Becca Fitzpatrick: Black ice - Tükörjég

Britt Pheiffer felkészült, hogy hátizsákkal hódítsa meg a Teton-hegységet – arra azonban nem készült fel, hogy a gondolataiban még mindig kísértő exbarátja is csatlakozzon hozzá. Mielőtt Britt tisztázhatná magában, mit érez Calvin iránt, egy váratlan hóvihar miatt menedéket kényszerül kérni egy hegyi kunyhóban. A jóképű, segítőkész lakók azonban szökésben vannak. Túszul ejtik és arra kényszerítik Brittet, hogy vezesse le őket a hegyről. Britt tudja, életben kell maradnia, hogy Calvin megtalálja. A helyzetet tovább bonyolítja, amikor Britt rábukkan egy korábban itt elkövetett gyilkosságsorozat vérfagyasztó bizonyítékára – ami őt magát is célponttá változtatja. 

Azonban semmi sem az, aminek látszik, és mindenki titkolózik – még Mason, az egyik emberrabló is. A kedvessége zavarba ejti Brittet. Mason vajon ellenség? Vagy szövetséges?

Furcsa volt a Csitt, csitt után egy krimit olvasni Beccától, de sikeresen bebizonyította, hogy nem csak fantasy-t tud írni. Ezúttal egy különálló kötetről van szó, aminek nagyon örülök, mert már így is túl sok befejezetlen sorozatom van, amiknek mintha soha nem jutnék a végére.

Egy kicsit tartottam ettől a regénytől, mert még régebben utánanéztem a Goodreads-en, és ott jó sokan lepontozták. Számomra abszolút pozitív csalódást okozott, egy pillanatig sem untam, és bár a csavart a könyv közepe fele már sejteni lehet, ez egyáltalán nem vett vissza az élményből.

Főhősünk, Britt barátnőjével, Korbie-val együtt hátizsákos túrára készülnek a Teton-hegységben, csakhogy az utolsó pillanatban kiderül, hogy Britt exe, Calvin is csatlakozni fog, aki egyben Korbie bátyja is. Egy óriási hóvihar miatt a két lány elakad a kocsival útközben, így kénytelenek egy közeli kis kunyhóban segítséget kérni. Itt találkoznak Shaunnal és Masonnel, akik mindketten irtó jól néznek ki, ugyanakkor elsőre látszik, hogy valamit rejtegetnek. Nem is kell sokáig várni a bonyodalomra, a srácok túszul ejtik a két lányt, és kényszerítik Brittet, hogy vezesse le őket a hegyről. Kiderül az is, hogy valamilyen formában a fiúknak köze lehet néhány korábbi gyilkossághoz.

"Ha az emberrablás és a zsarolás nem válik be, biztosra veszem, hogy az ezoterikus elemzésből megélhetsz!"

A karaktereket nézve az abszolút kedvencem egyértelműen Mason. Egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy ő valójában jófiú, mégse tudtam hová tenni őt, mert hát jogos a kérdés, hogy akkor mégis mit keres itt? Mindenesetre imádtam ezt a titokzatosságot, ami körülvette őt, és hogy szép lassan egyre jobban megnyílik Britt és az olvasó előtt.

A főszereplővel végig együtt tudtam érezni, rengeteg mindenen kellett keresztülmennie, tetszett a jellemfejlődés, ami ezek során végbemegy benne. Bár van az a pont, amikor az olvasónak már nagyjából világos, hogy mi folyik itt, de a főszereplő még nem jött rá, és totál bizonytalan, na olyankor másznék be a regénybe, és legszívesebben megrángatnám, hogy "ébresztőőő!". Az viszont mindenképpen dicséretes, hogy nem egy életképtelen karakter, és a durva helyzetekben is képes feltalálni magát.

Korbie az elejétől kezdve irtó ellenszenves karakter, egyáltalán nem értettem, hogy Britt miért van jóban vele. Ez a folytonos versengés, meg féltékenység... Szerintem az ilyen ember nem igazi barát, nekem egyáltalán nem tűnt egészségesnek a kapcsolatuk. És nem csak Korbie részéről, mert az sem volt túl szimpatikus, amikor Britt elkezd flörtölni Shaunnal, pedig tudja, hogy bejön Korbie-nak.

Óriási pluszpont jár, amiért az írónő nem igazán hagy megválaszolatlan kérdéseket, így tulajdonképpen teljesen le van zárva a sztori. Elborzasztott, hogy mit tett, de ugyanakkor sajnáltam is egy kicsit, amikor kiderült, hogy ki a gyilkos. Totál beteg a karakter, de a múltjából világosan kiderül, hogy miért lett olyan, amilyen.

Nem mondom, hogy hibátlan könyv, mert nem mindenhol éreztem valósághűnek a sztorit, de megéri elolvasni. A vége már-már átmegy nyálas romantikázásba, de most még az sem zavart, csak örültem, hogy rendeződtek a dolgok.
Ja igen, a trailer pedig eszméletlen, mintha egy film előzetesét nézném! Különben nem is lenne rossz, ha filmet forgatnának belőle. :)

Történet: 4/5

Főszereplő: 4/5

Borító: 4/5

Kedvenc szereplő: Mason

Anime: Boku dake ga Inai Machi

Az önmegvalósítással küszködő mangaka, Fujinuma Satoru egy olyan különleges képesség birtokában van, ami akaratán kívül rendszeresen visszaküldi őt az időben, hogy katasztrófákat és haláleseteket akadályozzon meg. 

