Leiner Laura: Késtél

Budai Rebeka, aki tizenhat évesen egy gimnáziumi együttesben játszott, egy átlagos napon zenés videót posztolt az egyik közösségi oldalra. A dal pillanatok alatt hihetetlenül népszerű lett, és Rebekát felkarolta Körte, a tetoválóművészből lett zenei menedzser. Azóta az egész ország Bexiként ismeri a tinisztárt. Bexit most egy zenei tehetségkutató műsor elődöntőjére hívják, hogy duettet énekeljen Nagy Márkkal, az egyik versenyzővel. Menedzsere tanácsára a lány eleget tesz a felkérésnek, mert kell a reklám a hamarosan megjelenő második lemezének. És ezzel kezdetét veszi egy nagyon zűrös hét.

A Késtél a Bexi-sorozat első kötete.

Azok a könyvek, amiket eddig Leiner Laurától olvastam, nem igazán győztek meg. Szeretem, hogy mindig magyar kamaszokról olvashatok, és hogy a helyszín legtöbbször Budapest, így igazán közel érezhetem magamhoz a sztorit. De rengeteg hiba van a könyveiben, és ami nekem a leginkább zavaró bennük, azok a főszereplők, akik rendszerint hisztisek és idegesítőek. És mivel az ő szemszögükből olvasom a történetet, így inkább szenvedés lesz az egész. Az Akkor szakítsunk például tetszett volna, ha nem lenne a főszereplő olyan, amilyen.

A Késtél Bexije az eddigi legjobb főszereplő, akit Laura könyveiből megismerhettem. Pedig neki több oka lenne kiborulni és hisztizni, mint mondjuk az Akkor szakítsunk Liájának, mégsem teszi, vagy legalábbis nem olyan idegesítő módon.

Kicsit másmilyen ez a könyv, mint az eddigiek. Ezúttal kevesebb benne a poén, inkább komolyabb témákkal foglalkozik, ráadásul a fő karakter ezúttal nem egy átlagos tini, hanem egy zenész, méghozzá híres zenész.

Oké, szóval minden adott ahhoz, hogy ez a könyv tényleg valami újat mutasson, és kilógjon az eddigi, Laurától megszokott könyvek soraiból. De akkor miért van az, hogy ez sem tetszett igazán?

Egyszerűen azért, mert unalmas volt.

Nem tudom, talán a poénok hiánya miatt, talán azért, mert az egész könyv mindössze egy hét cselekményeit meséli el, vagy mert az égvilágon semmi más nem történik, csak annyi, hogy a szereplők készülnek a közös fellépésre.

Eleve gyűlölöm az X-faktor, Megasztár, meg még sorolhatnám hány ezer magyar tehetségkutatót, mert szerintem semmi értelme nincs. És ezt Laura is tökéletesen leírja: valaki megnyeri az adott versenyt, aztán rá egy évre már a kutya se emlékszik a nevére. Soha nem nézem ezeket a műsorokat, akkor miért akarnék róla olvasni?

Nem tudom, mit kellett volna éreznem Nagy Márk karaktere iránt. Pontosan mit várt Laura, amikor megalkotta ezt az öntelt, internetfüggő idiótát, akinek folyamatosan tikkel a szeme? Hogy az olvasó majd elájul tőle? Mert nekem inkább ellenszenves volt, ráadásul egy idő után már kezdett elmenni Virág (SZJG), Ákos (ASZ), meg a hozzájuk hasonló, veszélyesen hülye karakterek irányába, és néha már megint arra gondoltam, hogy nem, ilyen buta ember egyszerűen nincs, nem lehet. Aztán ott volt még a márkcsintása (Te. Jó. Ég.), meg a márkerek... most komolyan, létezik olyan ember, aki ezt viccesnek találja?

Antinak annyi szerepe se volt, hogy egyáltalán jellemezni tudjam, teljesen fölösleges karakter, csakúgy mint Kemál, de az utóbbin legalább néha lehetett nevetni. Késtél Geriről egyelőre nem tudom, mit gondoljak, ő eddig nekem olyan semmilyen. Azt hittem, ki fog akadni a végén a csókjelenetnél, de nem így lett, szóval most már tippem sincs, hogy mi lesz vele. Mondjuk eleve azt sem értem, minek kellett meghívni a fellépésre, főleg azok után, amit tett. Bexi anyja nem volt valami szimpatikus az ilyen hülyeségeivel, hogy kirakja a saját lányát a szobájából, csak hogy szegény Nagy Márknak ne kelljen a kanapén aludnia. Létezik egyáltalán ilyen szülő?

Akiket kedveltem, az Körte és a Fogd Be Aszád, bár ezek a nevek most már komolyan idegesítenek.. Bogyó, meg hasonlók (elfelejtettem :D).. Nem értem, miért kell minden könyvbe valamilyen idióta nevű karakter, vagy ha már mindenképpen hülye neve kell, hogy legyen, akkor már legyen tényleg vicces. Mert a Bogyó meg a Körte nem az.

Az elején még érdeklődve olvastam az olyan gondolatokat, mint hogy "milyen nehéz a sztárok élete", meg hogy "minden a pénzről szól", de amikor már tizedjére kezdett bele egy ilyen monológba az írónő, már csak a szememet forgattam és lapoztam tovább. Megfordult a fejemben, hogy ha Laura Bexi ennyire utálja a tehetségkutatókat, akkor minek megy el oda fellépni? Csak azért, hogy bemondják a nézőknek a készülő új albumát? És még azt mondja, őt nem érdekli a nézettség..

A szereplők reakciói néha túlságosan erőltetettek, de ez már megszokott. Kicsit azért zavaró, hogy a felnőttek úgy viselkednek a könyvben, mint a nagyra nőtt gyerekek.

A vége pedig egy brutális függővég, de nem az olyan fajtából, amitől a falat kaparod a folytatásért, hanem inkább olyan, mintha nem lenne befejezve. Elképzeltem, ahogy Laura írja a könyvet, már majdnem befejezte, de egyszer csak jön egy gonosz emberke a kiadótól, kitépi a kezéből a művet, és bejelenti, hogy ezt most így ahogy van, kiadják, befejezetlenül. Mindegy.

Történet: 3/5

Főszereplő: 4/5

Borító: 3/5

Kedvenc szereplő: Körte

Simone Elkeles: Tökéletes kémia

Chicagó külvárosában, a Fairfield gimiben mindenki tudja, hogy a kerület északi és déli negyedeiben élők között kibékíthetetlen ellentétek húzódnak. Így amikor a pomponlányok csapatkapitánya, Brittany Ellis mellé Alex Fuentest, egy helyi bűnbanda tagját osztják be tanulópárnak kémiaórán, az eredmény borítékolható: ezek ketten robbanékony egyveleget képeznek. 

A fiatalok egyike sem számol azonban egy meglepő kémiai reakcióval: a szerelemmel. 

Vajon sikerül-e legyőzniük saját előítéleteiket és családjuk, barátaik ellenszenvét a másik iránt? Sikerülhet-e a látszólag lehetetlen?

"– Ellis kisasszony? Ön következik. Mutassa be Alexet az osztálynak! 

– Ez itt Alejandro Fuentes. Ezen a nyáron, amikor éppen nem utcasarkokon lődörgött ártatlan embereket zaklatva, a város börtöneiben turnézott. Gondolom, mindenki érti, hogy mit akarok ezzel mondani. Van azonban egy titkos vágya, amit senki sem sejt róla… A titkos vágya… A titkos vágya az, hogy főiskolára mehessen, és kémiatanár legyen, mint ön, Mrs. Peterson. 

Brittany diadalmas mosolyt villant felém, azt gondolja, hogy ezt a kört megnyerte. Azt te csak hiszed, gringa! 

– Ő Brittany Ellis – mondom a szemek kereszttüzében. – Ezen a nyáron elment a bevásárlóközpontba, és új ruhákat vett, hogy felturbózza a ruhatárát, és apuci pénzén felkeresett egy plasztikai sebészt is, hogy felturbózza… izé… amit fel kell. Az ő titkos vágya pedig az, hogy egy mexicanóval randizhasson az érettségi előtt."

A játszma elkezdődött.

Nahát. Mivel megrögzött fantasy rajongó vagyok, viszonylag ritkán veszek a kezembe ehhez hasonló, habosbabos romantikus regényeket. Már régóta a várólistámon volt ez a kötet, de ha tudtam volna, hogy ennyi spanyol kifejezés van benne, előbb elolvasom.

Oké, szóval ez a könyv valami fantasztikus volt! Elolvastam, és hirtelen azt kívántam, bárcsak nem olvastam volna még, és akkor újraélhetném ezt az élményt. Igen, iszonyú közhelyes, és valószínűleg soha az életben nem történhet meg ilyesmi, ez ahhoz egyszerűen túl szép, hogy igaz legyen. Egy fiú és egy lány, akik eleinte utálják egymást, de aztán egymásba szeretnek. Persze minden lehetséges dolog közéjük áll, a család, a társadalmi különbségek, a barátok, a banda, stb, de ahogy az előre sejthető, a végén győz a szerelem. Túl szép. De akkor is, annyira imádtam!

"Alex egy régi díványon terül el. Csak a farmernadrágja van rajta. Semmi más. Álmos, véreres szemét nyitogatja. 

– Szia! – mondja kedvesen, és nyújtózkodni kezd. 

Végem van. Nagy bajban vagyok. Mert bámulom. Nem tudom levenni a szemem a bicepszéről, a tricepszéről, meg a többi epszéről."

Tudom, azt írtam, ez egy habosbabos sztori, de valójában ez nem igaz, mert annál sokkal több. Ugyan tényleg Alex és Brittany egymásra találása körül forog a történet, de mindeközben nagyon tanulságos, és van mondanivalója: ne a külső alapján ítéld meg az embereket.

Imádtam a váltott szemszöget, nem is tudnám eldönteni, hogy melyiket szerettem jobban. Mindkettőjükkel együtt éreztem: mosolyogtam, amikor boldogok voltak, és igen, néha egy kicsit elérzékenyültem, főleg a vége felé. Sokkal élvezetesebb volt, mintha mondjuk csak Brittany gondolatait olvashattam volna.

Brittany eleinte nem volt túl szimpatikus. Egy tipikus, gyönyörű, szőke lány. Látszólag tökéletes: szép, népszerű, gazdag, okos, a pomponcsapat kapitánya, aki a suli legmenőbb pasijával jár. Egy kicsit butának tartottam, főleg amiért mindig megjátssza magát, de aztán szép lassan megismertem őt, megértettem, hogy mit miért tesz. Onnantól kezdve nem volt vele problémám, egészen megkedveltem. Tetszett, hogy mindig kiállt a nővére mellett, bár azt nem értettem, hogy a legjobb barátnőjét miért nem avatta be a titkaiba már az elejétől kezdve, elvégre Sierra nem tűnt annyira gázos csajnak. Nem tudtam, miért nem hagyja már ott Colint a fenébe, amikor nyilvánvaló, hogy a srác egy seggfej. Szóval igen, néha már idegesített nála ez a "mindenkinek meg akarok felelni" meg "tökéletesnek kell lennem, mert a nővérem nem az" dolog.. szerintem teljesen értelmetlen, de erre szerencsére ő is rájött a végére.

"Lehet, hogy izmos testével és tökéletes arcvonásaival úgy fest, mint egy Abercrombie-modell, de a rendőrökön kívül más nemigen fogja fotózni."

Alex. Dios mío, ez a srác eszméletlen volt! Újabb könyves álompasi... már a sokadik. Eleinte nem tudtam, mi lesz olyan vonzó egy bandatagban.. erőszak, fegyverek, drogok, mi a jó ebben? Aztán, hát igen, beleszerettem, miután jobban megismertem őt. Alex, avagy Alejandro kénytelen volt csatlakozni a Latin Vér bűnbandához, máskülönben a családja és a saját élete is veszélyben forogna. Na, nem mintha nem forogna így is abban... mindegy. Eddig sikerült elkerülnie a börtönt, de persze ki tudja, mikor jön egy rosszul elsült balhé. Bár Alex nem akarja magának ezt az életet, és tudja, hogy elég okos ahhoz, hogy akár főiskolára is mehessen, mégis megrekedt ebben a helyzetben. Aztán megismerkedik Brittanyval, akit eleinte csak egy buta, beképzelt lánynak hisz, de ahogy egyre jobban megismeri, rájön, hogy ők ketten hasonlítanak valamiben: mindketten másnak mutatják magukat, hogy megfeleljenek a környezetüknek.

A mellékszereplők közül Paco és Isabell lopta be magát a szívembe leginkább. Sajnáltam is őket a végén, és egy kicsit bosszantott, amikor Brittany azt találta mondani Isabellnek, hogy a saját (azaz Brit) problémája nagyobb, mint az övé. Hát nem tudom, SPOILER: Isabellnek meghalt a szerelme, Brittanyt meg kidobta az övé, és bár megsebesült, legalább még él, szóval szerintem elég egyértelmű, hogy kinek rosszabb..

Ms. Peterson is muszáj, hogy említést kapjon, elvégre ha nincs ez a hülye ültetős mániája év elején, akkor ezt a történetet soha nem olvashattuk volna. Tulajdonképpen neki köszönhet a két főszereplőnk mindent. ;)

Írhatnék még sok mindent, de fölösleges lenne. Ezt a könyvet mindenkinek el kéne olvasnia. Most komolyan. Nem elég, hogy szórakoztató, tele van érzelemmel, de tanulságos is. Kedvenc lett!

Történet: 5/5

Főszereplő(k): 5/5

Borító: 4/5

Kedvenc szereplő: Alex

Ann Aguirre: Menedék

A második világégéskor születtem. Legendák szóltak egy olyan korról, amikor az emberek hosszú ideig éltek. Én dajkamesének tartottam. Az én világomban senki sem érte meg a negyven évet. Egy enklávéban éltem, ahol a legidősebb közülünk huszonöt éves volt. Némelyek azt suttogták, megváltás lenne számára a halál, de igazából csak nem akarták a saját maguk jövendőjét látni.

Pikk amióta csak az eszét tudja, vadásznő szeretett volna lenni. A vadászok feladata élelmet szerezni a közösségnek a föld alatti menedéket körülölelő, életveszélyes alagútrendszerből, amelyben örök sötétség honol, miközben igyekeznek elkerülni a Korcsokat, ezeket a zombiszerű, vérszomjas szörnyetegeket. Amikor az örök kívülálló, Fakó nevű vadászt osztják be mellé társul, aki titokzatos körülmények között került az enklávéba, a lányt tiltott érzelmek kerítik hatalmukba. 

Fakóval hamarosan rádöbbennek, hogy a Korcsok egyre szervezettebben lépnek fel ellenük, ám az idősek nem hallgatnak figyelmeztetésükre. Megszokott kis világuk szertefoszlik, így rákényszerülnek, hogy szembenézzenek az ismeretlennel.

Köszöntünk az apokalipszisben!

"Többféleképpen lehet valaki erős, most már tudtam. Az erő nem mindig a késből vagy harci vágyból származik. Néha a kitartásból, amelynek kútja mély és néma. Néha a könyörületből és megbocsátásból fakad."

Már az első oldalon teljesen elvarázsolt az a kegyetlen világ, amit az írónő alkotott. Ez a szigorú szabályokkal teli élet a föld alatt, ahol egy 25 éves srác már "öregnek" számít... wow. Belegondolni is durva.

Ebben a föld alatti társadalomban három csoport létezik: nemzők, építők, és vadászok. Nemzők csak jó adottságokkal rendelkező emberek lehetnek: ebben a világban nem gondoskodnak a gyengékről, még akkor sem, ha egy gyerek az illető.

Főszereplőnk, Pikk egy vadásznő, és erre kifejezetten büszke. A vadászok szerzik be az élelmet az alagutakból, illetve alkalomadtán szétrúgják a zombik seggét, akikkel néha összefutnak.

Pikk egy igazi harcos, aki azt teszi, amit mondanak neki. Születése óta az enklávé szigorú szabályai szerint nőtt fel, és ezeket hosszú ideig nem is kérdőjelezi meg. Szentül hiszi, hogy a szabályok azért vannak, hogy megvédjék az embereket. Ám néhány különös esemény után rájön, hogy nem minden úgy van, ahogy azt neki tanították.

Igazán szimpatikus karakter volt: semmi hiszti (pedig neki aztán tényleg minden oka meglenne rá), csak megy előre rendíthetetlenül. Barátai miatt sokkal jobban aggódik, mint saját maga miatt, kiáll mellettük, és védelmezi őket, akár a saját élete árán is (utáltam Követ, amiért lenézte őt, miután Pikk tulajdonképpen megmentette az életét).

Pikk vadásztársa Fakó, egy fiú, aki a felszínen született. Első látásra komor és bizalmatlan. A föld alatti társadalom nem igazán tekinti őt teljes jogú tagjának, mivel élete első éveit a felszínen töltötte, és senki nem tudja, hogy egyáltalán hogyan maradhatott életben. Fakó nem kedveli az enklávét és a szabályait, és az emberekkel sem jön ki igazán, de úgy tűnik, szép lassan kezd megbízni Pikkben.

Együtt izgultam velük, hogy milyen lesz a rettegett felszíni világ, és hát ahogy az várható volt, ez sem olyan, mint amilyennek Pikknek leírták. Vicces volt, ahogy az olvasó számára teljesen természetes dolgokról (mint például a fotel vagy a kanapé) Pikknek fogalma sem volt, és értetlenül nézett mindent.

De persze erős túlzás azt állítani, hogy ez a világ biztonságos: odakint nem csak a zombik várják a főszereplőinket, de veszélyes bandák is, amiknek a tagjai szabályok nélkül élnek, és harcolnak egymással. Ők még az enklávénál is kegyetlenebbek.

Egy ilyen bandának a vezetője Kósza, akinek a csatlakozásával egy fura szerelmi háromszög kezd kialakulni a szereplők között. De ez ne tévesszen meg senkit, mert ez a könyv nem a rózsaszín, vattacukros romantikázásról szól, erre már a borítóból is rájöhet az olvasó. Kósza sokat fejlődik a történet során: eleinte kegyetlen, és csak a túlélés hajtja, nem igazán törődik másokkal, megveti a gyengéket, és csak tehernek tartja azokat, akik nem képesek harcolni. Szerencsére ezt a tulajdonságát ha nem is teljesen, de valamennyire sikerül levetkőznie, ahogy bekerül a csapatba. Nem utáltam emiatt, hiszen ő így nőtt fel, neki akkor ez volt a természetes. De nem, nem fogok egy olyan embernek drukkolni, aki engedi másoknak, hogy megerőszakoljanak egy lányt (Tegan sztorija)..

Egyébként itt most kifejezetten érdekesnek tartottam a szerelmi háromszöget. Főhősnőnk abban a neveltetésben nőtt fel, hogy a vadászoknak az érzelmek nem megengedettek. A társuk iránt csak feltétlen bizalmat és tiszteletet érezhetnek, mást nem, különben lefokozzák őket nemzőknek. Így aztán Pikk nem igazán van tisztában az érzelmeivel, és bár néha féltékeny lesz, amikor Fakót másik lánnyal látja beszélgetni, nem tudja hová tenni magában ezt az érzést. Fakó és Kósza meg nem a szavak emberei, látszik, hogy mindketten éreznek valamit Pikk iránt, de nagy monológokra ne számítsunk.

Az útjuk során egy lány, Tegan is hozzájuk csapódik, de őt nem igazán tudtam hová tenni. Számomra teljesen jelentéktelen volt, még akkor is, ha néhány dologban segített Fakónak és Pikknek. Sajnáltam azért, amit a banda tett vele, és a történet végén is, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy tövig rágtam a körmömet a nagy izgalomban, hogy most akkor életben marad-e.

Külön öröm, hogy látszik, hogy az írónő nagyon komolyan vette ezt a könyvét, mindennek alaposan utánanézett. Erről egy külön kis jegyzetet is írt az olvasók számára, de már a történet olvasása közben is nyilvánvaló.

Két nap alatt végigrágtam magam a történetet, és kicsit sem unatkoztam. Kevés az eseménytelen rész, azokat a napokat, amikor nem történik semmi különös, csak menetelnek a szereplőink, az írónő egyszerűen átugorja. 

Én viszont egy kicsit több magyarázatot vártam volna. Mi történt? Miért lett ilyen a világ? Miért pont a föld alá menekültek az emberek, és miért csak egy részük? A többiek hogy maradhattak életben a felszínen? Miért titkolózik annyira az enklávé vezetősége? Pontosan mik ezek a zombiszerű lények (a Korcsok), és hogy kerültek oda? Sajnos nagyon kevés az információ, remélhetőleg a sorozat többi kötetéből kiderül majd minden..

