Patrick Ness: Kés a Zajban

A Patrick Ness által teremtett világot úgy ismerjük meg, mint a helyet, ahol csak férfiak élnek, és ahol mindenki hallja a másik gondolatait, tehát sosincs csönd. Ezt a hangot Zajnak nevezik.

A bolygó, ahol élnek, nagyon hasonlít a Földre, leszámítva persze a teremtményeket, akik már akkor itt voltak, amikor az emberek érkeztek. Állítólag ők tehetnek arról, hogy egyetlen nő sem maradt életben.

Leírás:

Todd Hewitt az utolsó fiú Prentissvárosban, ahol állandó, nyomasztó zajban mindenki hallja a többi ember gondolatát is. Nincsenek titkok. De Todd váratlanul tökéletes Csöndre bukkan. Hazudtak neki, menekülnie kell.

"Tényleg csak annyit szeretnék, hogy legyen néha valami kis értelme a világnak. Akkora bűn ez?"

Főszereplőnk, Todd Hewitt nemsokára eléri azt a kort, hogy férfivá váljon. Ez nagy szó, ugyanis ő a legfiatalabb a falu lakói közül. A többiek már mind férfinak számítanak, ő viszont még nem, éppen ezért nincsenek barátai. Egyetlen társa Mentcs, a kutyája, akit még nevelője, Cillian ajándékozott neki a születésnapjára.

A könyv elején Todd nevelői, Ben és Cillian segítenek neki megszökni Prentissvárosból, miután a fiú felfedezi a Csöndet. Todd semmit nem ért  az egészből, és ugyan nála van egy könyv, amiből állítólag mindent megtudhat, de nem tudja elolvasni. Ezért aztán úgy menekül el a városból, hogy valójában nem is tudja, miért teszi, és hogy mi zajlik körülötte. Közben találkozik Violával, aki csatlakozik hozzá. És igen, mivel Viola lány, Todd megtudja, hogy a szülővárosában hazudtak neki, nem csak férfiak élnek a bolygón. Kérdés, hogy miért mondták neki ezt? És hogy akkor Prentissvárosban miért nincs egyetlen nő sem?

Todd egy elég egyszerű ember, nem csak a beszédstílusa miatt tűnhet kicsit butának, olvasni sem tud. Nekem nem igazán tetszett, ahogy a könyv elején bánik a kutyájával, de a végére azt vettem észre, hogy igenis megkedveltem őt. A történet alatt ugyanis Todd nagyon sokat fejlődik.

A könyv nyelvezetéhez nem könnyű hozzászokni. Ismerek olyat, aki a fura beszéd miatt hagyta abba az olvasást, pedig egy idő után azért hozzá lehet szokni. Beismerem, hogy eleinte nagyon idegesítő tud lenni a kevés szókincs, és a nyelvtani hibák, de (részben) ez teszi a történetet egyedivé. Elég merész ez a stílus, minden tiszteletem az íróé és a fordítóé, nehéz meló lehetett így írni!

Ami még gondot jelenthet (alapvetően nem baj, csak erre is rá kell hangolódni) az maga a könyv hangulata. Majdnem 500 oldal, és nem igazán történik benne semmi vidám dolog. Rengeteg kegyetlen dolog történik benne, tele van reménytelen helyzetekkel. Érzékeny lelkűeknek nem igazán ajánlanám.

Violával kapcsolatban nem akarom lelőni a poént, márpedig anélkül itt most nem tudnám jellemezni őt, hogy el ne árulnám, ki is ő, stb.

A történet nagyon egyedi, és garantálom, hogy utána már nem lesz olyan vonzó képesség a gondolatolvasás. A szereplőkkel együtt tudunk érezni, a világ, ahol a sztori játszódik, nagyon érdekes, de nagyon kegyetlen is. Maga a regény megdöbbentő, brutális, megrázó, megható. Sehol egy unalmas rész, végig pörögnek az események.

A vége pedig... kegyetlen függővég. Legyen a közeledben a következő rész is!

Patrick Ness reméli, hogy film készül a művéből. Már eladta a film jogait a Lionsgate Studios-nak, úgyhogy lehet drukkolni!

