Courtney Summers: This Is Not a Test - Éles helyzet

Hat gimnazista az iskolájában próbálja kibekkelni a világvégét. Sikerülhet nekik? Az apokalipszis most van. Hat diák bevette magát a gimnáziumba, de kevés vigaszt nyújt a menedékhely, ha az élőhalottak folyamatosan püfölik az ajtót. Egyetlen harapás elég ahhoz, hogy megöljön valakit, aki aztán önmaga rettenetes hasonmásaként tér vissza. Sloane Price ezzel ki tudna egyezni. Az ő világa már fél éve véget ért, azóta nem nagyon tudja, miért van még életben. Ez az alkalom kapóra jönne a távozásra. Miközben alig várja, hogy az élőhalottak átjussanak a védelmi vonalaikon, kénytelen a világvégét öt társa szemével nézni, akik viszont élni akarnak. De ahogy a napok vánszorognak, meglepő módon változik az emberek túlélési ösztöne, és a társaság sorsát egyre kevésbé a kinti események határozzák meg, sokkal fontosabbá válnak a benti világ kiszámíthatatlan élet-halál kérdései. Mibe lehet kapaszkodni, ha már minden elveszett?

A sztori ma már akár megszokottnak, átlagosnak is mondható: kitört az apokalipszis, a legtöbb ember halott, aki meg mégsem, az húsevő zombiként végezte. Na jó, ez így hülyén hangzik. Létezik NEM húsevő zombi? Olyan, aki vega kajákon él? Oké, tehát ezek az emberek zombiként végezték.

Hat diák ebben a világban próbál túlélni már egy hete. Elbarikádozták magukat az iskolában, egyedül vannak, szülők és más felnőttek nélkül, a falakon kívül pedig tele van a város járkáló hullákkal.

Előre leszögezném, hogy ez mégsem egy átlagos zombis könyv. Nem az élőhalottakra koncentrál, sokkal inkább arra, hogy egy ilyen kialakult helyzet hogyan hat a túlélő emberekre. Mennyire tudnak épelméjűek maradni így, hogy minden elveszni látszik?

Főszereplőnk, Sloane furcsa helyzetben van: ő ugyanis nem akart túlélni. Édesapja folyamatosan verte őt és a nővérét, Lily-t. Ők ketten mindig is azt tervezték, hogy majd együtt megszöknek otthonról és új életet kezdenek. Csakhogy Lily lelépett. Egyedül. Egyszerűen otthagyta Sloane-t az erőszakos apjukkal kettesben, ami miatt a lány képtelen megbocsátani a nővérének, mert úgy érzi, cserben hagyta őt. Végső elkeseredésében kész eldobni a saját életét, csakhogy valahogy mégis sikerül túlélnie a zombi apokalipszist, és öt másik diákkal együtt elbarikádozzák magukat az iskola épületébe.

Miközben Sloane azon töri a fejét, hogyan szabadulhatna meg az életétől, végignézi, hogy a többiek hogyan próbálnak túlélni. Hamar kiderül, hogy bent sem biztonságosabb, mint kint: a srácok egymás ellen fordulnak, és felmerül a kérdés, hogy mitől kell inkább tartaniuk? A kint mászkáló élőhalottaktól, vagy az emberi természet sötétebb oldalától? Ráadásul valaki, egy hetedik személy bejut az épületébe, ami azt jelenti, hogy ott, ahol ő bejött, könnyedén be tudnak jönni a zombik is.

Érdekes a másik öt karakter is. Annak ellenére, hogy Sloane szemén keresztül látjuk a dolgokat, ez a történet legalább ugyanannyira szól a többiekről is, mint róla.

Szóval van itt nekünk két csajszink: Sloane és Grace, valamint négy srácunk: Cary, Trace, Rhys és Harrison. Ők hatan a túlélők, akik bármennyire is nem akarják, kénytelenek összefogni, és együtt maradni. Persze ez nehezebb, mint amilyennek elsőre tűnik.

Kezdjük ott, hogy a testvérek, Grace és Trace mindketten Cary-t okolják a szüleik halála miatt, ezért ebből rengeteg veszekedés alakul ki. Bár Grace elég hamar felfogta, hogy a szüleiket már nem lehet visszahozni, és felesleges bárkit is hibáztatni emiatt. Egy idő után megpróbálja lenyugtatni a testvérét, több-kevesebb sikerrel. Trace néha félelmetes tudott lenni, minden percben éreztem, hogy bármikor elszakadhat nála a cérna, és tombolni fog.

Cary-t néha igazán sajnáltam a helyzete miatt, máskor meg pofoncsaptam volna azok miatt, amiket mondott. Nem mondanám, hogy nagyon a szívemhez nőtt, de nem utáltam, és amikor eljutottunk ahhoz a részhez, hogy be kellett zárni őt az orvosiba, onnantól kezdve már drukkoltam, hogy túléljen.

Harrison... hm. Eleinte aranyos volt, ahogy állandóan félt és bőgött, mint egy kisgyerek, és érthető is volt, hiszen ő a legfiatalabb a diákok között. Egy idő után viszont elkezdett idegesíteni, hogy ilyen gyáva, és mindenért csak rinyál.

Rhys tűnt a legértelmesebbnek a csapatban. Persze neki is voltak furcsa megnyilvánulásai, de azt hiszem, őt kedveltem a legjobban. Bár azt nem tudom felfogni, hogy hogyan tudta ezt tenni a szüleivel... én biztos nem lettem volna rá képes, még ha az életem múlik rajta, akkor sem.

Így utólag azért azt hozzátenném, hogy Sloane nem nőtt a szívemhez, ugyanis egyáltalán nem tudtam megérteni őt, a gondolkodását. Értem a problémáit, de azt már nem, hogy miért akar ennyire meghalni. Mindenesetre fura volt egy olyan főszereplőről olvasni, aki nem azért hősködik, mert ilyen vagány arc, hanem mert tényleg magasról tesz rá, hogy esetleg meghalhat.

Miután - több bonyodalom után is - kijutnak az iskolából, a könyv végén eléggé felpörögnek a dolgok. Az egyik pillanatban még szinte mindenki él és virul, a következőben meg már jelentősen csökken a túlélők száma. A jelenetek itt néhol elég durvák voltak, bár ijesztőnek azért nem mondanám, inkább csak... felkavarónak. És igen, vér az folyik bőven, szóval aki irtózik az ilyesmitől, az csak óvatosan olvasson bele.

A vége elég lezáratlan, de nem annyira, hogy a falat kaparjam a folytatásért, ki lehet bírni.

Összességében én sokkal rosszabbra számítottam, pozitív csalódás volt. Elég jól bemutatja, hogy az emberek mennyire kiborulnának egy ilyen helyzetben, hogy még egymás ellen is fordulnának, nem számít, hogy az illető nemrég még az osztálytársuk volt. Izgalmas, a karakterek érdekesek, és ami nagyon fontos: valósághűek. A hangulat folyamatosan feszült, és végig benned van, hogy ennek nagyon nem lesz jó vége...

