K. A. Tucker: Tíz apró lélegzet

Négy évvel ezelőtt Kacey élete borzalmas fordulatot vett, mikor egy részeg sofőr miatt elvesztette szüleit, a barátját és a legjobb barátnőjét. A baleset emléke még mindig kísérti, még mindig hallja édesanyja utolsó lélegzetét, és nem akar mást, mint hátrahagyni a múltat. Kacey és tizenöt éves húga, Livie, két buszjeggyel felfegyverkezve maga mögött hagyja a michigani Grand Rapidsot, hogy mindent újrakezdjen Miamiban. Először alig tudnak megélni, de Kacey nem aggódik. Ő mindennel elbír – kivéve titokzatos szomszédjával az 1D lakásból.

Trent Emersonnak ragyogó kék szeme van és mély gödrécskéi az arcán, mikor nevet. És hibátlanul egyensúlyozik a jó fiút a veszélyestől elválasztó, ellenállhatatlan vonalon. Tragikus múltja miatt Kacey eldöntötte, hogy senkit sem enged közel magához, de a kettejük közötti vonzalom tagadhatatlan, és Trent minden eszközt felhasznál, hogy bejusson a Kacey szívét védő falak mögé – akár még egy olyan titokról is hajlandó lerántani a leplet, ami mindkettejüket tönkre teheti.

"Tíz apró lélegzet. Ragadd meg őket! Érezd őket! Szeresd őket!"

Ami a leginkább vonzott ebben a könyvben, hogy a főszereplő végre nem egy szende szűzike, hanem egy tökös, belevaló, vagány csajszi, aki mivel kick boxol, nem szorul a szőke herceg védelmére, hanem simán szétrúgja a seggét bárkinek. Ilyen karakterek szemszögéből olvasni valahogy sokkal szórakoztatóbb.

Bár Kacey részben azért ilyen, mert egy komoly traumán van túl, amit még nem volt képes feldolgozni. Kick boxolni is csak azért kezdett el, hogy valamilyen szinten levezesse a feszültségét. Nem enged közel magához senkit, az egyetlen személy, aki kivétel, az Livie, a a tizenöt éves húga.
Ők ketten Miamiba költöznek, hogy új életet kezdjenek. Az új lakóházban megismerkednek Ciklonnal, a szőke bombázóval, és a kislányával, Miával. Kacey figyelmét pedig megragadja a srác az 1D lakásból: Trent a gyönyörű kék szemeivel és a kis gödröcskéivel tökéletesnek tűnik, és a lány maga is meglepődik azon, hogy milyen hatással van rá.

Nem vártam ettől a könyvtől sokat, csak egy kis kikapcsolódásra vágytam, és azt meg is kaptam. Azonnal megszerettem ezt a laza, szórakoztató stílust, imádtam a vicces beszólásokat és a párbeszédeket. Nem mondom, hogy hű, de maradandó élményt nyújtott, de a célnak megfelelt.
Az viszont eléggé zavart, hogy a nagy csavarra legkésőbb a könyv felénél még egy kezdő könyvmoly is rájönne. Épp ezért a szemem sem rebbent, amikor kiderült, hogy (SPOILER:) Trent ült a kocsiban, ami a balesetet okozta négy évvel ezelőtt.
A másik, hogy nekem nagyon habos-babos lett a vége. Nincs bajom a happy enddel, de itt hatásosabb lett volna egy kevésbé boldog befejezés (mint pl az Utánad a sötétbe-nél), így valahogy túl tökéletes és mesébe illő lett.

"Folyton azt akarják, hogy beszélj. Én pedig nem akarok mást, csak csendben maradni."

A szereplők szimpatikusak voltak, főleg Ciklon, Livie és Kacey, egyedül Trent volt az, akivel most nem tudtam megbarátkozni, semmi egyedit nem láttam benne. Ráadásul igazából nem is tudunk meg róla semmit, már ami a belső tulajdonságait illeti, mert nagyjából ismerjük a múltját, tudjuk, hogy kék szeme és cuki gödröcskéi vannak, de ennyi.
Ciklonról eleinte azt hittem, hogy valami hülye p*csa lesz, de pozitívan csalódtam. Sok mindenben segített Kacey-éknek, és alapvetően kedvelhető karakter. Bár a végén fura volt ez a "veszünk egy nagy házat a tengerparton, költözzön mindenki hozzánk" dolog. Az már tényleg az a pont volt, amikor úgy éreztem, hogy egy romantikus hollywoodi filmbe csöppentem.
Livie-t mondanám még, mint kiemelkedő karakter, sajnáltam amiért ilyen korán kellett felnőnie, az érett gondolkodása miatt gyakran úgy éreztem, mintha ő lenne az idősebb a két testvér közül.

Romantikus könyvnek teljesen jó, a mondanivalója is átjött, a stílusa szórakoztatott, de valahogy még így is csak átlagosnak éreztem.

Történet: 3/5
Főszereplő: 4/5
Borító: 4/5
Kedvenc szereplő: Ciklon, Livie

Niall Leonard: Zúzógép

A nap, amikor Finn Maguire felfedezi az apja holttestét, addigi sivár élete a feje tetejére áll. A gyilkosság első számú gyanúsítottjaként Finnnek versenyt kell futnia az idővel, hogy tisztázza magát és kiderítse, ki gyűlölte az apját annyira, hogy megölje. Miközben felforgatja a brutális és mocskos londoni alvilágot a keresett válaszokért, Finnek egyre több sötét családi titokkal és veszéllyel kell szembenéznie. Meg kell tanulnia, hogy azoktól az emberektől számíthat a legnagyobb pofonokra, akikben leginkább megbízott…

Soha nem hallottam még Niall Leonardról, és eléggé meglepődtem, mikor rájöttem, hogy E. L. James (A szürke ötven árnyalata) férjéről van szó. A fülszövegből ítélve a történet izgalmasnak ígérkezett, úgyhogy el is hoztam a könyvtárból, amikor először szembejött velem.

