Ava Dellaira: Kedves halottak!

Néha azok a legjobb levelek, amelyekre nincs is válasz. 

Egy angol házi feladattal kezdődik: írj levelet egy halottnak, mindegy, kinek. Laurel Kurt Cobaint választja, mert Kurt fiatalon halt meg, csakúgy, mint May, Laurel nővére, így talán megért egy kicsit abból, hogy Laurel min megy keresztül. Laurel nemsokára egyre több halottnak ír levelet – Janis Joplinnak, Heath Ledgernek, River Phoenixnek, Amelia Earhartnek, szinte abba sem bírja hagyni. Megírja nekik, mi történik az új középiskolában, és hogyan hullott szét May halála után a családja. 

De akármennyit segítenek is neki a levelek, nem tarthatja örökre távol magától az igazi életet. Múltjának kísértetei nem férnek bele az írott sorokba, és Laurelnek szembe kell néznie a gyermekkor lezárulásával, az imádott testvér elvesztésének fájdalmával és a felismeréssel, hogy egyedül mi formálhatjuk a sorsunkat.

"Nem az a baj, hogy sokat sírsz. Az a baj, hogy sírsz, és nem tudom, miért. És nem akarod elmondani. Nem hozhatom helyre."

Ezzel a könyvvel már azelőtt szemeztem, hogy megjelent volna magyarul, de végül csak most jutottam el odáig, hogy elolvassam. Csak hogy tisztázzuk: nem igazán szoktam annyira elérzékenyülni olvasás közben, hogy elsírjam magam. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor volt ilyen. A Kedves halottak! viszont olyan hatással volt rám, hogy nem bírtam ki, és a végén már alig láttam a könnyektől.

Egyszerűen... szép volt.

Egy kicsit a Ha maradnék-ra emlékeztetett, és egy kicsit az Egy különc srác feljegyzéseire is. Úgyhogy akiknek tetszett ez a két könyv, azok mindenképp olvassák el ezt is!

Tulajdonképpen az egész könyv levelekből áll, amiket főszereplőnk, Laurel írogat híres, halott személyeknek, akikben az a közös, hogy mind fiatalon hunytak el. Eredetileg ez onnan indul, hogy angol órán azt a házi feladatot kapja, hogy írjon egy levelet egy híres, de már elhunyt személynek. Laurel azonban nem adja be a levelét, amit Kurt Cobainnek írt, viszont nem is áll le, hanem még további leveleket ír olyan személyeknek, mint például Amy Winehouse, vagy Janis Joplin. Ezekben mesél nekik a mindennapjairól, és halott nővéréről, May-ről.

Nem mondanám, hogy Laurel nagyon szimpatikus volt, de együtt tudtam vele érezni. Mesél arról, hogy mennyire hiányzik neki May, hogy mennyire felnézett rá, és hogy szeretne olyan lenni, mint amilyen ő volt. Mesél a szülei válásáról May halála után, arról, hogy az anyja cserbenhagyta és elutazott Kaliforniába, mesél Amy nénikéjéről és az ő viszonzatlan szerelméről. Mesél a két legjobb barátnőjéről, Natalie-ról és Hannah-ról, és az ő fura kapcsolatukról, ami valahol a barátság és a szerelem között van, bár ezt egyikük sem merné felvállalni. Mesél a saját szerelméről, Sky-ról.

És közben egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy valamit titkol May halálával kapcsolatban. Valamit, amit még ő maga sem tud feldolgozni.

Oké, ez nem egy könnyű olvasmány, de minden percét élveztem. Annyira szép, tele van érzelmekkel és gyönyörű gondolatokkal. Egész végig érezhető az a nyomasztó, bús, melankolikus hangulat, az elejétől az utolsó oldalig.

Imádtam ezt a "levelek híres halottaknak" ötletet, főleg, hogy közben még kapunk nem kevés információt is az adott személyről.