Egy nap egy olyan bűnténybe keveredik, amiben ő lesz az első számú gyanúsított. Hogy megmentse az áldozatot, Satorunak egészen az általános iskolai éveihez kell visszamenni az időben, még azt megelőzően, hogy Hinazuki Kayo nevű osztálytársának nyoma veszett volna.

(forrás: snitt)

Az anime 2016 januárjában indult, az azonos című manga alapján, amit Sanbe Kei írt és rajzolt, és összesen 8 kötetből áll. A mangát nem olvastam, így arról nem tudok nyilatkozni, és csak most jutottam el odáig, hogy megnézzem a 12 részes anime feldolgozást.

Nem is értem, miért nem figyeltem fel rá eddig, elvégre az időutazós téma mindig is érdekelt, a Steins;Gate óta pedig szó szerint vadászok az ilyen sztorikra. Talán leginkább a Pillangóhatás című filmhez tudnám hasonlítani ezt az animét.

Az első rész elég ütősen indít. Főhősünk Fujinuma Satoru, akinek különleges képessége van: igen, ez az időutazás. Bár nem teljesen tudja uralni, már kitapasztalta, hogy abban az esetben ugrik vissza az időben, amikor meg tud akadályozni egy balesetet, vagy gyilkosságot. Csakhogy ezúttal ő maga lesz egy gyilkosság gyanúsítottja. Egyik pillanatban még a rendőrség elől menekül, a következőben pedig már 18 évvel ezelőtt vagyunk, egészen pontosan 1988-ban, ahol Satoru még kisgyerek. Ebben a testben kell megállítania egy sorozatgyilkost, aki rendszerint kisgyerekeket vesz célba. Az áldozatok pedig nagyon is közel állnak Satoruhoz.

A karakterek közül egyértelműen Satoru és az anyja emelkednek ki, bár én bírtam Kenyat is a kissrácok közül, annak ellenére, hogy egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy 11 éves gyerek. A főszereplő rengeteget fejlődik a történet során, ami különösen tetszett. Hogy ki a gyilkos, azt szerintem nem volt túl nehéz kitalálni, de ez nekem nem vett vissza az élményből (mondjuk kicsit fura volt, hogy Satoru nem látja, ami ott van az orra előtt). Bár bevallom, a leleplezés előtt sikerült egy kicsit elbizonytalanítania a sorozatnak, de egyszerűen nem jöhetett más szóba ezen bizonyos személyen kívül, így tulajdonképpen végig egyértelmű volt, hogy ki a tettes. Kellett volna még néhány gyanús karakter, és akkor lehetett volna törni a fejünket.

Ami viszont zavaró, hogy Satoru képességéről semmit nem tudunk meg. Hogyan működik pontosan, és egyáltalán miért van neki? Milyen volt, amikor először visszament az időben? Az ehhez hasonló kérdésekre nem tudjuk meg a választ (legalábbis az animében). Tartottam tőle, hogy így lesz, és tényleg.

Még egy apróság: a női karakterek száját miért kellett ilyenre rajzolni? Olyan, mintha mindegyiknek felpumpálták volna az ajkait.

Miután valamennyire renderőzött a Hinazukis szál, egy kicsit visszavett a tempóból a sorozat, egy darabig úgy éreztem, hogy nem haladunk semerre. Szerencsére az utolsó részek megint felpörögtek, a befejezéssel pedig én teljesen meg vagyok elégedve, pedig sok helyen látom, hogy másoknak nem tetszett.

A live action változat idén márciusban jött ki, Satorut Fujiwara Tatsuya alakítja, aki ismerős lehet egyeseknek a Death Note filmekből (ő volt Yagami Light). Nálam egyértelműen várólistás. :)

10/8
Kedvenc szereplő: Satoru

Lacey Weatherford: Crush - Bizsergés

Cami Wimberley-nek van egy terve, és ebben a tervben nem jut hely a fiúknak – főleg minden idők legvadabb partiállatának, Hunter Wildernek nem, mindegy milyen jóképű és karizmatikus. Cami gyönyörű, végzős, elképesztően tehetséges, jó tanuló, s mindent megtesz azért, hogy bekerüljön álmai főiskolájára, musical színház szakra. Minden tökéletes.

Hunter Wilder nem akar barátnőt – attól most csak túl bonyolulttá válna az élete. Főleg Miss Jókislányt nem akarja, de akkor miért nem tudja levenni róla a szemét? Megpróbálja tartani tőle a három lépés távolságot, de a sors mintha a másik karjaiba taszítaná őket. Régóta nyilvánvaló mindenki számára, hogy tetszenek egymásnak.

Már jó régóta halogattam ennek a könyvnek az olvasását, és most egy horrorfilm - horror könyv kombó után úgy döntöttem, egy ilyen laza kis love story tökéletes lesz.

A váltott szemszögnek köszönhetően hamar megismerkedhetünk a két főszereplővel, Camival és Hunterrel.

Hunter nemrég érkezett a középiskolába, ő az a tipikus rosszfiú, aki folyton bulizik, és a drogtól sem riad vissza. Ennek ellenére hatalmas népszerűségnek örvend a suliban, de ő meg van róla győződve, hogy nem kell neki barátnő. Egészen addig, amíg meg nem látja Camit.

Cami gyönyörű és okos, igazi jókislány. A legtöbb srác nem is próbálkozik nála, mert megközelíthetetlennek tartják. Folyton a legjobb barátjával, Clay-jel lóg, és a többi diák azt hiszi, hogy ők ketten együtt vannak, pedig Cami a bátyjaként tekint a fiúra. Csakhogy egyik napról a másikra kiderül, hogy Clay többet érez iránta barátságnál.

"Van valahol egy lány, aki rád vár. Csak nem én vagyok az."

Nem vártam sokat ettől a könyvtől, így nem mondhatnám, hogy csalódtam benne, de ez a tömény nyáladzás még nekem is sok volt, pedig most kifejezetten erre vágytam.

Ami a leginkább zavaró, hogy a karakterek egyáltalán nem valósághűek, a párbeszédekről nem is szólva. "Megcsillant a napfény a bámulatos vörös hajadon, ami annyira ragyogott, hogy szinte glóriaként tündöklött körülötted." Oké, ki a fene mond ilyesmit a való életben? Senki, de főleg nem egy drogos partiállat. Nagyon hihető.

Az már csak mellékes, hogy tele van ezerszer olvasott klisékkel, mert ha jól lenne megírva, akkor ez nem lenne akkora baj, na de így...

Igazából Simone Elkelestől a Tökéletes kémia nagyjából ugyanez, csak az a könyv mérföldekkel jobb.

Úgy érzem, képtelen vagyok kedvelni egy főhősnőt, aki olyan szavakat használ, mint például az "aaaannyira romcsi!" Jézusom, komolyan?! Meg úgy alapjáraton, Cami belső monológjai irtó idegesítőek. Szeretném azt mondani, hogy Hunter ennél jobb volt, de ő meg 0-24-ben a csaj vörös hajáról áradozott, totál kifordulva a szerepéből.

Hunter óriási titkát legrosszabb esetben a könyv felénél már sejteni lehet. Alapvetően nem lett volna ez rossz sztori, ha jól van megírva. Nem tudom, lehet, hogy a fordítás is rátett egy lapáttal, és ezért érzem ennyire rossznak.

Clay sem volt teljesen okés. Hogy van ez, hogy az egyik nap még teljesen normális, aztán egyszer csak megreccsen?

ÉS A BORÍTÓ! De most tényleg, csak engem taszít ennyire ez a csávó a képen?

Tudom, hogy vannak, akiknek tetszett ez a könyv, nem is kevesen. Épp ezért nem akarok senkit se lebeszélni az olvasásáról, nekem egyszerűen nem tetszett, és kész. Leginkább a karakterekkel és a párbeszédekkel van bajom, és őszintén szólva olvastam már teljesen amatőr írótól sokkal jobb regényt, mint ez... ami ha belegondolsz, elég szomorú.

Történet: 2/5

Főszereplő(k): 2/5

Borító: 1/5

Kedvenc szereplő: -

Rachel Hawkins: School Spirits - Kísértetsuli

A tizenöt éves Izzy Brannick-et arra nevelték, hogy szörnyekkel küzdjön. Családja évszázadok óta a varázslények üldözésének szentelte életét. De amikor Izzy nővére egy akció során nyom nélkül eltűnik, anyjuk úgy dönt, ideje egy kicsit pihenni. Új városba költöznek, ahol az iskolában furcsa dolgok történnek. Hogy rátermettségét bebizonyíthassa, Izzynek kell felgöngyölítenie a könnyűnek tűnő ügyet. De egy átlagos tinédzser bőrébe bújni nehezebb, mint amilyennek tűnik. A magányos és kemény lány tapasztalatlan a barátságok terén, és akkor még nem is beszéltünk a szerelmi ügyekről… Vajon képes annyira megbízni új barátaiban, hogy elfogadja segítségüket a kísértet megállításában, mielőtt még több embernek baja esik? Rachel Hawkins regénye ismét hozza a Hex Hall-sorozattól megszokott fanyar humort és bájt. Készüljetek fel még több titokra, varázslatra és románcra!

Aki olvasta már a népszerű Hex Hall sorozat harmadik, egyben befejező kötetét, annak az Izzy Brannick név már nem ismeretlen. A School Spirits főszereplője a prodigium vadász Brannick család legfiatalabb tagja, Izzy, akinek ezúttal be kell iratkoznia egy Ideal nevű kisváros középiskolájába, hogy megállítson egy dühös kísértetet. És bár édesanyja többször is figyelmezteti arra, hogy ne kötődjön túlságosan az átlagos emberekhez, Izzy mégis barátokra talál, miután csatlakozik a suli paranormális klubjához.

A főszereplő már az első oldalaktól kezdve szimpatikus volt. A történéseket végig Izzy szemszögén keresztül láthatjuk, és tartottam tőle, hogy túlságosan hasonlítani fog Sophie-ra, de szerencsére nem így történt, hiányzik belőle a másik karakterre jellemző szarkazmus. Persze a megszokott könnyed, poénos stílus megmaradt, ami nagyon tetszik. És ahogy A Hex Hallban Sophie-nak eleinte furcsa volt belecsöppennie a paranormális világba, a School Spiritsben Izzy-vel pont az ellenkezője történik: ő hozzá van szokva a vadászathoz, a természetfeletti lényekhez, ez mind része a mindennapjainak, most azonban középiskolába kell járnia, ahol átlagos diákokkal kell szembenéznie. Vicces, ahogy próbál belerázódni ebbe a normális, hétköznapi életbe, és hogy még jobban be tudjon olvadni, Torinnal, a tükörbe zárt több száz éves varázslóval együtt elkezdik nézni a Borostyánsuli című sorozatot, ami tipikus amerikai tinikről szól.