A regény főszereplője Finn Maguire, egy kamasz srác, aki nevelőapjával lakik Londonban. Az öreg régebben színészként dolgozott, most forgatókönyveket ír. Édesanyja évekkel ezelőtt otthagyta őket, jelenleg Amerikában él. Egyik nap Finn hazaérve holtan találja az apját, és miután a rendőrök őt gyanúsítják a gyilkossággal, úgy dönt, saját kezébe veszi az ügyet, és nyomozni kezd.

Nem túl eredeti, de egész jó alapanyagnak tűnik. Ráadásul Finn kedvelhető karakter, annak ellenére, hogy igencsak problémás kamaszkora volt: kirúgták az iskolából, miután kokainnal kereskedett, megjárta a fiatalkorúak intézetét. Emellett diszlexiával küzd, nem nagyon megy neki az olvasás, így elég nehéz rendes állást találnia. Egy gyorsétteremben kell dolgoznia, amit teljes szívéből gyűlöl, de tudja, hogy máshová úgysem vennék fel.
Elég érdekes volt, amikor meglátta a halott apját, és konkrétan semmi érzelmet nem volt képes kicsikarni magából. Sehol egy könnycsepp, ijedtség, dühroham, pánik, vagy mit tudom én. De még arra sem gondolt, hogy kicseréltesse a zárat, miután rájött, hogy a gyilkosnak valószínűleg van kulcsa a lakásukhoz, pedig nekem tutira ez lenne az első dolgom, meg szerintem úgy minden épeszű embernek.

Nagyon-nagyon nehezen indult be a sztori, nem igazán haladunk előre, jó ideig csak gürizünk a Max Snaxben meg kérdezősködünk a helyi kocsmában, majd végre jön egy kis izgalom, amikor Finn "betör" az egyik híres gengszter házába. Már-már csodálatos, hogy végül így megúszta a dolgot (...), majd ezután újra a meló teszi ki a mindennapjait, ezúttal már az egyik menő étteremben, mosogatófiúként.
Még szerencse, hogy Finn stílusa szórakoztató, különben biztos meguntam volna a semmittevést, és dobtam volna a könyvet.

Szintén dicséretes, hogy Finn nem csúszott le az apja halála után, hanem próbálja valahogy fenntartani magát. Senki nem tudja eltántorítani az apja gyilkosa utáni nyomozásban, pedig összeakad néhány ijesztő fickóval.
A nyomozós rész lehetett volna egy kicsit izgalmasabb, így sajnos nem jött el a végén az a bizonyos "hűha" pillanat. Nem volt rossz, de felejthető. Az utolsó oldalakon azért eléggé felpörgött a sztori, bár furcsálltam, hogy Finn kis kölyök létére simán képes elintézni a nagy gengsztereket. Azt azért meg kell hagyni, hogy a bunyós jelenetek nagyon jók voltak, részletesen le voltak írva, mintha egy filmet néznék.

Zoe nekem nagyon nem volt szimpatikus, nem tudom, hogy a mellein kívül mit ehetett rajta a főszereplő, de szerencsére nem volt túl sok jelenete a könyvben.

Egy ilyen befejezés után elég furcsa, hogy ez tulajdonképpen egy sorozat első kötete. Igazából kb minden le van zárva, úgyhogy simán elmegy külön sztorinak is, nem tudom mit hozhat még ki ebből az író.

Összességében, nem éreztem kiemelkedőnek ezt a könyvet, a borító, a főszereplő, a stílus és az alapsztori tetszett, de ez minden. Jobbat is ki lehetett volna hozni belőle szerintem.


Történet: 3/5
Főszereplő: 4/5
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Finn

Abbi Glines: Ha az enyém lennél

„Volt Beau-ban valami rossz, ami vonzott. Mi ütött belém? Miért akartam annyira vétkezni?”

Ashton kezd belefáradni, hogy folyton a jó kislányt kell adnia; alkalmazkodni szülei és barátja, Sawyer Vincent elvárásaihoz. A fiú maga is a tökéletesség élő szobra, a gimnázium bálványozott élsportolója, minden lány álma. Ám amikor elmegy nyaralni a családjával, Ashton szeme megakad udvarlója unokafivérén, Beau-n. Nála szexisebb srácot életében nem látott, és bár a fiú, a kisváros rossz hírű fekete báránya, végzetesen vonzódik hozzá. Beau a testvéreként szereti Sawyert, ezért százszor is meggondolja, mielőtt nyitni merne a tabunak számító Ashton felé. Igyekszik is távol tartani magát tőle, noha kislánykora óta szereti. Mikor azonban Ashton fel akarja eleveníteni a gyerekkori barátságot Sawyer távollétében, Beau tudja, hogy nemet kellene mondania. Egyikük sem szeretne fájdalmat okozni Sawyernek, ám minél inkább igyekeznek kerülni egymást, annál hevesebb lesz a vonzalmuk. Aminek egyre nehezebb ellenállni…

Oké, legszívesebben kihagynám az értékelést, és inkább gyorsan elfelejteném, hogy a kezembe vettem ezt a könyvet. Előre is elnézést kérek attól, akinek tetszett (mert igen, van ilyen, ugyanis legnagyobb meglepetésemre a molyon az értékelések átlaga 78%, szóval biztos velem van a baj).