Történet: 4/5

Főszereplő: 5/5

Borító: 4/5

Kedvenc szereplő: Pikk

Leiner Laura: Akkor szakítsunk

Szilveszter. A kötelező jókedv napja. Amikor muszáj bulizni. 

Lia és Norbi karácsony előtt szakítottak ugyan, de Szánkó szilveszteri buliját nem akarják kihagyni. Eszti és Csabi, a tökéletes pár, velük együtt indulnak szórakozni. Miután Szánkó bulija a város másik végében lesz, Lia bátyja, Szilkó vállalja a sofőr szerepét. De szigorúan csak az odaútra vonatkozóan. Csak aztán minden másképp alakul… 

Az Akkor szakítsunk egy őrült és felejthetetlen szilveszter éjszaka története.

„Kezdetben gimnazista tiniregényt varázsolt. Nem középiskolás fokon. Aztán bábeli zűrzavart álmodott. Fesztiváli könnyedséggel. Most éjszakai rohanást vizionál. Véget nem érő érzelmekkel. Hagyjátok magatokat olvastatni vele.” 

Kirády Attila, az Origo kreatív igazgatója, az szjger.hu egyik megalkotója

Oké, halvány fogalmam sincs arról, hogy egyáltalán minek vettem a kezembe egy újabb Leiner Laura könyvet, miután A Szent Johanna gimi sorozat kifejezetten irritált. Gondolom, kíváncsi voltam, hogy a többi könyve is idegesíteni fog-e.

Erre a kérdésre a választ már az első oldalon megtudtam, miután rájöttem, hogy mindössze néhány mondat elég volt ahhoz, hogy megutáljam a főszereplőt.

Lia egy eszméletlenül önző, hisztis, makacs, néha már-már rosszindulatú lány, aki mindent borzalmasan túlreagál, és azt hiszi, körülötte forog a világ. Ha röviden kéne jellemeznem, azt mondanám, hogy egy tipikus hülye liba (és akkor még nagyon finoman fejeztem ki magam). Nem tudom, lehet velem van a baj, de ha a legjobb barátnőm megcsalná a barátját, akkor én nem dobnám azonnal a barátságunkat csak emiatt, főleg ha ez a bizonyos barátnő azelőtt mindenben kiállt mellettem. Nem szép dolog a megcsalás, de akkor is, ebből nekem csak az jött le, hogy Lia nem igaz barátnő, ha neki ennyi elég volt, hogy megszakítsa a kapcsolatot Esztivel (akit mellesleg otthagynak egyedül a belvárosban, az éjszaka közepén, szilveszterkor, amikor minden sarkon szembejön egy részeg barom.. gratulálok). Ráadásul előszeretettel hangoztatja, hogy a legjobb barátnője természetes szőke, tehát tök hülye. És igen, ez egy idő után bosszantó, főleg mivel én is szőke vagyok, és gyűlölöm azt a sztereotípiát, hogy a szőke nők hülyék. Az meg már csak hab volt a tortán, amikor rájöttem, hogy Liától még az sem igaz, amit kérdez: folyton hazudott mindenkinek. Igazán szimpatikus. Leginkább egy nagyra nőtt óvodásra emlékeztet.

A többi karakter egy fokkal kevésbé idegesített. De csak egy fokkal. Eszti és Csabi mindketten halál unalmas, jellem nélküli karakterek, Norbi kb ugyanaz, mint a Szent Johanna gimiben Cortez, csak egy kicsit nagyobb bunkó. Miklósból szintén hiányzott a fantázia. Ki volt még? Hm.. Ákos. Na, rá inkább nem is térnék ki, ilyen hülye ember egyszerűen nem létezik. Kb annyira buta, mint a SZJG-ben Virág, csak azt még szorozd meg mondjuk egymillióval. Ilyen. Nem. Létezik. (legalábbis nagyon remélem)

Az egyetlen elfogadható karakter Szilkó volt, de az meg Arnoldra hasonlított.

Amúgy ne értsetek félre, nem utáltam teljesen ezt a könyvet. Az ötlet egész jó volt, hogy az egész csak a szilveszter körül forog, és hogy a történet nagy része mindössze egyetlen este eseményeiből áll. És néha tényleg szórakoztatott, például amikor egy jó poént olvastam. De sajnos ez nem menti meg a könyvet, ettől még a szereplőkkel ugyanúgy nem tudtam együtt érezni, mindenki idegesített, és igazából csak azért sikerült két nap alatt elolvasni, mert a felétől már siettem az olvasással, hogy legyen már vége.

Az ok pedig, ami miatt Lia és Norbi szakítottak... nem tudom, ezen mit kellett annyira titokzatoskodni, hogy senki sem tudhatja. Jó, nem számítottam eget rengető szakítási okokra, de azért ennél kicsit többet vártam. És igen, amikor megtudtam, hogy miért mentek szét, csak még jobban megutáltam a főszereplőt. Te jó ég, miért olvastam én 300 oldalon keresztül egy önző, beképzelt p*csa gondolatait?

Meg úgy egyáltalán, nekem nem igazán jött át ez a nagy szerelem Lia és Norbi között. Persze, mindketten okleveles parasztok, tényleg összeillenek, megérdemlik egymást. Egyébként én sem vagyok olyan tündibündi cukorfalat egy kapcsolatban, mint Eszti meg Csabi. De ne mondja már nekem senki, hogy egy párkapcsolatban az a normális, ha minden nap üvöltözve veszekedtek, szívatjátok egymást a facebookon, és együtt "trollkodtok". Szerintem inkább valahol a két véglet között van az egészséges párkapcsolat.

Aztán ahogy ezek bosszút állnak egymáson... azt hiszem, Leiner Laurától inkább a fiatalabb korosztály olvas könyveket. Oké, én 21 évesen tudom, mi helyes és mi nem, de nem hinném, hogy olyan szuper példát mutat ezzel a viselkedéssel Laura mondjuk egy 12 éves olvasójának. Mert mi megy végig ebben a könyvben? Használd ki az embereket, hogy a volt pasidat féltékennyé tedd, csinálj magadból full kretént, és menj oda a csajhoz, akivel az exed dumál, kössél bele mindenbe, amibe csak lehet, és nézz le másokat, amiért nem pont olyanok, mint te. Tegye fel a kezét, aki még nem olvasott Laura könyveiben olyan utalásokat, mint például hogy "aki pop zenét hallgat, az szar alak". Jó, nem pont így, de lényegében azért erről van szó.

Egyéb "apróságok", amiktől frászt kaptam:

- Lia kb 5000x említette a menő youtube tutorial sminkjét

- Ákos, aki mindig mindenhol megjelenik (hát persze), mindig ugyanazt a "poént" süti el.. nem, ez egy idő után már nem vicces

- "egy kapcsolatnak akkor van vége, ha kiírják a facebookra is, hogy egyedülálló".. aha. Mesélj még hasonló bölcsességeket.. ilyen és ehhez hasonló baromságokat könyvben én még nem olvastam.

- a legrosszabb, hogy Lia ELVÁRJA, hogy sajnáljam őt, és érezzek vele együtt.. hát bocs, nem megy!

- Szánkó. Golyó. Miért kell mindig egy idióta nevű szereplő?!

Azt a kemény 2 pontot is csak azért kapja a történet, mert 1. az alapelgondolás tetszett, 2. Budatétényben nőttem fel, és egyszerűen csak jólesett olvasni róla (ugye ott volt Szánkó bulija). Ennyi.

Egyébként még mindig nem mondtam le Laura könyveiről. Főleg mivel úgy tudom, az Akkor szakítsunk a leggyengébb közülük. Olvastam pár jó véleményt a Bábelről, szóval azt hiszem, valamikor majd belekezdek, bár egy kicsit félek tőle (úgy tudom, van vagy 500 oldal).

Történet: 2/5

Főszereplő: 2/5

Borító: 4/5

Kedvenc szereplő: Szilkó

Julie Kagawa: Vashercegnő

„Egy ideje már a Téli Udvarban élek. Hogy mióta is? Nem tudom. Az idő itt nem úgy telik, ahogy kellene. Ha valaha is kijutok innen, meglehet, azt fogom látni, hogy eltelt száz év, és a családom minden tagja és minden barátom rég halott.

Igyekszem nem túl sokat gondolni erre, de néha képtelen vagyok kiverni a fejemből.

A nevem Meghan Chase”.

Félig ember, félig a Nyártündér-király leánya; Meghan sosem találta a helyét a világban. Azt hitte, a Téli Udvar hercege szereti, ám ő elhagyta, és Meghan most a Téltündér-királynő foglya. A Nyár és a Tél háborújának közepette Meghan tudja, hogy a valódi veszélyt a Vastündérek jelentik – azok a vasból született tündérek, akiket csak ő és a távol lévő herceg látott. Azonban senki sem hisz neki.

Ami még rosszabb, Meghan tündérereje eltűnt. Csak a saját eszére hagyatkozva kell boldogulnia Tündérföldön, ahol megbízni bárkiben is ostobaság, egy árulóban halálos hiba. De hiába válik végül Meghan maga is vaskeménnyé, mégsem szűnik emberszívében a vágyakozó suttogás.

Ahogy befejeztem az első kötetet, már vettem is elő a következőt. Nem mondom, hogy megtaláltam életem legjobb könyvét (végül is csak egy erős 4-est adtam neki az értékelésben), de valamiért nehezemre esett elengedni ezt a meseszerű világot. Szóval ja. Folytattam.

Furcsa, még soha nem olvastam olyan szerelmi háromszögről, ahol ennyire drukkoltam volna a vesztes oldalnak. Nekem már az első résznél is Puck volt a szimpatikusabb a két srác közül, hiába volt nyilvánvaló, hogy Ash lesz a befutó (törvényszerű, hogy mindig a titokzatos jégcsapoké lesz a csaj). Amúgy ez előtt még most is értetlenül állok. Úgy értem, mióta is ismerik ezek egymást? Tulajdonképpen mit tud Meghan Ash-ről? Mármint azon kívül, hogy arrogáns, jól néz ki, és a volt barátnője meghalt? Ráadásul nem is tudom, hány alkalommal utasította már el Meghant, vagy próbálta megölni őt. Nem mondom, hogy utálom, vagy ilyesmi, de nekem Ash közel sem tűnik olyan érdekes és főleg szimpatikus karakternek, mint Puck. Nem csodálom, hogy sok olvasó átpártolt Robin pajtáshoz.

Szóval igen, itt most határozottan rontott az olvasás élményén, hogy nem a "megfelelő" személynek drukkoltam. Mert hogy itt van ez a vicces, kedves, szórakoztató srác, aki a világ végére is követné Meghant, nem játszik az érzelmeivel, és bármit megtenne érte (és nem hinném, hogy sokan eltűrték volna ezt a hiszti áradatot, főleg ha a csaj történetesen egy másik srác után rimánkodik).. akkor miért a halál unalmas, tucatkarakter Ash a nyerő, aki úgy bánt Meghannel, mint valami ronggyal? Szinte éreztem, ahogy az írónő a könyv végén próbál manipulálni, hogy "Szeresd Ash-t. SZERESD!" és meggyőzni, hogy mégis neki drukkoljak, de sajnos nem jött össze.

Egyébként sem jött át nekem ez a "nagy szerelem" közöttük. Legalábbis végig úgy tűnt, mintha őkirályi jegessége még mindig Ariellát szeretné. Nem úgy néz ki, mint aki túl van már rajta.

És ha már a szerelmi háromszöggel indítottam a kritikámat: egyik szemem sírt, másik nevetett, amikor végre (VÉGRE!!) eljutottunk SPOILER Meghan és Puck csókjáig. Egyrészt csorgott a nyálam, másrészt legszívesebben lekevertem volna egy hatalmas anyai pofont Meghannek, amiért így kihasználta Puckot annak ellenére, hogy a legjobb barátja. Pedig az első résznél pont azért lett nekem szimpatikus, mert végre itt volt egy főszereplő lány, aki tudja, hogy mit akar, és nem hülyít egyszerre két srácot. Erre tessék.

Ebben a könyvben már több helyen is az agyamra ment a rinyálásával, szóval az biztos, hogy a szemforgatást már profi módon elsajátítottam olvasás közben. Kár, pedig amíg bele nem zúgott Ash-be, teljesen normális volt.

Egyébként őszintén remélem, hogy Pucknak is lesz valakije a sorozat végére. Egyszerűen rossz volt olvasni, ahogy Meghan így kihasználja őt.

Na jó. Ennyit a Puck-Meghan-Ash hármasról.

Kacor. Ez a macska egyre titokzatosabb.. és mindig akkor bukkan fel, amikor a főszereplőinknek szüksége van rá. Lássuk be, már rég kinyírták volna őket, ha ő nincs velük. Ráadásul imádom a nemtörődömségét, és hogy folyton csak tisztálkodik.
Ebben a részben eléggé megkedveltem Vasparipát is, de rá most nem térnék ki bővebben, nem akarok spoilerezni. :)
A második kötetben végre megismerhettük Ash testvéreit: Sage-t és Rowant. Az előbbi meglepően hamar kiesik a képből, az utóbbi meg.. na, ez már megint spoiler lenne. A lényeg, hogy nem bírom.
Akiben még láttam fantáziát, az Leanansidhe volt. Bár azt a shoppingolós részt egy kicsit feleslegesnek tartottam.

A cselekmény megint izgalmas, igaz, most talán egy kicsit nehezebben indult be, de nem nagyon voltak benne unalmas részek. Megint egyik helyzetből sodródunk a másikba, és ha más éppen nem történik, akkor megy a romantikázás ezerrel.
De ha az írónő visszavesz egy kicsit a szerelmi háromszögből és a hisztiből jobban tetszett volna.

