Anna Banks: Triton

Emma éppen most jött rá, hogy édesanyja egy réges régen eltűnt Poszeidón hercegnő, és az a tény megrengeti identitását. Félvérként az emberi világban különcnek és bogarasnak tartják, a Szirének között pedig utálat tárgya, ugyanis törvényeik szerint a félvérek által megérdemelt sors a halál. 

Ha még ez nem lenne elég gond, édesanyja feltűnése a Szirének világában egymás ellen fordítja a két királyságot, Poszeidónt és Tritont. Vajon Emmának most mit kellene tennie? Teljesítse Galen kérését, azaz legyen biztonságban és reménykedjen a legjobbakban? Avagy érdemes lenne felvállalnia önmaga felfedésének kockázatát- és az ajándékáét-, olyan emberek életét mentve meg így, akiket sosem ismert?

"- Csak így itthagysz? - kiáltok utána.

- Nem én hagylak itt, Emma. Te tartod itt magad."

Miután az első kötet, a Poszeidón egy brutális függővéggel ért véget, több mint egy év után végre eljutottam odáig, hogy folytassam a sorozatot a Tritonnal. Persze azóta néhány dolgot elfelejtettem, úgyhogy utána kellett olvasnom, mi történt az előző kötetben.

A borító gyönyörű szép, teljesen odavagyok érte, de ez a sorozat mindhárom részére igaz. Szerelem első látásra!

A történettel már nem vagyok ennyire elégedett. A Poszeidón remek kis bevezető kötet volt, egyszerre vicces, romantikus és izgalmas. A Triton után kicsit csalódott voltam, és most már biztos, hogy a sorozat nem kerül a kedvenceim közé.

Nem arról van szó, hogy unatkoztam, nem. Sőt, igazából meglepően gyorsan ledaráltam a könyvet, bár ez főleg annak köszönhető, hogy irtó rövid. De legalább nincsenek üresjáratok, és folyamatosan pörög a cselekmény.

"Apám mindig azt mondta, sérelmet őrizgetni magunkban olyan, mintha mérget vennénk be, és azt várnánk, hogy a másik ember haljon meg."

Viszont onnantól kezdve, hogy Emma és az anyja összefut Galénnal meg a többiekkel, már nem tetszett annyira. Egyrészt Emma anyja, vagyis Nália átmegy szerelmes tinilányba, ahogy meglátja Gromot, és ez valahogy nekem nem jött át, fura volt, ráadásul elég ellenszenves is lett, mivel utána kb csak Grom körül forgott neki a világ, a lánya nem igazán érdekelte. Aztán jött a tárgyalás, ami szerintem nagyon el lett húzva. Különösebben izgalmas sem volt, mivel a sztori "meseszerű" jellege miatt egyértelmű, hogy a végén úgyis minden gond nélkül megoldódik. SPOILER: Azon mondjuk csodálkoztam, hogy az írónő megölte Rachelt, még akkor is, ha nem volt különösebben fontos szereplő, mivel én tényleg bírtam azt a nőt.

Az epilógus után nekem teljesen lezártnak tűnik a történet, végül is minden megoldódott, így jelenleg elképzelésem sincs, hogy mi jöhet még. Mivel ezúttal nincs függővég, most nem kaparom a falat a folytatásért, de persze azért majd egyszer elolvasom azt is.

Valahogy a szereplők sem hozták most a megszokott formájukat. Ami leginkább hiányzott, az Emma szarkazmusa, amin olyan jókat vigyorogtam az első kötetet olvasva. Most Galéntól se voltam elájulva valamiért. Nem is tudnék kedvenc szereplőt kiemelni.

Viszont annak örültem, hogy több víz alatti jelenetet kaptunk, és kicsit többet megtudtunk a szirének világáról is. Itt azért zárójelben megjegyezném, hogy az én kíváncsiságomat nem sikerült teljesen kielégíteni, mivel a szirének mindennapi életéről nem nagyon esett szó, inkább csak a politikáról. Tehát a könyv fantasy része, a víz alatti világ lehetne kidolgozottabb is. Ami tetszett, az Tóraf árulása, mert okozott némi fejtörést, hogy most akkor ez komoly, vagy csak megjátssza magát.

Még mindig nem értek egyet azzal, hogy a neveket át kelljen írni. Galén miért nem maradhatott Galen, Nália pedig Nalia, stb? Nekem így "magyarosan" nagyon nem tetszenek.