Ez volt az első könyvem az írónőtől, úgyhogy nem tudtam, mire számítsak. Az elején még úgy-ahogy szórakoztatott is, de aztán egy idő után már kezdett kirajzolódni, hogy milyen irányba fog haladni a sztori.

Főszereplőnk Ashton, a helyi lelkipásztor lánya. Kívülről nézve ő a tipikus jókislány, glóriával a feje fölött, csakhogy valójában minden vágya, hogy végre lazíthasson egy kicsit, és ne kelljen megfelelnie az apjának, a tökéletes barátjának, és az egész városnak (a városnak, hát persze.. ez csak szerintem túlzás?). Ashton három éve együtt van Sawyerrel, aki az iskolai futballcsapat sztárja, és persze mindenki odavan érte. Csakhogy főhősnőnk titokban Sawyer unokatestvérére, Beau-ra csorgatja a nyálát, akinek eléggé rossz híre van a városban.

Ők hárman gyerekkorukban elválaszthatatlan barátok voltak, de amióta Ashton és Sawyer összejöttek, a lánynak megromlott a viszonya Beau-val.

A történet elején Sawyer éppen a hegyekben kirándul a családjával, ezalatt Ashton és Beau egyre közelebb kerülnek egymáshoz. És ahogy az várható, nemsokára elcsattan egy csók, de itt nem áll meg a dolog... annak ellenére, hogy mindketten kapcsolatban vannak, lefekszenek egymással.

"A kérdés csak az (...) hajlandó vagy-e szembeszállni érte a szüleid akaratával és az egész várossal?"

Az egész sztori arról szól, hogy ezek ketten suttyomban kavarnak, közben Ashton úgy állítja be a dolgokat, mintha ő lenne a szegény, szerencsétlen áldozat, pedig rohadtul nem. Nem tudom felfogni, miért nem lehetett egyszerűen szakítani Sawyerrel, vagy ha meg kezdettől fogva Beau-t szereti, akkor miért a másik srácot választotta? Csak azért, mert apuci-anyuci ezt várja tőle? Ugyan már.

És Beau! Oké, az ő kapcsolata nem volt túl komolynak mondható Nicole-lal, de ettől még nem lett sokkal szimpatikusabb, főleg miután rányomult az unokatesója (és egyben legjobb barátja) nőjére. Egyébként meg úgy tűnt, másra sem képes, csak Ashton melleit isteníteni (ezektől a belső monológoktól szabályosan hányingerem lett), meg féltékenykedni Sawyerre.

Nem, nem volt romantikus, inkább irtó kínos, ahogy enyelegnek egymással a fűben, vagy a teherautóban, mialatt Sawyer távol van. Az meg már tényleg nevetséges volt, hogy mekkora balhét csináltak abból, hogy egy srác rányomult szegény kicsi Ashtonra. Volt ott minden: sírás, verekedés, hiszti, stb, pedig szegény srác semmit nem csinált igazából.

Aztán persze Sawyer hazajött, és azt vártam volna, hogy Ashton legalább bevallja neki, hogy megcsalta. De nemhogy egy árva szót sem szól a dologról, még le is koptatja Beau-t, és inkább mégis Sawyert választja. Mert jaj, nem akarja, hogy miatta vesszenek össze a srácok, hát kisanyám, erre igazán gondolhattál volna előbb is, de mindegy.

Végül Sawyer rajtakapja őket egy meghitt pillanatukban, és onnantól kezdve mindenki, az egész város utálni kezdi Ashtont, amiért megcsalta a barátját. Iskolai bántalmazások áldozata lesz, telefirkálják a szekrényét, kilökik a könyveket a kezéből, a "tökéletes" Sawyer pedig nem tesz semmit, hogy megállítsa őket. Sehogy sem tudtam felfogni, miért érdekli ennyire az egész sulit ez a dolog, nem igazán tűnt életszerűnek a helyzet. Meg aztán ott vannak a "nagy barátok" akik Ashton mellé állnak, aztán a végén kiderül, hogy igazából jobb dolguk nem volt, mint távolról fotózgatni ahogy bántalmazzák őt, aztán elküldeni a képeket Beau-nak, rá hagyva a piszkos munkát, hogy tegyen rendet a suliban.

A cselekmény önmagában egy nagy nulla, erőltetett és tele van klisékkel. A könyv végén a naaagy, "váratlan" fordulat, avagy a hatalmas családi titok igazából semmit nem tesz hozzá a sztorihoz, csak még cikisebb lesz tőle az egész helyzet.

"Akit szeret az ember, annak nem tönkreveri, hanem jobbá teszi az életét."

Ashton és Beau után azt reméltem, hogy Sawyer szimpatikusabb lesz, és akkor legalább lesz egy szereplő, akivel együtt tudok érezni, de vegyes érzéseim voltak vele kapcsolatban. Teljesen meg lehet érteni, hogy megutálta Ashtont és Beaut, de az iskolai zaklatásos résznél már nem tudtam, mit gondoljak róla. Végül is tényleg nem az ő dolga, hogy leállítsa a többieket, másfelől viszont ha annyira szerette Ashtont, akkor nem nézhette volna tétlenül, hogy ezt művelik vele. Azért a végén elég furán jött le, hogy még ő kért bocsánatot, de ezen már inkább nem is húztam fel magam.
Talán Lana volt az egyetlen, aki normális volt, de nem tudom, hogy ezek után el akarnám-e olvasni a második részt, ami ugye róla és Sawyerről szól...

A fogalmazás csak rátesz még egy lapáttal. Néha csak a homlokomat ráncoltam, máskor meg már nevetnem kellett az olyan értelmetlen kifejezéseket olvasva, mint pl a "meghalok éhen" vagy a "betettem az ajtót magam mögött".

