Levy L. Smith: Az üldözött

Érezted már úgy, hogy a szerelmeddel nem vagytok egy hullámhosszon? Vívódtál már két fiú között? Képes lennél elfelejteni a múltad? Mit tennél, ha úgy éreznéd, hogy a sorsod megfojt?

Sandra Palmernek meg kellett halnia. Ám szerelmének, Donnie-nak köszönhetően vámpírként feltámadhatott. A vérszívó lét azonban nem is annyira idilli, mint ahogy azt sokan gondolják. A lánynak muszáj elfojtania az emlékeit ahhoz, hogy még véletlenül se sodorja veszélybe a szeretteit. Sandra azonban képtelen elfogadni a sorsát, és lázadásként titokban meglátogatja az édesanyját. Legmerészebb álmában sem gondolta volna, hogy ezzel mekkora galibát okoz!

Kíváncsi voltam, fejlődik-e valamit az író(nő), vagy hogy jobb lesz-e valamivel ez a történet, bár sok sorozatnál inkább az szokott lenni, hogy az első kötet után egyre csökken a színvonal, ellaposodik a sztori. Azért vannak kivételek, például Aprilynne Pike Wings sorozata, ahol az első kötet kifejezetten rossz, mintha egy 10 éves kislány írta volna, de a következő könyvnél már rögtön látni lehetett, hogy mennyit fejlődött az írónő. Így aztán reménykedve vágtam neki itt is a következő rész olvasásának, de sajnos most nem ez volt a helyzet...

Az első kötetnél kifejezetten nevetséges volt, hogy főszereplőnk, Sandra Palmer képes lett volna eldobni az életét egy srácért, akivel összesen kétszer találkozott, ráadásul ennyi idő után képes volt kijelenteni, hogy megtalálta élete párját, akiben megbízhat és akire mindig számíthat.

Az üldözött-ben viszont a következő a helyzet: ez a hatalmas szerelem mindössze másfél hónap alatt ellaposodott. Amitől az első kötet cselekményei csak még nevetségesebbek tűnnek most...

Oké, szóval A leszármazottnak az lett a vége, hogy Donnie megmentette Sandra életét, méghozzá azzal, hogy vámpírrá változtatta a lányt. Az üldözöttben azóta eltelt másfél hónap, és ennyi idő elteltével főhősünk egyszer csak kitalálja, hogy neki inkább a helyi seriff fiára, Luke-ra van szüksége, azaz inkább őt szereti. Erre így kb a semmiből jön rá. Jó, volt egy kis veszekedés Donnie-val, de könyörgöm, melyik kapcsolatban nincs?

Így aztán anélkül, hogy szólna a pasijának, egyszerűen ellopnak egy Mustangot Luke-kal, és elindulnak, hogy ők ketten meglátogassák Sandra anyját, akit már két hónapja nem látott. Útközben aztán történik pár dolog, és mint ahogy azt előre sejteni lehet, Sanda barátunk az első adandó alkalommal szétrakja a lábát Luke-nak.

Ja, és persze Donnie emiatt az apróság miatt ne legyen féltékeny, de amikor valaki említi Lilith nevét, és Donnie megborzong a név hallatán, Sandra már egyből vérben forgó szemekkel nézi, hogy ki lehet az a csaj.

Az anyukánál tett látogatás tragédiába fullad, de ezzel kapcsolatosan nem akarok spoilerezni, hátha valaki el akarja olvasni ezt a... khm, könyvet (ne tegye).

Amit egyszerűen nem értek, hogy Sandra többször is eldicsekszik vele, hogy ő mennyire okos, meg hát ugye ebbe a magániskolába csak kitűnő tanulókat hívnak meg, és hogy ő mindig logikusan nézi a dolgokat, és előbb gondolkodik, aztán cselekszik... De ezeket csak ő gondolja így, mert a valóságban mindig kiderül róla, hogy sík hülye. Egy 5 évesnek is több esze van, mint neki, mert még egy kisgyerek is logikusabb döntéseket hoz, mint ő. És mivel ugye E/1-ben íródott a könyv, így sajnos a gondolatait is olvashatom, amitől csak még rosszabb az egész, mert iszonyat idegesítő. Nem is értem, Sandra hogy tudja elviselni saját magát. Megy a hiszti ezerrel, meg az önsajnáltatás, aztán ha valaki együtt érző akar vele lenni, akkor leugatja, hogy őt ugyan ne sajnálja senki.

Nem is beszélve arról, hogy hiába nevelte az anyja úgy, mint egy apácát, mégis r*banc lett belőle. Egyszer Donnie-t szereti, aztán Luke-ot, aztán mégis Donnie-t, de aztán mégsem biztos benne, hogy ki akarja kosarazni Luke-ot. Közben persze azért lecsekkolja a szexi ápoló srácot a kórházban, már éppen attól féltem, hogy szerelmi négyszög van kialakulóban, amikor kiderült, hogy az új fiú meleg. Még szerencse...

Mondanám, hogy sajnálom Donnie-t, amiért Sandra ezt művelte vele, de hát ez a lány már akkor is egy hülye p*csa volt, amikor ők ketten először találkoztak, és már ott sem értettem, hogy mit eszik rajta.

A vége meg csak a hab a tortán. Épp amikor már azt hiszed, hogy ennél rosszabb már nem lehet, egyszer csak kialakul egy ilyen szituáció: Luke barátunk elpárolgott, Donnie éppen szörnyekkel viaskodik, és nagyon úgy tűnik, hogy vesztésre áll. Főhősnőnk pedig áll, és arra gondol (idézem): "Hol lehet Luke? Ő szokott ilyenkor megmenteni."

Na jó, ennyi! Még szerencse, hogy ez az utolsó mondat, így aztán nyugodt szívvel dobhattam el a könyvet a *csába.

Köszönjük, Sandra Palmer. Nemhogy rinyálás helyett odamennél a pasidhoz, és segítenél neki, vagy valami...

Még mindig probléma a rengeteg helyesírási hiba, elgépelés, és a kidolgozatlanság. A szereplők nagyon felszínesek, senki nem nőtt a szívemhez, őszintén szólva az sem hatna meg, ha mindenkit kinyírna az író. Az érzelmek ábrázolása szintén nem megy, a szerelmi háromszög pedig egy hatalmas vicc.

Az első kötetnél még jó arc voltam és megadtam a 2 pontot, de most úgy érzem, még az 1 pont is túl sok neki... Egyedül a borító értékelhető, aki teheti, inkább csak azt nézegesse, de ne nyissa ki a könyvet.

Történet: 1/5

Főszereplő: 1/5

Borító: 4/5

Kedvenc szereplő: -

Levy L. Smith: A leszármazott

Tudod milyen, amikor kiderül, hogy nem az vagy, akinek képzeled magad? Ismered azt az érzést, amikor az életed fenekestől felfordul? Szerettél már bele olyan rossz fiúba, aki tényleg rettenetesen veszélyes?

Sandra Palmer az átlagosnál is unalmasabb életet élő fiatal lány. Kalandra vágyik. A Lakewood College meghívásának köszönhetően felcsillan a remény, hogy végre kiszakadhat a monoton hétköznapokból. Nem is sejti, hogy az intézményben sötét erők leselkednek rá. Azonban amikor az egyik iskolatársát megöli egy vámpír, a dolgok a feje tetejére állnak. Sandrának ki kell derítenie, hogy mi történik körülötte, és muszáj megtudnia az igazságot vérszívónak tartott szerelméről, Donnie-ról!

Egy ideje szemeztem ezzel a könyvvel, bár nem sok jót hallottam róla, a vámpíros könyveket pedig alapból nem kedvelem.

Az íróról szinte semmit nem tudtam kideríteni, azelőtt még csak nem is hallottam róla soha. Mindössze annyit tudok, hogy álnéven ír, és magyar. A stílusából ítélve nő, de igazából biztosra még ezt sem tudom. Na, mindegy.

Meglehetősen rövid történetről van szó, 160 körül van az oldalak száma, pár óra alatt el lehet olvasni. Bevallom, részben emiatt álltam neki, mert annyi rosszat hallottam róla, hogy úgy voltam vele, nem baj ha nem tetszik, mert legalább rövid..

Oké, néhány helyen idegesített, és úgy az egész elég gyenge, de az eddigi kritikák alapján és sokkal rosszabbra számítottam.

Főszereplőnk, Sandra Palmer egy átlagos lány, akinek nincsenek barátai, részben mert nem találja  a helyét a többiek között, részben mert édesanyja túlzottan félti őt, és nem engedi el sehova. Egyetlen barátja egy Smoke nevű macska volt, de a cica meghalt, és azóta az anyján kívül nincs senkije, ugyanis édesapja elhunyt.
Egyik nap meghívják egy bentlakásos lányiskolába, és rövid mérlegelés után Sandy úgy dönt, ott folytatja a tanulmányait, hátha új barátokat szerezhet. Nos, ha barátokat nem is, de szerez két meglehetősen ijesztő szobatársat, akik közül az egyik a fejéhez vágja, hogy meg fog halni.

Végül valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag a suli legmenőbb csaja a szárnyai alá veszi őt. Diana és két barátnője akár egy tipikus amcsi filmből is kiléphettek volna: a három grácia, akik az iskolai ranglétra legtetején állnak. Nem elég, hogy gyönyörűek, de még okosak is. Szóval ők hárman kezelésbe veszik Sandy-t, kicsit kicsinosítják, és elrángatják egy buliba. Itt ismerkedik meg főhősünk a szívdöglesztő Donnie-val, akiről az a hír járja, hogy vámpír...

Valahol itt kezdenek beindulni az események, addig csak sejthetjük, hogy valami nincs rendben a bentlakásos iskolával és a diákjaival.