Jelenleg így annyira nem veszek meg a folytatásért, de persze biztosan elolvasom majd valamikor. Egyszer mindenképp megéri elolvasni ezt a sorozatot, mert a hibák ellenére tényleg jó. A világ, a rengeteg, fura kis lény, a karakterek.. A történet fordulatos, izgalmas, szórakoztató, kalandos, tehát végig fenn tartja az olvasó érdeklődését. Bár néha kicsit kidolgozatlannak érzem.

Történet: 4/5
Főszereplő: 2/5
Borító: 4/5
Kedvenc szereplő: Puck

Julie Kagawa: Vaskirály

Meghan Chase-re titkokkal teli sors vár – olyan, amit még kigondolni sem tudott volna.

Valami furcsa mindig volt Meghan életében; már hatéves kora óta, amikor édesapja eltűnt a szeme elől. Az iskolában sem tudott teljesen beilleszkedni… és otthon sem. 

Amikor egy gyanús idegen kezdi távolról figyelni, és tréfakedvelő legjobb barátja egyszeriben a védelmezőjévé válik, Meghan érzi, hogy minden meg fog változni, amit csak ismer. 

De a valóságot álmában sem tudta volna elképzelni – hogy ő egy mesebeli Tündérkirály lánya, és egyben tehetetlen báb egy öldöklő háborúban. De idővel kiderül, mire hajlandó azért, hogy megmentsen valakit, akit szeret, vagy hogy útját állja egy rejtelmes gonosznak, akivel egyetlen tündér sem mer szembenézni… és hogy megtalálja-e a szerelmet egy ifjú herceggel, aki szívesebben látná őt holtan, semhogy közel engedje jeges szívéhez.

"– Na, most ugye elmondhatom, hogy „én megmondtam”… 

Gyilkos pillantást vetettem rá. Csak merje folytatni! 

Lehervadt a vigyor az arcáról. – …de nem mondom. – Összepréselte a száját, hogy elfojtsa a nevetést. – Mivel ez… helytelen volna."

Sokáig húztam a Vaskirály olvasását. Pedig egyszer már majdnem hazahoztam a könyvtárból, de aztán mégsem. Megvenni nem igazán akartam, mert nem vártam tőle sokat. Talán éppen emiatt tetszett annyira, nem tudom, mindenesetre kellemes csalódás volt. :)

Olvastam már néhány tündéres sztorit, és eddig szinte minden író máshogy ábrázolta őket. A Julie Kagawa által teremtett tündérek nem hasonlíthatóak a mesékben megszokott cuki kis szárnyas lényekhez.

Ebben a világban a Tél- és a Nyártündérek között folyik az ellenségeskedés, érezhető a feszültség a két nép között, hogy egy hajszál választja el őket attól, hogy elkezdjenek háborúzni. A tündérek között az ígéreteknek és az alkuknak komoly következményei lehetnek, szóval aki olyan, mint én (azaz előbb beszél és aztán gondolkodik), az hamar belerokkanna az adósságokba. :D

És hogy hogyan csöppen ebbe a világba a főszereplőnk? Meghan Chase egy átlagos diák, aki épp most tölti be a tizenhatot. Édesapja rejtélyes körülmények között felszívódott, azóta anyjával és annak új párjával Luke-kal, valamint féltestvérével, a négy éves Ethannel él. Az iskolában nem valami népszerű, mindössze egyetlen barátja van, a tréfamester Robbie.
Meghannek nem alakul túl jól a születésnapja: a srác, akiért odavan, mindenki előtt beégeti, és mindeközben a lány különös, megmagyarázhatatlan dolgokat lát. Valaki figyeli őt, az öccse pedig furcsán viselkedik, mintha nem lenne önmaga. Végül Robbie bevallja, hogy valójában tündér,  akit pedig Meghan lát, az nem az öccse, az igazi Ethant ugyanis elrabolták, és minden bizonnyal a tündérek birodalmában van. Így főhősünk kénytelen utána menni, ha valaha viszont akarja látni a testvérét.

Bár Meghan nem lett éppenséggel a kedvenc főhősnőm, a tény, hogy nem utáltam őt meg, nekem már elég (a női főhősökkel általában nem vagyok kibékülve). Sőt, a kezdeti hisztik és bénázások ellenére egész szimpatikus szereplő, aki a történet végére komoly jellemfejlődésen megy át. Az önbizalom hiányos tinédzserből egy bátor (és elég makacs) lány lesz, aki képes a saját életét kockáztatni a testvére biztonságáért. Meghan kedves karakter, és szerencsére megvan a magához való esze.

És ahogy az várható, kiderül hogy főhősünk nem egy átlagos lány: ő Oberon, a tündérkirály félvér gyermeke. Persze nagy összeborulásokra nem kell számítani, sőt, ez a kis tény valójában csak még inkább megnehezíti Meghan dolgát az útja során.

Van ám egy szerelmi háromszögünk is, de ez most kivételesen nem idegesített. Szerencsére nem csöpögött a könyv a romantikától, ráadásul a főhősnő nem hülyíti maga körül a srácokat, hanem képes arra, amire a legtöbb lány főszereplő nem: egyszerűen eldönteni, hogy kit választ, és kész. Ez a döntés elég egyértelműnek tűnik már az első könyv után is, nem olvastam a többi részt, de én pl esélytelennek látom, hogy Meghan végül Robbie/Robin/azaz Puck mellett kössön ki.
Merthogy amíg Puck szemmel láthatóan odáig van Meghanért, addig a főszereplőnk Ash, a Téltündér herceg után epekedik. SPOILER: Puck pedig fel sem merül Meghanben, mint potenciális partner, pusztán a legjobb barátjaként tekint rá. Legalábbis egyelőre. Én azért már várom, hogy elcsattanjon egy csók, vagy valami. :D

Szóval ebből már azt hiszem rá lehetett jönni, hogy egyelőre nekem Puck szimpatikusabb, mint Ash. Az utóbbiból már láttunk eleget más young adult könyvekben: tipikus jégherceg, aki irtó dögös, menő, stb, de rideg, és nem engedi közel magához a lányt.. persze aztán meglágyul a szíve. Csak ugye mégiscsak az ellenség gyermeke, de hát a könyvekben a lányok mindig abba szeretnek bele, akibe nem kéne. Bár itt most nekem annyira azért nem jött át ez a nagy szerelem.

Puck ezzel szemben szórakoztató, vidám karakter, aki mindig mindenben segít Meghannek. Csak sajnos megrekedt a barát-zónában. És igen, valószínűleg azért, mert egy kicsit komolytalan. Mondjuk nálam éppen ezért lett kedvenc karakter, de mégsem mondanám, hogy teljes szívvel drukkolok neki, ugyanis nem érzem azt, hogy ők ketten annyira passzolnának Meghannel.

A másik kedvenc szereplőm Kacor, a macska. Akit nem lehet nem szeretni. Hogy miért? Nincs miért. Ezen nem kell mit magyarázni. Ő egy macska.