Egyetlen hibája, hogy a szereplők nem nőttek annyira a szívemhez. Sajnáltam őket, együtt éreztem velük, de valahogy mégsem volt az igazi, különösen Laurel. Az mondjuk tetszett, hogy közel sem voltak tökéletesek, mindegyik hibázik a történet során, nem is egyszer, és ez valahogy életszerűbbé tette őket. SPOILER: Mint például Sky, amikor szakított Laurellel és utána összejött azzal a másik lánnyal, csak úgy.

Örültem volna kicsit tartalmasabb párbeszédeknek, de hát egy levélbe nyilván nem fogja részletezni a beszélgetést...

Natalie-t és Hannah-t mondjuk kedveltem, és Tristan is jó arcnak tűnt, kár, hogy nem szerepelt többször, mert ő érdekes karakter volt.

Ami May-t illeti, olyan sok jót ír róla Laurel, én mégsem látom őt annyira tökéletesnek. Jó, persze a végére erre már Laurel is rájön. Egy nővér egyszerűen nem csinál ilyet, mint amit May csinált. Nincs kistesóm, de ha lenne, nyilván vigyáznék rá, és (SPOILER:) nem hagynám ott egyedül valami vadidegen palival, amíg én a csávómmal kefélek és bulizok. Egy anyai pofont azért megérdemelt volna. Mondjuk Laurelt sem értem, hogy miért nem volt képes szólni, de ez már egy másik kérdés.
De egyébként az írónő remekül ábrázolta, hogy hogyan hullik szét Laurel családja May halála után. Arról nem is beszélve, hogy talán ezzel a könyvvel sikerül jó pár ember szemét felnyitnia bizonyos "mindennapi" problémákkal kapcsolatban.

Azt még így zárójelben megjegyzem, hogy a borító egyszerűen tökéletes (bár az eredeti jobban tetszik).

Történet: 5/5

Főszereplő: 3/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Kurt Cobain lehet..? :D

James Dashner: Halálparancs

Az Útvesztő-trilógia előzményeinek története.

Mielőtt megalakult a VESZETT, mielőtt létrejött a Tisztás, mielőtt Thomas belépett az Útvesztőbe, napkitörések sora érte a Földet, és szörnyű betegséggel fertőzte meg az emberiséget. A bolygó lakóinak nagy része odaveszett. Aki megbetegedett, annak lassanként elborult az elméje, és előbb-utóbb tomboló véglénnyé vált. Mark és Trina a túlélők kis csoportjához tartozik. Mindennap az életben maradásért küzdenek, az élelmükért, a nyugalmukért. A természet lassan mintha már az újjáéledés jeleit mutatná a napkitörések után, amikor egy napon különös légi jármű – egy Berg – jelenik meg az erdő fölött. A Bergről a kitörés vírusával fertőzött lövedékekkel kezdik lőni a csoportot. 

Ismét menekülniük kell – de vajon ki az ellenség? Fertőzöttek és immúnisok egyaránt veszélyben vannak. Vajon az emberiség teljes kiirtása a cél? Ki akarja a pusztulásukat? Létezik kiút ebből a borzalomból?

Húú, de vártam! És most itt van, és végre elolvashattam. Ééés... hát, igazából mást vártam. Én minden egyes tisztárs múltjára kíváncsi voltam, és nagyon nagyon reméltem, hogy legalább egy-két szösszenetet majd kapunk belőlük... de nem. Oké, Teresáról és Thomasról kiderül néhány dolog, de mikor befejeztem a könyvet, és becsuktam, az volt az első gondolatom, hogy: "na és a többiek?"

Gyááá. *képtelen értelmesebb hozzászólásra*

Ennek ellenére csak akkor ajánlom elolvasni ezt az előzménykötetet, ha az Útvesztő trilógiát már olvastátok előtte. Van benne jó pár spoiler, így aztán nem hozná a várt hatást a sorozat, ha valaki ezzel kezdené. ;) Rajongóknak pedig kötelező olvasmány!