Annak ellenére, hogy az alapötlet nem rossz, nem mondanám, hogy tetszett a könyv. Sokkal rosszabbra számítottam, ezért nem borultam ki, amiért ilyen gyenge, és nem érzem magam csalódottnak. Mégis, sok helyen egyszerűen idegesített.
Egyrészt nagyon érződik rajta, hogy kidolgozatlan, és össze van csapva az egész. Nem igazán tetszett ez a megoldás, hogy az első fejezetben konkrétan a történet végét olvashatjuk, így az utolsó oldalakon úgy éreztem, mintha nem is lenne rendes befejezése. Ezt most nem tudnám jobban elmagyarázni, de aki olvasta, az biztos érti, hogy mire gondolok: az első fejezetben Sandy éppen egy démonnal viaskodik, majd a második fejezettől olvashatjuk az előzményeket, hogy mégis hogyan jutott el idáig. Csakhogy a történet végén nem jutunk el újra a démonos részhez, egyszerűen kihagyja az író, és ettől olyan üresnek tűnik az egész. Már az első oldalakon lelövik a poént.

A főszereplő is idegesített. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, miért dobja el az életét valaki miatt, akivel mindössze kétszer (ismétlem: KÉTSZER!) találkozott. Sandy semmit sem tud Donnie-ról azon kívül, hogy vámpír, és hogy rohadt jól néz ki, de ő már két találkozás után kijelenti, hogy szerelmes belé. Hm, hát oké.
De ez persze csak a hab volt a tortán, mert Sandyhez már alapjáraton is kell egy idegrendszer. Iszonyú gyerekes, állandóan hisztizik, és annyira meg akar felelni a suli hülye p*csáinak (elnézést), hogy engedi, hogy mindenféle r*bancos (hoppá, megint elnézést) ruhába öltöztessék, és leitassák. Aztán a buliban már úgy flörtöl meg pasizik, mintha világéletében ezt csinálta volna, holott többször is elmondta a történet elején, hogy az anyja szigorú neveltetése miatt soha nem volt még egy buliban sem.

Természetesen itt is van szerelmi háromszög, hát miért ne lenne? Lássuk csak, ugye itt van nekünk a szexi vámpír csávó, Donnie, akiről semmit sem tudunk meg ezen kívül (különben is, egy Donnie nevű vámpír? na ne..). Aztán itt van még Luke is, a helyi seriff fia, egy kedves, segítőkész, normális srác. Aki persze első látásra beleszeret Sandy-be.
Ne értsetek félre, alapvetően nincs bajom a szerelmi háromszögekkel, ha jól van megírva, és még én sem tudok választani a két srác között. Itt azonban nem ez a helyzet, nagyon nem... az egész romantikus szál egyszerűen nevetséges, és túl gyors.

Ami tovább rontott az olvasás élményén, az a rengeteg helyesírási hiba, elgépelés, ráadásul egy helyen még a neveket is összekeverték. Nem hiszem, hogy ezekre ne lehetne jobban odafigyelni..

Az egyetlen dolog, ami hatással volt rám, az a macska, Smoke története. Alig bírtam ki a buszon bőgés nélkül, bár tény, hogy sokszor érzékenyebben érint a könyvekben egy állat halála, mint egy emberé.

Azért kíváncsi vagyok, vajon lesz ez még jobb is, vagy megmarad ezen a szinten. Ahogy láttam, a sorozat többi kötete is 160 oldal körül van, úgyhogy azt hiszem, belevágok, sok időt nem veszítek vele..

Történet: 2/5
Főszereplő: 2/5
Borító: 4/5
Kedvenc szereplő: -

Patrick Ness: Háború a békéért

– Háború! Végre! – mondja a Mesterpolgár.

Három hadsereg masírozik Új Prentissvárosban. 

A céljuk ugyanaz, megsemmisíteni a másikat.

Todd és Viola az egész borzalom sűrűjében, nincs esély a menekülésre.

Hogy lehet véget vetni a pusztításnak? 

Mikor lesz béke? 

És milyen lesz az a béke?

A fülszövegből nem sok minden derül ki, csak annyit árul el, amit a második kötet elolvasása után már amúgy is tudunk. A történet ott folytatódik, ahol a Válasz és Kérdés-ben vége szakadt: kezdődik a háború a három sereg között. Egyfelől ott vannak a bolygó őslakosai, a szpakkerek, akik készek arra, hogy visszaszerezzék a földjüket, valamint a két ellenséges embercsoport.

Már az első oldalakon teljes káosz uralkodik, ahogy belecsöppenünk a csata kellős közepébe. A főszereplőink az előző kötetben elszakadtak egymástól: Todd háborúba indul a Mesterpolgárral és a seregével, Viola pedig az éppen leszálló, ismerős űrhajó felé vágtat, hogy segítséget kérjen tőlük.

A csatának ugyan vége lesz, de a háború még tart, és amennyiben nem akarják, hogy mindkét faj eltűnjön a föld színéről, Todd és Viola tudják, hogy békét kell kötniük a szpakkerekkel.

Csakhogy kiderül, hogy ez nehezebb, mint amilyennek tűnik.

Eddig is biztos voltam benne, hogy ez az ember tud valamit, de most már nyugodtan kijelenthetem, hogy Patrick Ness egy zseni. Most, hogy befejeztem a Chaos Walking trilógiát, tudom, hogy új kedvencet avattam, és biztos, hogy még később is elő fogom venni a könyveket. Az első kötet teljesen beszippantott, lenyűgöztek az egyedi ötletek, és a világ, amit az író megalkotott, a második kötetnél pedig lerágtam az összes körmöm a nagy izgalomban.

Ez pedig... a Háború a békéért valami teljesen újat mutatott. Szinte úgy éreztem, hogy én is ott vagyok a szereplők között, velük együtt reménykedtem és izgultam, és képtelen voltam eldönteni, hogy bízhatok-e a Mesterpolgárban, vagy sem.

Todd és Viola. Hm... szeretem mindkettőt, bár Viola ebben a részben eléggé idegesített, ahogy játszotta a hisztikirálynőt, csak mert nem tudott Todd gondolataiban olvasni. Neki persze könnyű, mert mivel lány, az ő Zaja nem hallatszik, így soha nem tudott senki a gondolatai között turkálni. Engem kifejezetten idegesítene, és nem hibáztattam Toddot, amiért egy kis nyugalmat akart végre, hogy megtarthassa magának, amiket gondol. De Viola folyamatosan azt mondta, hogy ez már nem az a Todd, akit ő megismert, stb, stb, ilyenkor legszívesebben lekevertem volna neki egyet.

Szívszorító volt "látni", ahogy Todd végignézi a háború borzalmait. Ennek ellenére nem változott meg a hatására, és többször is elmondta, hogy nem akar olyan lenni, mint a Mesterpolgár. Egyébként eszméletlen, hogy az első kötet óta mennyit fejlődött Todd karaktere. Össze sem lehet hasonlítani azzal a sráccal, akit az első oldalakon megismerhettünk. Egyszerűen imádom őt, pedig emlékszem, először idegesített amiatt, ahogy bánt a kutyájával. Mostanra viszont már felnőtt, és egy jó szándékú, tiszta szívű, erős fiú lett belőle.

Todd és Viola kapcsolata lenyűgöz. Mindent, amit tesznek, azt egymásért csinálják. Ha egy egész sereget le kell győzni ahhoz, hogy megmentsék a másikat, akkor legyőznek egy egész sereget, és kész. Bármit megtennének, hogy a másik biztonságban legyen, és nincs olyan perc, hogy ne gondolnának egymásra. Közben pedig (végre!) szép lassan rájönnek, hogy ez több, mint barátság.

Tudom, hogy sokan az első kötet után eldobják ezt a sorozatot, mondván, hogy idegesíti őket a stílus. Az első résznél még engem is zavart egy kicsit, de csak az első 100 oldalig, utána már szinte észre sem vettem a nyelvtani hibákat, fel sem tűnt Todd kevés szókincse, annyira hozzászoktam. Ebben az utolsó kötetben már lényegesen kevesebb a hiba, nem csak azért, mert Todd nyelvtana sokat fejlődött, hanem mert több szemszög is van. Amik amúgy elég gyorsan váltogatják egymást, úgy 3-4 oldalanként. A második kötet óta Viola gondolatait is olvashatjuk, itt pedig már az egyik szpakkerét is, méghozzá az 1017-esét, akit az előző részben megismerhettünk. Ó igen, vele még lesznek bajok...

Ha már szóba jött, furcsa volt az 1017-es szemszögéből olvasni. Ugyanakkor érdekes is, hiszen jóval többet megtudtunk a szpakkerekről és a különös életmódjukról. Eleinte szinte semmit sem értettem, mi ez a dolog a Földdel, stb, de hamar ráéreztem, és lenyűgözött.

Ó, és külön öröm, hogy vele együtt visszatért egy olyan szereplő is, akit régebben nagyon kedveltem!

Ez a könyv egy valóságos érzelmi katyvasz. Megmutatja, hogyan teszi tönkre az embereket a háború, az erőszak, de arra is rávilágít, hogy a szeretet véget vethet az egésznek, megmenthet minket. Nagyon tanulságos, ugyanakkor teljesen felkavart, szívszorító volt. Főleg a vége... istenem, a vége! Valóságos idegroncs lettem, és már azon voltam, hogy ha Ness megöli valamelyik szereplőt, akit szeretek, akkor megkeresem, és addig kínzom, amíg nem ír egy könyvet, amiben feléleszti őt. Aztán végre úgy tűnt, hogy minden megoldódott, már éppen fellélegeztem, amikor olyan dolog történt, amire egyáltalán nem számítottam. De nem spoilerezek, olvassátok csak el! ;)

Nevetek és sírok egyszerre. Komolyan, ritkán olvasni ehhez hasonló mesterműveket. Egyszerűen sokkolt. Amikor letettem, csak az járt az eszemben, hogy "Bémeg, miért van vége? Hogy lehet így vége?". Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a sorozatot, de annyi biztos, hogy erős idegrendszer kell hozzá. Ha viszont nem olvastam volna, kimaradtam volna ebből a csodálatos történetből. Már most hiányzik, pedig még csak ma olvastam ki. Annyira eredeti, megdöbbentő, megható! Nem is értem, hogy kategorizálhatták ezt gyerekkönyvként, hiszen ennél azért sokkal mélyebb témákat boncolgat. Köszönjük, Patrick Ness! Csodálom a fantáziádat.

Történet: 5/5

Főszereplő(k): 5/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Todd

Anna Banks: Poszeidón

Emma barátnőjével, Cloe-val nyaral a tengerparton, amikor egy aprócska baleset során megismerkedik a jóképű Galénnal. Ez a találkozás valóban a véletlen műve? Emmának nincs lehetősége ezt kideríteni, mert egy tragédia beárnyékolja ottlétüket. A lány, miután hazatér, nem képes egykönnyen túltenni magát a traumán. Ekkor váratlanul ismét fölbukkan az ibolyakék szemű idegen. Galén, a szirén herceg a szárazföldön kutat egy lány után, akiről azt hallotta, hogy talán ő az utolsó élő szirén, aki egyesítheti a tenger mélyén élő két uralkodóházat. Bár erőteljes kötődésük azonnal érezhető, Galén még sincs teljesen meggyőződve róla, hogy Emma az, akit keres. Végül a sok bizonyíték meggyőzi, hogy csakis Emma és különleges képessége mentheti meg a herceg országát. Galénnak szüksége van a lány segítségére – bármilyen kockázattal jár is. Vajon képes lesz Emma beváltani a hozzá fűzött reményeket? És vajon összefonódhat két ennyire különböző világ?

"A kapcsolatunk plátói. Azt pedig mindenki tudja, mit jelent a plátói: elutasító."

Oké, bevallom, ezt a könyvet elsősorban a borítója miatt akartam elolvasni. Miután régebben elolvastam a Hableányok kíméljenek című regényt, egy jó időre elegem lett a sellős történetekből. Aztán jött ez a csoda, és ahogy megláttam, el sem olvastam, miről szól, rögtön tudtam, hogy én ezt most hazaviszem. Izé.. mármint a könyvtárból, nem a könyvesboltból, Bár így utólag már bánom, hogy nem saját példány, mert ez a könyv tényleg csodálatos.. és mondtam már, hogy gyönyörű a borító?

Az első pár oldal után egy kicsit meglepődtem... az első, vicces jelenetek után nem igazán számítottam semmi brutálisra, de aztán a huszadik oldal környékén eléggé ledöbbentem. Nem akarok spoilerezni, a lényeg, hogy olyasmi történik, amire nem hinném, hogy bárki számítana.

Szóval igen, meglepő, és hatásos indítás volt. Onnantól kezdve folyamatosan szippantott magába a könyv, kicsit meg is jött a kedvem a nyaraláshoz, mialatt a tengerről olvastam.

Hatalmas pacsi jár az írónőnek, amiért a főszereplő lány kicsit sem idegesítő, sőt, Emmáról végig azt gondoltam, hogy olyan kis cuki, amikor ügyetlenkedik. Vicces és szórakoztató volt a gondolatait olvasni, imádtam a szarkazmusát. Bár egy kicsit meglepő volt, amikor leállt bunyózni Raínával, annyira nem illett a természetéhez ez a viselkedés, még akkor sem, ha a csajszi megérdemelte, de aztán megkaptuk rá a magyarázatot.

"Nemigen tudja követni a gondolatmenetemet, de mégis mit vártam? A mindössze három folyosóval rendelkező iskolában képtelen megtalálni a tantermét. Az, hogy a fél országon át simán rám talált, nagyobb csodának tűnik, mint a push-up melltartó."

Galén... hm. Nem hittem, hogy egy sellő (khm, elnézést: szirén) pasi lehet vonzó, elvégre elég érdekesen néznek ki uszonnyal, meg minden, de mindenkit megnyugtatnék: Galén tökéletes. Annyira, hogy már-már túl szép, hogy igaz legyen. Ezúttal nem egy elérhetetlen jégherceget kapunk akiért olvadozhatunk, Galén ugyanis végtelenül kedves és lovagias, de emellett vagány, védelmező és birtokló is. Azt már ugye mondanom sem kell, hogy ő igazából egy herceg? Szerettem olvasni a szócsatáit Emmával, a lány ugyanis nem ájul el Galén rangjától, sőt még szivatja is vele, és állandóan beszól neki.

Mivel a sellőfiúnk nem igazán élt még az emberek között, előfordul, hogy bénázik, vagy egy-két szóról nem tudja, hogy mit jelent. Ettől csak még jobban imádtam, nagyon aranyos volt.

Szerencsére ezúttal nincs szerelmi háromszög, azaz van egy harmadik fél, aki bejön a képbe, de annyira rövid ideig, hogy teljesen jelentéktelen. Persze ez csak az első kötet, szóval még bármi megtörténhet..

Van egy másik párocskánk is: Raína és Tóraf. Az előbbi történetesen Galén néha eléggé utálatos nővére, aki eleinte nem igazán jön ki Emmával. Annyira nem értettem, hogy miért kéreti magát, de a végére azért megkedveltem őt, Tóraf pedig az elejétől kezdve szimpatikus volt. Tulajdonképpen az összes mellékszereplőt kedveltem, kivéve talán Emma anyukáját, ő néha eléggé idegesített.

A cselekmény nagy része az, hogy Emma próbál rájönni, kicsoda-micsoda ő valójában. Ebben segítenek neki a szirének, és Milligan doktor, egy tengerbiológus. Közben egyre többet tud meg a sellők világáról, és a származásáról.