Ezzel most nem azt mondom, hogy ez a könyv egy értékelhetetlen sz*r, mert nyilván nem véletlenül tetszik másoknak, de engem nagyon felhúzott. Így utólag belegondolva simán el tudom képzelni az egészet egy Mónika Show részben: "Hogy volt merszed? Mi testvérek vagyunk... oszt meg merted ezt csinálni?!" :D

Történet: 1/5

Főszereplő: 1/5

Borító: 2/5

Kedvenc szereplő: -

A. Meredith Walters: Utánad a sötétbe

Maggie Young maga volt a hétköznapiság.

Átlagos barátok, átlagos szülők, átlagos eredmények… hétköznapi élet.

Aztán jött A Fiú.

Clayton Reed a múltja elől menekült, démonjaival a nyomában, amik bármikor leteríthetik. Soha nem hitte, hogy esélye lehet a boldogságra.

Aztán jött A Lány.

Maggie abban hitt, hogy a szerelmük majd mindent túlél. Clay abban, hogy csak a lány kell, és minden helyrejön zavaros életében.

Hogy együtt lesznek, ketten a világ ellen.

De a sötétség mindig ott ólálkodik a közelben.

Néha az igaz szerelem legnagyobb gátját saját magadban kell keresned.

Húú. Őszinte leszek, nem biztos, hogy magamtól a kezembe vettem volna ezt a könyvet. Bár már egy ideje megvolt e-bookon, de igazából nem terveztem, hogy elolvasom, nem is nagyon tudtam, miről szól. Aztán nemrég a molyon ajánlották, aminek az lett a vége, hogy sikerült egy nap alatt kiolvasnom. Nem mintha ennyi időm lenne mostanában, de mindig annyira tudni akartam, mi fog történni a következő oldalon, hogy bárhol képes voltam elővenni: buszon, metrón, akkor is, ha csak két megállót mentem, sőt még az előadáson is pofátlanul olvasni kezdtem.

Éééés azt hiszem ezzel most mindent elárultam.

Úgyhogy innen is köszönöm szépen az ajánlást, kár lett volna, ha kihagyom ezt a gyöngyszemet!

"A legtökéletesebb emlékeket a legfájdalmasabb elfeledni."

A történetet Maggie, egy 17 éves lány szemszögén át olvashatjuk. Mindene megvan: barátok, kedves szülők, jó jegyek, de ez neki mégsem elég, unalmasnak tartja az életét, és valami kalandot szeretne. Egyik nap új diák érkezik Maggie sulijába, akibe sikerül szó szerint belefutnia. És bár Clayton irtó jól néz ki, az már az első perctől fogva világos, hogy nem egy könnyű eset. Goromba és bunkó, de Maggie valamiért mégis szeretne a közelébe férkőzni. Ahogy egyre jobban megismerik egymást, kiderül, hogy Clay valójában egy kedves, jó fej srác... ugyanakkor problémás is. A hangulatingadozásai és dühkitörései teljesen összezavarják Maggie-t, de közben bele is szeret a fiúba.

Az első, ami megtetszett, az a stílus. Könnyed, laza és humoros, ezért nagyon gyorsan lehet vele haladni. Ugyanakkor ez ne tévesszen meg senkit, mert ez nem egy cukorszirupos szerelmes regény.

A karakterek annyira valósnak tűnnek, hogy simán elhinném, hogy a való életben is léteznek.

Kedveltem a főhősnőt, pedig ez amúgy ritka az ilyen könyveknél. Maggie mindig kimondja, amire gondol, amitől néha egy kissé durvának tűnhet, de valójában bármit megtenne azokért, akiket szeret. Két legjobb barátjával már kisbaba koruk óta elválaszthatatlanok, ám Rachel titokban szerelmes Danielbe. Tetszett, ahogy Danny állandóan védelmezi a lányokat, és Rachel aggódása is szimpatikus volt, szívesen olvasnék erről a két karakterről többet is (szerencsére van róluk is egy rövid kis történet, a Cloud walking, bár egyelőre még nem fordították le magyarra). Maggie szülei is aranyosak voltak a maguk módján, néha ugyan erős túlzásokba estek, és nem igazán értettem ezt az ellenségeskedést Clay-jel, de hát szülők, nyilván csak a gyereküket próbálják védeni.

"Hát, mindenesetre szerintem túl rövid az élet, hogy egy „talán” elbizonytalanítson, és ne tegyünk semmit."

Szóval igen, Clayton... tény, hogy nem ő álmaim könyves pasija, de nagyon sajnáltam őt, amiért ilyen szörnyű élete van. Végig ott volt körülötte valami furcsa báj, vagy nem is tudom. Azt éreztem, hogy legszívesebben megölelgetném. A szerelmük Maggie-vel pedig csodálatos volt, imádtam ezt a ragaszkodást, védelmezést... és igen, ők aztán tényleg megéltek jót is, rosszat is. Igazi érzelmi hullámvasút, amin keresztülmennek.

Nagyon megörültem, hogy Mag végül észhez tért, és belátta, hogy Clay-nek komoly segítségre van szüksége, olyanra, amihez ő egyedül kevés.

Egyébként meg éppen azért annyira élethűek a szereplők, mert mindenkinek van valami defektje, senki nem tökéletes. Clay a személyiségzavaros srác, Maggie talán egy kicsit túl naiv, és azt hiszi, képes egyedül megoldani a problémákat. Daniel zűrös kapcsolata a barátnőjével, és Rachel hisztijei elég idegesítőek. De mégsem tudtam utálni őket, sőt!

Akiket nem bírtam elviselni, azok egyedül Clay szülei voltak.