"- Mondtam már neked, hogy nem akarok álmomban találkozni veled.

Legyintett.

- Igen, de az már régen volt.

- Két héttel ezelőtt!"

Különben valamiért meg voltam róla győződve, hogy ez valami love story lesz Izzy-ről és Torinról, csak hát aztán képbe jött Dex. A maga fura, kissé idétlen stílusával együtt engem sikerült megvennie kilóra, tény, hogy nem az a tipikus könyves álompasi, de mindenképpen egyedi és szerethető karakter. Imádtam, ahogy szép lassan kibontakozik a kapcsolatuk, és bár az írónő végig egy kicsit gyanúsnak állítja be Dexet, egyszerűen nem lehet nem szeretni. Kedves, vidám, egyedi humora van, a nagyijával pedig eszméletlenül cuki.

A paranormális klub másik két tagja Romy, aki időközben Izzy legjobb barátnője lesz, és Anderson, aki számomra megmaradt egy kissé semleges karakternek, mert nem sokat tudunk meg róla.

Bár a kísértetvadászat lezárult, azért elég sok kérdés maradt még megválaszolatlan, ami nekem a legnagyobb fejtörést okozza, az egyértelműen Torin, aki meg van róla győződve, hogy Izzy fogja kiszabadítani őt a tükörből. És persze Izzy eltűnt nővére sem került még elő...

"Azon tűnődtem, hogy ha szappanoperát nézek egy négyszáz éves varázslóval, az már azt jelenti vajon, hogy normális életet élek?"

A vége részben kiszámítható, de azért volt egy-két dolog, ami eszembe sem jutott volna. Összességében nagyon jó kis olvasmány volt, nem tudok rá panaszkodni, méltó spin off-ja a Hex Hallnak. A cselekmény pörgős és szórakoztató, a karakterek imádnivalóak, végig fenn tartja az érdeklődést, egy percig sem unatkoztam. Megvan benne minden, ami kell: akció, romantika, fantasy, rejtély, és váratlan fordulatok. Csak azt sajnálom, hogy ilyen rövid, de ezt már a Hex Hallnál is megszokhattuk.

A könyv ráadásul simán érthető akkor is, ha nem olvastad még az eredeti sorozatot.

Történet: 5/5

Főszereplő: 5/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Dex, Izzy, Torin

Jenny Downham: Amíg élek

Előbb-utóbb mindenki meghal – mindannyian tudjuk.

A tizenhat éves Tessa, akinek csupán hónapjai vannak hátra, talán mindenki másnál is jobban tudja.

De van egy listája: felsorolta azt a tíz dolgot, amit még meg akar tenni, mielőtt meghal. Az első helyen a szex áll. Lehetőleg még ma.

De nem mindig könnyű elérni, amit az ember akar, és amit akar, nem mindig esik egybe azzal, amire szüksége van. És néha a legváratlanabb dolgok lesznek a legfontosabbak.

Felemelő, életigenlő és boldog – ez a rendkívüli regény azzal ünnepli az életet, hogy szembenéz azzal, milyen valójában a halál.

Vegyes érzéseim vannak ezzel a könyvvel kapcsolatban, nehéz is írnom róla, mert nem is utáltam, de nem is nagyon szerettem. 

Hiába próbáltam, sehogy se tudtam szimpatizálni a főszereplővel, oké hogy rákos, sajnáltam szegényt, meg minden, de néha egyszerűen kibírhatatlanul viselkedett, máskor csak simán idegesített. Persze sokszor együtt éreztem vele, hiszen mindenki más folytathatja az életét, neki meg már csak hónapjai/hetei vannak hátra, és igen, ez igazságtalan. És nem tudtam eldönteni, hogy Tessa azért ilyen házisárkány, mert tudja, hogy meg fog halni, vagy alapból is ilyen a természete. Mindenesetre nem nagyon kedveltem őt, még a helyzete ellenére sem.

Már-már egy szemét bunkónak érzem magam, amiért lehúzom ezt a könyvet, végül is itt ez a 16 éves tinilány, aki haldoklik, meg minden.

De nem csak a főszereplővel voltak problémáim. Ott van még az idióta legjobb barátnő, aki igazából szerintem minden, csak nem barát. Ott van az anyuka is, akiről végig olyan érzéseim voltak, hogy valójában rohadtul nem érdekli, hogy a lánya haldoklik. És persze ott van az öcsike, aki lazán a haldokló nővére képébe vágja, hogy "alig várom, hogy megdögölj". Nagyon szimpatikus.

Egyedül az apuka az, akit már-már csodáltam azért, amiért képes kibírni ezt a bandát, meg ezt a rémálmot, ami körülötte zajlik.

"Nincs jobb pillanat a jelennél."

A könyv legjobb része, ami számomra tulajdonképpen megmentette az egészet, az a vége, ahol az álmok már keverednek a valósággal, és hallhatjuk, ahogy a családtagok elbúcsúznak Tessától, elengedik őt. Ezen a ponton be is könnyeztem, pedig ez nagyon nem jellemző rám egyébként. De tényleg, szó szerint végigzokogtam az utolsó pár oldalt. Durva, pedig az elejétől kezdve nyilvánvaló, hogy mi lesz a történet vége. Biztos voltam benne, hogy nem fogok kibukni, de mégis sikerült.