Történet: 4/5

Főszereplő: 3/5

Borító: 3/5

Kedvenc szereplő: Rhys

Kedvenc idézeteim könyvekből #1

Szeretem az idézeteket, és szinte megszállottan gyűjtöm őket. Ha olvasok valahol egy inspiráló, vicces, vagy szimplán csak nekem tetsző gondolatot, már megy is egyből a kis jegyzetfüzetembe. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy időről időre megosztok veletek párat, hátha van itt valaki, aki ugyanúgy "idézetbolond", mint én. És persze ha már egy könyves blogon vagyunk, érthető, hogy könyvekből fogok kiírni idézeteket. Kellemes böngészést! :)

"Azt mondod, nem vagy különleges, mert a világ nem tud rólad, de ezzel megsértesz engem. Én tudok rólad."

John Green

"Rossz úton jár az, aki álmokból épít várat, s közben elfelejt élni."

J. K. Rowling

"Szoba könyv nélkül olyan, mint test lélek nélkül."

Darren Shan

"Azzal az idővel kell foglalkoznunk, ami megadatik nekünk."

J. R. R. Tolkien

"Egy olvasó ezernyi életet megél, mielőtt meghal. Az az ember, aki nem olvas, csak egyet."

George R. R. Martin

"Soha nincs megfelelőbb időpont a mostaninál."

George R. R. Martin

"– De most komolyan, hogy teszed túl magad a pánikon? 

Apu még mindig mosolygott, de tudtam, hogy belül komoly, mert nagyon lassan beszélt: 

– Sehogy. Megpróbálod túlélni. Összeszorítod a fogad, és valahogy majd csak kibírod."

Gayle Forman

"Mindannyian azt kívánjuk, bárcsak erősebbek lennénk, mint amilyenek vagyunk, és egyikünknek sem sikerül úgy végigélni az életet, hogy ne bánna meg valamit."

Swati Avashti

"A múltat nem változtathatod meg, úgyhogy csak elpazarolod a jelent a bűntudatra."

Christopher Moore

"Mi értelme lenne belezúgni egy rockzenészbe, ha azt várná tőle az ember, hogy úgy viselkedjen, mint egy könyvtáros."

Nick Hornby

"Emeld fel a tudatalatti szőnyegedet és seperd alá az összes koszt. Viszlát."

Stephen King

"Tartsd szem előtt, hogy az emberek változnak, de a múlt nem."

Becca Fitzpatrick

"Rájöttem, hogy az emberek többrétegű titkok. Azt hiszed, hogy ismered és érted őket, csakhogy az indítékaik mindig rejtve maradnak: a szívük mélyén őrzik őket. Megismerhetetlenek számunkra – egyszerűen csak néha úgy döntünk, hogy megbízunk bennük."

Veronica Roth

"Senki sem tökéletes… na jó, volt egy tag, de őt megöltük."

Christopher Moore

"A barátság normális dolog. Ha vannak barátaim, nem lehetek őrült."

Dan Wells

"Felnősz úgy, hogy indiánokról meg kalózokról meg űrhajósokról olvasol, aztán mikor már azt hinnéd, hogy a világ egy érdekes hely, akkor azt mondják, hogy tele van döglött bálnákkal meg kivágott erdőkkel, és mindenhol atomhulladék sugároz sok millió évig. Szerintem nem is éri meg felnőni."

Neil Gaiman

"Arról nem tehetek, hogy ki vagyok. Csak arról tehetek, mit kezdek vele."

Karen Marie Moning

"Azt hiszem, vannak a „szokásos" helyzetek, és van az, amikor az embert egy nagyon izmos, nagyon magas és nagyon dühös orosz pasas szorongatja."

Richelle Mead

"Az álmok mindig valóra válnak. A gond az, hogy sokan egy bizonyos álmot kergetnek, és nem veszik észre a sok-sok beteljesült álmot maguk körül."

Dean R. Koontz

"Miközben olyan keményen dolgozunk azon, hogy lehagyjuk az ellenségeinket, nem válunk-e mi is olyanokká, mint ők?"

Dean R. Koontz

"De valójában csak egyetlen olyan ember létezik, aki tönkre tud tenni minket. Csak egyetlen embernek áll hatalmában, hogy teljesen elpusztítson minket, ha hagyjuk. Nekünk magunknak."

Sebastian Fitzek

"A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak – amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen."

Stephen King

"Amíg nem találtál rám, halott voltam, bár lélegeztem. Világtalan voltam, bár láttam. Aztán eljöttél, és megsebzett lelkemet életre keltetted."

J. R. Ward

"Azt mondják, az emberek a valóság elől szoktak a könyvekbe menekülni…"

Jennifer E. Smith

"– A világ – mondta – nem egy kívánságteljesítő gyár."

John Green

"Néha, nagy ritkán magamban beszélek. Remek tanácsokat adok magamnak. Időnként még meg is fogadom őket."

Laurell K. Hamilton

Colleen Hoover: Point of Retreat - Visszavonuló

A sok viszontagság, szívfájdalom és sorscsapás ellenére a Layken és Will szerelme tovább él, és egyre biztosabbnak tűnik, hogy ők ketten összetartoznak.

A két fiatal azonban még nem is sejti, hogy mindaz, ami összehozta őket, egy idő után kettejük közé állhat. Kapcsolatuk komoly veszélybe kerül, és elképesztő akaraterőre lesz szükségük ahhoz, hogy megmentsék. Layken nem biztos benne, hogy Willel való viszonya a megfelelő alapokra épült, Will pedig nem tudja, hogyan bizonyíthatná szerelmét egy olyan lánynak, aki továbbra is „töklámpásokat farag”.

Miközben válaszokat keresnek a kérdéseikre, egy még nagyobb erőpróba vár rájuk – valami, ami nemcsak az ő életükre, de megmaradt szeretteik életére is végzetes hatással lehet…

Imádtam az első részt, szóval már nagyon vártam, hogy kézbe vehessem a második kötetet. A Szívcsapás egy gyönyörű történet volt két szerencsétlen sorsú fiatal egymásra találásáról, akiket már az első perctől fogva megkedveltem, sőt, Will fel is került a "könyves álompasik" listámra. Meg persze ott volt a slam poetry is, amit imádok, és zseniális ötletnek tartottam, hogy így beleszőtte az írónő a sztoriba. Néha bekönnyeztem, máskor meg magamban vigyorogtam, mint egy hülye, egyszóval teljesen elvarázsolt.

Sajnos azonban a Visszavonuló csalódást okozott, nem volt annyira lebilincselő, mint az előző kötet.

Először is, több helyen gyengének, erőltetettnek és kidolgozottnak éreztem. Nem azt mondom, hogy kár volt folytatni Will és Lake történetét (bár tény, hogy az első kötet végén is minden szépen le volt már zárva), de... nem így kellett volna.

Egy évvel Julia halála után vagyunk. Will és Layken nehéz helyzetük ellenére már-már irigylésre méltó, boldog párkapcsolatban élnek. Mindketten saját maguk nevelik a kistestvéreiket, akik ugye az első kötet óta legjobb barátok, és folyton együtt vannak, így ők négyen olyanok, mint egy kis család.

A dolgok ott kezdenek rosszra fordulni, amikor feltűnik Will exbarátnője, Vaughn. Egy félreértés miatt Lake megsértődik Willre, és bármit csinál a srác, nem tudja őt kibékíteni.

Talán azért, mert végig Will szemszögéből olvastam a sztorit, de egyáltalán nem tudtam megérteni, hogy mire ez a nagy hűhó. Nagyon kedveltem Lake-et az első kötetben, de itt egyszerűen idegesített. Gyerekesen, kibírhatatlanul viselkedett, őszintén csodálom Willt a türelme miatt. Jó, persze nyilván én is kiakadtam volna Lake helyében, de (SPOILER!) egy homlokpuszi miatt nem mentem volna át házisárkányba. Főleg, hogy totál nyilvánvaló, hogy Will odáig van érte, és sosem csalná meg. Aki ezt nem látja, az egyszerűen hülye.

Jobb lett volna, ha néha Lake szemszögéből is olvashattam volna a dolgokat, mert akkor talán, de csak talán meg tudnám érteni, hogy mire volt jó ez a műbalhé. Ahhoz képest, hogy mindketten maguk nevelik az öccsüket, és a szüleik halála miatt kénytelenek voltak túlságosan hamar felnőni, ebben a könyvben úgy viselkedtek, mint két gyerek. Főleg Lake. Istenem, mennyire idegesített!

Will meg kezdett egyre kevésbé hasonlítani arra a srácra, akit a Slammed-ben megismertem... Egyrészt iszonyú nyálas volt. Aranyos, meg minden... de tényleg irtó nyálas, na. Mintha nem is egy 23 éves srác gondolatait olvastam volna, hanem egy 16 éves lányét. Azért valljuk be: az, ahogyan Will a szexről gondolkodik, egyáltalán nem élethű! Ugyan már... Melyik pasi gondolkodik így?!

Aztán amikor elérkezett a várva várt békülés, olyasmi történt, amire a legkevésbé sem számítottam. (SPOILER!) Igen, az autóbalaset. De persze kiderült, hogy ez a szál is annyira felesleges volt, hogy nem is értem, egyáltalán minek került bele a sztoriba. Csak mert nem szenvedtek még eleget a főszereplők? Vagy mert túl rövid lett volna enélkül a történet?

Más meg nem igazán történt... ennyi lenne az egész sztori: a könyv első része egy rakás felesleges hiszti, a második pedig egy váratlan esemény, amin valljuk be, elég hamar túlteszi magát mindenki. Vaughn is elég gyorsan eltűnik a képből, szinte még rendesen megutálni se volt időm, máris elpárolgott. Közben a főszereplők végig számolják az órákat, hogy mennyit kell még várni, hogy szexelhessenek. Ha már itt tartunk: minek kellett egész végig visszaszámolni a perceket a naaaagy kefélésig, amikor egyetlen árva kis szexjelenet sincs a könyvben? Nem mintha hiányoltam volna, csak nem értem. Mindegy.

Te jó ég, hogy mennyivel többet vártam ettől a könyvtől!

Ami viszont tetszett:

- megint kiemelném a slam poetry részt, bár annyira nem varázsolt el, mint az első kötetben

- a két kissrác, Kel és Coulder még mindig hatalmas arcok

- az új szereplők, Kiersten és Sherry

- Julia utolsó ajándéka, a kis papírcsillagok a tanácsokkal

- "pillangózd meg!", mélypont és fénypont, stb.

Hogy őszinte legyek, semmi újat nem adott hozzá az első részhez, sőt, egy kicsit el is rontotta az egészet. Annyira már nem ájulok el Willtől, és Lake sem lett a szívem csücske ebben a részben. Elképzelni sem tudom, mi a fene történhet még velük a következő, harmadik kötetben... ez az egész hatalmas csalódás volt, a három pont meg csak a jóindulatomnak, és az első résznek köszönhető.

Történet: 3/5

Főszereplő(k): 3/5

Borító: 4/5

Kedvenc szereplő: Kel és Coulder

Kresley Cole: Poison Princess - Méreghercegnő

A tizenhat éves Evangeline „Evie” Greene irigylésre méltó életet él – mígnem rémisztő hallucinációi támadnak. Amikor egy apokaliptikus esemény megtizedeli louisianai szülővárosának lakosságát, megölve mindenkit, akit szeret, Evie rájön, hogy a hallucinációk voltaképpen a jövőre vonatkozó látomások voltak – amelyek továbbra sem szűntek meg. Az életéért küzdő és válaszok után kutató lány kénytelen segítséget kérni a lápvidék rossz oldalán élő osztálytársától, Jack Deveaux-tól. De egyedül egyikre sem képes.

A meglehetősen hosszú bűnlajstrommal rendelkező Jack, a maga komisz vigyorával és kirívó viselkedésével, nem olyan fiú, akivel Evie barátkozni szokott. Bár egyszer már gúnyt űzött Evie-ból és mindabból, amit képvisel, Jack most mégis vállalja, hogy megvédi a lányt. Evie tudja, hogy nem bízhat feltétel nélkül a fiúban, de vajon képes lesz neki ellenállni, ha egyszer letörli a képéről azt a komisz vigyort? 

Kiben bízhat Evie?

Őszintén szólva ötletem se volt, hogy miről fog szólni ez a könyv, amikor kihoztam a könyvtárból. Arra se vettem a fáradtságot, hogy elolvassam a fülszöveget, gondoltam, lesz ami lesz. Nem számítottam erre: kezdetben szokásos, iskolába járós tinilányos sztori, ahol a legnagyobb probléma az, hogy most akkor odaadjuk-e a szüzességünket a pasinknak a szülinapunkon, vagy ne, majd hirtelen átmegy ilyen paranormális, posztapokaliptikus izébe, ahol az emberiség nagy része kihalt, zombiszerű lények kergetnek minket, és adjunk hozzá még ehhez néhány természetfeletti képességgel rendelkező fiataltis. Mert miért ne?

Egy kicsit ilyen "mindent bele" feeling: egy kis ez, egy kis az, egy kis amaz.

A történet elején megismerhetjük Evie-t, egy eléggé elkényeztetett, 16 éves lányt. Látszólag mindene megvan: márkás ruhák, népszerűség, menő pasi, barátok. Csakhogy van valami, amit senki nem tud róla: Evie-t hallucinációk és rémálmok gyötrik. Látomásaiban olyan emberek beszélnek hozzá, akikkel még sohasem találkozott. Figyelmeztetik őt valamire, de Evie megpróbálja figyelmen kívül hagyni őket. Aztán bekövetkezik a tragédia, az úgynevezett "Villanás", ami kiirtja az emberiség nagy részét.

Itt kezdődik a történet másik fele, amikor már nem az a legnagyobb probléma, hogy a pasim rányomult az új csajra a suliból. Ugyanis ahogy szinte mindenki más, Evie barátja, Brandon is meghalt a Villanásnál (bár én nem lepődnék meg rajta, ha kiderülne, hogy túlélte), csakúgy mint a legjobb barátnője, Mel.

Ám hamarosan kiderül, hogy a srác, akit Evie szívből gyűlöl, Jackson is a túlélők között van. A lánynak válaszokra van szüksége a hallucinációival és az új, különleges képességével kapcsolatban, ezért eldönti, hogy megkeresi a nagyanyját, aki minden bizonnyal sok dologban tudna segíteni. Jackson pedig elvállalja a testőr szerepét, és megígéri, hogy megvédi Evie-t.