Tényleg drukkoltam, hogy minden jóra forduljon, de azt hiszem ha végül így történt volna, akkor nem lenne ennyire valósághű a könyv. Szóval mégis úgy érzem, hogy ez így tökéletes volt. Nincs teljesen lezárva, kíváncsi vagyok, mit hoz még ki ebből az írónő.

Történet: 5/5

Főszereplő(k): 5/5

Borító: 4/5

Kedvenc szereplő: Maggie, Clay, Daniel, Rachel

Patrick Ness: Soha nincs vége

A fiú kétségbeesetten, magányosan merül el a háborgó tengerben. 

Meghal. 

Majd felébred, csupaszon, a testét zúzódások borítják, de életben van. 

Hogy lehet ez? És mi ez a különös, elhagyatott hely? 

Ahogy lassan megérti, hogy mi történik vele, a fiú egyre jobban mer remélni. 

Talán ez nem a vég… 

Talán még nincs vége…

Patrick Ness a Chaos Walking trilógia óta a kedvenc íróim közé tartozik, a stílusa hihetetlenül egyedi és érdekes, a történetei pedig kiszámíthatatlanok és megrázóak.

A fülszöveg és a borító nem árul el túl sok dolgot (bár Ness könyveitől ezt már megszokhattuk), így most szinte minden spoileres lehet, amit ebben a bejegyzésben írok, úgyhogy ennek tudatában olvassátok tovább. :)

Természetesen nem lövöm le a poént, de szerintem ezt a könyvet úgy a legjobb olvasni, hogy nem nézel róla előtte értékeléseket, és mindenre szépen lassan, magadtól jössz rá.

Olvasás közben csak egyvalamiben voltam biztos, abban, hogy semmiben sem lehetek biztos.

Már az eleje is elég sokkoló. A történet azzal kezdődik, hogy egy szerencsétlen fiú meghal, amikor a tengerben, a jéghideg hullámok között nekicsapódik a feje egy sziklának.

Majd a következő jelenet, hogy az utcán ébred, a család régi háza előtt, ahol évekkel ezelőtt lakott - és ami Angliában van, nem pedig Amerikában, ahol most élnek. Hogyan lehetséges ez?

Szép lassan visszatérnek a fiú emlékei, emlékszik a nevére, és arra, hogy mit keresett a jéghideg tengerben a halála előtt, de azt még mindig nem tudja, hogy került ide, és hogy egyáltalán mi ez a hely.

Bizonyára a Pokol, ugyanis nagyon úgy néz ki, hogy itt ő az egyetlen ember. Sehol egy lélek, csupán néhány róka és egy vaddisznó, akikkel találkozik.

Körülbelül a könyv első 100-120 oldalán Seth az egyetlen szereplőnk. Magányos, és össze van zavarodva, fogalma sincs, mihez kezdjen most, ebben a furcsa helyzetben. Egyre több dolgot fedez fel, és egyre több dologra emlékszik, de ezek csak még több kérdéshez vezetnek.

"Ti még sosem éreztétek, hogy ezzel nincs vége? Hogy valahol, odaát, felfoghatatlanul, de létezik valami más, csak el kellene jutni odáig…"

Úgy éreztem, mintha sötétben tapogatóznék, és imádtam!

Egy cseppet sem zavart, hogy kevés a szereplő, eleinte alig van párbeszéd (csak a visszaemlékezésekben), és hogy milyen érthetetlen az egész. Ötletem se volt, mi fog kisülni ebből, úgyhogy csak kíváncsian olvastam tovább.

És mennyire megérte! Nem hasonlít semmire azok közül, amiket eddig olvastam. Felkavaró, szomorú, elgondolkodtató, hátborzongató, érdekes, stb, stb, szavakkal tudnám jellemezni, de más könyvhöz hasonlítani nem. Hihetetlenül egyedi. Amikor már azt hiszed, végre tudod, hogy mi történik, kiderül, hogy tévedtél.

Alapvetően sötétebb hangulatú, de előfordulnak benne vicces párbeszédek, aranyos jelenetek, és imádnivaló karakterek.

Mert hogy kapunk Seth mellé még két szereplőt, Regine-t, a fekete, dundi lányt és Tomaszt, a borzas hajú, lengyel kisfiút. Valamint feltűnik egy furcsa, ellenséges alak is, a Vezető, aki valamiért vadászik a három gyerekre.

"De az is lehet pokol, amit te teremtesz önmagadnak."

A legnagyobb kedvencem Tomasz (istenem, megzabálom), de imádtam a többieket is. Tetszett, hogy a főszereplő homoszexuális, szerintem ez ritka a YA könyveknél.

A vége teljesen kikészített. (SPOILER:) Én értem, hogy mit akar üzenni Ness az üres oldalakkal, de azért tényleg kíváncsi lennék, hogy mégis mi a fene történt ezután. És hogy ki volt valójában a vezető, és miért mentette meg mégis Seth-t, miután leszúrta.

De legalább most már értem a címet, mert ennek a történetnek tényleg nincs vége.

Patrick Ness egy zseni, ez most már biztos.

Történet: 5/5

Főszereplő: 5/5

Borító: 4/5

Kedvenc szereplő: Tomasz

Liebster Award

Nagyon megörültem, amikor felmentem moly-ra, és megláttam, hogy Barbi jelölt erre a díjra. Ezen a blogon ez az első ilyen díjam, és amúgy is szeretek ilyen kérdésekre válaszolgatni, úgyhogy ezúton is köszönöm szépen neki a jelölést, még egyszer! :)

Igazából pont nemrég írtam egy bejegyzést 10 dolog, amit nem tudtál rólam címmel, úgyhogy most egy picit nehezebb összeszedni megint 11 dolgot magamról, de azért lássuk, mi sül ki belőle.