Az Útvesztő a kedvenc sorozataim közé tartozik. Bár a befejező részben csalódtam, azért még mindig imádom. Ha fel kéne állítanom egy sorrendet a kötetek között, kezdve a legjobbal, akkor az úgy nézne ki, hogy Útvesztő, Tűzpróba, Halálkúra, ééés.. hát igen, utolsó helyen pedig ez, a Halálparancs. És nem tagadom, hogy azért, mert hiányoltam a jól megszokott karaktereket, akik a szívemhez nőttek.

Persze az új szereplőkkel nincs különösebben baj. Csodáltam őket, amiért még az őrület határán is képesek a világ megmentésére koncentrálni. Egy különálló kötetben szívesen olvastam volna róluk, de az előzménykötetnél azt vártam, hogy visszakapom majd a kedvenceimet, ha csak egy kis időre is (Chuck, Newt, Minho, stb..).

A másik ok pedig, hogy nekem a trilógia után még volt vagy egymillió kérdésem, amire azt reméltem, hogy majd most választ kapok. Hát, nem. Egy-kettőre igen, de amúgy nem lettem sokkal okosabb.

Szóval így nem éltem bele magam annyira, pedig egyáltalán nem volt unalmas. Egy pillanatra sem állt le a történet, a szereplők non-stop jönnek-mennek, egyik balhéból a másikba kerülnek, tele van akcióval, és persze folyik a vér ezerrel, miközben egyre kevesebb az ép elméjű ember.

De komolyan. Ebben a könyvben nincs megállás.

A szereplők.

Van egy csoportunk: Mark, a fő karakter (ennek ellenére fogalmam sincs, hogy néz ki, vagy hogy hány éves), Trina, aki Mark szerelme, Alec, az öreg (?) veterán katona, és egyik régi barátja, Lana. Velük van még Darnell, Misty és Varangy, de ők mindössze néhány jelenetben szerepelnek.

Na, csapatunk próbál valahogy megélni a Napkitörés után, de aztán egyik nap egy Berg érkezik a lakóhelyük fölé, és nyilakkal kezdik lövöldözni őket. Amik, ahogy a fülszövegből már kiderült (és ami szintén hatalmas spoiler a trilógiára nézve) valójában vírussal fertőzött lövedékek. Így kezdődik a Kitörés, amit már jól ismerünk.

Mark és a barátai pedig elindulnak, hogy megtudják, miért volt erre szükség, és hogyan vethetnek véget neki, közben pedig folyamatosan balhékba keverednek. Mint kiderül, nem az ő közösségük volt az egyetlen, akikkel ezt tették: így találnak rá Deedee-re, az immúnis kislányra.

A probléma ott kezdődik, hogy nem igazán nőttek a szívemhez. Csodálom a kitartásukat, de ha valaki meghalt, nem akadtam ki különösebben, csak olvastam tovább és kész. Egy kicsit unalmasak voltak, az egyetlen, akit ki tudnék emelni, az Alec, aki folyamatosan megmentette a többiek életét. Mondhatni ha ő nincs, akkor ez a könyv kb 20 oldalas lenne, mert mindenki szinte azonnal meghalt volna.

A könyv vége felé, amikor végre újra előkerül Teresa és Thomas, hatalmas kő esett le a szívemről, gondoltam, talán mégiscsak meg fogok tudni valamit. Viszont az egész nagyjából ott ér véget, hogy ők ketten találkoznak, engem meg pont az érdekelt leginkább, hogy mi lesz azután. Erre tessék, kész, vége, ennyi. Nesze semmi, fogd meg jól.

Ja igen, az utolsó "csattanó", hogy kiderül (SPOILER!!) hogy Teresa volt a kislány, akit Markék megmentettek, vagyis Deedee.

Volt valaki, aki erre nem jött rá már a könyv felénél?

Oké, szóval nem kaptam meg, amit vártam, viszont mondhatni elhúzták előttem a mézes madzagot. Jesszus, de idegesítő!