Imádtam a vízben zajló jeleneteket, egyik kedvencem, amikor Galén elviszi Emmát a Titanichoz, a másik pedig, amikor találkoznak a bálnával.

Tetszett a szirének világa, bár én azért több információt is szívesen elfogadtam volna, de erre persze még ott lesz két kötet.

Egy kicsit furcsa volt a váltott szemszög, ugyanis amíg Emma gondolatait E/1-ben, addig Galénét E/3 személyben olvashatjuk. Eléggé szokatlan, de egy idő után már nem zavart. Igazából az írásmód kárpótolt: könnyű, humoros, lendületes, szórakoztató volt.

A történet egyszerre izgalmas, vicces, romantikus, és titokzatos, végig fent tartja az olvasó érdeklődését. Van egy sajátos hangulata, ami egyszerűen beszippant. Ami pedig az utolsó oldalon történik.. fúú, hát tépem a hajam rendesen, amiért még nem jelent meg magyarul a következő kötet. Vigyázat, függővég!

Történet: 4/5

Főszereplő: 5/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Galén

Wendy Higgins: Angyali gonosz

A tiltott gyümölcs a legédesebb. Mi lenne, ha élnének olyan kamaszok, akik születésüktől fogva elátkozottak? A bukott angyalok leányai és fiai ezzel a sorssal szembesülnek. A jólelkű Anna Whitt hatodik érzékkel született, színek kavalkádjaként látja mások érzéseit. Jól ismeri lényének ellentmondásait, hiszen megmagyarázhatatlanul vonzza a veszély. Akaratereje nehéz próba elé kerül, amikor tizenhatodik életévét betöltve megismeri a szexi Kaidan Rowe-t. A fiú bevezeti félelmetes közös örökségük titkaiba. Az efféle démonikus srácok azok, akiktől téged is távol tartanak a szüleid. Bárcsak Annát is idejében figyelmeztetné valaki! Vajon mit választ, amikor szembe kell néznie végzetével: a szentek glóriáját vagy ördögszarvakat? A regény a Sweet sorozat nyitókötete.

Uhh. Nehéz lesz erről a könyvről beszélnem, mivel mindenki isteníti, de nálam pont az ellenkező hatást érte el. Oké, nem mondanám, hogy utálom, inkább csak... idegesített. Olyan régóta el akartam olvasni, és olyan nagy elvárásaim voltak vele szemben, hogy hatalmas csalódás lett a vége. Előre is elnézést kérek mindenkitől, aki szereti, úgy tűnik, ezt a könyvet nem nekem írták..

Ugorjunk egyből a legidegesítőbb részhez, hogy minél előbb túlessünk rajta: ez pedig nem más, mint a könyv főszereplője, Anna. Akit úgy ismerhetünk meg, mint a tökéletes lányt. Igen, ő az a tipikus jó kislány, aki mindig megcsinálja a leckét, és szól a tanárnak, ha elfelejtené leellenőrizni. Anna kedves, okos (?), jószívű, szerény... és persze gyönyörű, bár ő nem tartja magát annak, hát nyilván. Elvégre ott van az a förtelmes, pici anyajegy a szája fölött, amit mindenki bámul, miközben beszél, ugye milyen gusztustalan? Na ne... és ezt az anyajegyet, mint az egyetlen hibáját, minimum tízszer említi a könyvben. Más lányokat a plusz kilóik, a pattanásaik, vagy a nagy orruk zavarja, Annát pedig a szexis anyajegye, amire minden pasi begerjed. Ez van.

Nem, nem, nem és NEM! Anna az egyik legkevésbé hiteles karakter, akiről valaha olvastam. Az egyik pillanatban még ő az osztály strébere, aki még hazudni is képtelen, mert rögtön lelkiismeret furdalása lesz, a könyv vége felé pedig már alig bírja ki, hogy ne szippantson fel egy kis kokót, és úgy vedeli az alkoholt a szilveszteri buliban, mint más a vizet. Valahogy ez így sehogy sem illik össze, mintha két külön személyisége lenne. Értem én, hogy szegény lánynak van egy angyali meg egy démoni oldala, de ezt igazán ábrázolhatta volna szebben is az írónő.

Nem csak Anna van tele ellentmondásokkal egyébként. Rögtön itt van a nevelőanyja, Patti is, aki a széltől is óvja a fogadott kislányát, és óránként hívogatja, ha véletlenül elnéz egy buliba. Aztán amikor főhősünk el akar menni otthonról, hogy találkozzon az apjával, kiderül, hogy Patti nem tud vele menni, ezért lazán elküldi a szűzike kislányát egy több napos útra, egy olyan sráccal kettesben, akiről már messziről ordít, hogy meg akarja dönteni Annát. Öö... csak nekem fura ez? Az a nő, aki buli előtt felhívja a házigazda szüleit, hogy meggyőződjön róla, hogy otthon lesznek-e a házibuli ideje alatt, elküldi a lányát otthonról egy démonnal?