Történet: 3/5

Főszereplő: 3/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: -

Tara Sivec: Csábítások és csemegék

Claire, a húszas éveiben járó, egyedülálló anyuka szeretne annyi pénzt összeszedni, hogy elindíthassa a saját vállalkozását, hogy a mocskos szájú, de (amikor alszik) imádnivaló kisfiának jobb életet biztosíthasson. Ezért kelletlenül beáll a legjobb barátnőjéhez, hogy segítsen szexuális játékszereket eladni.

Egyszer csak felbukkan a városban Carter, Claire hajdani egyéjszakás kalandja, aki örökre megváltoztatta az életét. És bár egyedülálló csokoládéillatán kívül semmire nem emlékszik Claire-ből, a lány gondoskodik róla, hogy ezúttal mély nyomot hagyjon a fiúban.

Carter leplezetlen döbbenettel veszi tudomásul, hogy van egy négyéves kisfia, Claire pedig attól pánikol, hogy álmai férfija rögtön menekülőre fogja majd, látva a terhességről árulkodó jeleket a bőrén és a nullához közelítő hálószobai tapasztalatát. Ám semmi ilyen nem történik. Ketten együtt mindent megtesznek, hogy eljöjjön számukra az „örökkön örökké”.

Az élet olyan, amilyenné teszed. Ha a tiéd vodkából, csokiból és vibrátorokból áll… hát legyen!

Főszereplőnk, Clare a főiskolán teherbe esett egy egyéjszakás kaland során. Azóta, vagyis négy éve hiába próbálja felkutatni a gyereke apját, így hát egyedül neveli meglepően mocskos szájú kisfiát, Gavint. Szerencsére az édesapja és a barátai, Liz, Jim és Jenny mindig támogatják, és segítenek neki. Egyik este a bárban véletlenül összefut Carterrel és Drew-val. Claire egyből felismeri a srácot, akivel a főiskolán kavart, és akitől teherbe esett. Kérdés, hogy Carter hogy fog reagálni, ha megtudja, hogy van egy négy éves gyereke?

Rendkívül egyszerű kis történetről van szó, nagy fordulatokat és bonyodalmakat ne várjunk tőle. Az egyetlen, ami (vagyis inkább aki) bonyodalomként szóba jöhetett volna, az Carter exbarátnője, de igazából a megjelenése után nem sokkal nyom nélkül felszívódik, pedig biztos voltam benne, hogy be fog kavarni Claire-éknek.
Cserébe viszont rengeteg jó poén van benne, köszönhetően annak, hogy a szereplők mind totálisan betegek, és folyton megmosolyogtató, kínos, vagy egyenesen hihetetlen helyzetekbe kerülnek. Ez sajnos néha elég erőltetettnek tűnik, főleg a könyv második felében, amikor már egyszerűen unod ezt a sok értelmetlen káromkodást, és inkább fárasztó lesz, nem pedig vicces... A másik, ami kicsit idegesítő lehet, a rengeteg utalás az amerikai sorozatokra és reklámokra, amiket ugye mi, átlagos magyar olvasók nem nagyon érthetünk.

A vége pedig odáig süllyed, hogy a szexen és a piáláson kívül más nem igazán történik. A legkínosabb jelenet egyértelműen az, amikor (SPOILER veszély:) Gavin rányit a Claire-ékre akció közben.

A kedvenc szereplőim egyértelműen a mocskos szájú kiskölyök, és Drew az idióta feliratos pólóival. Claire, Carter és Liz nekem a végére már egyszerűen sok volt, pedig az elején nagyon bírtam őket. Jim szimpatikus, de ugyanakkor egy kicsit semleges karakter, Jenny pedig már-már fájdalmasan ostoba.

"Hol a fenében tanult meg így csókolni? Biztos az apja tanította meg.

Na várjunk csak, ez így elég undorítóan hangzik."

Igazából a könyv első fele nagyon bejött, halálra röhögtem magam, amikor Claire az anyaságról és a szülésről beszél, főleg mert kb ugyanígy állok a témához, mit ő. Imádtam, hogy ilyen szókimondó, és folyton cikis helyzetekbe keveredik. De onnantól kezdve, hogy Carterrel összejönnek, már nem sok minden tartotta fenn az érdeklődésemet, mivel nagyon ellaposodik a sztori. Nincs bonyodalom, semmi konfliktus, egyszerűen nincs igazi cselekmény. Egy-két jó poénért megérte végigolvasni, de azért most már örülök, hogy vége. Egyszer olvasós, és egyelőre nem vágyom a második kötetre, de majd valamikor szerintem sort kerítek rá. Most szívesebben olvasnék valami akciódúsabb könyvet.