Csalódás. De képtelen vagyok 3 pontnál kevesebbet adni rá.

Történet: 3/5

Főszereplő: 3/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Alec

10 dolog, amit csak a könyvmolyok érthetnek

Ezúttal nem kritikával, nem is idézetekkel, hanem egy vicces összeállítással készültem, hiszen biztos vagyok benne, hogy aki erre az oldalra téved, az szeret, vagy még jobb esetben imád olvasni. Szóval gondolom, nem vagyok egyedül ezekkel a problémákkal, és lesznek még rajtam kívül, aki magukra ismernek.. :)

1. Amikor belépsz egy könyvesboltba, 5 perc alatt képes vagy kinézni magadnak minimum 10 könyvet.

2. Amikor megkérdezik, hogy mi a kedvenc könyved... és te képtelen vagy egyet választani.

3. Amikor meghal a kedvenc karaktered...

4. Amikor valaki beszól neked, hogy túl sokat olvasol.

5. Amikor már a szüleid is azt mondják, hogy a könyves pasik helyett inkább szerezned kéne valakit a való életben.

6. Amikor inkább kihagyod az ebédet, mert annyira jó a könyv, amit épp olvasol. Aztán kihagyod a vacsorát is.. és persze inkább fent maradsz egész éjszaka, csak hogy ki tudd olvasni.

7. Amikor meghallod, hogy valaki azt állítja, hogy az olvasás ciki.

8. Amikor véletlenül belefutsz egy durva spoilerbe.

9. Amikor a kedvenc könyvedet végre láthatod a mozivásznon is... és nem tetszik.

10. Amikor olvasni szeretnél, de valaki állandóan beszél hozzád.

James Dashner: Halálkúra

A Tűzpróba után úgy tűnik, az őrült hajszának vége. De Thomas biztos benne, hogy nem bízhat a VESZETT-ben. Hiába állítják, hogy nincs több megtévesztés, hogy a Próbák nyomán már minden szükséges információt megszereztek, és most Thomas és társai visszakaphatják az emlékeiket, hogy végrehajthassák az igazi küldetésüket. A csapat tagjaitól várják ugyanis, hogy létrehozzák az emberiséget fenyegető halálos vírus ellenszerét. Csakhogy Thomas sokkal több mindenre emlékszik, mint a VESZETT vezetői hinnék. Hazugságokkal többé nem mennek semmire. Ám a dermesztő igazság jóval veszélyesebb, mint azt Thomas valaha gondolta volna. A csapat újabb gyilkos kalandra vállalkozik, hogy kifürkéssze a VESZETT legnagyobb titkát. Menekülésük során tomboló Buggyantakkal és profi fejvadászokkal kell megküzdeniük, majd egy titkos szervezet csap le rájuk. Milyen árat kell fizetniük azért, mert a saját kezükbe vették a sorsukat? Túlélheti-e vajon bárki a Halálkúrát?

A Halálkúra az egyik kedvenc sorozatom, a (nem véletlenül) népszerű Útvesztő trilógia befejező kötete, így aztán próbáltam addig húzni az olvasását, ameddig csak lehetséges. Csak aztán beszereztem az előzménykötetet, és a Halálkúra utolsó 150 oldalát sikerült szinte egyszerre befalnom, hogy aztán belekezdhessek a Halálparancsba. ^^"

Sajnos az a helyzet, hogy egy kicsit csalódtam. Az előző két kötet azonnal kedvenc lett nálam, míg a harmadiknál végig valami hiányt éreztem.

A szereplők folyamatosan jönnek-mennek, az emberek hullanak mint a legyek, folyik a vér, szóval akció az van rendesen, de közben valahogy nem kapunk elég információt. Rengeteg kérdés megválaszolatlan marad, a lezárást pedig nem is nevezném lezárásnak, az író inkább az olvasó fantáziájára bízza a befejezést. Az ilyesmit egyszerre imádom és utálom, de azért én imádkozom, hogy Dasher írjon még egy kötetet arról, hogy mi történik a túlélőkkel a jövőben. Mert az úgy oké, hogy az immúnisokkal mi lett, de mi van azokkal, akik még nem kapták el a fertőzést, viszont nem immúnisok?