Történet: 4/5

Főszereplő: 4/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Mentcs

További borítók:

Ally Condie: Matched

Nehéz erről a könyvről értelmes értékelést írnom, mert eléggé vegyes érzéseim vannak vele kapcsolatban. Ez egy olyan disztópia, amivel már régóta szemeztem, de soha nem jutottam el odáig, hogy belekezdjek. Aztán egy szép napon megláttam a könyvtárban, hazahoztam, és így kezdődött a közös történetünk.

Utólag megnéztem néhány értékelést a könyvről, és azt vettem észre, hogy az olvasók két csoportra oszlanak: vannak, akik imádják, és vannak, akik utálják. Mindkét csoportot meg tudom érteni.

Leírás:

A globális felmelegedés után a régi rendszer összeomlott, és a helyén létrejött a Társadalom, ahol nincs éhezés, nincs betegség, nincs bűnözés. És a hivatalnokok döntenek róla, hogy kit szeretsz, hol dolgozol és mikor halsz meg.

Cassia harmonikusan él ebben a steril világban, és meg van győződve róla, hogy ha betartja a szabályokat, hosszú élete, tökéletes munkahelye és társa lesz. Amikor a Párosító Bankett után legjobb barátja jelenik meg a számítógépe képernyőjén, Cassia biztosan tudja, hogy ő az igazi... A képernyő azonban hirtelen elsötétül, és egy másik fiú arca villan fel rajta. Cassia nehéz döntés előtt áll. Merre induljon? Xandert kövesse a jól ismert, kitaposott úton, vagy esetleg Ky után eredjen az ismeretlenbe vezető, sötét ösvényen? Tökéletesség és szenvedély között kell választania.

"Szerelmesnek lenni valaki életébe vajon ugyanaz, mint beleesni magába az emberbe?"

Ami a leginkább tetszik a könyvben, az a Társadalom rendszerének kidolgozása. A Párosítási Rendszer, a tabletták, a hivatalnokok, stb. Persze nem azt mondom, hogy szívesen élnék egy olyan helyen, ahol minden lépésemet figyelik, de nagyon érdekes volt erről olvasni. Még annak is tud valami újat mutatni, aki csak disztópián él.

A Társadalomban nincs éhezés, nincsenek betegségek... cserébe viszont mindent megszabnak, még azt is, hogy mit ehetsz, vagy mit csinálhatsz a szabadidődben.

Reménykedtem, hogy Cassia nem lesz egy második Lauren (a Wings főszereplője), és nem fogja mindkét srácot hülyíteni. Igaz, hogy elcsattan egy csók, de mentségére legyen mondva, hogy legalább bevallja Xandernek, hogy mást szeret, és onnantól kezdve nem hajlandó megcsókolni őt akkor sem, ha a fiú kéri rá.

Annyira nem érzem erősnek a szerelmi háromszöget (amire amúgy az egész történet épülne), Cassia döntése teljesen egyértelmű: Ky a befutó. Egyébként annyira azért nem jött át nekem ez a szerelmi szál. Talán azért, mert Cassia csak akkor kezdett el vonzódni Ky-hoz, amikor megjelent a srác arca a kijelzőn. Pedig előtte is ismerte őt.

Ezen kívül volt néhány olyan megnyilvánulása a főszereplőnknek, ami nem tette őt túl szimpatikussá. De különösebb bajom nem volt vele.

Sajnálom Xandert, mert úgy tűnt, ő tényleg szereti Cassiát. Ő szimpatikus szereplő, de alig tudunk róla valamit. Elég sokszor volt róla szó, és néha fel is bukkan, de nem ismerjük meg igazán. Így egy kicsit semleges marad ő is.

Ky-ról pedig az a véleményem, hooogy... nem tetszik a neve. De komolyan, milyen hülyén néz már ki leírva! Na jó.

Igazából egy kicsit erőltetettnek érzem. Kicsit úgy tűnik, mintha az írónő azt akarná, hogy szimpatizáljunk vele, így aztán ő kapta meg a szerencsétlen sorsú, kedves srác szerepét, akit mindig szivat az élet. Például megtűrt státuszú, pedig ő maga nem is csinált semmi rosszat. Éppen ezért Párja sem lehet. Nagyon kemény munkát kell végeznie minden nap, azt meg ugye már mondanom sem kell, hogy szörnyű múltja van.

Hiányoltam a poénokat. Oké, ez nem egy vidám könyv, de akkor is, semmi vicces jelenet? Sehol egy agyament szereplő? Ettől kicsit olyan szürke lesz az egész... és ha már itt tartunk, a párbeszédek is elég gyengék.

Úgy maga az akció is hiányzott. Valami esemény, történés, akármi... de ezeket csak az utolsó pár oldalon kapjuk meg, addig ne is számítsunk ilyesmire.

Akkor foglaljuk össze: többnyire semleges karakterek, kevés cselekmény, gyönyörű borító, fantasztikus leírás a Társadalomról. Nem tudom, mennyire sorolhatom ezt a pozitívumokhoz, de a trailer valami eszméletlenül jó. Moziba vele! Talán ha filmet készítenének belőle, azt jobban tudnám élvezni, mint a könyvet.

Igen, szóval ezért nehéz értelmes kritikát írni róla. Még én magam sem tudom eldönteni, hogy tetszett-e.

Történet: 3/5
Főszereplő: 3/5
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: egyelőre nincs

Stephanie Perkins: Anna és a francia csók

Olyan sok fantasy-t, sci-fit olvastam az utóbbi időben, hogy egy kicsit muszáj volt "pihennem". Néha igenis kell egy-két romantikus, lazább történet, hogy kiheverjük az izgalmakat. Na persze nem azt mondom, hogy az Anna és a francia csók nem izgalmas könyv, sőt...

Leírás:

Anna nagy várakozással tekint a tanév kezdete elé atlantai középiskolájában, ahol van egy remek munkája, egy hűséges legjobb barátnője, és egy alakulófélben lévő, ígéretesnek tűnő kapcsolata. Így aztán eléggé elkeseredik amiatt, hogy Párizsba kell költöznie egy bentlakásos iskoláa - egészen addig, amíg ott nem találkozik Étienne St. Clairrel, aki okos, sármos, gyönyörű, szóval tökéletes... lenne, ha nem volna foglalt.

De a Fények Városában a vágyak valahogy mindig utat törnek maguknak. Vajon a szerelmes "majdnem"-ek éve a hőn óhajtott francia csókkal ér véget? Stephanie Perkins a romantikus feszültséget mindvégig sistergőn, a vonzalmat pedig magas hőfokon tartja első regényében, amely garantáltan megbizserget minket a fejünk búbjától a lábujjainkig, és megolvasztja a szívünket.

Oké, nyilvánvaló, hogy Anna és Étienne össze fognak jönni. Teljesen egyértelmű, hogy happy end lesz a vége, ezt már akkor tudod, amikor ránézel a vidám borítóra. És mégis, nem számít, hogy előre tudod a végét, mert ha egyszer kézbe veszed és elkezded olvasni a könyvet, nem tudod majd letenni.

Először is, imádom Annát. Nagyon szerethető karakter, imádnivaló, hogy ilyen kis szégyellős az elején, hogy még ételt sem mer rendelni az ebédlőben, mert nem tud franciául. Szeretem az olyan főszereplőket, akik nem tökéletesek.

St. Clair, azaz Étienne meg a másik fele, ő szintén nem tökéletes (hiába állítják róla ezt a fülszövegben), hibázik, mint minden más, normális ember. Mégis kedvenc karakter, hiszen ki tudna ellenállni neki? Viszont, hm... kisebb Annánál? Ez most komoly?

Az egész könyvnek annyira jó hangulata van, hogy mindig jó kedvem lett, ha a kezembe került. Ráadásul végig úgy éreztem, mintha én is ott lennék Annával, és együtt fedeznénk fel Párizst. Mikor a szereplők hazamentek Amerikába karácsonyozni, alig vártam, hogy végre visszatérjünk Franciaországba.

Anna és Étienne tulajdonképpen az elejétől fogva szerelmesek egymásba, ez teljesen egyértelmű. Nagyon sok idő kell nekik, mire erre rájönnek (oké, azért annyi nem, mint pl a Szent Johanna giminél...), és persze utána sem mehet minden úgy, ahogy kellene, mindent túlbonyolítanak, sokszor veszekednek, és jönnek a félreértések is. Az olvasó meg közben a fejét fogja, hogy "Úristen, mondd már el neki, hogy szereted!", meg "Könyörgöm, csókold már meg!". Tulajdonképpen erről szól az egész könyv, néhány apróbb történéssel megfűszerezve.

És persze megismerhetünk még néhány szereplőt rajtuk kívül.