SZABÁLYOK:

- Köszönd meg a díjat, akitől kaptad!

- Maximum 11 blogger társad jelöld.

- Írj magadról 11 random dolgot.

- Válaszolj a jelölő blogger kérdéseire.

- Te is tegyél fel 11 kérdést az általad választott bloggereknek.

Dennis Lehane: Viharsziget

1954 nyarán Teddy Daniels szövetségi rendőrbíró és újonnan kinevezett társa, Chuck Aule megérkezik a Viharszigetre, melyen egyedül az Ashecliffe Elmegyógyintézet áll. Feladatuk, hogy nyomára bukkanjanak az egyik ápoltnak, aki egykoron szörnyű bűnöket követett el, és most titokzatos módon tűnt el a bezárt cellájából. A szigetre azonban pusztító hurrikán csap le, a rejtélyek és a megválaszolandó kérdések pedig egyre sokasodnak. Hogyan szökhetett meg valaki a zárkájából, és hol rejtőzhetett el a kietlen szigeten? Ki hagyja hátra a titokzatos üzeneteket a nyomozók számára? Mi történik valójában a hírhedt C Részlegben? Miért veszi körül az üresnek tűnő világítótornyot elektromos kerítés, és mit keresnek ott felfegyverzett őrök?

Minél közelebb kerülnek a nyomozók a titokhoz, annál inkább úgy érzik, a megoldás folyamatosan kicsúszik a kezeik közül. Vajon csak képzelik, vagy tényleg mindenki az őrületbe akarja kergetni őket? Teddy Daniels egyre elszántabban keresi a megoldást, de minduntalan falakba, nyomasztó titkokba és hazugságokba ütközik. A végső igazságért pedig talán mindent fel kell áldoznia.

A 2010-es Viharsziget Leo DiCaprio főszereplésével a kedvenc filmjeim közé tartozik, és már régóta terveztem, hogy elolvassam a könyvet is, ami alapján készült.

Meglepő, de így utólag belegondolva rájöttem, hogy a készítők semmit nem változtattak a történeten. Ettől valahogy csak még jobban megszerettem a filmet, na de ez most mindegy, mert ugye itt a könyvről lesz szó.

"Ebben a világban minden arra emlékeztet, amit elveszítettem, amit soha nem szerezhetek vissza, és amivel sosem tudtam betelni eléggé."

Annak ellenére, hogy előre tudtam, mi lesz a vége, még így is élveztem. Egy kicsit sem unatkoztam olvasás alatt, drukkoltam Teddy-nek, hogy a végén minden jóra forduljon. Végigizgultam a nyomozást. Szép lassan haladunk előre a megoldás felé, néha jön egy váratlan fordulat, ami magyarázat helyett inkább csak még több kérdést vet fel, majd a végén egyszer csak jön a nagy BUMM, és a gyanútlan olvasónak garantáltan a földet fogja súrolni az álla.

Kíváncsi vagyok, vajon sikerült volna megvezetnie engem is az írónak, ha nem láttam volna előbb a filmet? Szerintem simán.

Ez egy alaposan kidolgozott, hátborzongató pszichológiai thriller, ami az első oldaltól kezdve beszippantja az olvasót a maga sajátos, borongós hangulatával.

A történet az 50-es években játszódik. Két szövetségi rendőrbíró érkezik a szigetre, Teddy és Chuck. A szigeten álló elmegyógyintézet egyik női betege ugyanis elszökött, egy rejtélyes kódot hagyva maga után. Ám a nyomozás alatt Teddy gyanakodni kezd, mivel egyszerűen lehetetlennek tűnik, hogy egy páciens egymaga, feltűnés nélkül kijusson az épületből. Nyugtalanító dolgok derülnek ki az elmegyógyintézetről, ezért Teddy úgy dönt, kideríti, mi folyik ott valójában.

Imádtam a párbeszédeket, életszerűek és gyakran viccesek. A könyv tele van káromkodásokkal, és szexuális utalásokkal, bár engem nem szokott zavarni az ilyesmi, de akit esetleg igen, az készüljön fel rá.

"– Baszódjak meg, ha értem – szólalt meg végül Chuck. 

Cawley melléjük lépett 

– A mi klinikai diagnózisunk is valami hasonlót állapított meg."

Tetszettek a szereplők is. A legnagyobb kedvencem Chuck volt, Teddy-t meg a film után folyton úgy képzeltem el, mint Leo DiCapriot. Érdekes karakter, nagyon sajnáltam őt a végén.

Pluszpont jár a háborús visszaemlékezésekért (a hideg is kirázott), és a nyomasztó helyszínért. Az elmegyógyintézet engem mindig telibe talál, jobban parázok tőle, mint bármelyik szellemes/démonos horrortól. Hát még ha egy szigeten van, az óceán közepén! Brr...

Ahogy már írtam, a történet nagyon jól fel van építve, és így utólag én semmit nem változtatnék rajta, úgy tökéletes, ahogy van. Kedvem támadt megnézni megint a filmet, de maga a könyv is azonnal kívánságlistás lett (sajnos könyvtári példányból olvastam), és biztos újra fogom majd olvasni egyszer.

Érdekes a végkifejlet, eléggé lezáratlannak tűnhet a sztori, de nekem éppen ezért tetszik annyira: utána még napokig ezen kattog az agyad, és próbálod kitalálni, hogy most akkor mi a fene volt ez. Bár a befejezés a filmben talán egy icipicit jobban tetszett. Ott van egy bizonyos plusz mondat, ami a könyvben nem hangzik el, és ami csak még jobban összezavarja az olvasót.

Ja, igen: imádtam a prológust! A végén még egyszer elolvastam, nagyon jó! :)

Történet: 5/5

Főszereplő: 5/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Chuck

Simone Elkeles: Láncreakció

Luis Fuentest mindig távol tartották a bandaháborúk erőszakos világától, amely a bátyjai életét megmérgezte. Luis így máshol kockáztatja az életét – hol hegyet mászik a Sziklás-hegységben, hol űrhajózásról álmodik. Mindegy, csak jöjjön az adrenalinlöket. 

Nikki Cruz három szabályhoz tartja magát: minden fiú hazudik, hogy megkapja, amit akar, ne bízz olyan fiúban, aki azt mondja, hogy szeret, és soha, de soha ne randizz Fairfield déli részén élő fiúval. A szülei ugyan Mexikóból származnak, de orvosgyerekként inkább tartozik az előkelő északiakhoz, így az iskolában nem vállal közösséget a Latin Vér tagjaival. Aztán amikor Alex esküvőjén összefut Luis Fuentesszel, hirtelen kedve támad megszegni a maga által felállított szabályokat. 

Luis számára először az jelenti a legnagyobb kihívást, hogy elérje, Nikki újra esélyt adjon egy déli oldalon élő srácnak, de aztán felbukkan az életében Chuy Soto is, a Latin Vér új vezetője. Chuy egy igen kínos titkot tár fel Luis előtt a Fuentes családról, így a fiú kételkedni kezd mindenben, amit valaha hallott, tanult. A Nikki iránt érzett szerelme elég lesz-e ahhoz, hogy távol maradjon attól a sötét és kegyetlen világtól, amelynek a peremén pengeélen táncol?

Ha sorrendbe kéne állítanom a sorozat köteteit attól függően, hogy melyik tetszett a legjobban, akkor sajnos egyértelműen a Láncreakció kerülne leghátra. Azt már többször is írtam, hogy a Tökéletes kémia nálam azonnal kedvenc lett. A vonzás szabályai se volt rossz, de a befejező kötettől viszont nem ájultam el, az előzőknél valahogy gyengébbnek tűnt.

Ez persze nem jelenti azt, hogy nem tetszett. Valószínűleg, ha nem olvasom el az előző részeket, akkor imádnám.

"Nincs az a kémia, amitől egy rossz fiú megjavulna."

Végre megismerhetjük a harmadik, egyben legkisebb Fuentes testvért, Luist. Főhősünket a családja mindig próbálta távol tartani a bajtól, ami leginkább ugye a Latin Vért jelenti. De ahogy az egy Fuentestől várható, Luis sem tud megülni egy helyben, és nyugton maradni... kapásból kiderül róla, hogy adrenalin függő, és persze imádja a csajokat. Tetszett az első találkozása Nikkivel, az esküvő napján, de később a kapcsolatuk már nem tűnt olyan érdekesnek, mint a többi Fuentes tesóé, valahogy hiányzott a szikra. Luist pedig megcsapkodtam volna, amikor a végén kiderült az a bizonyos titok, ami elválasztja őt a testvéreitől, nem tetszett, ahogy ezután viselkedett a többiekkel.

Tény, hogy a sorozatban szereplő lányok közül Nikkinek van a legfájdalmasabb múltja. 15 éves korában történt vele egy szomorú, súlyos dolog, ami miatt nem tud megbízni többé a srácokban. Nem igazán tudtam hibáztatni érte. És persze azért sem, mert végül nem tud ellenállni Luisnak, bármennyire is próbálkozik. Nagyon szimpatikus volt az, hogy egy menhelynél önkénteskedik, és hogy ennyire törődik az elhagyott kutyákkal, mint amilyen Nagyi is, az öreg bulldog.

Annak ellenére, hogy Nikki mexikói, ő amerikainak vallja magát, szinte semmit nem tud a mexikói kultúráról, és spanyolul sem beszél.

És persze nem hagyhatom szó nélkül: imádtam a "régi kedvenceimről", Alexről és Brittany-ról olvasni. Nem is ők lennének, ha nem balhéztak volna az esküvőn, de persze a végén minden jóra fordult. Carlos és Kiara is megjelenik párszor, bár nem annyit, mint a legidősebb Fuentes.

"Alex, én mindig azt hittem, te vagy a legnyálasabb a famíliában, de tévedtem. Luis kenterbe vert."

Luis és Nikki sztoriját egy kicsit összecsapottnak éreztem. Igazából kb ugyanaz, mint az előző két kötet, csak gyengébb, kidolgozatlanabb, és talán kicsit erőltetettebb formában. Olyan érzésem volt, mintha az írónő újraírt volna néhány jelenetet az első kötetből, néhányat a másodikból, és tadaam, megszületett a harmadik. A Latin Vér is unalmas volt már egy kicsit, igazán jöhetett volna valami új dolog helyette. A váratlan fordulat mondjuk tetszett a végén, és meglepődtem, hogy Elkeles meg merte lépni ezt, hogy (SPOILER:) Luis valójában csak a féltestvére Alexnek és Carlosnak.

Egy kicsit talán túl habos-babos, de azért nekem tetszett az epilógus. Szívesen olvasnám Junior és Frankie történetét. :)

Történet: 3/5
Főszereplő(k): 3/5
Borító: 3/5
Kedvenc szereplő: Alex

Szabó Tünde: Balla Adrienn 1. - Az alibi

A cseppet sem átlagos természetű Adrienn, a Bébé tizenegyedikes diákja egy nap borítékot talál a küszöbön. A benne lapuló pendrive Adrienn osztálytársa, Balázs eltűnésének nyomozati anyagát tartalmazza, vagyis annak egy részét.

