Elodie-val? Most tényleg szerelmes volt belé..? Ne már.

"Egy olyan srác, aki önként jár Elodie-val, nem érdemli meg, hogy szeressem."

Hm.. nehéz úgy írni magáról a cselekményről, hogy ne spoilerezzek. Bár valószínűleg tökmindegy, mert rajtam kívül már mindenki olvasta ezt a könyvet. Na mindegy.

Tetszett ez az iskolába járós téma, szeretem az ehhez hasonló könyveket. Az már csak hab a tortán, hogy ebbe az iskolába boszorkányok, alakváltók, tündérek, meg ilyesmik járnak. Újabb hely a Roxfort után, amiről álmodozhatunk. És hát... ki ne akarna gyönyörű ruhákat varázsolni magának, mint Sophie?

Egyfelől ott vannak a szokásos tinilányos, civakodós jelenetek, másfelől viszont ott vannak a titokzatos gyilkosságok is, ami az egész könyvet izgalmassá teszi. Igazán csak a könyv felétől kezd érdekessé válni a dolog, de én előtte sem unatkoztam.

Ez a brutális függővég pedig... húú. Azt hiszem, ideje elolvasni a második részt.

Történet: 5/5

Főszereplő: 5/5

Borító: 4/5

Kedvenc szereplő: Sophie, Jenna

Holly Black & Cassandra Clare: A vaspróba

A két népszerű írónő, Holly Black és Cassandra Clare első közös könyvéről fogok most írni nektek, ami egy ötrészes sorozat első kötete. Már nagyon régóta vártam, hogy megjelenjen, mivel imádom Cassie könyveit, és bár a könyv elején azért voltak kétségeim (majd mindjárt le is írom, hogy miért), jelenleg úgy vagyok vele, hogy negyed órája fejeztem be, és máris hiányzik. Tényleg. Fura.

Szóval igen, Cassandra Clare, és sehol egy árnyvadász, sehol egy tipikus Jace Wayland, vagy egy Will Herondale féle karakter. Hát ez már önmagában is egy csoda! Lássuk.

Leírás:

A legtöbb gyerek bármit megtenne, hogy átmenjen a vaspróbán. Callum Hount viszont nem. Ő el akar bukni.

Callt az édesapja egész életében óva intette a mágiától. A fiú meg van győződve arról, hogy ha sikerrel jár a vaspróbán, és felvételt nyer a Magisztériumba, annak csak rossz vége lehet. Úgyhogy a lehető legjobban igyekszik, hogy a lehető legrosszabb formáját hozza... A cél az, hogy csődöt mondjon, csakhogy épp ebben mond csődöt.

Így hát most várja a Magisztérium, ez az egyszerre szenzációs és vészjósló hely, ami sötét szálakkal kapcsolódik Call múltjához, és kanyargós utat mutat a jövője felé. A vaspróba csak a kezdet, a legnagyobb próbatétel csak ezután következik...

"A tűz el akar égni. (...) A víz el akar folyni, a lég fel akar szállni, a föld meg akar kötni, a káosz el akar emészteni. Call életben akar maradni."

Tehát. Három barát: két srác, és egy lány, akik egy varázslóiskolába járnak. Mágusok, mágikus teremtmények, és persze egy titokzatos ellenség, akinek különleges ereje van. Ehh, egy újabb sztori, amit a Harry Potter könyvekről mintáztak. Elég feltűnő a hasonlóság, szinte lehetetlen, hogy ne ugorjon be néhány jelenetnél automatikusan a másik sorozat, de valahogy mégsem érdekelt olvasás közben. Persze 100%, hogy rengetegen kritizálni fogják (már most is..) ez a sorozatot, de szerintem nem éri meg csak emiatt megutálni. Mert ez igenis több, mint egy olcsó HP utánzat.

Kezdjük azzal, ami leginkább megfogott benne. Te jó ég, itt egy könyv, amiben nem a főszereplő a menő arc, a világ megmentője, a kiválasztott, a mittudomén! Sőt, épp ellenkezőleg. Végre kapunk egy srácot, aki a legkevésbé sem tökéletes. Kezdjük eleve ott, hogy csórikám még járni se tud normálisan, mivel sánta. Ebből kifolyólag aztán rengeteget bénázik, de nem csak ezzel van a gond. Mintha üldözné őt a balszerencse: rendszeresen beszólnak neki, mindent elront és állandóan bajba keveredik. Ez már önmagában is elég kínos, de ráadásul Call két barátja, Tamara és Aaron mindketten kiemelkedően tehetséges diákok, így aztán főhősünk csak még bénábbnak tűnik mellettük. És bár ő a főszereplő, mégsem középen szerepel a borítón, hanem bal oldalt, haha!