Történet: 3/5
Főszereplő(k): 4/5
Borító: 4/5
Kedvenc szereplő: Gavin, Drew

A. M. Aranth: Oculus

Mit tennél, ha tudnád, hogy egy napon elveszíted a nevedet, a családodat, a barátaidat, a jogaidat és jó pénzért egy vak Idős tudós mellé adnak oculusnak, hogy helyette láss és a nap harminckét órájából huszonhatban neki bámulj mikroszkópba?

Itt, Avalonon így megy. Akkor is, ha emiatt őrült szektások megpróbálnak felrobbantani, megutál a legjobb barátod, elszaporodnak a vágások a csuklódon… mert itt ez a rend.

A nevem Truth Dunn volt. Most már nem vagyok ember. Nem vagyok személy. Csak oculus.

Mit tennél, ha tudnád, hogy a legjobb barátod, egy lány, akit mindennél jobban szeretsz, rabszolga lesz? Végig tudnád nézni, ahogy tönkremegy? Hogy lassan megfojtja a rendszer? Mit éreznél, látva a híradóban egy robbantás helyszínén, mint szerencsés túlélőt?

Az én válaszom egyszerű. Én megpróbálnám kiszabadítani. Akkor is, ha nem akarja. Akkor is, ha nyakig véres leszek közben. Akármit is kelljen tennem.

A nevem Aoi Kane. És én nem fogadom el, hogy itt ez a rend.

Mit tennél, ha tudnád, hogy az Ellenséged, az, akinek a levadászására mindent feltettél, ott van az orrod előtt? Hogy még csak nem is tudja, hogy a világon vagy? Hogy elképzelni is képtelen, hogy mérgezett nyílvesszőként rohansz felé?

Én nem várok. Lecsapok rá, és eltaposom, ahogy érdemli. Bele sem gondolok, hogy mit ránt magával a semmibe.

A nevem nem számít. De mától én vagyok itt a rend.

Hú. Viszonylag ritkán olvasok magyar írótól, de amikor a neten rábukkantam erre a könyvre, a borítót és a fülszöveget látva azt éreztem, hogy nekem ez kell, és kész. Igaz, sokáig tartott, mire elolvastam, majdnem egy hónapig, ami amúgy egyáltalán nem jellemző rám, de az utolsó 150 oldalt konkrétan egyszerre faltam be, nem eresztett.

"Truth a tizenhetedik születésnapján vesztette el az életét."

Egy hihetetlen jó kis disztópikus sci-fi sztoriról van szó. A jövőben játszódik, a helyszín pedig egy távoli bolygó, az Avalon, ahová a Földről menekültek az emberek. Csakhogy az itt élők 40 éves koruktól megvakulnak egy amőba miatt, amely idő előtti vakságot okoz. Ezért kifejlesztették az Oculus rendszert, aminek a lényege röviden annyi, hogy fiatal kamaszok beállnak egy-egy idős mellé, összekötik az agyukat, így tulajdonképpen "helyettük" látnak, és a rabszolgáik lesznek.

Főhősünk, Truth Dunn is így jár. Gyerekkora óta arra képzik ki, hogy oculus legyen, míg a tizenhetedik születésnapján beáll egy neves tudós, Verity Cadogan mellé, aki azt kutatja, hogyan győzhetnék le az amőbát.

Truth jövője tehát már így sem túl fényes, de a dolgok tovább bonyolódnak, amikor legjobb barátnője, Aoi titkolózni kezd, felbukkan egy terroristaszervezet, majd egyszer csak megjelenik az utolsó földi túlélők űrhajója is.

A világfelépítés elképesztő, tényleg. Látszik, hogy rengeteg munka van benne, szinte minden apróságra kitér az író, ami Avalonnal kapcsolatos. Mindezt Truth könnyed, laza, vicces stílusában olvashatjuk, ami szintén nagyon tetszett, és jókat vigyorogtam rajta. Különösen, amikor ki van akadva, hogy nem ehet húst. Imádtam a kapcsolatát Aoi-val, hogy ennyire ragaszkodnak egymáshoz. Mindketten vagány, nagyszájú karakterek, jól passzolnak egymáshoz. Bár Truth nekem néha már sok volt, különösen a történet közepe-vége felé. 

A földiek közül Kaled szimpatikus volt, Kirát utáltam, a többiek pedig olyan semmilyenek. Akit (amit?) viszont mindenképp ki kell emelnem, az a hajó mesterséges intelligenciája, ez az önimádó, manipulatív, beképzelt valami. És persze a végére már Verity-re is más szemmel néztem, pedig az elején nagyon nem bírtam őt.

A befejezés sok meglepetést, fordulatot tartogat, csak úgy kapkodtam a fejem, hogy most akkor mi van és miért?! Ez is hazudott, az is, mindenki hazudik... Valahogy éreztem, hogy nem lesz teljesen happy end a lezárás, de ez... huhh. Mindenesetre tény, hogy legalább olyan hatásos, mint a prológus. Igazából nem tudom, hogy jó ötlet lenne-e a folytatás, mert akármennyire is fáj miatta a szívem, szerintem ez így tökéletes volt.

Ami viszont zavaró, már megint: elgépelések, helyesírási hibák, nem is kevés. Külföldi kifejezésekben ez különösen ciki szerintem, mert sose tudom eldönteni, hogy most akkor ez csak egy elgépelés, vagy komolyan nem néztek utána, hogy kell helyesen leírni. Ezekre oda kéne figyelni, mert ront az élményen. A fejezetcímeket pedig néhol alig tudtam elolvasni.

Viszont a borító isteni!

Csak ajánlani tudom mindenkinek, azoknak is, akik amúgy nem sok sci-fit olvasnak. Nincs tele unalmas, száraz leírásokkal, sőt nagyon is olvasmányos, vicces, laza stílusú, tele jó poénokkal, és gyönyörű gondolatokkal.

Történet: 5/5

Főszereplő: 4/5

Borító: 5/5

Totally Should've Book Tag

A napokban (mit napokban, hetekben!) ritkán van időm olvasásra a vizsgaidőszak miatt, úgyhogy duplán is köszönöm Virágnak, hogy jelölt erre a kihívásra, így legalább tudok valami frissítést hozni a blogra, és nem mondhatja senki, hogy elhanyagolom (muhaha). Ki is töltöm gyorsan, tökmindegy, hogy most éppen olyan izgalmas dolgokról kéne tanulnom, mint a Ventotenei Kiáltvány, meg a Harmadik Erő koncepció... miközben a legtöbben már végeztek a vizsgákkal, és éppen a tengerparton chillelnek. *önsajnáltatás vége*

1. Bárcsak kapott volna folytatást!

Jesszus, pontosan ezt éreztem Patrick Ness: Soha nincs vége című művét elolvasva. Lenyűgöző az egész, de tényleg, az elején azt se tudod, mi a fene ez amit olvasol, aztán szép lassan minden kiderül, és rájössz, hogy ez bizony egy megaszuperkirály könyv. Az egyetlen, amit sajnálok, hogy a vége tipikusan olyan, hogy az olvasó fantáziájára bízza a folytatást. Egyszerre imádom és utálom az ilyen húzásokat, mert tény, hogy nagyon hatásos, hiszen napokig azon kattog az ember agya hogy vajon mi történhetett, ugyanakkor idegesítő is. Szóval igen, én azonnal lecsapnék a folytatásra, már ha lenne... pedig a cím szerint soha nincs vége (uhh, rossz poén).

Dean R. Koontz: Jégcsapda

Koontz egyik korai művét tartja kezében az olvasó, melynek hangja, stílusa és témaválasztása is eltér a megszokottól. Egyre nagyobb a szárazság a Földön. Egy nemzetközi expedíció az Északi-sark jégrétegéből próbál vizet nyerni, egy nagyobb jégtömb lerobbantásával. Amikor a robbanófejeket elhelyezik, váratlanul tengerrengés alakul ki, s a szökőár leválasztja a robbanóanyaggal teli jégdarabot a jégmezőről. A sarkvidéken hatalmas vihar tombol, a kutatók elvesztik kapcsolatukat a külvilággal, pedig nem csak a természettel kell megküzdeniük, de egy soraikba férkőzött megszállottal is. Az életéért küzdő csapat mit sem sejt arról, hogy a közelben egy orosz kém tengeralattjáró fogja segélykérő jeleiket.