Meredith szimpatikus volt. Igazán becsülendő dolog, hogy végül elfogadta, hogy Anna és Étienne összejöttek, hiszen ő is szerelmes St. Clairbe.

Rashmit és Josh-t is megkedveltem, de Anna otthoni barátairól nem tudtunk meg valami sokat. Keveset szerepelnek a könyvben, többnyire csak leveleznek Annával, illetve amikor a lány hazamegy karácsonyra, egyszer felbukkannak ők is egy rövid időre.

Összességében, egy nem túl eredeti történetről van szó. Tény, hogy szinte semmi újat nem mutat, DE (!) a szereplők imádnivalóak, a helyszín csodálatos, az írásmód tökéletes, vicces, soha nem unalmas.

Ezek nélkül csak egy újabb sablonsztori lenne, de így egy nagyon is élvezhető, érzelmes és vicces jelenetekkel teli regénnyé válik.

A borító... nos, elsőre nem tetszett, de olvasás után már kibékültem vele. Legalább van valami köze a történethez, és nagyon jól tükrözi a regény hangulatát.

Történet: 4/5

Főszereplő: 4/5

Borító: 4/5

Kedvenc szereplő: Étienne St. Clair

További borítók:

Aprilynne Pike: Wings

A Wings az írónő, Aprilynne Pike első regénye, amire akkor is rájönnénk olvasás közben, ha nem tudnánk előre. Hogy miért, az majd kiderül, de most lássuk, miről is szól a történet...

Szokásos kezdés, új tanuló érkezik az iskolába, aki nem más, mint a főszereplőnk, a szupermodelleket megszégyenítő szépségű Laurel.

Laurel egy érdekes lány furcsa táplálkozási szokásokkal aki még soha nem volt beteg. És ha ez nem lenne elég, egyik napról a másikra egy hatalmas virág nő a hátára. Szerencsére ott van Laurel legjobb barátja, a tudóspalánta David, aki mindenben segít a lánynak.

Aztán egyszer csak megjelenik egy másik srác, Tamani, aki azt állítja, hogy ő maga tündér, sőt, Laurel is az.

Először is... Van a könyvben néhány durva logikai baki, ami nagyon idegesítő. Oké, szóval valakinek egy virág nő a hátára. Még véletlenül sem a szüleihez megy vele, neeem, inkább a helyi szépfiúhoz. Valamit durván elcseszhettek a szülők, ha Laurel jobban megbízik valakiben, akit másfél hete ismer, mint bennük. Jó, nyilván teljesen máshogy alakult volna a történet, ha nem Davidnek mutatja meg a... virágait (mindig szárnyakat akarok mondani, ajj...), de akkor is logikátlan.

Ha már itt tartunk, nem értem, miért Szárnyak a könyv címe, amikor minden második oldalon emlékeztetnek rá, hogy Laurel hátán nem szárnyak vannak, hanem virágok? Fuck logic.

A sztori úgy nagyjából az utolsó pár oldalig csak annyi, hogy szép lassan, apránként új dolgokat tudunk meg a tündérekről. És mivel Laurel különösen szép, meg minden, lassan kialakul egy szerelmi háromszög, mert abból sosincs elég. Szóval lehet drukkolni Davidnek, a kedves, szimpatikus srácnak a suliból, vagy Tamaninak, a vicces tündérfiúnak.

Laurel egyébként mindkettőt hülyíti, tehát teljesen mindegy, kinek szurkolunk, mert ő úgysem éri be eggyel. Az egyik pillanatban még halálosan szerelmes Davidbe, a következőben pedig már Tamanival smárol a mezőn. Szép.

A tündér dolognál azért kapunk valami újat, mert az írónő egy teljesen új irányból közelíti meg a témát. Persze a legtöbb dolog hülyeség, például hogy a tündérek beporzással szaporodnak (de Tamani külön figyelmeztet, hogy nyugi, azért szexelnek is...). Ráadásul a történelmüket nem tudtam hova tenni. De azért volt olyan is, ami tetszett. Például ez az évszakos dolog, hogy vannak Tél-, Tavasz-, Nyár- és Ősztündérek, és mindegyik más képességekkel rendelkezik. Minden tündér abban az évszakban születik, amelyhez az ereje kötődik. Bár erről a dologról inkább a második kötetben tudunk meg többet.

Ami a legrosszabb az egészben, az az írásmód. Egy tíz éves kisgyerek is szebben fogalmaz. Tőmondatok, szóismétlések mindenhol. Ebből kiindulva, inkább kisebbeknek ajánlanám a könyvet, vagy olyanoknak, akik nem olvasnak sokat. Talán jobb lett volna, ha nem E/3-ban íródott volna, hanem Laurel szemszögéből ismernénk meg a dolgokat. Akkor talán megérteném, hogy miért képtelen választani a két srác között.

A trollos rész a végén kb annyira volt izgalmas, mint egy matek óra, de legalább ott már történik valami. Egy kicsit talán túl könnyen elintézik a "nagy és erős" trollokat...

Film az nincs, és szerintem nem is lesz. Bár volt róla szó még évekkel ezelőtt, de ha azt nézzük, hogy Miley Cyrus-t szánták volna Laurel szerepére, akkor azt hiszem jobb is, hogy elvetették.

Én adtam egy esélyt a folytatásnak, ugyanis 4 kötetből áll a történet. Belefutottam egy spoilerbe, ami felkeltette az érdeklődésem, de itt most persze senki előtt nem akarom lelőni a poént. Egyébként megéri folytatni, tehát senkit ne tévesszen meg az első kötet, mert ennél már csak jobb lesz. Szemmel láthatóan fejlődik az írónő, kevesebb tőmondat, több történés. Még így is messze van a tökéletestől, de emiatt már könnyebb megbarátkozni a sorozattal.

Történet: 2/5

Főszereplő: 1/5

Borító: 4/5

Kedvenc szereplő: Tamani

Külföldi borítók:

Becca Fitzpatrick: Csitt, csitt

A Csitt, csitt című könyv még 2010-ben jelent meg, én akkor olvastam, és ha jól emlékszem, az első Vörös Pöttyös könyvem volt. Nemrég újraolvastam és rájöttem, hogy meglepően sok dolgot elfelejtettem, bármennyire is tetszett akkoriban ez a könyv.

Leírás:

A romantika nem szerepelt Nora Grey tervei között. Az iskolában egy sráchoz sem vonzódott különösebben, akármennyire is próbálta erőltetni a legjobb barátnője, Vee. Aztán feltűnt Folt. Simulékony mosolyával és tekintetével, amivel mintha a lány veséjébe látna, Folt legjobb belátása ellenére is vonzza Norát. Azonban néhány rémisztő találkozás után Nora már nem tudja, kiben bízzon. Úgy tűnik, Folt mindenhol ott van, ahol ő is, és többet tud róla, mint a legközelebbi barátai. Nora nem tudja eldönteni, hogy a fiú karjaiba kellene omlania, vagy inkább menekülni és elrejtőzni előle. És mikor megpróbál válaszokat találni, egy olyan igazságot fedez fel, ami sokkal nyugtalanítóbb, mint amit Folt közelsége okoz. Végül egy ősi csata közepén találja magát halhatatlanok és bukottak között, és mikor arra kerül a sor, hogy ki mellé álljon, a rossz választás Nora életébe kerül.

Főhőseink az első fejezetben találkoznak, amikor a tanár Nora mellé ülteti Foltot biológia órán. Egy közös feladatot kapnak, aminek a lényege, hogy minél több dolgot derítsenek ki egymásról. Nora nem ismeri Foltot, de a srác úgy tűnik, nagyon is ismeri őt, legalábbis elég sok dolgot tud róla, amit nem kéne. Saját magáról viszont nem árul el semmit a nevén kívül. Ezek után kicsit sem meglepő, hogy Norát a hideg is kirázza a fiútól.

Egyre furcsább dolgok történnek, Nora meg van győződve róla, hogy Folt titokban követi őt és leselkedik utána. A lánynak furcsa látomásai vannak, és már azt hiszi, kezd megőrülni, pedig a legdurvább még csak most jön: valaki meg akarja őt ölni. Kérdés, hogy ki az? Annak ellenére, hogy minden Folt ellen szól, Nora mégis beleszeret a srácba.