Oké, szóval Call. Ő egy ilyen fura srác, akinek az apja mindig is azzal tömte a fejét, hogy a mágusok rosszak, és hogy a Magisztérium rossz, érteeem? ezért aztán Call a legkevésbé sem szeretne a varázslóiskolába járni. A lehető legrosszabb formáját hozza a felvételin. A vaspróba végén minden mágus kiválaszt magának legfeljebb hat diákot, akik aztán egy csapatot fognak alkotni, és Rufus mester valamiért Callt is kiválasztja.

Egyik csapattársa Aaron, egy tehetséges és kedves fiú, akivel mindenki jóban van, és (SPOILER!) akiről később kiderül, hogy különleges erő birtokában van: ő a kiválasztott, az egyetlen, akinek van esélye legyőzni az Ellenséget.

A másik pedig Tamara, egy szintén tehetséges, okos lány, aki egy elit mágus családból származik, és a nővére szintén magisztériumi diák. Tamara elsőre eléggé ridegnek tűnik, aki mindig betartja a szabályokat, de később elhagyja ezt a tulajdonságát.

Rajtuk kívül még sok diák és tanár is megjelenik, talán nem meglepő, mivel egy iskoláról van szó, és sokat megtudhatunk a Magisztérium működéséről, valamint az öt elemről (tűz, víz, föld, levegő és káosz). A szereplők múltjára is fokozatosan fény derül.

Az egyik legnagyobb rejtély a könyvben, a Halál Ellensége. A legtöbb mágus négy elemet tud használni: tűz, víz, föld, levegő. De ugye létezik még egy elem, a káosz, ezt azonban csak nagyon kevés mágus tudta használni (mindössze 3 ilyet ismerünk), az egyik a Halál Ellensége, a legerősebb varázsló, aki mellesleg kirobbantotta a harmadik háborút. Igazán érdekes dolgok derülnek ki vele kapcsolatban a könyv vége felé, amiről így most nem spoilerezném tele az oldalt, akit érdekel, az majd úgyis elolvassa a könyvet. :)

Mindent összevetve egy nagyon jó kis könyvről van szó, bár inkább a fiatalabb korosztálynak lett írva. A könyv elején egy darabig túl gyerekesnek tartottam az írásmódot, de később megszoktam, és már nem zavart. Úgy a feléig lassan haladtam vele, onnantól kezdve viszont már alig tudtam letenni.

Szerelmi szálakra ne számítsunk (a szereplők 12 évesek), bár később biztos lesz majd benne romantika is, de nem azon van a hangsúly.

Nagyon tetszettek és ötletesek voltak a kis rajzok a fejezetek elején, amikből néha ki lehetett találni, hogy mi fog történni a következő pár oldalon.

Az ember azt hinné olvasás közben, hogy egy eléggé kiszámítható történetről van szó, aminek már az elején lehet tudni a végét. Csak szólok: nem, nem és nem. Én is ezt hittem, aztán a végén jól pofára estem. :)

Igen, eléggé hasonlít a Harry Potterre, egy kicsit még talán a Percy Jacksron sorozatra is, de határozottan jó volt olvasni. Jól szórakoztam,  megszerettem a szereplőket, és nekem csak ez számít.

Történet: 5/5

Főszereplő: 5/5

Borító: 4/5

Kedvenc szereplő: Call, Harceb <3

Jamie McGuire: Az őrző

A Rhode Island-i Providence békebeli árnyékában Nina Grey váratlanul Menny és Pokol összecsapásának középpontjába csöppen. Miközben keservesen igyekszik megbirkózni édesapja nemrégiben bekövetkezett halála miatti gyászával, véletlenül - vagy legalábbis ő azt hiszi - megismerkedik Jared Ryellel. Bár a fiatalember lehengerlően jóképű megjelenése és titokzatos képességei kellemesen elterelik a figyelmét, hamarosan világossá válik, hogy Jared többet tud Nináról, mint a Brown Egyetemen a barátai. Amikor már több a kérdés, mint a válasz, Jared mindent kockára tesz hogy megtartsa a lányt, akinek megmentésére született, éspedig úgy, hogy elárulja a titkot, amelynek megőrzésére felesküdött. Amikor Nina apjának korábbi társai követni kezdik Ninát a sötétben, a lány ráébred, hogy az apja nem az az ember volt, akinek hitte, hanem egy tolvaj, aki démonoktól lopott. Szeretné kideríteni, mi az igazság apja halála körül, s eközben olyasmire bukkan, amire álmában sem gondolt, és amire a Pokolnak égető szüksége van, a kulcs azonban egyedül Nina birtokában van.

Nos. Először is, senkit ne tévesszen meg ez a remek kis fülszöveg, ennek a könyvnek kb annyi köze van a fantasyhoz, hogy... hát, szóval semennyi.

Kapunk egy elsőre normálisnak tűnő főszereplőt, Ninát, aki ahogy megismerkedik élete pasijával (alias Jared), hisztis picsává változik. Iszonyat idegesítő karakter, de komolyan, utáltam, hogy róla kell olvasnom, de folytattam, mert vártam a naaaagy paranormális akármicsodát, amit a fülszöveg ígérget. Aki a könyv elolvasására vállalkozik, készüljön fel kb 400 oldalnyi hisztire és totál felesleges mártírkodásra.

De nem csak a női főszereplőnk rinyál mindenért. Jareddel is úgy jártam, mint Ninával. Hm, nemrossz, nemrossz, kedves, segítőkész, védelmező, stb. Ja, csak egy idő után már túl sok volt ezekből. Ahogy összejönnek, Jared átváltozik nyálgéppé, csöpögött az egész könyv, ha csak megszólalt. A végére már nemcsak Nina barátait, de engem is idegesített, hogy ezek ketten állandóan együtt vannak, ráadásul én Nina helyében eléggé kibuknék, ha még akkor sem lennék egyedül, amikor nincs velem senki a szobámban, mert tudom, hogy a pasim állandóan figyel...

Jared egy tipikus példa arra, hogy a jóból is megárt a sok.

Szóval igen, nyáltenger. A fantasy meg kimerül annyiban, hogy Jared elmondja, hogy (SPOILER!) az apja egy angyal volt. Meg hogy Nina apja egy démontól lopott el valamit.

Ezen kívül az égvilágon semmi természetfeletti nem történik, viszont több száz oldalon keresztül követhetjük Nina és Jared csöpögős szerelmét.

A mellékszereplők elég gagyik, egyáltalán nincsenek kidolgozva, csak úgy "vannak".

Kivétel ez alól Jared húga, Clare, aki tizennégy éves, totál érzéketlennek mutatja magát, és szétrúgja mindenkinek a seggét. Benne láttam valami kis fantáziát.

Persze innen sem hiányozhat a szerelmi háromszög, ugyanis itt van még Ryan is, aki első látásra beleszeret a főszereplőnkbe, és még akkor is folyamatosan próbálkozik nála, amikor tudja, hogy van pasija.

Aztán egyszer csak Nina rájön, hogy hát ezt így mégsem kéne, mert túl veszélyes meg minden, és szakít Jareddel. Erre mit csinál?! Összejön Ryannel. De neeeeem, nem kell elítélni, mert ő nem olyan lány, csak azért teszi, hogy megkönnyítse Jared dolgát, hogy a srác könnyebben túltehesse magát a szakításon. Mondjuk eközben persze végig magát sajnáltatja.

Te jó ég, hogy ez mennyire szánalmas.

Írnék pár szót a cselekményről is, hogy ne csak a szereplőket szidjam, de az a baj, hogy a szerelmi drámán kívül nem igazán történik semmi. Ami oké, csak akkor ne úgy harangozzák be, hogy ez egy akciódús, paranormális regény angyalokkal meg démonokkal.

Maga az alaptörténet nem rossz. Ez az őrző-védő dolog kifejezetten tetszett, és nem is értem, minek kellett ide az angyalos téma. A katonás-verekedős-akciófilmes jelenetek és az angyalok nekem valahogy nagyon nem passzolnak egymáshoz.

