Azt hittem, vége. Vége a tündérekkel töltött időnek, annak, hogy lehetetlen döntéseket kell hoznom, fel kell áldoznom a szeretteimet. Azonban most vihar közeleg – egy seregnyi vastündér, akik minden tiltakozásom ellenére visszarángatnak magukkal. Eltépnek a kitaszított hercegtől, aki megesküdött, hogy mellettem marad, és egy olyan háború mélyére hajítanak, amelyet aligha élhet túl bárki is.
Nincs visszaút.
Hű. Na jó, megpróbálom összeszedni a gondolataimat, és egy normális bejegyzést írni erről a könyvről. Ami ugye a Vastündérek sorozat harmadik kötete. Nehéz, mert most valamiért úgy érzem, legszívesebben átírnám az előző két kötet kritikáinál a pontszámokat négy pontról ötre. Nem szeretem utólag megváltoztatni a véleményemet, úgyhogy nem nyúlok a régebbi kritikáimhoz, de tény, hogy ez a könyv megváltoztatta a hozzáállásomat a Vastündérekhez. Mármint az egész sorozathoz. Egyszerűen kedvenc lett.
Annyira más a légkör, mint eddig. Azelőtt úgy gondoltam a sorozatra, mint egy mesére, ahol a jófiúk nem halnak meg, ahol minden habosbabos, rózsaszín, vattacukros, öö, izé... na szóval, értitek. De nem, itt már érezhető a feszültség, a háborús helyzet komolysága.
A történet ott folytatódik, ahol az előző kötetnél abbahagytuk. Meghan és Ash a halandó emberek világában vannak, ugyanis kitaszították őket. Csakhogy hamar kiderül, hogy ezzel még nincs vége a dolognak, Meghan nem térhet vissza a családjához, ugyanis nem szabadulnak meg a tündérek világától olyan könnyedén. Nem kell sokat várni, hogy megjelenjenek a régi ismerősök, például Puck és Kacor. Onnantól kezdve pedig már nincs megállás, főszereplőink elindulnak egy újabb kalandra, ami ezúttal sokkal veszélyesebb, mint az eddigiek: meg kell keresniük, és le kell győzniük a trónbitorlót, ezúttal rajtuk múlik az összes tündér sorsa.
Érdekes, mennyire megváltoztak a karakterek az előző részek óta. Hát.. legalábbis Meghan és Ash, mert ugye Puck olyan, amilyen mindig is volt: vidám, szórakoztató és hűséges, még annak ellenére is, hogy Meghan az előző kötet végén elutasította őt, és Ash-t választotta. Kicsit sem lepődtem meg, amikor kiderült, hogy Puck a lány után ment, ellentmondva Oberon parancsának. Ahogy ebben a kötetben mondja: mindig is szerette Meghant, és mindig is szeretni fogja. A szívem szakadt meg az olyan jeleneteknél, amikor Meghan és Ash Puck előtt enyelegtek, és minden tiszteletem Robin pajtásé, mert én biztos nem bírtam volna ki ezt a helyében. Még ebben a helyzetben is mindig ott van, ha szükség van rá, mindenben segít, és bár néha tesz egy-két gonosz megjegyzést Ash-re, azért látszik, hogy megpróbálja elfogadni, hogy Meghan nem őt választotta, és ha a szerelmesek összevesznek, még arra is hajlandó, hogy kibékítse őket, ahelyett, hogy kárörvendve kihasználná a helyzetet. Szóval igen, még mindig Team Puck! :)
"– Mindenesetre ne aggódd magad halálra, hercegnő! Hagyd a jégfiút reggelig olvadni, holnap próbálj beszélni vele! Nem lesz túl sokáig dühös rád, lefogadom. Ash nem az a haragtartó típus.
Elhúzódtam és zavartan néztem rá.
– Miről beszélsz? Évszázadokig haragudott rád!"
Végre kicsit jobban megismerhetjük Ash-t (és megtudjuk a valódi nevét), ugyanis ebben a kötetben már nem az a jégszívű, rideg jégherceg, aki eddig volt, hanem végre kimutatja az érzéseit. Persze néha visszaveszi az érzelemmentes jégfiú álarcát, és ez így van jól, elvégre ő Ash, fura is lenne, ha hirtelen egy papucs pasivá változna. Annak ellenére, hogy nem neki drukkoltam, akárcsak Pucknak, nekem is sikerült elfogadnom, hogy Meghan őt választotta, és ebben a kötetben egészen megkedveltem őt. Tetszett, hogy végre kimondja a gondolatait, a félelmeit, érzéseit.
És Kacor.. hát igen, róla nem tudnék sok újat mondani. Imádom a stílusát, és hogy mindig eltűnik, aztán végül ő menti meg a többieket. Nélküle Meghanék sehol nem lennének. :D
Kedveltem az új szereplőket, Glitch valamiért már az elejétől kezdve szimpatikus volt, annak ellenére, hogy ugye vastündér. Beretva pedig nagyon cuki volt, bár ez a név... na mindegy. :D Ami egy kicsit csalódás volt nekem, az Rowan.. reméltem, hogy tőle valami komolyabb harcot "láthatok" a végén, de ugye mivel Meghan nem igazán látta azt a bizonyos ütközetet, nem tudhatunk meg szinte semmit Ash és Rowan harcáról.
Muszáj megemlítenem a csatajelenetet. Amiből igazából több is volt, de mindegy, mindegyiket imádtam. Az írónőnek sikerült úgy leírnia az egészet, hogy végig úgy éreztem, mintha én is a harcmezőn lennék. Epic volt! Imádtam, ahogy mindenki együtt harcol a trónbitorló ellen, legyen az Tél-, Nyár-, vagy akár lázadó Vastündér. Sőt, más lények is kiveszik a részüket a csatában, például a gremlinek, vagy sárkányok.
Ó, és a vége.. Te. Jó. Ég. Fájdalmasan szép volt az a bizonyos jelenet, amikor Meghan meghozta a végső döntését (a szívem szakadt meg, amikor Puck elsírta magát). Cukormázas happy end-re számítottam, úgyhogy ez azért egy kicsit megrázott. Itt most persze nem lövöm le a poént. :) A lényeg, hogy most aztán teljesen kétségbe vagyok esve, annyira várom, hogy elolvashassam Ash történetét.
Történet: 5/5
Főszereplő: 4/5
Borító: 4/5
Kedvenc szereplő: Puck
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése