Dean R. Koontz: Jégcsapda

Koontz egyik korai művét tartja kezében az olvasó, melynek hangja, stílusa és témaválasztása is eltér a megszokottól. Egyre nagyobb a szárazság a Földön. Egy nemzetközi expedíció az Északi-sark jégrétegéből próbál vizet nyerni, egy nagyobb jégtömb lerobbantásával. Amikor a robbanófejeket elhelyezik, váratlanul tengerrengés alakul ki, s a szökőár leválasztja a robbanóanyaggal teli jégdarabot a jégmezőről. A sarkvidéken hatalmas vihar tombol, a kutatók elvesztik kapcsolatukat a külvilággal, pedig nem csak a természettel kell megküzdeniük, de egy soraikba férkőzött megszállottal is. Az életéért küzdő csapat mit sem sejt arról, hogy a közelben egy orosz kém tengeralattjáró fogja segélykérő jeleiket.

A könyv eredetileg Prison of ice címen jelent meg még 1976-ban (az író akkor a David Axton álnevet használta), majd 1995-ben Icebound néven újra kiadták.

Különlegessége, hogy Koontz ebben a könyvben mellőzte a horror elemeket. Bár a krimi címkét használtam itt a bejegyzésnél, de igazából az a szál is elég gyenge benne. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem izgalmas, éppen ellenkezőleg! 310 oldal körül van, de a könyv kis mérete, és a betűk nagysága miatt simán ki lehet olvasni egy délután alatt.

Az egész történet kevesebb mint egy nap alatt játszódik az Északi-sarkon. A bolygó vízhiányban szenved, ezért néhány tudós arra próbál rájönni, hogyan lehetne egy jéghegyet lerobbantani a jégmezőről, aztán elvontatni, hogy azt felhasználhassák vízforrásként. Ez már így első hallásra is elég bonyolult és nehéz feladatnak tűnik, csakhogy vihar is közeleg, ráadásul kiderül, hogy egy pszichopata is van köztük, aki gyilkolni akar.

Végig azt hittem, hogy tudom, ki az, aki Brianre vadászik (rengeteg jel utalt Ritára, mint lehetséges gyilkosra), de végül mégis sikerült meglepnie az írónak. Még nagyobbat ütött volna, ha sikerül jobban megismernünk a karaktereket, nem csak ilyen felületesen, de a könyv rövidsége ezt nem tette lehetővé. Tulajdonképpen a csapatból csak Brian és Harry volt az, akit nagyjából sikerült megkedvelnem, együtt tudtam velük érezni, féltettem őket. Ritára végig gyanakodtam, George egyáltalán nem volt szimpi, állandóan morgott és bunkózott Briannel (pedig az életét köszönheti neki), a többiekről meg kb semmi nem derült ki, így totál semlegesek maradtak. Az orosz tengeralattjáró parancsnoka viszont érdekes karakter volt, sajnáltam a kisfia miatt.

A könyv egyáltalán nem unalmas, a hangulat végig feszült, de ne várjunk tőle csodát. Talán csak azért, mert hiányoltam belőle a horror, sci-fi elemeket, amiket megszoktam az írótól, de nekem ez a regény csak olyan egyszer-olvasós kategória. Élveztem, izgultam rajta, kíváncsi voltam a befejezésre, de másodjára már nem lenne az igazi. Viszont fantasztikus film lehetne belőle!

Amit sajnáltam, hogy a végén megtudhatjuk, mi történt a szereplőkkel, viszont Brianről szó sem esett. Pedig érdekelt volna, hogy végül megírta-e a könyvét, amit tervezett.
Ajánlanám a könyvet azoknak, akik egy rövid kikapcsolódásra vágynak.

Történet: 4/5

Főszereplő(k): 3/5

Borító: 2/5

Kedvenc szereplő: Brian