Szóval Evie elindul a saját kis küldetésére. Közben több dolog is történik, és rá kell jönnie, hogy nem ő az egyetlen, aki természetfeletti erőkkel rendelkezik.

Evie-val alapvetően nem volt bajom. Leszámítva azt a két-három alkalmat, amikor nem tudtam hova tenni a cselekedeteit, és egyáltalán nem értettem, hogy mit miért csinál. De azért úgy nagyjából együtt tudtam érezni vele, főleg amikor Jackson folyton a fejéhez vágta, hogy milyen haszontalan, mert nem tud vadászni, főzni, tüzet rakni, stb. De közben persze az olvasó tudja, hogy ennél azért többre képes, és végig feszülten várja, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor megmutatkozik Evie valódi ereje.

Jackson. Hm... utáltam, és imádtam egyszerre. Kezdetben nem tudtam, hogy fogom őt megszeretni: durva és állandóan piál. Rosszfiú, de nem az a fajta rosszfiú, akit az ilyen könyvekben láthatunk! Nem, ő tényleg rossz fiú., az a fajta pasi, akitől a szüleink eltiltanak. Egy igazi kemény srác, aki totál kiismerhetetlen. Általában csak gúnyolódik a főhősünkön. Voltak jó pillanatai, amikor kedves volt Evie-val, és látszott rajta, hogy mennyire törődik vele, hogy milyen fontos neki a lány, de aztán az egészet elrontotta azzal, hogy mindig csak szexelni akart vele. Igen, az esetek többségében Jackson egy igazi bunkó. Meglepett, hogy (SPOILER!) a medencés jelenet után, miután végre megcsókolta Evie-t, ilyen hamar rámozdult az új csajra, Selenára.  Meg amiket a fejéhez vágott... hogy mivel nem maradt életben túl sok nő, Evie az utolsó esélye, hogy dughasson egy jót, ezért nem érti, miért utasítja őt vissza a lány. Na eeeez mekkora bunkóság már egy egymilliós skálán?!

Selenát utáltam. De úgy igazán. Az első jelenetétől kezdve, amikor "szépfiúnak" nevezte Jacksont, már a szememet forgattam, mert tudtam, hogy itt bajok lesznek. Közben persze csak úgy ordít, hogy valami nincs rendben a csajjal.

Matthew cuki volt, de közben elég idegesítő is. Főleg, hogy képtelen normális válaszokat adni Evie kérdéseire. Miatta nagyjából egész végig ilyesmi járt a fejemben: "Ez most miért történik?" és "Most akkor mi van?!". Ha Matthew mindent tud, akkor MIÉÉÉÉRT nem tudja érthetően elmagyarázni, hogy mi a fene folyik itt?

Finn viszont szimpatikus, végre jött valaki, aki feldobja poénokkal a sztorit és oldja egy kicsit a feszültséget a másik négy között. Bár azt nem értem, hogy tud beindulni Selenára.. brr.

Az alapötlet zseniális. A sztori tele van rejtélyekkel, izgalmas fordulatokkal, mágiával, drámákkal, és persze romantikával. Tizenéveseknek ÉS felnőtteknek is ajánlanám, akik vevők az ilyesmire.

És amikor végre úgy igazán beindult a sztori, egyszer csak... vége lett. Az utolsó néhány fejezet tényleg szuper volt! Rengeteg megválaszolatlan kérdés maradt, és természetesen függővég, úgyhogy lehet izgulni a következő rész miatt.

Ó, és a váltott szemszög a titokzatos sorozatgyilkos, akinek a főhősnő elmeséli a történetét, és Evie között, szintén zseniális! Bár egy kicsit megzavart az elején, de mindenképp erős kezdés, mert azonnal felkelti az olvasó érdeklődését.

Történet: 4/5

Főszereplő: 4/5

Borító: 4/5

Kedvenc szereplő: fúúha, ezt még nem döntöttem el :D

Komal Kant: Mire jó a rosszfiú?

Mi a közös Ashtonban és Lucában? 

A világon semmi. 

Igaz, gyerekkorukban elválaszthatatlan barátok voltak, de évek óta szóba sem állnak egymással. Lucából azóta agyontetovált rocker srác lett, aki tesz rá, mit gondolnak róla a menők a suliban, a lányt viszont egyedül a nehezen megszerzett népszerűsége érdekli. Amikor Ashton helye meginog a gimi tápláléklánc csúcsán, dühítő módon Lucára szorul, aki persze egyáltalán nincs oda az ötlettől, hogy kisegítse az elkényeztetett pomponlányt − pláne úgy, hogy a pasiját kell alakítania! De ahogy egyre több időt töltenek együtt, és egyre több régi sérelmet tisztáznak, már nem az a kérdés, hogyan viseljék el egymást, hanem hogyan tartsák távol magukat (na meg a kezüket) a másiktól. 

Talán mégis van bennük valami közös…

Anélkül, hogy elolvasná a fülszöveget, aki olvasott már LOL könyveket, az tudja, hogy mire számíthat. Ezek ugyanis minden esetben átlagos, iskolába járó kamaszokról szólnak, tehát semmi természetfeletti, viszont humorosak, vidámak és szórakoztatóak, a happy end pedig garantált. Bár egy kicsit közhelyesek is, de néha jó elővenni ilyen történeteket, és kikapcsolódni velük.

A sztorival alapvetően semmi bajom. Ashton és Luca (kellett egy kis idő, hogy megbarátkozzak a nevükkel) legjobb barátok voltak gyerekkorukban, egészen addig a tragédiáig, amikor Luca elvesztette az édesapját. Onnantól kezdve a fiú teljesen magába fordult, és elkezdte figyelmen kívül hagyni Ashtont. Így a barátságuk megszakadt.

Most Ashton a legnépszerűbb diákok közé tartozik. Ő a pomponlányok csapatkapitánya, és rengeteg menő barátja van. Vele ellentétben Luca az iskolai ranglétra legalján áll mióta megváltozott: hosszú fekete haja a szemébe lóg, tele van tetoválásokkal és feketével húzza ki a szemét. Egy zenekarban játszik, az együttes tagjait pedig mindenki azzal vádolja, hogy sátánisták.

Nos, ez a mostani helyzet. Csakhogy hirtelen minden a feje tetejére áll Ashton körül. Legjobb barátnője átveri őt, és összejön a sráccal, akibe Ash szerelmes, kirúgják a pomponcsapatból, és minden barátja cserbenhagyja őt, így már nem tartozik a népszerű diákok közé, sőt, mindenki utálni kezdi a suliban.

És itt kezd igazán beindulni a cselekmény. Ashton és Luca egyszer csak szövetségesekké válnak, majd ahogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz, valami egészen új, különleges kapcsolat kezd kialakulni közöttük.