Éppen ezért... megint itt egy olyan főszereplő, aki simán bezsebelhetne egy karót túlélésből. Tudja, hogy valami nem oké a kiszemelt sráccal, nyilvánvalóan veszélyes, és mégis képtelen távol tartani magát tőle. Olyan sok helyen láttuk már ezt... többek között az Alkonyatban is, amit egyébként az emberek imádnak összehasonlítani a Csitt, csitt-tel, mert nagyjából ugyanakkor jelent meg a két könyv. 

Szerencsére itt azért nem olyan életképtelen a főszereplő. Sőt, Nora egészen szerethető karakter. Nem sír, nem rinyál, vicces, és még ha nem is sikerül neki, de legalább megpróbálja távol tartani magát a bajtól. Bár én a helyében egy kicsit jobban kiborulnék, ha megtudnám, hogy a padtársam egy bukott angyal...

Folt egy tipikus karakter, a szexi rosszfiú szerepét tölti be. Helyes, pimasz és titokzatos.

És a neve... vártam, hogy jöjjön rá valami magyarázat. A könyv vége felé meg is kaptam. Hát, mit mondjak elég gyenge volt, de addigra már megszoktam, és amúgy is, még mindig jobb, mint az eredeti, angol verzió. Szerintem.

Vee Sky. Ez meg a másik fele. Maga a név legalább annyira idegesített, mint a tulajdonosa. Nem is értem, hogy lehetnek ezek Norával legjobb barátnők.

És ha már a neveknél tartunk... meglepő, hogy Norának sikerült értelmes nevet adni. Bár eredetileg nem így hívták volna, az írónő az Ellie Fairchild nevet találta ki neki először. De a Nora Grey mindenképp jobban illik hozzá.

Jön még pár új szereplő, például az iskola pszichológusa, Miss Greene, valamint két srác, Jules és Elliot, akik randiznak Vee-vel és Norával. És ahogy megismerjük őket, egyre bővül a gyanúsítottak listája, hogy vajon ki is akarja megölni Norát, és miért.

Úgy nagyjából az utolsó 50 oldalig szép lassan haladunk a megoldás felé. Aztán amikor már azt hisszük, ott van a válasz az orrunk előtt, jön egy nem várt fordulat, és kicsit talán túlságosan is felpörögnek az események.

Az egyik pillanatban még egy féltékeny exbarátnő akarja Norára gyújtani a házat, a másikban pedig már kilométerekkel odébb vagyunk, ahol egy olyan személy akarja kinyírni a főszereplőnket, akire nem is gondolnánk. Hirtelen fejest ugrunk egyik helyzetből a másikba, még nem is igazán kaptunk választ az előző kérdéseinkre, máris újak jönnek.

Bármilyen kusza is a vége, azt be kell ismerni, hogy kellően fordulatos.

Egészen a végéig azon agyalsz, hogy ki a rosszfiú.

Izgalom? Pipa.

Humor? Pipa.

Romantika? Szerencsére nem a nyálas fajtából, épp csak annyira romantikus a sztori, amennyire kell. Tehát pipa.

Elviseltem volna egy kicsit több magyarázatot a bukott angyalokról és Folt múltjáról, de még ott van erre 3 könyv, szóval remélhetőleg a következő részekben az összes kérdésre választ kapunk.

Mozis projekt. Igen, volt róla szó, de törölték. Becca Fitzpatrick idén júniusban jelentette be a hivatalos oldalán, hogy nem lesz film, legalábbis egyelőre nagyon úgy tűnik. 

Egyébként Folt karakterét az írónő egy általa ismert személyről mintázta, de nem hajlandó elárulni, ki az. Kár, pedig azt hiszem, páran elkértük volna a számát...

Történet: 4/5

Főszereplő: 4/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Folt

Nyitás

Szeretettel köszöntelek az oldalamon!

A nevem Molly, 20 éves budapesti főiskolás lány vagyok, és (többek között) imádom a könyveket. Innen jött az ötlet, hogy vezethetnék egy könyves blogot, magamnak, és azoknak, akiket érdekel. Évekkel ezelőtt kezdtem el blogolni a G-portálon, rajongói oldalaktól kezdve a személyes blogokig mindenféle oldalam volt már. Volt, hogy többen szerkesztettünk, volt, hogy csak én egyedül. Ezúttal viszont nem ott szeretnék blogolni, szóval így kerültem ide.

Egyelőre elég kezdetleges az oldal, de majd alakul. Hamarosan jövök a kritikákkal, és néha egy-egy személyes bejegyzéssel is.