És akkor térjünk is rá Kaidanre. Anna tökéletes ellentéte, egy tipikus rossz fiú (mi más?), aki minden csajt megkaphat (és meg is kap), aztán egy éjszaka után otthagyja őket. Ez talán nem is olyan meglepő, hiszen ő Pharzuph, a bujaság hercegének a fia. Ezeket a lányokat nem engedi közel magához, de persze Annával kivételt tesz, mert annak ellenére, hogy az égvilágon semmi nem kötelezi erre, elfurikázza őt az apjához. Közben néha bepróbálkozik nála, de nem tudja megdönteni, mert főhősünk egy igazi kemény csaj, nem adja magát olyan könnyen... öö, vagy mégis? De amikor Anna végre már éppen beadná a derekát, a pasi meggondolja magát, és inkább otthagyja őt. Wtf? És ahogy mondja, hogy neki most mennie kell "dolgozni" (értsd: csajokat kefélni). Atya. Úr. Isten. Mi jöhet még?

Anna apja Belial, az alkohol és a drogok hercege. Hmm.. és mint egy igazi, szuper apa, az első adandó alkalommal leitatja a lányát. What?! Szinte már kínosan felnevettem, amikor elértem ehhez a részhez. Az is elég fura volt, amikor először találkoznak a börtönben... nem tudom, mire számítottam, de biztos nem arra, hogy a borotvált fejű, nagydarab, kecsekeszakállas démon apuci majd elsírja magát.

Már látom is előre a szerelmi háromszöget Kaidan, Anna és Kopano között. Engem egyik srác sem fogott meg igazán, de Annához nyilvánvalóan az utóbbi illene jobban. De persze az is nyilvánvaló, hogy Kaidan lesz a befutó.

Egyébként furcsa, de senkit, mondom SENKIT nem sikerült megkedvelnem. Mindenki mindenkivel kavart, veszekedett, tisztára olyan volt, mint a Barátok közt-ben. Kopano még egész normálisnak tűnt, de róla meg nem tudok eleget ahhoz, hogy kedveljem. Esetleg még Astaroth ikrei közül Marnát mondanám, ő szimpatikus volt, nem úgy mint a nővére, Ginger.
Hát, szóval igen. A szereplők lehettek volna kidolgozottabbak is, a reakcióik sokszor nem voltak hűek a személyiségükhöz.

Az egyetlen érdekes rész a démon-angyal-óriás szál volt, végre olvashattam néhány eredeti ötletet is. Az is tetszett, hogy Anna és a többi "démonkölyök" tudnak az emberek érzelmeiben olvasni. Bár talán jobb lett volna, ha nem 16-18 évesek, hanem egy kicsit idősebbek. Ilyen melók ennyi idős kamaszoknak, azért ez elég durva..

Talán jobban tetszett volna ez a könyv, ha nem lenne ennyire idegesítő és naiv a főszereplő. Nem túlzok, ha azt mondom, Anna az egészet elrontotta. Alig vártam, hogy vége legyen, és ne kelljen többé ennek az idióta csajnak a fejébe látnom.

Történet: 3/5

Főszereplő: 1/5

Borító: 3/5

Kedvenc szereplő: -

Julie Kagawa: Vaskirálynő

A nevem Meghan Chase.

Azt hittem, vége. Vége a tündérekkel töltött időnek, annak, hogy lehetetlen döntéseket kell hoznom, fel kell áldoznom a szeretteimet. Azonban most vihar közeleg – egy seregnyi vastündér, akik minden tiltakozásom ellenére visszarángatnak magukkal. Eltépnek a kitaszított hercegtől, aki megesküdött, hogy mellettem marad, és egy olyan háború mélyére hajítanak, amelyet aligha élhet túl bárki is. 

Nincs visszaút.

Hű. Na jó, megpróbálom összeszedni a gondolataimat, és egy normális bejegyzést írni erről a könyvről. Ami ugye a Vastündérek sorozat harmadik kötete. Nehéz, mert most valamiért úgy érzem, legszívesebben átírnám az előző két kötet kritikáinál a pontszámokat négy pontról ötre. Nem szeretem utólag megváltoztatni a véleményemet, úgyhogy nem nyúlok a régebbi kritikáimhoz, de tény, hogy ez a könyv megváltoztatta a hozzáállásomat a Vastündérekhez. Mármint az egész sorozathoz. Egyszerűen kedvenc lett.

Annyira más a légkör, mint eddig. Azelőtt úgy gondoltam a sorozatra, mint egy mesére, ahol a jófiúk nem halnak meg, ahol minden habosbabos, rózsaszín, vattacukros, öö, izé... na szóval, értitek. De nem, itt már érezhető a feszültség, a háborús helyzet komolysága. 

A történet ott folytatódik, ahol az előző kötetnél abbahagytuk. Meghan és Ash a halandó emberek világában vannak, ugyanis kitaszították őket. Csakhogy hamar kiderül, hogy ezzel még nincs vége a dolognak, Meghan nem térhet vissza a családjához, ugyanis nem szabadulnak meg a tündérek világától olyan könnyedén. Nem kell sokat várni, hogy megjelenjenek a régi ismerősök, például Puck és Kacor. Onnantól kezdve pedig már nincs megállás, főszereplőink elindulnak egy újabb kalandra, ami ezúttal sokkal veszélyesebb, mint az eddigiek: meg kell keresniük, és le kell győzniük a trónbitorlót, ezúttal rajtuk múlik az összes tündér sorsa.

