A halhatatlan Ajinok először 17 évvel ezelőtt jelentek meg az afrikai csatatereken, mára azonban a világon bárhol megtalálhatóak, az emberek között megbújva. A kormányok pedig nagy pénzt fizetnek azért, hogy befogják és kísérletezhessenek rajtuk.
Nagai Kei csak egy átlagos középiskolai diák volt, míg a nyári szünidő kezdetén egy halálos baleset áldozatává nem válik, mikoris kiderül róla, hogy maga is halhatatlan, és innentől kezdve menekülnie kell az emberiség elől.
(forrás: snitt)
Maga a sztori engem leginkább a Tokyo Ghoulra emlékeztetett. Tizenhét évvel ezelőtt az afrikai csatatéren felfedeztek egy új fajt, ami az ajin (a fordításban: félember) nevet kapta. Külsőre teljesen olyanok, mint mi, csakhogy halhatatlanok. A kormány persze a felfedezés után azonnal üldözni kezdte ezeket a lényeket, hogy kísérletezhessen rajtuk, ami tulajdonképpen egyet jelent a kínzással, így az ajinoknak bujkálniuk kell, és normális emberként élniük.
Főhősünk Nagai Kei, egy átlagos középiskolás srác. Egyik nap halálos balesetet szenved, majd több tucat ember (köztük az osztálytársai) szeme láttára, percek alatt felépül a súlyos sérüléseiből. Innentől kezdve menekülnie kell a kormány és a rendőrség elől, és ebben csak a barátja, Kaito segítségére számíthat. Hamarosan kiderül, hogy nemcsak az emberek, de a többi ajin is veszélyt jelent Kei számára.
Az azonos című manga 2012 óta fut. A CGI (= 3D számítógépes grafika) anime feldolgozás összesen 13 részes, plusz egy OVA és két film is meg fog jelenni még, egy filmet pedig már tavaly novemberben vetítettek, de az a sorozathoz semmi pluszt nem ad, mert konkrétan az első néhány rész történéseit foglalja magába.
A főszereplőt egyelőre nem igazán tudom hova tenni. A sorozat elején még szimpatikus, könnyen együtt lehet vele érezni, igaz közben elég gyanús, hogy a húga állandóan azt szajkózza, hogy a bátyja egy szemét, szóval sejteni lehet, hogy azért itt valami nem okés. A sorozat felétől kezdve teljesen más irányt vesz Kei karaktere, önző lesz, arrogáns, és nem érez késztetést, hogy segítsen másokon.
Volt még néhány gondom ezen kívül, például Kaito pár rész után egyszerűen felszívódik, azóta is ott bolyong az erdőben ahol Kei hagyta, vagy nem tudom. Azt vártam, hogy majd újra feltűnik, vagy valami, de nem. Kár, mert ha nem csak az első néhány részben szerepel, simán ő lenne a kedvenc karakterem... hm, na jó, ha jobban belegondolok, így is ő az. Kb az egyetlen személy, aki őszinte, és nem akarja valamilyen módon kihasználni Keit. Mindent kockára tesz, hogy megmentse, úgyhogy nem éreztem fairnek, hogy csak így eltűnjön, és ne essen róla több szó.
Viszont bejött helyette egy szereplő, aki mintha Kaito "helyettese" lenne, és ez Nakano. Külsőre még hasonlítanak is, csakhogy ő nem ember, hanem ajin. Na, őt kifejezetten bírtam, mert bátor, eltökélt, és nem fél tenni valamit Satou ellen, nem úgy mint Kei... ezen a téren mondjuk legalább hoz egy kis egyediséget a sorozat, hiszen a legtöbb animében tipikusan olyan a főhős, mint amilyen Nakano, itt azonban a főszereplőnk nem igazán akar segíteni másokon.
Nemcsak a hatóság jelent fenyegetést a főhősünknek, hanem Satou, egy másik ajin is, akinek ugyan elsőre sikerül megtéveszteni Keit, hamar kiderül, hogy vele sincs minden rendben. Ő volt az a karakter, akit egyszerre imádtam és utáltam, igazi badass főgonosz az öreg, a kommandós egységgel való harca valami hihetetlen volt, olyan igazi körömrágósan izgulós.
Az ellenségek közül akit még fontos megemlíteni, az Tosaki (egy igazi Arima hasonmás - ha már Tokyo Ghoul...), és ajin segédje, Izumi. Sajnos egyik üldözőnek sem láthatunk bele igazán a múltjába, csak részleteket tudunk meg.
Amellett, hogy az ajinok halhatatlanok, meg tudnak idézni egy bizonyos "fekete szellemet", amivel harcolhatnak, és az emberek számára nem mindig látható. Emellett képesek egy olyan hang kiadására, amitől az emberek egy időre lebénulnak. Ezek mind igazán veszélyes ellenféllé teszik őket.
A CGI grafika szokatlan, de 13 rész alatt szerintem simán hozzá lehet szokni, és számomra nem volt különösebben zavaró, bár a mozgások néha akadoztak, természetellenesnek tűntek. A zenéket egytől egyig imádtam, mind-mind hozzájárultak a sorozat egyedi hangulatához. Az OP pörgős és fülbemászó, az ED-t pedig Miyano Mamoru énekli, aki egyben a főszereplő szinkronszínésze is.
Bár a második felétől egy kicsit kevésbé izgalmas, az utolsó két-három rész azért rendesen felpörög, az utolsó jelenet pedig szerintem tökéletes, meghozza a néző kedvét a második évadhoz.
10/8
Kedvenc szereplő: Kaito, Nakano
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése