Michael Grant: Köddé váltak

Egy szempillantás alatt mindenki eltűnt.

Kivéve a fiatalokat: a kamaszokat. Csak a középiskolások maradtak, rendőrök nélkül, orvosok, szülők nélkül. Éppilyen hirtelen megszűntek a telefonvonalak, az internet, a tévéműsorok. Nem lehet kideríteni, mi történt. Nincs, aki segítene.

Felüti a fejét az éhezés. Terjed az erőszak. Egy sötét alak ólálkodik a fiatalok körül. Az állatok átalakulnak. Maguk a kamaszok is új képességekre tesznek szert – sosem látott, veszélyes, halálos erőkre – amik napról napra növekednek.

Veszélyekkel teli, új világ születik. Csoportok alakulnak, nő az összecsapás esélye. A külvárosi fiúk összefognak a gazdag kölykök ellen. Az erősek a védtelenek ellen. És fogy az idő: a születésnapodon te is el fogsz tűnni, mint mindenki más.

Az alapsztori izgalmas, és egyedinek mondható. Képzeld el, hogy a suliban ülsz, és egyszer csak a mondat közepén a tanárod szó szerint eltűnik, köddé válik. Nemsokára kiderül, hogy minden 15 évnél idősebb ember így járt. Ijesztően hangzik, mi?

És ha ez nem lenne elég, egy hatalmas fal terem Perdido Part köré, így a gyerekek nem tudnak kijutni onnan, és segítségre sem számíthatnak.

Ahhoz képest, hogy 15 év alatti gyerekekről szól, meglepően kegyetlen és brutális. Nagyszerűen bemutatja, hogy egyes kissrácokból mit hozna ki, ha eltűnnének a felnőttek a világból.

Szóval ez tetszett, arról nem is beszélve, hogy már az első mondattól annyi kérdés kavargott a fejemben, folyamatosan ébren tartott a kíváncsiság, csak úgy faltam a sorokat.

Így aztán nem kis csalódás volt, mikor rájöttem, hogy a legtöbb kérdésemre nem fogok választ kapni, legalábbis nem ebben a kötetben. Mert igen, ez valójában egy hat részes sorozat első kötete, csakhogy én ennek nem néztem utána az elején, úgyhogy nem tudtam. Ráadásul csak ezt az egy részt fordították le magyarra, utána valamiért abbahagyták a kiadását.

Egy kicsit más szemmel nézek rá, mióta megtudtam, hogy ez tulajdonképpen egy sorozat lesz. Egész végig egy kicsit lassúnak találtam, nem nagyon akartak haladni a dolgok. Alig vártam, hogy megtudjam, miért történik mindez a szereplőkkel, miért lett hirtelen különleges képessége néhány gyereknek, miért kezdtek el mutálódni az állatok, hová tűntek a felnőttek, honnan kerültek oda azok a nagy falak, mi van a túloldalon, stb, stb, de persze semmivel sem lettem okosabb a végére. Nem. Ebben a könyvben csak arra kapunk választ, hogy főhősünk, Sam vajon túléli-e a 15. születésnapját, vagy köddé válik ő is, mint a többiek?

És el is jutottunk Samhez. Sam Temple testesíti meg a tipikus jófiút. Ő nem vágyik arra, hogy hős legyen, de persze mindenki hősként tekint rá. Mindig helyesen cselekedik, megment mindenkit a rosszfiúktól, szóval igen, a szokásos. Vele van többek között Astrid, a női főszereplőnk, aki Sam szerelme, és egy igazi kis okostojás, valamint Astrid öccse, a kis Pete (ez nagyon fontos: mindig úgy említik, hogy a kis Pete.. egy idő után elég idegesítő), aki mellesleg autista. A mellékszereplők közül még Quinn, Edilio és Lana az, aki említésre méltó.

A rosszfiúk "vezére" Caine, akinek (csakúgy, mint Samnek) különleges képessége van, és erősebbnek bizonyul a többieknél, ezért jogosnak és természetesnek tartja, hogy minden hatalom az övé legyen, és ő legyen a többiek vezetője. Gyűlöli Samet, és ennek több oka is van. Mellette áll jó pár diák a Coates Akadémiáról, ahonnan ő is jött, például Diana vagy Drake. Az utóbbit garantáltan mindenki utálni fogja: Drake egy kis pszichopata srác, akinek élvezetet okoz, ha másokat kínozhat.

A versengés, rivalizálás mellett még egyéb problémáik is akadnak a felnőttek nélkül, elzárva a külvilágtól. Egy idő után nem marad több élelmük, és persze mivel gyerekekről van szó, nem igazán foglalkoztak az egészséges táplálkozással, szinte mindig csak gyorskaját esznek, csokit, vagy cukorkát.

Arra viszont szerencsére hamar rájönnek, hogy a kisebb gyerekekről, csecsemőkről gondoskodniuk kell, bár ezt a feladatot is mindössze ketten próbálták megoldani, Mary és a kisöccse. Ketten pedig hamar kevésnek bizonyultak hozzá.

Szóval néhányan azért használták az eszüket, de a legtöbben csak sírtak a szüleik után, és kétségbe voltak esve.

Valamiért Lana lett a kedvencem mind közül. Ha valaki, hát ő tényleg elég rossz helyzetben volt, nem úgy mint a többiek, akik legalább ott voltak egymásnak, amikor a szüleik eltűntek. Lanának viszont nemcsak túl kellett élnie egy súlyos balesetet, de egyedül maradt a sivatag közepén a kutyájával, és a többi mutáns vadállattal. Én lehet hogy bekattantam volna a helyében.

Maga a sztori izgalmas, bár egy kicsit lassan indulnak be az események. Tele van rejtélyekkel, a baj csak annyi, hogy a legtöbb kérdésre nem kapunk választ, de aki jól tud angolul, az bátran belevághat a folytatásokba, mert ezen kívül még 5 könyv van.

A legnagyobb bajom a szereplőkkel volt. Túl felületesen lettek bemutatva, nem igazán tudtam megkedvelni őket, még azokat sem, akik a jó oldalon álltak.

A fordítás sem lett a legjobb, gyakran figyeltem fel hibákra, legtöbbször szóismétlésekre, máskor meg a neveket keverték össze, és ez elég idegesítő tud lenni. Ja és igen, "a kis Pete" is irritáló volt egy idő után.

Történet: 4/5

Főszereplő: 4/5

Borító: 4/5

Kedvenc szereplő: Lana

Paula Hawkins: A lány a vonaton

Rachel ingázó, minden reggel felszáll ugyanarra a vonatra. Tudja, hogy minden alkalommal várakozni szoktak ugyanannál a fénysorompónál, ahonnan egy sor hátsó udvarra nyílik rálátás. Már-már kezdi úgy érezni, hogy ismeri az egyik ház lakóit. Jess és Jason, így nevezi őket. A pár élete tökéletesnek tűnik, és Rachel sóvárogva gondol a boldogságukra. 

És aztán lát valami megdöbbentőt. Csak egyetlen pillanatig, ahogy a vonat tovahalad, de ennyi elég.

A pillanat mindent megváltoztat. Rachel immár részese az életüknek, melyet eddig csak messziről szemlélt.

Meglátják; sokkal több ő, mint egy lány a vonaton!

Bár már sok helyen szembejött velem ez a könyv, és igen, mondhatjuk hogy felfigyeltem rá valamilyen szinten, nem hinném, hogy elolvastam volna, ha anyu nem adja a kezembe egyik nap. Szeretem a thrillereket, de akkor már inkább nézni, mint olvasni. Ez nem jelenti azt, hogy sose veszek a kezembe thrillert, úgyhogy nem utasítottam el A lány a vonaton-t sem, ha már alkalmam volt elolvasni. Főleg nem így, hogy anyu csak jókat tudott róla mondani.

Már az első oldalaktól kezdve világos volt, hogy ez nem lesz egy vidám könyv. Az egészet valami nyugtalanító, depresszív hangulat járja át.

Főszereplőnk, Rachel egy reményvesztett, depressziós, elvált nő. Egy régi barátjánál lakik, mióta a férje, Tom lelépett a szeretőjével, és közös gyerekükkel vígan éldegélnek abban a házban, ahol régebben Rachel is lakott, mikor még ő volt Tom felesége. Bár már hónapokkal ezelőtt kirúgták a munkahelyéről, amikor részegen ment be dolgozni, ennek ellenére mégis minden reggel eljátssza lakótársa, Cathy előtt, hogy dolgozni jár, és felszáll a London felé tartó vonatra.

A vonat minden reggel megáll egy ideig egy fénysorompónál, így Rachel minden reggel kénytelen néhány percig a régi házukat nézni a szerelvény ablakából, ahol most Tom és új felesége, Anna lakik a babájukkal. Ő azonban nem azt a házat szokta nézni, hanem egy másikat, a 23-as számút.

Itt lakik Jason és Jess, egy fiatal pár, akik megtestesítik Rachel számára a tökéletes, gondtalan férjet és feleséget. Persze Rachel valójában nem tudja a nevüket. Nem is ismeri őket. De naponta kétszer elmegy a vonattal a házuk előtt, és olyan sokszor látta őket, hogy magában már nevet, foglalkozást, sőt, hobbikat is kitalált nekik.

Ám egyik nap, amikor Rachel elmegy a vonattal Jason és Jess háza előtt, lát valamit, amit nem kellett volna látnia, és ami miatt belekeveredik valamibe, amibe nem kéne.

Nehéz úgy írni erről a könyvről, hogy ne lőjem le a poénokat. Az írónő elérte azt, amit előtte kevesen tudtak, egyszerűen képtelen voltam rájönni, hogy ki valójában a bűnös, minden egyes szereplő annyira gyanús volt, és mindig azt hittem, hogy "úgyis tudom a választ" de aztán mindig rájöttem, hogy tévedek.

Senkiben sem bíztam meg, még a három narrátorban sem. A történetet ugyanis három nő meséli el (Rachel, Megan és Anna) más-más szemszögből, E/3 személyben, naplószerűen. Fontosak a dátumok, mert nem egy idősíkban mesélik a sztorit.

Ez a könyv tele van titkokkal és fordulatokkal. A történet végére már garantáltan nem marad olyan szereplő, akire nem gondolnál lehetséges gyilkosként.

Mindemellett alig akad olyan, vagy ha pontosabb akarok lenni, senki nincs, akivel szimpatizáltam volna. Nincs kedvenc szereplőm. Nincs olyan, akit szerettem volna.

- Rachel a lecsúszott alkoholista, aki még mindig a múltban él, és a volt férjét zaklatja, hogy fogadja vissza. Rengeteget hisztizik, és állandóan hülyeségeket csinál, néha már nekem égett a képem, én szégyelltem magam azok miatt, amiket leművelt. Tipikusan olyan ember, akinek egy rémálom az élete, de semmit nem tesz azért, hogy a dolgokat rendbe hozza.

- Megan, aki mindenkivel csalja a férjét, állandóan hazudozik, és van egy sötét titka a múltból.

- Anna sem lett sokkal szimpatikusabb, főleg, hogy eleve úgy került a képbe, hogy Tom szeretője volt, és cseppet sem érdekelte, hogy belemászik más kapcsolatába. Már-már azt gondoltam, megérdemli, hogy soha ne legyen nyugta Rachel miatt.

- A férfi karakterekről meg már ne is beszéljünk... nem hinném hogy a normális kategóriába tartozik az a pali, aki kezet emel egy nőre.

De valószínűleg nem is az volt az írónő célja, hogy megszeressük a karaktereket. Minden embernek vannak hibái, titkai, senki sem tökéletes. Éppen ezért volt életszerű az egész.

Olvastam, hogy néhányan unták, vagy kuszának tartották a sztorit, én nem így látom, két nap alatt ki is olvastam. Nagy a felhajtás körülötte, de nem tettem magasra a mércét, és végül kellemesen csalódtam. Pont azt kaptam, amit vártam, egy kicsit talán többet is.

Történet: 4/5

Főszereplő: 3/5

Borító: 4/5

Kedvenc szereplő: -

Tahereh Mafi: Ne félts

Már semmi sem lesz olyan, mint volt. 