A könyv eredetileg Prison of ice címen jelent meg még 1976-ban (az író akkor a David Axton álnevet használta), majd 1995-ben Icebound néven újra kiadták.

Különlegessége, hogy Koontz ebben a könyvben mellőzte a horror elemeket. Bár a krimi címkét használtam itt a bejegyzésnél, de igazából az a szál is elég gyenge benne. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem izgalmas, éppen ellenkezőleg! 310 oldal körül van, de a könyv kis mérete, és a betűk nagysága miatt simán ki lehet olvasni egy délután alatt.

Az egész történet kevesebb mint egy nap alatt játszódik az Északi-sarkon. A bolygó vízhiányban szenved, ezért néhány tudós arra próbál rájönni, hogyan lehetne egy jéghegyet lerobbantani a jégmezőről, aztán elvontatni, hogy azt felhasználhassák vízforrásként. Ez már így első hallásra is elég bonyolult és nehéz feladatnak tűnik, csakhogy vihar is közeleg, ráadásul kiderül, hogy egy pszichopata is van köztük, aki gyilkolni akar.

Végig azt hittem, hogy tudom, ki az, aki Brianre vadászik (rengeteg jel utalt Ritára, mint lehetséges gyilkosra), de végül mégis sikerült meglepnie az írónak. Még nagyobbat ütött volna, ha sikerül jobban megismernünk a karaktereket, nem csak ilyen felületesen, de a könyv rövidsége ezt nem tette lehetővé. Tulajdonképpen a csapatból csak Brian és Harry volt az, akit nagyjából sikerült megkedvelnem, együtt tudtam velük érezni, féltettem őket. Ritára végig gyanakodtam, George egyáltalán nem volt szimpi, állandóan morgott és bunkózott Briannel (pedig az életét köszönheti neki), a többiekről meg kb semmi nem derült ki, így totál semlegesek maradtak. Az orosz tengeralattjáró parancsnoka viszont érdekes karakter volt, sajnáltam a kisfia miatt.

A könyv egyáltalán nem unalmas, a hangulat végig feszült, de ne várjunk tőle csodát. Talán csak azért, mert hiányoltam belőle a horror, sci-fi elemeket, amiket megszoktam az írótól, de nekem ez a regény csak olyan egyszer-olvasós kategória. Élveztem, izgultam rajta, kíváncsi voltam a befejezésre, de másodjára már nem lenne az igazi. Viszont fantasztikus film lehetne belőle!

Amit sajnáltam, hogy a végén megtudhatjuk, mi történt a szereplőkkel, viszont Brianről szó sem esett. Pedig érdekelt volna, hogy végül megírta-e a könyvét, amit tervezett.
Ajánlanám a könyvet azoknak, akik egy rövid kikapcsolódásra vágynak.

Történet: 4/5

Főszereplő(k): 3/5

Borító: 2/5

Kedvenc szereplő: Brian

Anime ajánló: Ajin

A halhatatlan Ajinok először 17 évvel ezelőtt jelentek meg az afrikai csatatereken, mára azonban a világon bárhol megtalálhatóak, az emberek között megbújva. A kormányok pedig nagy pénzt fizetnek azért, hogy befogják és kísérletezhessenek rajtuk. 

Nagai Kei csak egy átlagos középiskolai diák volt, míg a nyári szünidő kezdetén egy halálos baleset áldozatává nem válik, mikoris kiderül róla, hogy maga is halhatatlan, és innentől kezdve menekülnie kell az emberiség elől.

(forrás: snitt)

Maga a sztori engem leginkább a Tokyo Ghoulra emlékeztetett. Tizenhét évvel ezelőtt az afrikai csatatéren felfedeztek egy új fajt, ami az ajin (a fordításban: félember) nevet kapta. Külsőre teljesen olyanok, mint mi, csakhogy halhatatlanok. A kormány persze a felfedezés után azonnal üldözni kezdte ezeket a lényeket, hogy kísérletezhessen rajtuk, ami tulajdonképpen egyet jelent a kínzással, így az ajinoknak bujkálniuk kell, és normális emberként élniük.

Főhősünk Nagai Kei, egy átlagos középiskolás srác. Egyik nap halálos balesetet szenved, majd több tucat ember (köztük az osztálytársai) szeme láttára, percek alatt felépül a súlyos sérüléseiből. Innentől kezdve menekülnie kell a kormány és a rendőrség elől, és ebben csak a barátja, Kaito segítségére számíthat. Hamarosan kiderül, hogy nemcsak az emberek, de a többi ajin is veszélyt jelent Kei számára.

Az azonos című manga 2012 óta fut. A CGI (= 3D számítógépes grafika) anime feldolgozás összesen 13 részes, plusz egy OVA és két film is meg fog jelenni még, egy filmet pedig már tavaly novemberben vetítettek, de az a sorozathoz semmi pluszt nem ad, mert konkrétan az első néhány rész történéseit foglalja magába.

A főszereplőt egyelőre nem igazán tudom hova tenni. A sorozat elején még szimpatikus, könnyen együtt lehet vele érezni, igaz közben elég gyanús, hogy a húga állandóan azt szajkózza, hogy a bátyja egy szemét, szóval sejteni lehet, hogy azért itt valami nem okés. A sorozat felétől kezdve teljesen más irányt vesz Kei karaktere, önző lesz, arrogáns, és nem érez késztetést, hogy segítsen másokon.

Volt még néhány gondom ezen kívül, például Kaito pár rész után egyszerűen felszívódik, azóta is ott bolyong az erdőben ahol Kei hagyta, vagy nem tudom. Azt vártam, hogy majd újra feltűnik, vagy valami, de nem. Kár, mert ha nem csak az első néhány részben szerepel, simán ő lenne a kedvenc karakterem... hm, na jó, ha jobban belegondolok, így is ő az. Kb az egyetlen személy, aki őszinte, és nem akarja valamilyen módon kihasználni Keit. Mindent kockára tesz, hogy megmentse, úgyhogy nem éreztem fairnek, hogy csak így eltűnjön, és ne essen róla több szó.

Viszont bejött helyette egy szereplő, aki mintha Kaito "helyettese" lenne, és ez Nakano. Külsőre még hasonlítanak is, csakhogy ő nem ember, hanem ajin. Na, őt kifejezetten bírtam, mert bátor, eltökélt, és nem fél tenni valamit Satou ellen, nem úgy mint Kei... ezen a téren mondjuk legalább hoz egy kis egyediséget a sorozat, hiszen a legtöbb animében tipikusan olyan a főhős, mint amilyen Nakano, itt azonban a főszereplőnk nem igazán akar segíteni másokon.

Nemcsak a hatóság jelent fenyegetést a főhősünknek, hanem Satou, egy másik ajin is, akinek ugyan elsőre sikerül megtéveszteni Keit, hamar kiderül, hogy vele sincs minden rendben. Ő volt az a karakter, akit egyszerre imádtam és utáltam, igazi badass főgonosz az öreg, a kommandós egységgel való harca valami hihetetlen volt, olyan igazi körömrágósan izgulós.

Az ellenségek közül akit még fontos megemlíteni, az Tosaki (egy igazi Arima hasonmás - ha már Tokyo Ghoul...), és ajin segédje, Izumi. Sajnos egyik üldözőnek sem láthatunk bele igazán a múltjába, csak részleteket tudunk meg.

Amellett, hogy az ajinok halhatatlanok, meg tudnak idézni egy bizonyos "fekete szellemet", amivel harcolhatnak, és az emberek számára nem mindig látható. Emellett képesek egy olyan hang kiadására, amitől az emberek egy időre lebénulnak. Ezek mind igazán veszélyes ellenféllé teszik őket.

A CGI grafika szokatlan, de 13 rész alatt szerintem simán hozzá lehet szokni, és számomra nem volt különösebben zavaró, bár a mozgások néha akadoztak, természetellenesnek tűntek. A zenéket egytől egyig imádtam, mind-mind hozzájárultak a sorozat egyedi hangulatához. Az OP pörgős és fülbemászó, az ED-t pedig Miyano Mamoru énekli, aki egyben a főszereplő szinkronszínésze is.

Bár a második felétől egy kicsit kevésbé izgalmas, az utolsó két-három rész azért rendesen felpörög, az utolsó jelenet pedig szerintem tökéletes, meghozza a néző kedvét a második évadhoz.

10/8

Kedvenc szereplő: Kaito, Nakano