Julie Kagawa: Vashercegnő

„Egy ideje már a Téli Udvarban élek. Hogy mióta is? Nem tudom. Az idő itt nem úgy telik, ahogy kellene. Ha valaha is kijutok innen, meglehet, azt fogom látni, hogy eltelt száz év, és a családom minden tagja és minden barátom rég halott.

Igyekszem nem túl sokat gondolni erre, de néha képtelen vagyok kiverni a fejemből.

A nevem Meghan Chase”.

Félig ember, félig a Nyártündér-király leánya; Meghan sosem találta a helyét a világban. Azt hitte, a Téli Udvar hercege szereti, ám ő elhagyta, és Meghan most a Téltündér-királynő foglya. A Nyár és a Tél háborújának közepette Meghan tudja, hogy a valódi veszélyt a Vastündérek jelentik – azok a vasból született tündérek, akiket csak ő és a távol lévő herceg látott. Azonban senki sem hisz neki.

Ami még rosszabb, Meghan tündérereje eltűnt. Csak a saját eszére hagyatkozva kell boldogulnia Tündérföldön, ahol megbízni bárkiben is ostobaság, egy árulóban halálos hiba. De hiába válik végül Meghan maga is vaskeménnyé, mégsem szűnik emberszívében a vágyakozó suttogás.

Ahogy befejeztem az első kötetet, már vettem is elő a következőt. Nem mondom, hogy megtaláltam életem legjobb könyvét (végül is csak egy erős 4-est adtam neki az értékelésben), de valamiért nehezemre esett elengedni ezt a meseszerű világot. Szóval ja. Folytattam.

Furcsa, még soha nem olvastam olyan szerelmi háromszögről, ahol ennyire drukkoltam volna a vesztes oldalnak. Nekem már az első résznél is Puck volt a szimpatikusabb a két srác közül, hiába volt nyilvánvaló, hogy Ash lesz a befutó (törvényszerű, hogy mindig a titokzatos jégcsapoké lesz a csaj). Amúgy ez előtt még most is értetlenül állok. Úgy értem, mióta is ismerik ezek egymást? Tulajdonképpen mit tud Meghan Ash-ről? Mármint azon kívül, hogy arrogáns, jól néz ki, és a volt barátnője meghalt? Ráadásul nem is tudom, hány alkalommal utasította már el Meghant, vagy próbálta megölni őt. Nem mondom, hogy utálom, vagy ilyesmi, de nekem Ash közel sem tűnik olyan érdekes és főleg szimpatikus karakternek, mint Puck. Nem csodálom, hogy sok olvasó átpártolt Robin pajtáshoz.

Szóval igen, itt most határozottan rontott az olvasás élményén, hogy nem a "megfelelő" személynek drukkoltam. Mert hogy itt van ez a vicces, kedves, szórakoztató srác, aki a világ végére is követné Meghant, nem játszik az érzelmeivel, és bármit megtenne érte (és nem hinném, hogy sokan eltűrték volna ezt a hiszti áradatot, főleg ha a csaj történetesen egy másik srác után rimánkodik).. akkor miért a halál unalmas, tucatkarakter Ash a nyerő, aki úgy bánt Meghannel, mint valami ronggyal? Szinte éreztem, ahogy az írónő a könyv végén próbál manipulálni, hogy "Szeresd Ash-t. SZERESD!" és meggyőzni, hogy mégis neki drukkoljak, de sajnos nem jött össze.

Egyébként sem jött át nekem ez a "nagy szerelem" közöttük. Legalábbis végig úgy tűnt, mintha őkirályi jegessége még mindig Ariellát szeretné. Nem úgy néz ki, mint aki túl van már rajta.

És ha már a szerelmi háromszöggel indítottam a kritikámat: egyik szemem sírt, másik nevetett, amikor végre (VÉGRE!!) eljutottunk SPOILER Meghan és Puck csókjáig. Egyrészt csorgott a nyálam, másrészt legszívesebben lekevertem volna egy hatalmas anyai pofont Meghannek, amiért így kihasználta Puckot annak ellenére, hogy a legjobb barátja. Pedig az első résznél pont azért lett nekem szimpatikus, mert végre itt volt egy főszereplő lány, aki tudja, hogy mit akar, és nem hülyít egyszerre két srácot. Erre tessék.

Ebben a könyvben már több helyen is az agyamra ment a rinyálásával, szóval az biztos, hogy a szemforgatást már profi módon elsajátítottam olvasás közben. Kár, pedig amíg bele nem zúgott Ash-be, teljesen normális volt.

Egyébként őszintén remélem, hogy Pucknak is lesz valakije a sorozat végére. Egyszerűen rossz volt olvasni, ahogy Meghan így kihasználja őt.

Na jó. Ennyit a Puck-Meghan-Ash hármasról.

Kacor. Ez a macska egyre titokzatosabb.. és mindig akkor bukkan fel, amikor a főszereplőinknek szüksége van rá. Lássuk be, már rég kinyírták volna őket, ha ő nincs velük. Ráadásul imádom a nemtörődömségét, és hogy folyton csak tisztálkodik.
Ebben a részben eléggé megkedveltem Vasparipát is, de rá most nem térnék ki bővebben, nem akarok spoilerezni. :)
A második kötetben végre megismerhettük Ash testvéreit: Sage-t és Rowant. Az előbbi meglepően hamar kiesik a képből, az utóbbi meg.. na, ez már megint spoiler lenne. A lényeg, hogy nem bírom.
Akiben még láttam fantáziát, az Leanansidhe volt. Bár azt a shoppingolós részt egy kicsit feleslegesnek tartottam.

A cselekmény megint izgalmas, igaz, most talán egy kicsit nehezebben indult be, de nem nagyon voltak benne unalmas részek. Megint egyik helyzetből sodródunk a másikba, és ha más éppen nem történik, akkor megy a romantikázás ezerrel.
De ha az írónő visszavesz egy kicsit a szerelmi háromszögből és a hisztiből jobban tetszett volna.

Jelenleg így annyira nem veszek meg a folytatásért, de persze biztosan elolvasom majd valamikor. Egyszer mindenképp megéri elolvasni ezt a sorozatot, mert a hibák ellenére tényleg jó. A világ, a rengeteg, fura kis lény, a karakterek.. A történet fordulatos, izgalmas, szórakoztató, kalandos, tehát végig fenn tartja az olvasó érdeklődését. Bár néha kicsit kidolgozatlannak érzem.

Történet: 4/5
Főszereplő: 2/5
Borító: 4/5
Kedvenc szereplő: Puck