Omega Pont sorsa ismeretlen. Mindenki, akit Juliette ismert, valószínűleg halott. A háborúnak talán már azelőtt vége lett, hogy igazán elkezdődött volna. 

Juliette az egyetlen, aki a Regeneráció útjában áll. Tudja, ha ő életben marad, a Regeneráció nem élhet. 

Ám ahhoz, hogy legyőzze a Regenerációt és a férfit, aki kis híján megölte őt, Juliette-nek segítségre van szüksége valakitől, akiről sosem gondolta, hogy megbízhat benne. Warnertől. És miközben a közös ellenség legyőzésén munkálkodnak, Juliette rájön, hogy minden, amit tudni vélt – Warnerről, a saját képességeiről, sőt Adamről is –, téves volt.

Húha. Na jó, oké, nyugi. Félek, hogy nem leszek képes értelmes értékelést írni erről a könyvről, de azért megpróbálom.
A befejező kötetben mintha minden 180 fokos fordulatot vett volna. Juliette-re rá sem lehet ismerni, teljesen máshogy viselkedik, mint mondjuk a Ne érints-ben. Felnőtt, sokkal magabiztosabb és céltudatosabb lett. Egyetlenegy dolgot akar: bosszút. Meg akarja dönteni Anderson hatalmát, de ez csak Warner segítségével sikerülhet.

Warner. Az első könyvben a legtöbben még utálták, a másodikban hirtelen mindenki szeretni kezdte, és itt... na, itt már garantáltan csak még többet akarsz majd belőle. Rengeteg dolog kiderül vele kapcsolatban, és Juliette is kénytelen rájönni, hogy talán félreismerte őt.

Ezzel szemben Adam mintha hirtelen átváltozott volna egy hisztis p*ccsé. Rám az első kötetben sem tett nagy benyomást, a másodikban főleg nem, de itt már kezdtem úgy érezni, hogy legszívesebben felpofoznám, hogy "legyél már férfi!".
Utólag ha jobban belegondolok, meg tudom érteni, hiszen az ő helyében én is eléggé féltékeny lennék, és kétségbe lennék esve. De Adamben nem volt semmi méltóság, csak rinyált és duzzogott, mint egy kislány.

Egész végig érezhető volt, ahogy az írónő manipulálja az olvasókat, nehogy véletlenül maradjon valaki, aki még Adam párti. Hirtelen Warner lett a jófiú, és emiatt nekem már ő se volt az igazi, valahogy jobban tetszett, amikor még őrült pszichopata volt, tudom, nyilván én is elég őrült lehetek, ha az jobban bejött, de akkor még valahogy érdekesebb, izgalmasabb karakternek tűnt. Persze megértem hogy muszáj volt eltörölni minden bűnét, és glóriát tenni a fejére, hiszen máshogy (SPOILER!) nem jöhetett volna össze Juliette-el. De ez a Warner már egyáltalán nem hasonlít arra, akit megismertünk az első kötetben, és valahogy ettől átverve érzem magam, nem tudom, mit gondoljak az egészről. Annyira erőltetettnek tűnt, ahogy mindenre választ kapunk, pl amikor Juliette-et kényszerítette, hogy kínozzon meg egy kisgyereket, vagy hogy fegyverként akarta használni, vagy hogy fejbe lőtt egy katonát, stb...  (SPOILER!) végül kiderül, hogy
a.) nem is Warner tette
b.) jó oka volt rá, és miután ezt elmondja, már inkább egy hősnek tűnik, nem könyörtelen gyilkosnak
What?! Akkor most mégsem pszichopata? Nem, Warner csak egy elveszett, magányos, szegény kisfiú, akit bántott az édesapja és az anyja beteg volt.
Azt még megértem, hogy ez mind miért volt szükséges, de hogy Adamet miért kellett megváltoztatni?

Egy kicsit hiányzott a cselekmény ebből a kötetből. A második fejezet igazán pörgősre sikeredett, csak úgy faltam a sorokat, itt viszont szinte egészen a könyv végéig várni kellett egy kis akcióra. Szinte egész végig csak gyakorolnak, felkészülnek a nagy összecsapásra, közben pedig Juliette szokás szerint Adammel és Warnerrel van elfoglalva.