Kezdjük talán Ashtonnal, aki kicsit sem volt szimpatikus a könyv elején. Szinte már betegesen népszerű akart lenni, és arra vágyott, hogy mindenki menőnek és tökéletesnek tartsa őt. Már az elejétől kezdve nyilvánvaló volt, hogy a "legjobb barátnője" egy manipulatív, hülye liba, de persze Ashtonnak ez nem esett le, csak miután Kance kihasználta és átverte őt, majd összejött Ash szerelmével, Oliverrel. Gyűlöltem Kance-t, de mégis úgy gondoltam, hogy Ashton valamilyen szinten megérdemelte azt, ami történt vele. Iszonyat bunkón viselkedett mindenkivel, aki nem számított népszerűnek a suliban, hol szóban alázza meg az embereket, hol pedig szándékosan leönti őket kávéval... Szóval igen, határozottan nehéz volt ezt a lányt megkedvelni. Néha komolyan felrúgtam volna.

Azért Lucát sem kell félteni. Nem igazán tette szimpatikussá számomra, hogy a legjobb haverjának a szerelmével kavar. Közben meg azt mondja, hogy jaj, milyen régóta össze akarja már hozni őket... akkor miért kefélsz vele, te szerencsétlen?! Azt mondjuk nem értettem, hogy miért zavarnak mindenkit a tetoválásai. Mennyire kell begyepesedettnek lenni ahhoz, hogy valakit kiközösítsenek csak azért, mert tetoválások vannak a karján? Nem tűnt élethűnek... 

Ó igen, bár én nem olvastam az összes LOL könyvet, de meglepett, hogy ennyi erotikus jelenetet fűztek a történetbe. Eddig abban a hitben éltem, hogy ezek a fiatalabb korosztálynak szólnak. Na, mindegy.

Szóval egy idő után azért ahogy az várható, megváltozik a főszereplőnk, és Luca hatására Ashton végre elkezd kedvesebben viselkedni az emberekkel, és bocsánatot kér azoktól, akiket megbántott a múltban. De ettől még nem múlt el a beteges megfelelni akarása, egyfolytában arról nyavalygott hogy majd visszaszerzi a jó hírét és a népszerűségét, és persze Olivert, a pasit akit lenyúlt a legjobb barátnője. Már mindenki számára totál nyilvánvaló, hogy Luca és Ashton között szikrázik a levegő, de neeeem, Ashtonnak még mindig Oliver kell, annak ellenére, hogy a srác elkezdte levegőnek nézni, amikor csökkent a népszerűsége.

Aztán amikor végre megszerezné, rájön, hogy mégsem Oliver az, aki neki kell. Naná, hanem Luca.

A történet végéig már mindenki kavar mindenkivel. De komolyan. Mintha egy szappanoperába csöppentem volna! Nevetséges félreértések, megcsalások, kavarások, verekedések, veszekedések, szakítások, hazugságok, cselszövések, stb, stb.

És őszintén szólva, szerintem igazán nem kellett volna a végére az a bizonyos házibulis jelenet. Már éppen kezdtem volna megkedvelni Lucát, mert annyira törődött Ashtonnal, meg minden, erre EZT csinálja? Aztán még Ashton kért tőle bocsánatot a végén, amiért nem hagyta, hogy kimagyarázza a dolgokat?

Mert NEM, egyáltalán nem mentség az, hogy "Jaj, de nem is én kezdtem a csókot, hanem ő!" Attól még te meg folytattad..

Mondhatnám, hogy ezek az elkövetett hibák teszik a szereplőket életszerűvé, de nem, itt most nem ez volt a véleményem. Itt zavartak a hibáik, és ezek miatt nem sikerült megkedvelnem a szereplőket.

Bár a két anyuka nagyon cuki volt, ahogy össze akarták hozni Ashtont és Lucát, meg tervezgették a közös gyerekeik nevét. >.<

Maga a történet viszont olvastatja magát, tény, hogy egy nap se kellett hozzá, hogy kiolvassam, mert folyamatosan pörög a cselekmény, nem igazán vannak unalmas részek. Annak ellenére, hogy néha megfojtottam volna Ashtont, kellemes kikapcsolódás volt.

Történet: 4/5

Főszereplő(k): 3/5

Borító: 4/5

Kedvenc szereplő: talán Eddie

Simone Elkeles: A vonzás szabályai

A szókimondó, és meglehetősen szabadszájú középső Fuentes testvér, Carlos, nem találja a helyét Mexikóban, ezért a család visszaküldi Amerikába Alex és Brittany közelébe, hogy távol tartsák a bajtól. Ami természetesen Coloradóban is rátalál. Már az első hetekben összeakasztja a bajszát a helyi kábítószer kereskedőkkel, ráadásul megismerkedik egy különös lánnyal, aki szabadidejében hegyet mászik, autót szerel, és meleg a legjobb barátja. Carlos úgy gondolja, hogy Kiara Westford túl jó hozzá, ezért igyekszik érzelmileg nem belebonyolódni a kapcsolatba. Kiarát viszont elvarázsolja az a néhány pillanat, amikor Carlos az igazi énjét mutatja meg. Szó szerint fájdalmas az egymás felé vezető út. Vajon mindketten túlélik a közeledést?

Imádtam Alex és Brittany történetét az első könyvben, ezért nagyon vártam, hogy újra visszatérjenek Vonzás szabályaiban, még akkor is, ha csak mellékszereplőként. Ebből következik, hogy nem feltétlenül szükséges elolvasni az első részt ahhoz, hogy valaki belekezdjen ebbe a könyvbe. Én viszont ajánlanám, hogy aki nem tette még meg, az olvasson bele, mert a sorozat első része, a Tökéletes kémia tényleg szuper, nálam azonnal kedvenc lett.

A középső Fuentes tesó, Carlos, és Kiara történetétől már nem ájultam el annyira. Persze ez nem jelenti azt, hogy rossz, mert tulajdonképpen tetszett, és az új szereplőkkel sem volt bajom, de egy hajszálnyival gyengébbnek éreztem, mint az előző kötetet.

Szóval adott egy csajszi, Kiara, aki visszahúzódó és nem igazán vannak barátai, leszámítva Tuckot, a meleg srácot. Épp most van túl egy elég megalázó szakításon, főhősünket ugyanis sms-ben dobta ki az expasija. Kiara szinte semmiben sem hasonlít Brittany-ra, akit az előző könyvben ismerhettünk meg: nem valami feltűnő jelenség, legszívesebben bő pólókban mászkál összefogott hajjal, hobbijai pedig a hegymászás és az autószerelés.

Kiara tehát nem az a lány, akire Carlos vágyik. Ő ugyanis a dögös, de buta lányokat kedveli, persze őket is csak egy éjszaka erejéig, aztán továbbáll. Ám ezúttal kénytelen Kiara mellett maradni, egy bizonyos ügy miatt ugyanis a lánynál kell laknia. Carlos kívülről igazi lázadó rosszfiúnak tűnik, de valójában nem az, és erre nemsokára Kiara is rájön.

Eleinte nehezen rázódnak össze, de mikor megmutatják egymásnak az igazi énjüket, mindketten érzik, hogy egyre jobban kötődnek a másikhoz.

És valahol itt kezdtem érezni, hogy ez a szerelmi szál most nem olyan erős, mint Alex és Brittany esetében. Ezúttal egy kicsit túl gyors és "hirtelen" volt, nem éreztem az átmenetet, mert egyik pillanatban Carlos és Kiara még nem kedvelték egymást, aztán a következőben meg már szerelmesek voltak. Egy kicsit csalódott vagyok emiatt.

Mint a Tökéletes kémiában, itt is imádtam a váltott szemszöget, és a felbukkanó spanyol kifejezéseket.

Egyszerűen képtelenség nem összehasonlítani a két kötetet, és a főszereplőket: amíg Alexnél ez a badass stílus csak egy maszk volt, Carlos tényleg élvezi a rosszfiú szerepét játszani, és nem akar megváltozni... legalábbis eleinte. Rendszeresen megjegyzéseket tesz a bátyjára, amiért az megváltozott, és főiskolára ment, és egészen addig nem tudja megérteni Alex és Brittany kapcsolatát, amíg ő maga nem lesz szerelmes.

Kiara nem lett annyira érdekes karakter, mint Brittany, inkább olyan semlegesnek mondanám.

Tuck viszont nagyon szimpatikus volt, mindig jókat nevettem rajta. Ugyanígy voltam Kiara öccsével, Brandonnal is.

Összességében ez a könyv is nagyon jó lett: romantikus, izgalmas, és vicces. Nagyon szerettem a poénos jeleneteket, kedvenceim a mágneses sütik, és a meccs a rózsaszín pólós, meleg srácokkal. 

Az epilógus imádnivaló, végig mosolyogtam rajta (egy csöppet klisé, na de nembaj). :P

Történet: 4/5

Főszereplő(k): 4/5

Borító: 4/5

Kedvenc szereplő: Alex, Tuck

Say "I love you"

Tachibana Mei egy csendes, szerény lány, akit még senki sem hallott beszélni a gimnáziumban. Nincsenek barátai, és nem is akar barátokat szerezni, mivel úgy gondolja, hogy az emberek előbb vagy utóbb úgyis elárulják egymást. Amikor Mei és a suli legnépszerűbb fiúja, Kurosawa Yamato találkoznak, valamiért felkelti a srác érdeklődését. Yamato megadja neki a telefonszámát, de Mei nem akarja őt felhívni. Egészen addig tartja magát ehhez az elhatározáshoz, amíg egyszer hazafelé menet közben követni kezdi őt egy fura alak. Mivel édesanyja nem veszi fel a telefont, a lány kénytelen Yamatótól segítséget kérni. Így alakul ki közöttük egy furcsa barátság, majd szerelem, aminek következtében Mei elkezd más emberekkel is barátkozni. A kérdés csak az, hogy meg tudja-e tartani a gimi legnépszerűbb pasiját egy ilyen visszahúzódó, különc lány? Vajon működhet-e a kapcsolatuk?

Olvastam egy pár fejezetet a mangából (ami egyébként még mindig fut), ezért úgy gondoltam, elkezdem nézni a sorozatot is.

Már a címéből is könnyen ki lehet találni, hogy egy romantikus műről van szó. Egy kicsit félek az olyan történetektől, amikben a menő pasi és a csendes lány összejönnek. Valahogy sosem érzem át ezeket a nagy szerelmeket, nem érzem összeillőnek a párost. Lássuk csak, a való életben mennyi az esélye, hogy egy ilyen srác egyáltalán észrevesz egy visszahúzódó, különc, kitaszított csajszit? Nem sok, mi? Mese habbal, bár előfordul, hogy a készítők nagyon jól megoldják az ilyen helyzeteket.

Kezdjük a főszereplővel. Tachibana Mei nem volt mindig ilyen ellenséges a többi diákkal. Régebben voltak barátai, de történt egyszer egy baleset, és az osztálytársai Meit állították be bűnösnek, holott a lánynak köze sem volt a dologhoz. Azóta úgy gondolja, nincs szüksége barátokra, mert úgyis elárulják őt. Antiszociális és mogorva, akit a többi diák sosem hall beszélni, és nem látták még mosolyogni sem. Ám amikor összejön Yamatoval, szép lassan elkezd nyitni az emberek felé, és megmutatkozik a többi tulajdonsága: ő valójában egy kedves, becsületes, és segítőkész lány, aki mindig kiáll a szerettei mellett.

Eleinte nehezen tudtam megbarátkozni Meivel, nem igazán tetszett az, ahogy a dolgokhoz áll, nem értettem egyet a gondolkodásmódjával. Hogy valaki csak azért, mert egyszer elárulták, egyáltalán nem vágyik barátokra, ez számomra felfoghatatlan. De szerencsére sokat fejlődik a karaktere, és a végére megszerettem őt. Ha egy szóval kéne jellemeznem őt, azt mondanám rá, hogy CUKI.

Yamato nem lett számomra az a tipikus álompasi, sőt, egyszer már arra gondoltam, hogy Mei helyében már lapátra tettem volna. Mei és Yamato kapcsolatába ugyanis bekavar egy lány (csak a szokásos: egy új diák, aki azonnal a suli legmenőbb csaja lesz, mert történetesen egy népszerű, kezdő modellről van szó), aki felajánlja Yamatónak, hogy kezdjen el modellkedni. A srác belevág a dologba, és munka után elkezd átjárni a csajszi - nevezzük végre a nevén: Megumi - lakására. Ilyenkor valójában csak vacsoráznak és beszélgetnek, de a gimiben elterjed a pletyka, hogy összejárnak, ezért Mei, aki persze semmit nem tudott az egészről, jogosan hiszi azt, hogy Yamato megcsalja őt.

Ami Megumit illeti, egyáltalán nem tudtam együtt érezni vele a történet végén azok után, amiket művelt. Valószínűleg Mei helyében már rég pofán csaptam volna, és nem igazán örültem volna annak, hogy a barátom otthagy a pályaudvaron csak azért, mert megtudja, hogy a csaj, aki bekavart a kapcsolatunkba, depis kedvében van, és nem hajlandó ajtót nyitni senkinek. De biztos csak én vagyok a bunkó.

Szóval igen, Yamato néha nekem már sok volt. Bár annak örültem, hogy nem volt egy érzéketlen, rideg, elérhetetlen srác, mint ahogy az ilyenkor lenni szokott. Yamato alapvetően mindenkivel kedves volt, és segítőkész. De ha már pasit kéne választani, nekem egy picit talán szimpatikusabb volt Kai. Egy ideig drukkoltam is neki, de aztán beláttam, hogy úgysincs semmi esélye.

Pluszpont jár azért, amiért nem kezelték tabuként a szexet. Oké, nincsenek benne erotikus jelenetek, vagyis a mangában vannak, de az animében kicenzúrázták. Nem is erre gondoltam, hanem hogy a suliban a diákok beszélnek a szexről. Mint a való életben.

Ami azonban hiányzott, nos az maga a cselekmény. Egy idő után komolyan kezdtem elunni magam (látszik, hogy nem az ilyen sztorikhoz vagyok hozzászokva). Persze oké, végigkövethetjük, ahogy Mei megtanul újra bízni az emberekben, és közben történik vele pár dolog, de ez nekem így kevés. Néha van egy-két apróbb félreértés Mei és Yamato kapcsolatában, kisebb drámák, de ezek általában hamar megoldódnak, és ezen kívül nem igazán történik semmi. Legalább az utolsó részben vártam volna valami csattanót, de nem...

Azt meg egyáltalán nem értem, hogy lett Mei riválisából, Aikoból az öribarija. Az egyik részben még magának akarja Yamatót, nem sokkal ezután pedig már arról beszél Meinek, hogy rá mindig számíthat, ha baj van. Eh? [O.o]

Az aláfestő zenék jobban tetszettek, mint az opening, az utóbbival nem igazán tudtam megbarátkozni, ezért legtöbbször egyszerűen áttekertem. A grafika viszont nagyon szép. :)

Kellemes időtöltés volt, de nem az a tipikus "lerágom az összes körmöm, olyan izgalmas" anime, és semmi kiemelkedőt nem mutat. Elhangzik néhány szép gondolat, a mondanivaló is megvan (azaz bízz az emberekben, és ne ítéld el őket csak a külsejük alapján, mert nem tudhatod, min mentek keresztül), de nem szabad tőle sokat várni. A műfaj kedvelő szeretni fogják, de nem fog nekik semmi újat mutatni.

10/6
Kedvenc szereplő: Kai, Mei

Susan Ee: Angelfall - Angyalok bukása

Hat hete már, hogy az apokalipszis angyalai alászálltak, és elpusztították a modern világot. Nappal az utcai bandáké a hatalom, de az éjszakákat a rettegés és a babona uralja. Mikor az angyalsereg harcosai tovaszállva magukkal ragadnak egy gyámoltalan kislányt, annak tizenhét éves nővére, Penryn bármit megtenne, hogy visszaszerezze a húgát. 

Bármit. Ha kell, akár arra is hajlandó, hogy alkut kössön egy ellenséges angyallal. 

Rafi félelmetes harcos, de most legyőzötten, szárnyaitól megfosztva, haldokolva hever a földön. Korszakokon átívelő háborúkban vívott győztes csatákat, most pedig egy éhezéstől legyengült tinilány kell, hogy megmentse az életét. 

Miközben átvágnak a sötétségbe és káoszba merült Észak-Kalifornián, csak egymásra támaszkodhatnak a túlélés érdekében. Kénytelenek együtt megtenni az utat, hogy eljussanak San Franciscóba, az angyalok erődítményébe, ahol a lány mindent kockára tesz, hogy megmentse a húgát, az angyal pedig kénytelen legnagyobb ellenségeinek könyörületességére bízni magát, hogy újra ép és egész lehessen.

Miért?! Miért van az, hogy pont akkor kerül a kezembe egy igazán jó könyv, amikor alig van időm az olvasásra? Kész szenvedés volt úgy haladni vele, hogy egyszerre csak 10-20 oldalt tudtam olvasni, mert vagy nem volt időm, hogy igazán belemerüljek, vagy pedig olyan álmos voltam, hogy egyszerűen leragadt a szemem.

Maga a sztori annyira jó volt, hogy folyamatosan azt vártam, mikor lesz megint egy kis időm az olvasásra. Most, hogy túl vagyok rajta, nem is tudom, hogy legyek mérges magamra, amiért eddig halogattam, vagy örüljek, hogy csak most került a kezembe, mert így legalább nem kell annyit várni a következő részre (amit egyébként már azelőtt megrendeltem, hogy kiolvastam volna ezt a kötetet).

Egy kicsit talán lassan indult be a történet, de cseppet sem unatkoztam, már az elején el voltam ragadtatva. Mert ugye nem sűrűn olvasni olyan angyalokról, akik úgy emlegetik az embereket, mint "majmokat", és porig rombolják a világukat. Nem, az angyalok mindig.. na jó, általában jó arcok. Akkor most ez itt mi?

Imádtam. Lenyűgözött a posztapokaliptikus világ, már persze olyan értelemben, hogy szívesen olvasok róla, nem pedig élnék benne. Szinte láttam magam előtt a nyomort, rettegést, a lerombolt városokat. De hogy az angyalok tehetnek erről.. ez tényleg újdonság volt.

Ebben a reménytelen világban éldegél a főszereplőnk, Penryn Young, aki a hét éves, tolószékes húgával és az elmebeteg anyjával próbál túlélni. Penryn belekeveredik néhány angyal harcába, aminek a következménye az lesz, hogy az egyik elrabolja a húgát. Innentől kezdve főhősünk célja, hogy megtalálja a kislányt, és megmentse őt, bármi áron. Ebben a segítségére lesz Rafi, a sebesült angyal, akit Penryn megmentett.

Az egyik dolog, ami a leginkább megfogott az egészben, az Penryn családja. A tolószékes kistestvér és az elmebeteg anyuka is újdonságnak hatott, legalábbis egy ilyen posztapokaliptikus világban mindenképp. Penrynnek kétszer olyan nehéz dolga van, mint a többi túlélőnek: nem elég, hogy boldogulnia kell ebben az új, félelmetes világban, még a családtagjaira is vigyázni kell, hiszen ő a leginkább életképes hármójuk közül. Hihetetlenül egyedi, és hátborzongató volt az anya karaktere, ijesztőbbnek találtam őt még az angyaloknál is.

Imádtam Penryn és Rafi kapcsolatát, főleg a szócsatáikat. Eleinte még csak azért védték meg egymást, mert szükségük volt a másikra, nélküle képtelenek lettek volna folytatni, amibe belekezdtek, de a végén már érződött, hogy többről szól ez a dolog kettőjük között. Bár annyira nem éreztem erősnek a romantikus szálat, ez még csak az első kötet, ezért bőven lesz ideje kibontakozni.

Öröm volt végre egy olyan főhősnőt "látni", aki nem rinyál folyton, és nem csak a pasiügyek érdeklik. Penryn bátor, elszánt, hűséges, belevaló lány, egy igazi badass csajszi. Ráadásul önvédelmet is tanult, ezért képes megvédeni magát, nem egy félteni való kislány, akiért folyton aggódni kell. Azt kell mondjam, igazán jól tud boldogulni ebben a kegyetlen világban, amiben én kb 2 percig bírnám, úgyhogy igen, büszke vagyok rá. Egyik kedvenc hősnőm lett.

Rafi. Húú! Egy angyal, akinek levágták a szárnyait. És mint kiderül, nem is akármilyen angyal ő! Tetszett a személyisége, amikor még nem kezdtem bele az olvasásba, féltem, hogy valami nyálas angyalkát kapunk, de nem így lett. Rafi nem igazán mutatja ki az érzelmeit, részben ettől lesz olyan félelmetes, és hát igen, eszméletlenül vonzó.

A történet a vége felé, körülbelül ott, hogy megérkezünk a Fészekbe, elkezd igazán beindulni. Egyrészt meglepő információk derülnek ki az angyalokról, másrészt vége megtudjuk, mi történt Paige-dzsel, és a többi gyerekkel, akiket elraboltak. Ez a rész elég hátborzongatóra sikerült, nem is beszélve arról, ami Rafival történik.
A vége egy kicsit szomorkás, és most így utólag nagyon örülök, hogy ilyen későn jutottam el odáig, hogy elolvassam ezt a könyvet, mert legalább nem kellett várnom a következő kötetre (épp most olvasom).