A helyes, de szemétkedésre hajlamos Balázs pár hónappal korábban lelépett otthonról, mindenki szerint azért, hogy megszabaduljon utált szüleitől.

Adrienn az újonnan felfedezett tények nyomába ered, miközben egyéb gondja is akad. Egyik este a parkban rajtakapja romantikus értelemben foglalt osztálytársát, Katát, a suli fenegyerekével, Janóval.

Másnap egy lány az évfolyamról megvádolja Janót, hogy leütötte és kirabolta, Adrienn viszont tudja, hogy ez képtelenség. Ki kell derítenie az igazságot, bár ellenségeinek száma egyre szaporodik.

Azt hiszem, kicsit bezavart, hogy egy ifjúsági könyvről van szó, és egy kamasz lány szemszögén keresztül olvasom a történéseket. Így a nyomozós szálat nem is vettem túl komolyan, szóval valószínűleg ezért van, hogy a könyv végén elég sok dolgot nem értettem.

A másik, hogy rengeteg a szereplő. Jó, hogy van az elején egy rövid kis útmutató arról, hogy ki kicsoda, mert többször is vissza kellett lapoznom oda.

Főszereplőnk, Balla Adrienn egyszerre két bűnténybe is belekeveredik.

Első körben kap egy névtelen levelet, amiben egy pendrive lapul. Kiderül, hogy néhány hónappal ezelőtt eltűnt osztálytársa, Balázs e-mailes levelezéseit és híváslistáját tartalmazza. Azt azonban nem nagyon érti, miért ő kapta a pendrive-ot, miért nem Balázs barátai, hiszen őt semmilyen kapcsolat nem fűzi a sráchoz, azon kívül, hogy egyszer korrepetálta őt töriből...

Nem sokkal ezután Adrienn meglátja Katát és a balhés Janót a parkban, ahogy egymást ölelgetik. Ezzel még nem is lenne akkora baj (leszámítva, hogy Katának pasija van..), ha másnap nem vádolnák azzal Janót, hogy leütötte és kirabolta Gyöngyit az utcán. Adrienn azonban tudja, hogy nem lehetett a srác, hiszen ő látta, hogy előző este Katával volt.

Miután senki nem hisz neki, eldönti, hogy nyomozni fog az ügyben.

Tulajdonképpen minden van benne, ami egy ifjúsági könyvhöz kell, leszámítva a szerelmi szálat. Mindenki kavar mindenkivel, csak Adrienn nem. Bár Márkban láttam a lehetőséget, és még az is megtörténhet, hogy a folytatásban lesz valami...

A főszereplő, Adrienn szimpatikus volt. Meglepő, hogy egy ilyen kamaszos regénynél ezt mondom, de egyáltalán nem idegesített, sőt. Végre egy szereplő, aki használja a fejét, és logikusan tud gondolkodni. Csodáltam a kitartását, hogy még amikor senki nem hitt neki, ő akkor sem futamodott meg. Segít Janónak tisztázni magát, még akkor is, ha nincsenek túl jóban, és a srác bunkón viselkedik vele. Bár néha az volt az érzésem, hogy olyan dolgokba is beleüti az orrát, amik nem rá tartoznak, azért tudom, hogy csak a jó szándék vezérelte.

Itt van még a lány legjobb barátja, Karesz. Egy kicsit beképzelt, lekezelő, szarkasztikus, de én imádtam, és jókat nevettem a párbeszédeiken. Egy kicsit gyanús, hogy Karesz többet is akarna Adrienntől, csak nagyon rosszul mutatja ki, állandóan beszól neki, és bosszantja, ahogy az oviban szokás.

A tesójáról, Márkról szívesen olvastam volna többet (mondjuk ha már itt tartunk, Janóról is).

Eléggé megdöbbentett Adrienn múltja, és az, hogy ki is az apja, erről remélem azért még kapunk pár infót. És ugye a pendrive dolog is itt van még, amit egyelőre nem sikerült megfejteni, meg Zsidai Dóra, Balázs, az új pendrive, stb, úgyhogy valamikor biztos folytatom majd a sorozatot.

Nehezen rázódtam bele, sokszor belezavarodtam, de összességében jó volt, érdekesek a karakterek és szerintem hűen tükrözik a mai kamaszokat. A Kiserdős részeket külön imádtam, mert nálunk is van egy Kiserdő, ahova régebben mindig kijártunk, bár az nincs tele csövesekkel.

Elviseltem volna egy kicsivel több infót a szereplőkről, például még most se tudom, hogy néz ki Adrienn, mert sehova nincs leírva, maximum annyi, hogy barna hajú.

Történet: 4/5

Főszereplő: 5/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Adrienn, Karesz, Márk

10 dolog, amit nem tudtál rólam

Gondoltam, így a 101. blogbejegyzésként jöhetne valami személyes téma, mert hát abból aztán tényleg nincs sok az oldalon, pedig én is szeretem olvasgatni az ilyeneket mások blogjain, szeretem tudni, hogy ki is az, akinek az írásait követem. :)

És hát igaz, hogy van egy külön menü azoknak, akik egy kicsit jobban meg szeretnének ismerni, de nem írtam oda túl sok mindent, szóval nem volt nehéz összeszedni 10 dolgot, amit eddig még nem tudtatok rólam.

Ha már itt vagyok, gyorsan egy rövid info: azért jönnek ritkábban a bejegyzések, mert sajna nekem is elkezdődött a suli, plusz nyelvvizsgákra gyúrok, stb, de azért igyekszem legalább hetente párszor frissíteni!