Érdekes, mennyire megváltoztak a karakterek az előző részek óta. Hát.. legalábbis Meghan és Ash, mert ugye Puck olyan, amilyen mindig is volt: vidám, szórakoztató és hűséges, még annak ellenére is, hogy Meghan az előző kötet végén elutasította őt, és Ash-t választotta. Kicsit sem lepődtem meg, amikor kiderült, hogy Puck a lány után ment, ellentmondva Oberon parancsának. Ahogy ebben a kötetben mondja: mindig is szerette Meghant, és mindig is szeretni fogja. A szívem szakadt meg az olyan jeleneteknél, amikor Meghan és Ash Puck előtt enyelegtek, és minden tiszteletem Robin pajtásé, mert én biztos nem bírtam volna ki ezt a helyében. Még ebben a helyzetben is mindig ott van, ha szükség van rá, mindenben segít, és bár néha tesz egy-két gonosz megjegyzést Ash-re, azért látszik, hogy megpróbálja elfogadni, hogy Meghan nem őt választotta, és ha a szerelmesek összevesznek, még arra is hajlandó, hogy kibékítse őket, ahelyett, hogy kárörvendve kihasználná a helyzetet. Szóval igen, még mindig Team Puck! :)

"– Mindenesetre ne aggódd magad halálra, hercegnő! Hagyd a jégfiút reggelig olvadni, holnap próbálj beszélni vele! Nem lesz túl sokáig dühös rád, lefogadom. Ash nem az a haragtartó típus. 

Elhúzódtam és zavartan néztem rá. 

– Miről beszélsz? Évszázadokig haragudott rád!"

Végre kicsit jobban megismerhetjük Ash-t (és megtudjuk a valódi nevét), ugyanis ebben a kötetben már nem az a jégszívű, rideg jégherceg, aki eddig volt, hanem végre kimutatja az érzéseit. Persze néha visszaveszi az érzelemmentes jégfiú álarcát, és ez így van jól, elvégre ő Ash, fura is lenne, ha hirtelen egy papucs pasivá változna. Annak ellenére, hogy nem neki drukkoltam, akárcsak Pucknak, nekem is sikerült elfogadnom, hogy Meghan őt választotta, és ebben a kötetben egészen megkedveltem őt. Tetszett, hogy végre kimondja a gondolatait, a félelmeit, érzéseit.

De a "legnagyobb változás" díjat mégiscsak Meghan kapná. Aki felnőtt. Össze sem lehet hasonlítani azzal a lánnyal, akit az első kötet első oldalain megismerhettünk. Megtanul harcolni, bátor, elszánt, tele van önbizalommal, és akár a saját élete árán is megvédi a népét. Még mindig vannak hülye ötletei, és elég makacs, a saját feje után megy, de ez megbocsátható, mert végső soron most már simán el lehet képzelni királynőként. Igazán megérett erre a szerepre. Bár előfordul, hogy bután viselkedik, például szívesen lekevertem volna neki egy pofont, amikor.. nos, amikor lekevert egy pofont Pucknak. Szerintem az annyira azért nem volt igazságos.

És Kacor.. hát igen, róla nem tudnék sok újat mondani. Imádom a stílusát, és hogy mindig eltűnik, aztán végül ő menti meg a többieket. Nélküle Meghanék sehol nem lennének. :D

Kedveltem az új szereplőket, Glitch valamiért már az elejétől kezdve szimpatikus volt, annak ellenére, hogy ugye vastündér. Beretva pedig nagyon cuki volt, bár ez a név... na mindegy. :D Ami egy kicsit csalódás volt nekem, az Rowan.. reméltem, hogy tőle valami komolyabb harcot "láthatok" a végén, de ugye mivel Meghan nem igazán látta azt a bizonyos ütközetet, nem tudhatunk meg szinte semmit Ash és Rowan harcáról.

Muszáj megemlítenem a csatajelenetet. Amiből igazából több is volt, de mindegy, mindegyiket imádtam. Az írónőnek sikerült úgy leírnia az egészet, hogy végig úgy éreztem, mintha én is a harcmezőn lennék. Epic volt! Imádtam, ahogy mindenki együtt harcol a trónbitorló ellen, legyen az Tél-, Nyár-, vagy akár lázadó Vastündér. Sőt, más lények is kiveszik a részüket a csatában, például a gremlinek, vagy sárkányok.

Ó, és a vége.. Te. Jó. Ég. Fájdalmasan szép volt az a bizonyos jelenet, amikor Meghan meghozta a végső döntését (a szívem szakadt meg, amikor Puck elsírta magát). Cukormázas happy end-re számítottam, úgyhogy ez azért egy kicsit megrázott. Itt most persze nem lövöm le a poént. :) A lényeg, hogy most aztán teljesen kétségbe vagyok esve, annyira várom, hogy elolvashassam Ash történetét.

Történet: 5/5

Főszereplő: 4/5

Borító: 4/5

Kedvenc szereplő: Puck