Megint Kenji volt az, aki számomra feldobta az egész könyvet a poénjaival és a beszólásaival, nélküle el sem tudnám képzelni a sorozatot. Ő egyszerűen ilyen "must have" karakter, nélküle nem lenne az igazi.

Castle és a többiek mind rendben voltak, bár szerepelhettek volna többet is. Főleg a női karakterek. Juliette az egész sorozatban végig körül volt véve srácokkal, mindenki őt akarta, és közben ha volt egy-két lány, azok mind csak másodlagos karakterek voltak, olyanok, akik mondanak két szót, aztán már ott sincsenek, el is felejted őket.

(SPOILER!) És a vége... oké, elismerem hogy Juliette sokat fejlődött az első kötet óta, de az talán egy kicsit erős, hogy ő legyen az emberek vezetője. Egy 17 éves lány, akinek három könyv kellett, hogy eldöntse, melyik pasit választja. Kíváncsi lennék, mi sülne ki ebből, de ezt valószínűleg már nem tudjuk meg. Apropó, Anderson megint elég hamar el lett intézve, nem?
Azért még egy novellát, vagy valamit szívesen olvasnék, hogy megtudjuk, mi történt végül a szereplőkkel a későbbiekben.

Történet: 4/5
Főszereplő: 4/5
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Warner, Kenji

Tahereh Mafi: Ne keress

Juliette elmenekült a Regenerációtól. Már nem vihetik véghez vele a tervüket, már nem használhatják fegyvernek. Most már szabadon szeretheti Adamet. Ám Juliette sosem szabadul meg attól, hogy érintése halálos. És Warnertől sem szabadult meg, aki ádázul keresi őt. Juliette-et a múltja kísérti, a jövőjétől pedig retteg; tudja, hogy olyan döntéseket kell hoznia, amelyek elváltoztatják az egész életét. Olyan döntéseket, amelyekkel választania kell a szíve, és Adam élete között.

Wow!

Imádtam az első részt is, de ez... ez valami csodálatos volt! Egyetlenegy dolgot leszámítva mindent szerettem benne.

Furcsa, hogy a második kötet jobban tetszik, mint az első, mert általában fordítva szokott lenni. Pörgősebb, izgalmasabb, és még érzelmesebb, már ha ez lehetséges.

Először is rátérnék arra az egyetlen, icipici apróságra, ami zavart a könyvben. Mégpedig, hogy végig a "rossz" oldalnak drukkoltam. A Ne érints után sok olvasó állította, hogy gyűlöli Warnert, így aztán elég hülyén éreztem magam, hogy nálam meg pont hogy ő a befutó. De szerintem a Ne keress után már tutira nem vagyok egyedül ezzel a véleménnyel. Sokkal sokkal többet kapunk Warnerből, jobban megismerhetjük őt, és gyökeres változáson megy keresztül a jelleme, míg Adam eközben szinte az egész könyvet végighisztizi.

Juliette pedig épp úgy viselkedik, mint az ehhez hasonló YA könyvekben a főhősnők. Rohangál ide-oda Adam és Aaron Warner között, hol az egyiket akarja, hol a másikat.

És hiába érez valamit Warner iránt, közben nyilvánvaló, hogy végül majd úgyis Adam lesz a befutó de remélem tévedek, ami rém idegesítő.

Persze lehet, hogy csak én vagyok így ezzel. De engem ez a folyamatos hiszti, amit Adam és Juliette lenyomott, egyszerűen irritált.

Warner után a második kedvencem Kenji. Imádtam, hogy mindig megmondta a frankót, főleg, amikor már a fejemet fogtam Juliette rinyálásától, Kenji tökéletesen megfogalmazta a gondolataimat, és helyre tette a csajszit. Mert igen, én megértem Juliette érzéseit, csak épp amikor egy háború közepén ülsz, nem hinném, hogy a szerelmi életed miatt kéne aggódnod... Juliette mondhatni úszik a kakiban, de néha úgy viselkedik, mint egy kis csitri, akinek az egyetlen gondja Adam.