Az alapötlet tetszett, bár már nem volt ismeretlen ez a listás megoldás, hogy a főszereplő halála előtt még meg akar tenni bizonyos dolgokat. Viszont ettől a listától én valahogy többet vártam. Természetesen szerepel rajta a szex és a szerelem, de ott van még például egy bűncselekmény is,  a drogok, vagy a hírnév. És hogy egy teljes napon keresztül mindenre igent kell mondani. Ezek amúgy tetszettek, de sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőlük.

És igen, jól látjátok, a listán a legtöbb dolog őrültség, és illegális, de Tessa meg van róla győződve, hogy mivel haldoklik, ezért rá nem vonatkoznak a szabályok, és persze simán lehet bunkó paraszt mindenkivel. Ha bajba kerül, vagy veszekszik valakivel, akkor is, ha tudja, hogy nincs igaza, már jön is ezzel a manipulatív, "nemsokára meghalok" dumával.

Adammel eleinte nem nagyon szimpatizáltam, de a végére sikerült megkedvelnem, mert az utolsó pillanatig kitartott Tessa mellett. Kicsit meg is sajnáltam, amikor Tessa kiakadt rá, amiért jelentkezett a főiskolára. Bár fura volt, hogy többször is el lett mondva, hogy Adam nem jó pasi, sőt egyenesen a ronda szóval illetik.

"Élni akarok, mielőtt meghalnék. Egyes-egyedül ennek van értelme."

Ebben a témában azért vannak mérföldekkel jobb könyvek is, én mondjuk a vége miatt nem bántam meg, hogy elolvastam, a repülőn amúgy se lett volna jobb dolgom, de nem mondanám, hogy hű de tetszett. A filmet viszont továbbra is meg akarom nézni, néhány helyen azt olvastam, hogy az jobb. Tessa szerepét a filmben Dakota Fanning játssza.

Történet: 3/5

Főszereplő: 2/5

Borító: 2/5

Kedvenc szereplő: Tessa apja

Michael Grant - Katherine Applegate: Eve & Adam

Kezdetben ​​vala az alma. Azután a baleset, a szörnyű, bénító sérülés és a kórház. Evening Spiker alig nyeri vissza az eszméletét, amikor egy furcsa fiú már ki is viszi a kórházból, és sietve az édesanyja kutatóintézetébe, a Spiker Biotechnológiai Gyógyszergyárba szállítja. Itt Eve-nek más dolga sincs, minthogy gyógyuljon, és elviselje a kísérteties elszigeteltségét, amelyet csak uralkodó természetű anyja, egy furcsa orvoscsapat és az ideszállításában közreműködő titokzatos fiú szakít meg időről időre.

Amikor Eve már azt hiszi, biztosan meghal – bár nem éppen a sérüléseitől, hanem az unalomtól – anyja különleges feladatot bíz rá: meg kell terveznie a tökéletes fiút.

Eve egy az emberi genetika oktatására kifejlesztett lenyűgözően aprólékos szimuláció segítségével nekiáll, hogy tetőtől talpig megtervezzen egy fiút: a szemét, a haját, az izmait, sőt még az agyát és a lehetséges személyiségjegyeit is. Éva megtervezi Ádámot aki maga lesz a tökély, a tökéletes emberpéldány, a tökéletes pár… vagy mégse?

Solo

Igazából fogalmam sem volt, mire számítsak, amikor kézbe vettem ezt a könyvet. A molyos értékelések átlaga ennél a regénynél mindössze 77% (jelenleg), ami azért nem annyira hűdejó, viszont a borítóból és a fülszövegből kiindulva nagyon is ígéretesnek tűnt.

Végül elvittem magammal a nyaralásra, és az öt órás repülőutat sokkal elviselhetőbbé tette.

A rövidke fejezetek miatt hamar ki lehet olvasni. Ahhoz képest, hogy sci-fi (hát legalábbis ahhoz hasonlít leginkább), teljesen érthető és laza stílusú, mint ahogy az egy vörös pöttyös könyvtől elvárható, tehát ne számítsunk semmi komolyra, száraz és érthetetlen leírásokra. Gyors ütemű, szórakoztató és fordulatos - igazi megkönnyebbülés volt, mert Michael Granttől már olvastam a Köddé váltak-at, és az nekem csalódást okozott.

"Azt hiszem, az elhalálozás elfogadható indoknak számít arra, hogy nem csinálom meg a házit."

A sztori lényegében annyi, hogy főszereplőnk, Evening (vagyis Eve) megsérül, és életveszélyes állapotban szállítják kórházba. Nemsokára eljön érte az édesanyja, és egy ismeretlen srác, akik elviszik a kutatóintézetbe, ahol az anyuka dolgozik. Amíg itt lábadozik, kap egy furcsa feladatot: meg kell terveznie a tökéletes fiút egy szimulációs program segítségével. Eve először a kék szempárt, kezeket, majd szép lassan minden apró részletet megtervez rajta. Közben megismerhetjük Solo-t is, aki a kutatóintézetben lakik már évek óta, és aki felfedez néhány titkot az intézmény körül.

Aislinn

A karakterek közül akit a leginkább kedveltem, az talán Aislinn volt, Eve legjobb barátnője, akit Terra hiába próbál eltiltani a lányától. Igazi vagány, belevaló csajszi, akit a drogdíler pasija, Maddox állandóan bajba kever, mégsem képes elengedni őt. Néha viszont azt éreztem, hogy kaphatnánk belőlük kevesebbet, és többet Soloból és Eve-ből, ha már ők a főszereplők... Aislinn sztorija nem tesz hozzá semmit a történethez, ami amúgy is túl rövid szerintem. Főleg a vége, miután megjelenik Adam, amiből aaaaannyival többet is ki lehetett volna hozni, konkrétan ezt vártam már az elejétől, de aztán összecsapták az egészet.

Illetve én bírtam Terrát is, azaz Eve anyját. A maga hideg stílusával együtt, és hogy állandóan tökéletes, tiptop formában van. Evening is szimpatikus főszereplő, a kezdetektől fogva kedveltem, mert egyszerre intelligens és vicces karakter, nem nyávog feleslegesen.

"Mindenkinek van valami hibája. Nem ettől leszünk érdekesek? Nem ettől leszünk többek, mint pusztán egymás másolatai?"

És persze azért elgondolkodtató az alapötlet, hogy vajon a jövőben lehet-e majd ilyen, hogy bárki gond nélkül megtervezheti álmai pasiját, külső és belső tulajdonságokkal együtt?

Szerintem nemtől és kortól függetlenül élvezhető ez a könyv, bárkinek tudnám ajánlani, aki egy kis kikapcsolódásra vágyik. A sci-fi elemek nem túl mélyrehatóak, szóval ettől nem kell megijedni. A váltott szemszög is tetszett, valószínűleg az írók nemek szerint osztották el a szerepeket, bár ezt nem állítom biztosra. Összességében nekem ez egy erős négyes volt, akár még újra is olvasnám néhány év múlva.

Történet: 4/5

Főszereplő: 4/5

Borító: 4/5

Kedvenc szereplő: Aislinn

Nyári szünet

Sziasztok drága Molyok! :)

Mától kezdve két hétig nem nagyon leszek elérhető, és új posztok se jönnek, mert nyaralni megyek. Természetesen viszek magammal néhány könyvet, szóval ahogy hazajövök, már hozom is róluk az értékeléseket.

Ha már ennél a témánál vagyunk: tavaly láttam egy kérdést a moly.hu-n, az egyik felhasználó tanácsot kért, hogy melyik 10 (!!) könyvet vigye el egy egyhetes nyaralásra. Én nagyon szeretem azokat az embereket, akik hozzám hasonlóan sokat olvasnak, úgy vagyok vele, hogy aki olvasni szeret, az rossz arc nem lehet. Viszont srácok, ha nyaralni mentek, nézelődjetek, lássatok világot, gyűjtsétek az élményeket, hiszen olvasni otthon is tudtok! :) A strandon, illetve autóban/vonaton/repülőn persze biztos, hogy előkerül egy jó könyv, és ezzel nyilván nincs is semmi baj, elvégre így az amúgy hosszú és unalmas út hasznosan és szórakoztatóan telik el. Viszont saját tapasztalatom, hogy utazás előtt általában bepakolok a bőröndömbe mondjuk 3 könyvet és persze az elmaradhatatlan e-olvasót, mégis úgy jövök haza, hogy csak egy regényt olvastam el, mert egyszerűen nem volt időm többre, annyi látnivaló, tennivaló volt, így feleslegesen cipeltem a többit.

Nem mindegy, hogy mennyit nyom a bőröndünk, főleg ha repülővel megyünk, ahol ugye van súlykorlát. És persze gondolnunk kell arra is, hogy szeretnénk kint szuvenírt venni, amiknek majd kell a hely. Úgyhogy ha van e-olvasótok, ne hagyjátok otthon, mert több száz regény fér rá, nem foglal sok helyet, könnyű, és akkor sincs nagy baj, ha otthon felejtetted a töltőjét, mert nem használ sok energiát, akár egy hónapig is simán kibírja. Jó, bevallom, én is viszek mellé egy papírkötésű könyvet, mert hát azt a feelinget az e-olvasó nem adhatja vissza. :)

Ui.: Ez most nem a témához tartozik, de miután visszatértem, valószínűleg nem csak itt, hanem egy személyes blogon is várlak majd titeket!

Kellemes nyarat kívánok mindenkinek, és köszi a megértést!

Molly

Calia Read: Szétcsúszva

Naomi Carradine vagyok.

Hat hónapja még boldog voltam.

Egy hónapja diliházba zártak.

Tegnap Lachlan meglátogatott. Megcsókolt. És azt mondta, kezd elmenni az eszem.

Órákkal később Max belopózott a gondolataimba. Emlékeztetett arra, hogy nem vagyok őrült, és hogy szüksége van a segítségemre.

Néhány perce, amikor próbáltam összerakni a múltamat, még távolabb sodródtam a valóságtól.

És most… mindenki azt hiszi, megbolondultam. De tudom, hogy ő létezik, és kellek neki.

Te hiszel nekem?



Számomra óriási meglepetést okozott ez a könyv. Hirtelen felindulásból esett rá a választásom, és nem is vártam tőle semmit, de nagyon tetszett. 328 oldal, de sokkal rövidebbnek tűnik, és bár a témája nem épp a legvidámabb, meglepően könnyen lehet vele haladni, mert egyszerűen letehetetlen.

"Nem lenne csodálatos, ha minden, ami a képzeletünkben él, valóságos lenne?"

Úgy a negyedéig fapofával olvastam, úgy voltam vele, hogy jó-jó, de nem az igazi. Aztán kezdtem ráébredni, hogy itt valami nagyon nincs rendben, valami más is van a dologban. Ez sehogy sem hagyott nyugodni, így a végére az összes létező forgatókönyvet végiggondoltam magamban. Éppen ezért nem lepett meg túlságosan a csattanó, de még így is nagyot ütött, hiszen végre minden értelmet nyert, minden apró kis részlet a helyére került.

A történet több szálon fut, főszereplőnk, Naomi épp egy elmegyógyintézetben csücsül, és új orvosának, Dr. Rutledge-nek meséli el, hogyan jutott el idáig, az olvasó pedig a visszaemlékezésekben átélheti a vele történteket, miközben szép lassan haladunk a végkifejlet felé. Végig ott lebeg valami sajátos, nyomasztó hangulat, amelyet főleg Naomi képzelgései közben éreztem. Szabályosan hányingerem lett a szülőktől, az anya egy ostoba, önző nő, aki nem érdemli meg, hogy gyereke legyen, az apára pedig nincs is szó, egyszerűen elborzasztott, hogy mennyire beteg.

Néha elgondolkodtam, vajon hihetek-e a főszereplőnek. Elhihetem-e, hogy ez az emlék tényleg valós, tényleg megtörtént? Elhihetem-e neki, hogy normális? Egyáltalán miért van elmegyógyintézetben, hiszen nem is ő volt az, akit megerőszakoltak, szóval mi a fene történt?! És vajon miért tagadják az orvosok Max létezését? Rengeteg kérdésem volt, de a végére mindre választ kaptam. És így visszagondolva, egy csomó árulkodó jel volt már az elejétől, ami felett elsiklottam olvasás közben. Ettől olyan zseniális!

"Ajkak harapdálása.

Meztelen bőr érintkezése.

Kezek mindenütt.

Mindent akartam."

Tetszettek a romantikus részek is. Imádtam, ahogy Naomi gyerek fejjel beleszeret a nála pár évvel idősebb Lachlanbe, majd ahogy felnő, ez az érzés egyre erősebb lesz, de a srác nem veszi őt komolyan, és mindig "kölyöknek" hívja. Kíváncsian vártam, hogyan fognak összejönni.
Aztán persze ott van Max. A legtöbb erotikus jelenetet neki köszönhetjük (kövezzetek meg, de szerintem ebből elég lett volna kevesebb is ebben a sztoriban). Róla nem igazán tudtam, mit gondoljak, hiszen végig ott volt bennem a kérdés, hogy "most akkor ő létezik vagy sem". De úgy alapjáraton is ha választanom kellett volna a két pasi közül, Lachlannek szurkoltam volna.
Igen, ha már erotika, ezzel amúgy volt egy kis problémám. SPOILER következik: Nehezen tudom elképzelni, hogy valaki, akit folyamatosan zaklat és megerőszakol az apja, ilyen lazán gondoljon a szexre. Éppen ezért írtam, hogy szerintem ide felesleges volt ennyi forró jelenetet csempészni a könyvbe.

Nagyon szeretem a pszichológiai történeteket, és ez alól a Szétcsúszva sem kivétel. Biztos, hogy folytatni fogom a sorozatot a következő kötettel, ami a Fairfax elmegyógyintézet egy másik lakójának történetét meséli el, tehát tulajdonképpen egy önálló regény, de a helyszín ugyanaz. Ez volt az első könyvem a WOW kiadótól, de most már bátrabban fogok szemezni a többi könyvvel.

Történet: 4/5
Főszereplő: 5/5
Borító: 4/5
Kedvenc szereplő: Lachlan

Leiner Laura: Bábel

Zsófi tizenhét éves és RHCP rajongói blogot ír, ezért nem is kérdés, hogy az idei Bábelfesztre egész hetes bérletet vesz, hiszen az utolsó nap sztárfellépője a Red Hot Chili Peppers. 

Zsófinak ez lesz élete első fesztiválja, amelyen barátaival, Napsival, Abdullal, Hipóval és Szaszával együtt vesznek részt. Ez pedig azt is jelenti, hogy többnapos, ismeretlen olaszok utáni hajtóvadászat, az orvosi sátorban töltött hosszú órák és a VIP-szekcióba való kétségbeesett bejutási kísérletek is várnak rájuk. A folyamatos bulizás, sátorozás, a koncertek és a legelképesztőbb közös élmények felejthetetlenné teszik ezt a hét napot, sőt, talán az egész nyarat.

Sokáig halogattam ennek a regénynek az olvasását, mert bár az igaz, hogy az alapötlet egyedinek tűnt, az eddigi tapasztalataim a Leiner Laura könyvekkel nem túl jók. Az SZJG-nél meglehetősen vegyes érzéseim voltak, az Akkor szakítsunk egyszerűen idegesített, talán a Bexi sorozat az, amire azt mondom, hogy elmegy. Ugyanis az az egyetlen, amit nem dobnék ki az ablakon, bár a függővégekkel nem vagyok kibékülve.

Így utólag kijelenthetem, hogy a Bábel lett a "kedvenc" közülük, mert élveztem az olvasását, minden hibája és idegesítő tulajdonsága ellenére.

Főszereplőnk a 17 éves Zsófi, baráti társaságával együtt elmennek egy fesztiválra, a Bábelre. A könyv egy hét történéseit írja le, blogbejegyzés formájában, hiszen Zsófi hobbiból egy Red Hot Chili Peppers rajongói blogot vezet, amire folyamatosan posztol, és részletesen beszámol mindenről, miközben várja az utolsó napot, amikor színpadra lép kedvenc bandája, a RHCP. A kis csapat (Zsófi, Napsi, Szasza, Abdul és Hipó) rengeteg emberrek találkozik a fesztivál ideje alatt. A vonaton összeismerkednek egy sráccal, akit a külsejéből kiindulva nemes egyszerűséggel csak Punknak hívnak, majd összefutnak Napsi bátyjával, Boldival, és annak egyik haverjával, Kolossal, akiről kiderül, hogy VIP jegyes, azaz a legjobb helyről nézheti majd a RHCP koncertet. 

A szereplők hasonlóak a többi Leiner Laura-féle karakterhez: poénosak, és gyakran már-már paródiába illően el vannak túlozva, kissé erőltetettek. A főszereplő legjobb barátnője szokás szerint megkapta az "idióta" jelzőt, emellett minden második oldalon le van írva, hogy Napsi mennyire jól néz ki, és hogy a fesztivál összes hímje csorgatja rá a nyálát. Szasza és Abdul a "partyarcok" a társaságban, Hipó meg a hipochonder srác, aki folyamatosan a képzelt betegségeivel megy az olvasó agyára. Napsi bátyja, azaz Boldi a tipikus hülyegyerek, aki a földről eszik, és állandóan részeg, nem is igazán értettem, hogy lehetnek haverok Kolossal, annyira különbözik a stílusuk. Ugyanis az utóbbi sokkal érettebb, inkább a tableten írogat bulizás helyett. Sokáig nem volt túl szimpatikus, néha legszívesebben felpofoztam volna, és közben valahogy furcsa volt, hogy egy ilyen srác kapja A FIÚ szerepét, így, nagybetűkkel. (SPOILER:) Szerencsére egy kis csavarral Szasza lett a befutó.

Négy dolog zavart nagyon olvasás közben.

1. Voltam már jó pár fesztiválon, több-kevesebb napra is, Sziget, Hegyalja, Fezen, stb, de olyat soha, egyszer sem tapasztaltam, hogy a hetijegyesek lenéznék a napijegyeseket. Nem volt valami szimpatikus, amikor a főszereplő azt ecsetelte, hogy a napijegyesek idegesítőek, és kb rohadjanak meg, amiért le mertek ülni egy padra kajálni, és ezért neki, hetijegyes létére a földön ülve kell ennie, pedig ő tovább marad itt, stb... az a baj, hogy a Leiner Laura könyveknél gyakran úgy érzem, hogy az írónő saját véleményét olvasom, mint az SZJG-nél, amikor ugye "aki nem rockzenét hallgat, az vagy nyomi, vagy egy hülye picsa" meg hogy "minden szőke lány idióta". Ismerős, ugye? Na, az ilyenektől nekem Laura kicsit unszimpatikus lett (pedig szeretem a rockzenét, ne értsetek félre).

2. Ahhoz képest, hogy egy fesztiválon vagyunk, nem sok koncert jelenet van. Igen, ott a RHCP, de a többi bandáról Zsófi azt se tudja, kicsodák, nem is nagyon vesznek részt a többi koncerten. Viszont állandóan kajálnak. Ha már kaja és spórolás (mert a végére persze elcsórósodik a kis csapat), nem értem, miért nem jutott senkinek az eszébe, hogy a fesztivál területén kívül, egy kisboltban vegyenek inkább enni néha (a feszten nyilván 3x-os áron lehet megvenni mindent), és akkor nem kell csöveskedni. Hetijeggyel simán ki-be lehet járkálni, szóval nem értem.

3. Érdekes, hogy ha egy srác iszik (mármint alkoholt), azzal semmi baj nincs, de ha egy csaj, akkor az gusztustalan, szánalmas, stb. Ugyan már, ne vetítsünk, ki az, aki egy korty alkoholt sem iszik 17 évesen, egy fesztiválon? Meg is lepett, amikor (SPOILER:) Zsófi kiütötte magát, mert LL eddig kínosan kerülte az alkohol témát.

4. SPOILER veszély: én értem, hogy Laura egy kis fordulatot akart ezzel csempészni a könyvbe, de nagyon hülyén jött ki, hogy Zsófi az egyik nap Kolosba szerelmes, a másik nap meg már Szaszába.

Meg úgy alapjáraton, térjünk ki egy kicsit Zsófira. Szokásos LL főszereplő, egyszerűen idegesítő. Az elején még nem volt vele semmi bajom, de a végére átmegy házisárkányba, folyamatosan sajnáltatja magát, amiért "vele senki nem törődik, és mindig egyedül kell lennie".

A történet vége viszont kifejezetten tetszett, mármint hogy Zsófi (SPOILER:) lemondott Anthony-ról, meg a közös képekről, a VIP emelvényről, és inkább Szaszát választotta. Bár simán ráért volna koncert után megkeresnie, azért aranyos volt.

"Mert minden változás, ami előnyünkre válik, igenis fontos mérföldkő az életünkben, legyen az bármilyen apró vagy éppen nevetséges."

Összességében egy könnyed nyári olvasmány volt, így a fesztiválszezonra tökéletes, meg is hozta a kedvem hozzá. Az eddigi legjobb LL könyv szerintem, a hibái ellenére szerettem, és bár kedvenc nem lett, azért ajánlom mindenkinek, aki egy vicces, laza könyvre vágyik, főleg, ha RHCP rajongó!

Történet: 3,5/5

Főszereplő: 3/5

Borító: 3/5

Kedvenc szereplő: Szasza