Tulajdonképpen ez az egész könyv ugyanaz, mint McGuire másik regénye, a Gyönyörű sorscsapás, csak máshogy tálalva.

Nagyon hamar kiolvastam a könyvet, de csak mert beteg voltam, volt bőven időm, és gyorsan túl akartam esni rajta, miután rájöttem, hogy nem tetszik. Nem hinném, hogy elolvasom a folytatást, egyszerűen csak örülök, hogy vége.

Egyedül a borító tetszik, de ennek sincs az égvilágon semmi köze a történethez. 

Történet: 2/5

Főszereplő: 2/5

Borító: 4/5

Kedvenc szereplő: Clare

2014 kedvenc könyvei

Bár kicsit elkéstem ezzel a bejegyzéssel, de szeretném veletek megosztani, melyek azok a 2014-ben (magyar nyelven) megjelent könyvek, amik a legjobban tetszettek. Mondjuk itt megjegyezném, hogy nagyon sok, ebben az évben kiadott könyvet nem olvastam el, inkább régebbieket vettem elő. Néhányat (Tűzpróba, Ötödik hullám, Vaspróba) sikerült megszereznem, de végül mégsem olvastam el, amit így utólag eléggé bánok, de mindegy, hamarosan előhalászom őket. :)

Szóóóóval, rövid kis könyvajánlók következnek:

1. Marie Lu: Champion (Legenda III.)

Mindig nehéz elbúcsúzni egy jó sorozattól, de a Legenda esetében különösen rossz érzés volt. Ritkán sírok olvasás közben, de itt most pontosan ez történt, egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne bőgjek az utolsó oldalakat lapozgatva. Day az abszolút favoritom, a legnagyobb szerelmem az összes férfi karakter közül, akikről valaha olvastam. June pedig olyan számomra, mint egy példakép. Ha többet akarsz olvasni a befejező kötetről, IDE kattintva megteheted, ugyanis már írtam róla a blogon. :)

2. Dan Wells: Romok (Részlegesek III.)

Talán egy normális ember nem egy ehhez hasonló disztópiát vitt volna el magával egy tengerparti, családi nyaralásra, én mégis így tettem. Annyi biztos, hogy amíg mások 20 perc alatt bealudtak a több órás repülőúton, én már mind a húsz körmömet lerágtam az izgalomtól. Aki nem ismerné a Részlegesek sorozatot, azonnal keressen rá, mert kihagyhatatlan! A legkidolgozottabb disztópia, amit eddig olvastam. Nincs tele nyáladzással, viszont annál több az akció, a szereplők csodálatosak, ez a lezárás meg... tökéletes.

3. Cassandra Clare: Mennyei tűz városa (A Végzet Ereklyéi VI.)

A sorozat második legjobb kötete szerintem, bár ebben benne van az is, hogy megjelennek a Pokoli szerkezetekből ismert szereplők is, akiket talán egy icipicit jobban bírok, mint Claryéket. Tény, hogy vannak hibák a könyvben, több izgalomra számítottam, a vége pedig durván kiszámítható, mégis a hatása alatt vagyok, és örülök, hogy az Üvegváros után nem lett vége a sorozatnak.

4. Leigh Bardugo: Árnyék és csont (The Grisha I.)

Imádok a könyvekben új világokat megismerni, és az írónő ezzel a kötettel megadta nekem, amire már régóta vágytam. Imádtam, annyira különleges az egész, egyszerűen elvarázsolt. Alina tökéletes főszereplő, Mal is szerethető, na de az Éjúr... uuuh! *.* Az egyik legérdekesebb szereplő, akiről olvastam. Nem is akarok tovább nyáladzani, ezt a könyvet mindenkinek csak ajánlani tudom. :)

5. Jennifer L. Armentrout: Origin (Luxen IV.)

Róla már írtam nemrég a blogon, az Opál utáni kisebb csalódás után jó volt ezt a kötetet olvasni. Végre igazán beindulnak a dolgok, tele van izgalommal, és bár vannak benne hibák, valamint pár dolog nem igazán tetszett, azért még így is imádom a sorozatot. Erről a könyvről bővebben is olvashatsz IDE kattintva. :)