Egyébként hozza a megszokott szintet, végig izgalmas, sehol sem unatkoztam, és végül is néhány fontos kérdésre azért sikerül választ kapnunk. De a vége mintha egy kicsit el lenne kapkodva. Valami nagy durranást vártam, de nem kaptam meg.

(Spoileres részek következnek, csak ennek tudatában olvasd tovább!)

Igazából onnantól kezdve, hogy Newt meghalt, már nem nagyon zökkentett ki semmi, nekem az a rész volt a mélypont. Persze sejthető volt, hogy Dashner valamelyik srácot el fogja venni az olvasóktól, de miért pont őt? Miértmiértmiért? Ahogy kimondták, hogy Newt nem immúnis a fertőzésre, már gondoltam, hogy ez lesz, mégis az utolsó pillanatig drukkoltam, hogy valahogy megmeneküljön. Az a bizonyos levél viszont nem okozott nagy meglepetést, szerintem egyértelmű volt, hogy mi lesz benne.

Teresa halála ehhez képest semmi volt, kb csak vállat vontam, és olvastam tovább. Az ő karaktere nem volt túl szimpatikus a Tűzpróba óta. Bár mondjuk azt nem értem, mi szükség volt az ő halálára, de így legalább Thomasnak nem kellett azon agyalnia a végén, hogy kit válasszon: Brendát vagy Teresát. Hú, oké, ez gonosz volt.

Szóval Dashner elvett tőlünk pár szereplőt ebben a részben is, viszont valakit visszahozott... kimondhatatlanul utáltam Gally-t az Útvesztőben, de most tetszett, hogy jófiú lett belőle.

Thomas.. hm. Nem minden döntésével értettem egyet. Például azt értem, hogy miért nem bízik a VESZETT-ben, minden oka megvan rá, de a helyében azért inkább visszakértem volna az emlékeimet. Végül is semmi baj nem történt azokkal, akik visszakapták az emlékeiket, szóval tök fölösleges volt elutasítania az ajánlatot..
Nem teljesen volt tiszta, hogy most akkor utálja Teresát, vagy szereti, mert ez tulajdonképpen két percenként változott. Nem rajongok Teresáért, elég ellenszenves lett a második kötet után, de ha úgy vesszük, Brenda is ugyanúgy kihasználta Thomast és hazudott neki, szóval ő se sokkal jobb, de őt mégsem utálta miatta... Hol ebben a logika?

Azért arra kíváncsi vagyok, milyen lesz a Halálkúra a mozivásznon, elvégre már a Tűzpróbánál is kb csak 10%-ban egyezett a könyv és a film tartalma. Ami nem baj, mert legalább nem tudom előre mindig, hogy mi lesz  a következő jelenetben, de azért érdekelne, hogy mit fognak ebből kihozni.

Rengeteg kérdésem van még. Hová kerültek a végén az emberek, mi volt az a biztonságos hely? Mitől voltak egyesek immúnisak a fertőzésre, míg mások meg nem? Végül sikerül-e gyógymódot találni a vírusra? Mi lesz azokkal az emberekkel, akik még nem fertőzöttek, de nem is immúnisak, velük ki foglalkozik?
Szóval igen, messze nem volt ez így tökéletes. Értem, hogy nem lehet minden problémát megoldani, de ez így annyira... befejezetlen. Thomas és a többi immúnis elmenekült, de még ott van kint egy csomó ember, akik ugyanúgy veszélyben vannak.