Egyszerűen meg tudtam volna fojtani Juliette-et a hatvankettedik fejezetnél.. aki olvasta, érti, aki meg nem, annak most nem lőném le a poént. Olvasás közben végig az járt a fejemben, hogy "végre, vééégreeee!" mert egy álmom vált valóra, aztán főhősünknek egyetlen mondatával sikerült elérnie, hogy kidurranjak, mint egy léggömb. És Warner is, haha. Ennyi. Összetört a szívem. :(

Az egyetlen dolog, amiben nem értettem egyet Kenjivel, az volt, amikor Juliette fejéhez vágta, hogy képtelen beilleszkedni, és hogy próbálkozzon jobban. Nem tudom, lehet hogy csak nekem nem furcsa hogy egy lány, aki 264 napig be volt zárva egyedül egy elmegyógyintézetbe, hirtelen nem tud beilleszkedni és felengedni ilyen sok ember előtt. És azt se hinném, hogy Juliette hibája, hogy képtelen megbízni az emberekben.

A mélypont ott jött el nálam, amikor (SPOILER!) kitalálták, hogy Warner és Adam valójában testvérek.

Ajjaj Juliette, ettől nem lesz ez a szerelmi háromszög még kínosabb mint alapból?

Warner apjában egy icipicit csalódtam, azt hittem, nagyobb badass lesz, de viszonylag hamar el lett intézve. Kíváncsian várom, hogyan fog ezek után visszatérni.

Még mindig imádom az írónő stílusát, a fogalmazásmód egyszerűen gyönyörű, de nem giccses, csak szimplán tökéletes, amivel kiemelkedik a többi YA könyv közül.

A borító pedig csodálatos, még szebb, mint az első köteté.

Történet: 5/5

Főszereplő: 4/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Warner

Chanda Hahn: Bűbájtalan

Mina Grime az iskola lúzere, egészen addig a napig, amíg meg nem menti a suli legmenőbb pasijának az életét egy iskolai kiránduláson. Egy csapásra minden megváltozik, a lány hirtelen a figyelem középpontjába kerül, és minden lépését a szerencse kíséri. De mikor már a dolgok nem is mehetnének jobban, Mina édesanyja bejelenti, hogy elköltöznek. Mina kérdőre vonja édesanyját, aki kénytelen elmondani a családi titkot. Mina Grime valójában a Grimm testvérek leszármazottja, és egy átok terheli őt, mely generációról generációra öröklődött. Vannak rések, ahol az emberek és a tündérek világa összeér, ezen a mesevilág lényei átszöktek, és az emberek bosszantásával múlatják az időt. Mikor az emberek megelégelték, alkut kötöttek a varázslényekkel. Azok megígérték, hogy ha az emberek végigjátszák az összes mesét, és sikeresen befejezik a történeteket, visszamennek saját világukba. Ám a mesék gyűjteménye egyszer csak életre kelt, és saját maga kezdte irányítani a történeteket, megnehezítve ezzel az emberek dolgát. Olyannyira, hogy bár a Grimm testvéreknek több mint 170 mesét sikerült végigjátszani, nem tudták mindet befejezni. Így öröklődött az átok generációkon át. Most Minán a sor, hogy belépjen a mesevilágba és megtörje az évszázados átkot.

Már a fülszöveg olvasása közben is nyilvánvaló volt, hogy ez a történet most valami más lesz, valami új. Legalábbis nagyon reménykedtem benne.

És tényleg, most hogy kiolvastam a könyvet, én is csak azt tudom mondani, hogy ez nem egy szokásos tündérmese, annál sokkal egyedibb. Mint a Jancsi és Juliska, és a Piroska és a farkas újragondolva, modernizálva.

Csak az a baj, hogy az ötlet igazán tetszetős, viszont a megvalósítást nem éreztem olyan jónak. Összecsapott, kusza az egész. Mina, Nan, az összes szereplő és az egész sztori olyan cuki volt, de nem tudtam komolyan venni. Ha mondjuk 14 évesen olvastam volna, kis túlzással akár még a kedvencem is lehetne, de így most ez nekem kevés volt.

Kikapcsolódásnak azért jó volt. Nem izgultam halálra magam, nem agyaltam hogy húú, vajon mi lesz a vége, és mégis kivégeztem az egészet két nap alatt (azt is csak azért, mert időhiányban szenvedek), mert olvastatja magát. A stílusa könnyed, vidám, laza, fiatalos, CUKI. És igazából egy kicsit gyerekes. Sajnos ennek köszönhetően még az izgalmasnak írt részek sem voltak hű-de-izgalmasak, mert elég kiszámítható, hogy úgyse fog senki se meghalni, vagy ilyesmi.

A főszereplővel, Minával sehogy sem tudtam azonosulni, bár abban hasonlítunk egymásra, hogy engem is üldöz a balszerencse, és állandóan bénázok. Nem mondanám, hogy idegesített, de nem sikerült megkedvelnem, néha már túl sok volt belőle. És nehogy már azt mondja nekem valaki, hogy ha a Grimm testvéreknek nem sikerült befejezni a meséket, és Mina apja is elbukott, akkor majd ez a két lábon járó katasztrófa majd csak úgy pikkpakk megoldja a problémát és megtöri az átkot! Most akkor döntsük már el, hogy Mina egy harcos amazon, vagy egy állandóan bénázó szerencsecsomag.

Mina anyjáról már nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy idegesítő. Nagyon fárasztó volt, főleg, amikor sikeresen elüldözte Brody-t (ott Mina helyében eléggé kiakadtam volna anyucira), arról nem is beszélve, mennyire idegesítő ez az állandó költözni akarás az ilyen könyvekben. Történik valami, amitől beijed és már költözne is az ország másik végébe, mintha attól megoldódnának a problémák, pedig már elég rutinos ahhoz, hogy tudja, hogy NEM.

Brody-t illetően is kétségeim voltak, nehezen tudtam elképzelni, ahogy a suli menő, gazdag arca egyszer csak átváltozik normális, romantikus sráccá. Mondjuk erre aztán választ kapunk a történet végén, de addig azért elég fura volt. Brody olyan semmilyen volt, Jaredre sokkal kíváncsibb voltam, de alig tudtunk meg róla valamit..

Nan, a tipikus legjobb barátnő, éppen olyan, mint a legjobb barátnők az ehhez hasonló könyvekben. Egy kicsit dilis, sokat beszél, egy fokkal kevésbé lúzer, mint Mina, hozzá van nőve a telefonjához, és már vagy háromszáz követője van a Twitteren. Egy kicsit erőltetett, mint ahogy az ilyen lányok mindig, de azért szórakoztató, főleg a beszólásai miatt.

Olvastam, hogy egyesek kiakadtak a végén, nekem tetszett így a befejezés. SPOILER: Túl szép lett volna ez az egész, hogy igaz legyen, szerintem ez a kis csavar feldobta a sztorit.

Minden hibája ellenére azért egyszeri elolvasásra jó, tökéletes kikapcsolódás. Ha valami könnyed, lazább, de fantáziadús történetre vágysz, akkor nyugodt szívvel tudom ajánlani! ;)

Történet: 3/5

Főszereplő: 3/5

Borító: 3/5

Kedvenc szereplő: Jared

Tahereh Mafi: Ne érints

Meg vagyok átkozva. Tehetségem van.

Szörnyeteg vagyok… 

Emberfeletti vagyok.

Érintésem halálos. 

Érintésem erő.

A fegyverük vagyok. 

Nem hagyom magam.

Nem érinthetsz meg, súgom. Hazudok, de ezt nem mondom meg neki. Ő megérinthet, de ezt sosem fogom megmondani neki. Kérlek, érints meg, ezt akarom mondani neki. 

Bizonyos dolgok megtörténnek, amikor az emberek megérintenek. 

Furcsa dolgok. 

Rossz dolgok. 

Halálos dolgok.

Senki sem tudja, miért végzetes Juliette érintése, de a Regeneráció kormányának tervei vannak vele. És terveik között szerepel, hogy fegyverként használják a lányt. 

De Juliette-nek is megvannak a maga tervei. 

Soha életében nem volt szabad, ám végre felfedezi magában az erőt, hogy visszavágjon. És megtalálja a jövőt az egyetlen fiúval, akiről azt hitte, örökre elvesztette.

Tahereh Mafi delejes erejű első regényében egy emberfeletti erővel rendelkező lány egy hatalmi játszma közepén találja magát egy szánalmas világban, mely tele van vérpezsdítő szerelemmel, kábító gonoszsággal és a jövőt meghatározó választásokkal.

Úgy láttam, nagyon megoszlanak a vélemények erről a könyvről. Régóta szemeztem már vele, de valahogy soha nem jutottam el odáig, hogy a kezembe vegyem. Aztán nemrég megláttam a Libriben, és 'lesz ami lesz" alapon hazahoztam.

Nem tudom, hogy másoknak mi bajuk van vele, nekem tetszett.

Először is, a tőmondatok, szóismétlések a könyv elején. Emberek, ez a lány 264 napja be van zárva egy elmegyógyintézetbe, és azóta nem beszél senkivel. Senkivel. És a tőmondatok ezt csak még jobban megerősítették bennem, ahogy az áthúzások is, tökéletesen tükrözték a főszereplő lelki állapotát. Juliette teljesen el van veszve egyedül, egy megtört lány lett belőle, akit bezártak, aki nem bízik senkiben, és azt sem bánná, ha végeznének vele.

Egyik nap váratlanul bezárnak mellé egy srácot, Adamet, aki próbál közeledni Juliette-hez, de ő nem hajlandó megnyílni neki. Viszont valahonnan nagyon ismerősnek találja a fiút.

Nem sokkal ezután katonák viszik ki a lányt az elmegyógyintézetből, és itt jön a képbe Warner, egy hatalommániás, kegyetlen, fiatal srác, aki mindenképpen maga mellé akarja állítani Juliette-et a különleges képessége miatt, hogy fegyverként használja a háborúban a lázadók ellen.

Kiderül az is, hogy valójában kicsoda is Adam.

Annak ellenére, hogy éreztem, hogy utálnom kéne Warnert, mint ahogy a legtöbb olvasó teszi, nekem nem sikerült, sőt, egész végig neki drukkoltam, bár sejtettem, hogy veszett ügyért harcolok. Volt valami abban, ahogy olyan kétségbeesetten maga mellé akarta állítani Juliette-et, érezhető volt, hogy nem csak a nagyobb hatalomért teszi, hanem hogy legyen mellette valaki, aki megérti őt.

Eléggé sajnáltam őt, főleg a végén, de biztos vagyok benne, hogy nem adja fel, és újra Juliette nyomába ered. Nem érzem őt menthetetlenül gonosz karakternek, inkább csak olyannak, aki segítségre szorul, úgyhogy kíváncsi vagyok, mi lesz vele a jövőben.

Ellenben Adamet, akit kedvelnem kellett volna, hiszen kedves, védelmező, bátor, meg minden jóság, blablabla, nem sikerült megszeretnem. Nem volt benne semmi eredeti, ami megfogott volna. Igazából abban reménykedem, hogy kiderül vele kapcsolatban valami nagy durranás, mert ha nem, akkor Adam számomra nem marad más, csak egy unalmas jófiú, egy tucatkarakter. Legalább egy kis rossz legyen már benne, naaa! Ennyire tökéletes nem lehet senki. A tökéletes nem menő!

Aki viszont még szimpatikus karakter volt, az Kenji, rajta mindig jókat nevettem. Adam öccse, James is nagyon aranyos volt.

Imádtam a stílusát, egyszer a tőmondatok, összefüggéstelen gondolatok, amik tökéletesen kifejezték az érzelmi káoszt Juliette-ben, máskor meg az állam a padlót súrolta, amikor a gyönyörűen megfogalmazott gondolatokat olvastam, hihetetlenül egyedi volt.

Magáról a világról még nem kapunk sok információt, nincs elég jól bemutatva, de erre még ott van két további könyv, ezért emiatt nem vonok le pontot.

Viszont nem vagyok benne biztos, hogy tetszik-e ez az X-men dolog... Túl sokszor volt már ilyen, nem tudom, mi újat mutathatna ezzel kapcsolatban az írónő, de azért reménykedek.

Történet: 5/5

Főszereplő: 4/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Warner