Történet: 5/5
Főszereplő: 5/5
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Rafi, Penryn

Kody Keplinger: The DUFF - A pótkerék

A tizenhét éves Bianca Piper cinikus, hűséges, és még véletlenül sem gondolja azt, hogy ő lenne a legszebb a barátnői között. Arról nem is beszélve, hogy okosabb annál, mint hogy elkábítsák az iskolai nőcsábász, Wesley Rush szavai. 

Ami azt illeti, Bianca kifejezetten gyűlöli ezt a srácot. Amikor pedig Wesley Duffnak nevezi őt, egyszerűen ráborítja a kóláját. 

Ám Bianca élete otthon sem éppen tökéletes, így figyelemelterelésre van szüksége. Azon kapja magát, hogy megcsókolja Wesleyt. És ami a legrosszabb, még élvezi is. Hogy elszabaduljon a mindennapok poklából, beleveti magát a fiúval egy titkos „ellenségek extrákkal” kapcsolatba. 

És ez egészen addig működik is, amíg ki nem csúsznak a dolgok az irányítása alól: kiderül, hogy Wesley nem is olyan rossz hallgatóság, ráadásul az ő élete is elég kiábrándító. Bianca elborzadva veszi észre, hogy kezd beleszeretni abba a srácba, akiről úgy gondolta, mindenkinél jobban utálja.

A történet elején éppen egy buliban vagyunk, ahol főszereplőnk, Bianca Piper egyedül szenved a bárpultnál, miközben legjobb barátnői a parketten táncolnak és flörtölnek. Nem sokkal később leül mellé a suli egyik legmenőbb arca, Wesley Rush, azonban Bianca nem dől be a srác kedveskedő szavainak. Így aztán Wesley elárulja neki, hogy valójában jobban tetszik neki a két legjobb barátnője, és azzal akarja lenyűgözni őket, hogy kedvesen viselkedik a DUFF-al.

És itt jön a kérdés: Mi az a DUFF?

DUFF = Designated Ugly Fat Friend, azaz az Ügyeletes Ronda Dagi Barátnő.

Természetesen ezután Wesley már kapja is a pofájába a Cherry Coke-ot, ahogy azt megérdemli. Csakhogy Bianca képtelen elfelejteni a DUFF szót, beleég a tudatába, és ennek köszönhetően egyre kevesebb önbizalma lesz.

De nem is ez a legnagyobb baja, hiszen a lánynak otthon is problémái vannak: édesanyja már két hónapja nem jött haza a munkája miatt, ezért nagyon úgy néz ki, hogy az ex-alkoholista apja visszaesik, és újra inni kezd.

Bianca úgy érzi, menekülnie kell. Szüksége van valamire, ami eltereli a figyelmét.

És igen, ez lenne Wesley Rush.

Anélkül, hogy végiggondolná, mit tesz, Bianca megcsókolja a srácot. Amikor pedig rájön, hogy ez sikeresen eltereli a figyelmét az otthoni problémáiról, még jobban beleveti magát a dologba, és kettejük között kialakul egy fura kapcsolat, ami csak a szexről szól.

Legalábbis addig, amíg Bianca rá nem jön, hogy kezd beleszeretni a fiúba.

Hát... kezdjük a főszereplővel.

Bianca Piper szókimondó, cinikus lány, aki rengeteget káromkodik, és nem változik meg senki kedvéért sem. Tisztában van vele, hogy a barátnői közül ő a legkevésbé vonzó lány, de ez nem zavarja őt annyira, egészen addig, amíg Wesley Rush a bulin DUFF-nak hívja őt.

Wesley Rush a legnépszerűbb srác a gimiben. Gazdag, menő, jól néz ki, bármelyik lányt megkaphatná, és meg is kapja. Csakhogy az élete valójában nem olyan tökéletes, mint amilyennek látszik.

Igazából még mindig nem értem ezt a dolgot: itt van ez a seggfej, aki DUFF-nak nevezett, és minden második oldalon elmondod, hogy gyűlölöd őt, erre mit csinálsz? Megcsókolod? Lefekszel vele? Na, ne már... MIÉRT?! Nekem is voltak már problémáim otthon, és szerintem ezzel nem vagyok egyedül, szóval: tegye fel a kezét, akinek egy ilyen helyzetben az volt az első dolga, hogy szó szerint rávesse magát az első szembejövő srácra!

(Innentől kezdve spoiler veszély, bocsika!)

Persze ez teljesen mindegy, mert a való életben annak az esélye, hogy Biancára egyáltalán ránézzen egy Wesley-féle srác, gondolom, nullával egyenlő. Hát még, hogy beleszeressen.

Ha már itt tartunk, nekem egyáltalán nem jött át ez a nagy szerelem, legalábbis Wesley részéről. Talán csak azért tűnt így, mert az ő gondolataiba nem láttam bele, de nekem túl gyors volt az "átváltozása". Egyik napról a másikra egyszer csak nem kavart már a többi lánnyal, és kijelentette, hogy szerelmes Biancába. És miért? Mert Bianca meghallgatta a problémáit, a többi lány meg nem? Ennyi már elég is ahhoz, hogy beleszeress valakibe? Én nem hinném.

Bianca otthoni problémái meg... a válás, az alkoholizmus, stb. Hát, nem is tudom. Nem sikerült túl jól ábrázolni, főleg az alkoholista apát.

Van egy szerelmi háromszögünk is. Miután Bianca rájön, hogy szerelmes Wesley-be, elkezdi kerülni a srácot (újabb hülyeség, amit nem értek), és összejön a régi szerelmével, Toby Tuckerrel. Aki tökéletes ellentéte Wesley-nek: okos, kedves, és visszafogott. Addigra viszont Bianca kezd úgy viselkedni, mint egy igazi r*banc, és képes lenne lefeküdni Toby-val mindössze két nap járás után. 

Egyébként nem volt rossz, a könyv feléig még tetszett is. A stílusa szórakoztató, könnyen lehet vele haladni. Már a címének is van egy ilyen ígérete, hogy végre nem egy csinibabáról fog szólni a történet, hanem egy átlagos lányról, akivel együtt tudunk érezni (szerintem mindenki érezte már magát DUFF-nak). Bianca azonban nem olyan lett, mint vártam.

A két legjobb barátnőt, Jessicát és Casey-t nagyon megszerettem, és nem értem, miért nem avatta be őket Bianca a dolgokba. Nem erre valók a barátok? Most komolyan, örülnék, ha ilyen barátaim lennének, Bianca meg egyszerűen dobja őket egy seggfej miatt... grrrr.

Az alapötlet nagyon jó, a kivitelezés már kevésbé. Elég kidolgozatlannak éreztem, és nem tartogatott túl sok meglepetést, nagyjából mindent előre ki lehetett találni.

A mondanivalója tetszett, az utolsó oldalakon van pár egész értelmes gondolat, de Bianca hozzáállását a dolgokhoz egyszerűen nem tudtam megérteni. Azért volt néhány elég idióta gondolata, amivel el tudtam volna vitatkozni, például hogy a szerelem kialakulásához évek kellenek, stb.

A regényből egy film is készült, majd ha eljutok odáig, hogy megnézzem, írok róla egy rövid bejegyzést, de azt már most látom, hogy  a történet nagy részét átírták...

Történet: 3/5

Főszereplő: 3/5

Borító: 3/5

Kedvenc szereplő: Casey, Jessica