Kíváncsi vagyok, hány kérdésemre fogok választ kapni a Halálparancsban..
Egy kicsit csalódtam, más befejezést képzeltem el a trilógiának, de azért még mindig szeretem, és sajnálom, hogy vége. Most olvasom az előzménykötetet, és már várom, mi lesz a filmben. :)


Történet: 4/5
Főszereplő: 3/5
Borító: 4/5
Kedvenc szereplő: Newt, Minho

Film vs könyv: Mentőexpedíció / A marsi

A Marson hatalmas homokvihar készül. A NASA űrhajósai biztonsági okokból azonnal elhagyják a bolygót: halott társuk testét sincs már idejük megkeresni. Nem is találnák. Mark Watney (Matt Damon) ugyanis nem halt meg; csak a szkafanderébe épített adó meghibásodása miatt hiszik a többiek, hogy nem élte túl az első szélrohamokat. A mérnök-botanikus mindent elkövet a túlélése érdekében: gépeket szerkeszt, élelmiszert termel, vizet gyárt, és amikor a Földi irányítók felfedezik, hogy él, felkészül a mentőexpedíció fogadására. De az expedíció négy év múlva érkezik, méghozzá az ellenséges bolygó egy egészen másik pontjára. Neki 3200 kilométert kell utazni, hogy fogadhassa őket: egyedül, megfelelő felszerelés nélkül, végtelen magányban.

Azok közé tartozom, akik úgy ültek be erre a filmre, hogy már olvasták A marsit (a könyvről szóló értékelést elolvashatjátok ITT). Amúgy imádtam a könyvet, főleg a főszereplőt, Markot (ugyeeee? hatalmas forma, de tényleg).

Az egyetlen bajom azzal volt, hogy Mark a könyvben rengeteg nehézséggel néz szembe (ezek legtöbbjét persze kihagyták a jelenetekből), míg a filmben szinte minden elsőre sikerül neki, egy-két dolog kivételével. És oké, tény, hogy az író nem Mark lelki állapotára koncentrált, de főhősünk a regényben bizony néha-néha azért elbizonytalanodik a sorsát illetően. Ami ugye elég természetes egy ilyen helyzetben, még akkor is, ha az ember ki van képezve, és fel van készülve minden lehetséges helyzetre. A Matt Damon-féle Mark Whatney viszont szerintem túl lazán vette az egészet.

Nem mintha ez a színész hibája lenne, az ő játékával nem volt bajom. De lehetett volna legalább egy olyan jelenet, amikor Whatney komolyan kétségbe esik, úgy szerintem hitelesebb lett volna az egész.

Ha már a színészi játékról van szó: lehet csak én látom így, de több érzelmet vártam volna Mark társaitól, amikor kiderült, hogy nem halt meg. Persze amikor a parancsnok pasija bejelenti, hogy vett neki egy eredeti ABBA lemezt, akkor sikoltozik örömében..

Még valami: míg a könyvben pont a humora miatt szerettem meg annyira Whatney-t, a filmben a poénok valahogy.. erőltetettnek tűntek. Nem volt az igazi.

Oké, azért volt, amin hangosan felnevettem: a NASA titkos megbeszélése, ami az Elrond Project nevet kapta. Ez kivételesen viccesebb volt, mint a könyvben, nem véletlenül kapta Sean Bean Mitch szerepét.. :D

Néhányan unalmasnak tartották a filmet, gondolom, kicsit több akcióra számítottak, de nekem végül is tetszett. Tény, hogy a könyvben jobban szurkoltam Whatney-nek, mert ott azért nem ment minden olyan simán, mint a filmben, de azért most sem unatkoztam.

Egy apró észrevétel: nem tudom, kinek tűnt még fel rajtunk kívül film közben, de a pekingi jeleneteket Budapesten forgatták, a Lágymányosi hídnál. Mondjuk nem volt nagy újdonság, mert hallottam, hogy részben nálunk forgatják a filmet, de azért vicces volt látni, ahogy egyszer csak elsuhan a csepeli hév a mozivásznon.. :')

FILM VAGY KÖNYV

Mindkettő tetszett, és igazából én csodálkozom rajta a legjobban, hogy ilyet mondok egy sci-finél, de baaasszus, a könyv jobb volt és kész.