Amit egyszerűen nem hagyhatok ki az értékelésből, az maga a Tündérország. Imádtam ahogy megelevenedik előttem ez a világ. Igaz, voltak benne innen-onnan elcsórt elemek, egy kicsit olyan volt, mintha Csodaországba csöppentem volna. Most így hirtelen fel sem tudnám sorolni, hányféle lényről olvashatunk. A leírások nagyon jók, olyan volt, mintha magam előtt látnám az épületeket és a tájat.

A történet szerintem elég pörgős, és könnyen emészthető. Egymást követik az események és a helyszínek, az egész könyv egy nagy utazás. Mialatt Meghan a testvérét kutatja, különböző lényekkel találkozik, és többször is bajba keveredik. Közben pedig egyre többet tudunk meg a tündérek birodalmáról, ugyanis nem egyszerre zúdítják ránk az infókat, hanem szépen lassan.
Első kötetnek szerintem ez így szinte tökéletes volt. Ami viszont negatívum, hogy innen-onnan összelopott ötletekből áll össze a történet. Bár nagy szerencséjére az írónő elég jól használta fel őket, és egy kerek egészet tudott alkotni belőlük.

Összességében ez egy kalandos, pörgős könyv, egy kis romantikával. Viszont jelenleg úgy tudok csak gondolni rá, mint egy mesére. Mese, ahol pontosan tudod, hogy senki nem fog a jó szereplők közül meghalni, és hogy a végén úgyis minden jóra fordul. Kikapcsolódásnak tökéletes, de nem szabad tőle csodát várni. Azért ebből még elég sok mindent ki lehet hozni, ezért kíváncsian várom (azaz már olvasom) a folytatást. Azt hallottam, hogy a későbbi kötetek egyre jobbak, és komolyabbak lesznek, nem tudom, ez mennyire igaz.

Történet: 4/5
Főszereplő: 4/5
Borító: 4/5
Kedvenc szereplő: Puck, Kacor

Bookworm Book Tag

Tekla oldaláról hoztam ezt a taget, miután elolvastam, és megtetszettek a kérdések. Gondoltam, már úgyis elég rég volt ilyen bejegyzés.. hm.. most visszanéztem, és még csak a Tea Book Taget töltöttem ki. Pedig én imádok kérdésekre válaszolni, főleg ha könyvekről van szó. Na mindegy, lényeg a lényeg, kitöltöttem, és nagyon jó kérdések voltak, úgyhogy köszönöm a fordítást. :)

Emlékszel, hogyan szeretted meg az olvasást?

Konkrétan hogy hogyan és mikor kezdődött az olvasás iránti rajongásom, azt nem tudnám megmondani. Szerencsére könyvszerető családom van, szóval karácsonyra, szülinapra, stb. gyakran könyveket kaptam. Aztán egy idő után volt egy ilyen "törés", vagy nem is tudom, hogy mondjam, de a lényeg, hogy akkor egy ideig alig olvastam, egyszerűen csak más dolgok foglalkoztattak. Ez olyan 14-15 éves koromban kezdődött, de aztán valahogy megint visszataláltam a könyvekhez, és azóta a szabadidőm elég nagy részét olvasással töltöm.

Általában hol olvasol?

Hát leggyakrabban persze itthon. :D Ágyban, a fotelban, az íróasztalomnál, vagy nyáron szeretek kiülni az ablakpárkányomra, szerencsére elég nagy hely van ott, és pont kényelmes. Utazás közben is szeretek olvasni, a buszon vagy a metrón, illetve ha mondjuk az orvosi rendelőnél várakozni kell, vagy ilyesmi.

Egyszerre szigorúan csak egy könyvet olvasol, vagy több is jöhet egyidejűleg?

Általában csak egyet olvasok egyszerre. De ha nehezen haladok vele, vagy nagyon unom, akkor újba kezdek.

Melyik a kedvenc műfajod?

Nem igazán szeretek egyet kiemelni, de ha muszáj, akkor a fantasy-t mondanám.

Van olyan műfaj, amit a világért sem olvasnál?

Nincs, elég nyitott vagyok.

Van kedvenc könyved?

Elég sok könyvre mondom azt, hogy a kedvencem, és folyamatosan bővül a lista. :D

Melyik a leghosszabb könyv, amit valaha olvastál?

George R. R. Martin: Trónok harca. (926 oldal)

Milyen könyvet vettél utoljára?

Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos című könyvét. Már olvastam régebben, de mindenképp meg akartam szerezni, mert tetszett, és tervezem, hogy újraolvasom.

A könyvtári vagy a saját könyveket szereted jobban?

Ha egy könyvtári és egy saját könyv közül kell választanom, hogy melyiket olvassam előbb, legtöbbször a könyvtárit választom. De mégis a saját könyveimet szeretem jobban, mert jó érzés úgy olvasni egy könyvet (főleg ha tetszik), hogy tudom, hogy nem kell visszavinnem, hanem olvasás után kirakhatom a polcomra. :)

Jelenleg mit olvasol?
Julie Kagawa: The Iron Doughter - Vashercegnő.

Hol veszed a könyveidet?
Általában a neten rendelem őket, de persze néha benézek egy-egy könyvesboltba. Csak ott mindig elcsábulok és ott hagyom az összes pénzem. :(

Előrendeltél már valaha könyvet?
Igen.

Hány könyvet veszel havonta?
Mostanában már keveset, úgy 2-3 darabot max. Igyekszem visszafogni magam, és inkább a könyvtárból hozom haza a könyveket, aztán ha valami, amit olvasok, nagyon megtetszik, csak azt veszem meg.

Mit gondolsz az antikvár könyvekről?
Nem nagyon járok antikváriumba, de néha szoktam venni használt könyveket a molyon. Szeretem a régi könyveket. :)

Egymás mellett tartod a már elolvasott és a még elolvasásra váró könyveidet?
Igen. És a könyvtáriakat is, amiket éppen nem olvasok. És a másoktól kölcsönbe kapott könyveket is. Elég nagy a káosz a polcomon. :D

Az összes könyvedet el akarod olvasni, ami a magánkönyvtáradban van?
Hm, nem mindet. Van például olyan, amiről már most tudom, hogy nem fogom elolvasni soha.

Mit csinálsz azokkal a könyvekkel, amik a polcodon sorakoznak, de tudod, hogy soha az életben nem olvasod el őket újra?
Hát, eladom/elajándékozom őket, ha nekem már nem kell. Ha meg nincs hozzá szívem, akkor bedobozolom és elrakom őket, mert kell a hely az új, elolvasásra váró könyveknek.

Adományoztál már könyvet?
Igen, karácsonykor szokott lenni ez a Cipősdoboz akció, olyankor mindig csomagolok könyvet is a dobozba. :)

Volt már könyvstopod?
Nem. :)

Mit gondolsz, szerinted túl sok könyved van?
Nem hiszem. Valójában nincs olyan sok könyvem, legalábbis egy hozzám hasonló könyvmolyhoz képest. Egyébként nem gondolom, hogy létezik olyan, hogy "túl sok könyv". :D

Rick Yancey: Az ötödik hullám

Hogy a végsőkig kitarts, olyan célt kell választanod, amelyért az életedet is feláldoznád. 

Az első hullám nyomán sötétség támadt. 

A második hullámot csak a szerencsések élték túl. 

A harmadikat pedig a szerencsétlenek. 

A negyedik után egyetlen szabály maradt: ne bízz senkiben! 

Cassie egy lépést sem tesz a következők nélkül: Luger, M-16-os gépfegyver, lőszer és Bowie-kés. Ennivaló, víz, hálózsák és körömcsipesz csak ezek után következik a listán. 

Cassie tizenhat éves, a néptelen országúton menekül. Rajta kívül már nem sokan vannak életben a Földön. Menekül a lények elől, akik embernek látszanak, és akik megölnek minden útjukba kerülőt. Akik több hullámban pusztították az emberiséget. Nem tudjuk, kik az idegenek. Nem tudjuk, miért akarják megsemmisíteni világunkat. Csupán egyvalami világos: mindenkit ki akarnak irtani. 

Cassie családja túlélte az első és a második hullámot. A harmadik és negyedik viszont már nem kímélte őket. Cassie most az ötödik hullámmal néz farkasszemet: vagy öl, vagy megölik. „Csak akkor maradsz életben, ha egyedül maradsz” – ez a meggyőződése. De aztán találkozik Evannel, aki elbűvölő és titokzatos, és egyedül ő segíthet Cassie-nek, hogy valóra váltsa az öccsének tett ígéretét. A lány választásra kényszerül bizalom és csüggedés, harc és megadás, élet és halál között. Föladja vagy fölveszi a harcot?

"Futsz = meghalsz. Maradsz = meghalsz. Ennek a bulinak, úgy tűnik, ez a központi témája."

Nehezen indult be a történet. Tulajdonképpen az első 100 oldalon alig történik valami, inkább csak visszaemlékezéseket olvashatunk arról, hogyan jutott el a főszereplőnk, Cassie idáig: egyedül az országúton, egy plüssmackóval és egy gépfegyverrel. Utána viszont egyre jobban felpörögtek az események. Az utolsó kb 200 oldal hihetetlenül izgalmas volt, le is nyomtam két-három óra alatt egybe az egészet.

Ebben a könyvben minden megvolt, ami egy jó történethez kell: akció, izgalom, egy kis romantikával és humorral fűszerezve. És persze sokféle karakter, akiket (szinte) mind megkedveltem.

Főhősünk, Cassie Sullivan már mindenkit elveszített: szüleit, barátait, szerelmét, de foggal-körömmel ragaszkodik az életéhez, ugyanis tett egy ígéretet, hogy megtalálja és kiszabadítja a kisöccsét, akit elvettek tőle. Cassie szerint ahhoz, hogy túléljen, egyedül kell maradnia. Senkihez sem szabad kötődnie, ugyanis senkiben sem lehet már megbízni: könnyen lehet, hogy az, aki embernek néz ki, valójában nem is ember. Azonban amikor egy Evan nevű, különös srác megmenti őt, és felajánlja a segítségét, eldönti, hogy vele tart, bár a legkevésbé sem bízik meg benne. Cassie bátor, erős, szarkasztikus, ugyanakkor nagyon is valóságos szereplő, aki néha butaságokat csinál. És tényleg olyan, mint egy 16 éves tinilány, ami azért is érdemel hatalmas piros pontot, mert az író egy felnőtt férfi. 

Zombinak megölték a kishúgát, ezért hajtja őt a bűntudat és a bosszúvágy. Régebben csak egy átlagos (meglehetősen népszerű) srác volt a gimiből, de mostanra már egy katona. Az, hogy nem tudta megmenteni a testvére életét, teljesen megváltoztatta. Ugyanakkor szerencsére nem lett egy gyilkológép: mindig megvédi a a kisgyerekeket és a gyengéket, részben pont azért, mert a húgát látja bennük.

Sammy-t is a fontos szereplők közé sorolnám, mert hát mégiscsak ő ad erőt és reményt Cassie-nek és Zombinak. Mindkét főhősünk ígéretet tett neki, és mindent megtesznek, hogy betartsák azt. Imádtam a kissrácot, nagyon cuki volt. És nagyon sajnáltam is szegényt: "B*szki, még csak öt éves, mit keres egy katonai kiképzésen?!" Szerencsére Zombi mindig ott volt és vigyázott rá.

Evan. Nos, ő egy igazi rejtély. Igaz, nem ért teljesen felkészületlenül, amikor megtudtam, kicsoda-micsoda ő, mert ugye már voltak erre utalások, de ennek ellenére is csak nehezen tudtam róla véleményt alkotni, nem igazán tudtam eldönteni, hogy szeretem vagy nem. Azt mindenesetre nem csodálom, hogy sikerült Cassie-t valamennyire elcsábítania, de nálam akkor is Zombi a kedvenc. :P

Azért remélem, a későbbiekben többet is megtudhatunk Evanról, mert tényleg érdekes karakter.

"– Na jó. Mi lenne, ha mi volnánk a két utolsó ember a Földön? 

– Hát akkor is egyedül maradnál, mert én előbb kinyírnám magam. 

– Te nem bírsz engem. 

– Tényleg, Crisco? Miből jöttél rá?"

Tulajdonképpen éppen ez volt az egyetlen dolog, ami zavart. A Cassie-Evan páros. Nekem ez egyszerűen túl gyors volt, igaz, nem számoltam, hány oldal kellett hozzá, hogy ezek ketten smároljanak, de nem sok. Ráadásul nem is igazán értettem, most akkor ők együtt vannak, vagy mi? Csak mert a végére már nagyon úgy tűnt, de aztán (oké, ez igazán várható volt) van az a jelenet, Cassie-vel meg Zombival a kocsiban. Hm.. most akkor mi van? Nem értem.

Azt hiszem, ez volt eddig a legjobb földönkívüli témájú könyv, amit eddig olvastam. Nem mintha olyan sűrűn olvasnék ebben a témában, na de akkor is, határozottan jó volt.

Már csak az idegenek miatt is: sehol semmi kis zöld emberke, nagy szemek, csápok, meg mittudomén. Ebben a könyvben az idegenek még csak nem is láthatók. Vagy legalábbis látszólag úgy néznek ki, mint az emberek. Viszont alattomosak, sunyik és okosak, akik felsőbbrendűnek gondolják magukat az embereknél.

Rengeteg, gyönyörű gondolatot olvashatunk a könyvben, különféle témákról. A párbeszédek pörgősek és szórakoztatóak, a történet vége pedig.. pont jó. Nem olyan "kaparom a falat a folytatásért" típus, nem függővég, de mégis feszülten várom a folytatást.

Ó igen, és a borító csodálatos!

A film 2016 elején kerül a mozikba. A főszereplők szerepében Chloe Grace Moretz-t (Cassie), Nick Robinsont (Zombi), és Alex Roe-t (Evan) láthatjuk majd.

Történet: 5/5

Főszereplő(k): 5/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Zombi